HÁY JÁNOS

Ölni igen, ölni nem

Ha ölök - mondja -
õ anya lesz nekem:
gyilkosanya, anyaisten,
és én lehetek
neki az istengyermek,
de ölnöm kell,
hogy megteljenek,
a temetõi vermek.
Ha pusztulnak - mondja -
anyát teremtek
a földnek és az égnek
anyát a mindenségnek.
Csak ölj te, ölj te
istengyermek -
frecsegte, s a száján
formálódott egy héber ének
Adonáj, Adonáj,
Sõ májsz Jizréel...
Hányan vannak? - kérdem.
Tízen, ezren?
Tartsd a szád - sziszegi -
és végezz,
hadd pusztuljanak,
s én jövök érted...

Érzed - súgta -
ezer a kezem,
minden részed
felveszem,
belém jutsz
és belém veszlek,
a fülembõl
a szájamba teszlek,
anyafog õröl anyavízbe,
istenvízben istenmeleg,
a nyelvem alatt védelek,
csak ölj, csak ölj
te istengyermek.
Ölj már, ölj te
istengyermek,
élni amúgy se mernek.
Urai leszünk a földnek
és az égnek,
urai a mindenségnek
az anya és a gyermek!
Ölni igen, ölni nem -
foghegyrõl visszavertem,
de kezemben már ropog
a nõ tetem:
Ölni igen, ölni nem! -
kiáltom, s felfeszítem
a tróntermet:
kezemen vér
Koronát a fejre!
Imádunk téged, mindenek ura,
imádunk téged: istengyermek.
 
 
 

Ima

Az ajtón kiránt,
a földre lök,
- Szép kis világ -
mondja és
köp egyet,
gumit rág,
pénzt meg egy darab
életet kért,
letörlöm
arcomról a vért,
a homlokom szétverte
egy sarokkõ,
ments meg, ments meg:
Istennõ.

Hányok a szájamból
ömlik a lé,
nem tudom,
ki emel föl,
ki húz lefelé,
jobbra élet,
balra halál,
ha sikerül, egy
rendõrlány megtalál
a kövön fekszem,
fönt a lelkem ,
lent a testem:
valaki mégis
visít bennem
Ments meg, ments meg,
anyaisten!

És fölém hajol,
a táskája rám,
a melle lóg mellém:
a vasorrú banya,
persze azt mondja magáról,
hogy õ istenanya:
cipel, a barlangjában
beleket fõz:
kavar a kanál,
arcába csap a gõz,
Nem õ az anyaisten
nem õ, nem õ,
Ments meg tõle, istennõ.

És csak üvöltök,
ments meg, ments meg,
én mindent hozzád mérek,
a semmit és a mindenséget,
a fejembe ömlik valami hõ:
Ments meg, ments meg:
Istennõ,
de hiába nõ és
hiába isten,
a szíve, akár a kéreg,
nem érdekli:
ki fojt magába,
kivel halok vagy élek.
 
 
 

A nagyanyám meg én

Na mi van lent a völgyben,
rikácsolt az öreg banya,
õ lett a nevelõm,
mióta meghalt anya.
Mi volt az a serény
kaparás és keresés?
Dombot bontottam -
mondtam -
kimertem a kéreg alól,
egy fejet, egy hátat,
két kart és két lábat,
aztán fordítottam a testen,
s elõbuktak a mellek,
tejtõl dagadó emlõk,
Tudod, kik hordanak ilyet?
A kõbõl faragott istennõk.
Fölhozom a hegyre,
a hitvesem lesz itt
isten mellett isten,
de rángatni kezdett:
Nem lesz, nem lesz -
üvöltözte,
az apád is itt baszta el,
hogy lement a völgybe,
és megfogdosta anyád,
ott romlott el minden,
de õ azt hitte, a világ
így van rendben,
Szaladt hozzám, hogy talált
egy õsanyát a völgyben,
a pásztorok között,
én meg mondom neki:
az egy kecske,
fején szarvak,
lába között tõgyek,
azt mondja, nem,
van neki rendes melle,
olyan õ is, mint egy isten,
nem hagyom a völgyben.
Aztán szólt a szélnek,
simogassa a testét,
meg szólt a napnak,
hogy melengesse bõrét,
és szólt a madaraknak,
cirógassák hallását,
szólt a növényeknek,
aranyozzák látását.
Aztán egy este végre rávette,
hogy testeikbõl gyurmázzanak
egy másik testet.
Így lettél te...
De az anyád az apádat
többé nem szerette.
Õsanya lett - azt mondta -
Õsapa meg nem kell...
Apád zokogott,
könyörgött, hogy szeresse,
de anyád ellökdelte:
így nem viselkedhet
egy görög isten.
Amit akart, már megkapta,
most hagyja már békén.
Apád elbujdosott akkor,
és éhen veszett
valahol a világ végén.
Itt maradtatok nekem
az anyád és te.
De ez lett az õsanya végzete. Széttéptem a napmeleg bõrt,
tûzre dobtam a szél sima testet,
a szemét a tengerbe vetettem,
s a fülét nekiköptem a hegynek -
a végzést visszhangozta nagyanyám,
de én nem hallgattam tovább,
rohantam szavait vesztve
lefelé a völgybe.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/