"Vagy ha hallom is, csak úgy halljam,
mintha egy üveggé vált
tenger mélységébõl szûrné át
fülembe a mulandóság."
(S. I.)
Éjjel hazafelé jöttem egy kedves, öreg barátomtól, aki egy könyvet adott nekem, és bele is írt valamit, azt tudniillik, hogy ezt a könyvet valaha õ is egy idõs vagy inkább már igen öreg embertõl, egy költõtõl kapta, és most odaadja nekem, mintha, írta, tanítványi stafétát adna tovább, és nekem éppen ez a mintha tetszett a legjobban, hogy sem õ, sem én nem voltunk igazán tanítványok soha, és mégis, ki tudja..., ezt jelentette ez a "mintha", és az én fogadkozásom, hogy valaha majd én is továbbadom, bizony, és különös melegséggel egyesültünk ebben a minthában, és ebben a tanítványi stafétában, amit immár közösen markoltunk, mint egy kopott meggyfapálcát, és így telt a hátralévõ idõ, már késõ éjszaka, ezzel a pálcával, és mintha sárga klinkertéglákon, kip-kop, kip-kop, õ kip, én kop, szépen egymás mellett, de hagyva azért a hallgatásnak is helyet, egyre többet, ahogy a macskakövek közt is szép fugák vannak, jó sûrû, döngölt anyagból, mert nem silányabb és haszontalanabb, mondják, a szünet, a kihagyás, mint maga a kõ, na de elég!, hisz a végére jártunk a találkozásnak, és az én történetem csak ezután kezdõdött, immár egyedül, hazafelé. Ahogy átvágtam a ligeten, ahol egy avargyûjtõ konténer égett vagy inkább csak füstölt, és úgy gondoltam, hogy érdemes odamenni és megnézni, noha máskor továbbmegyek ilyenkor, mintha nem is látnám, most meg ellenkezõleg, odamentem a füstölgõ dobozhoz, és nézegettem, egy ideig semmi több, csak néztem, és éreztem az égett mûanyagszaggal keveredõ avarszagot és néztem a füstjét, vállaltam ezt a társaságot, az égõ konténerét, vállaltam, hogy esetleg rajtakapnak vele, és rám fogják, gyújtogatónak minõsítenek, hisz az egész kihalt ligetben valószínûleg csak én voltam akkor, egyedül a füstölgõ konténerrel, és mégis, most vállalnom kellett, elidõzni vele értelmetlen kettesben.
Ahogy sokáig ácsorogtam egykor a Vasék, szomszédaink hatalmas vashulladék-gyûjtõ ládái elõtt is, melyek tele voltak sínvasakkal, patkókkal, stráfkocsifékekkel, a felhérchez szolgáló vasalásokkal, abroncsok darabjaival, mert Vasék valóban vasban utaztak, és ezeket a hatalmas ládákat ferslóg nak mondták, ki tudja, miért, és amikor meglátott engem a hatalmas Vas bácsi, mindig azt mondta, hogy "ott a ferslóg, nézd meg, na mi lesz!", és én már mentem is, az egyik üres színben állt a ferslóg, odamentem az összekuszálódott, rozsdás drótok tekercsein átbotladozva, és követett egy teljesen unott, tépett bundájú, rozsdaszínû kutya, és nem morgott soha, a nyomomban volt, és néha megnyalta a lábikrámat a feszesre húzott zokni gumírozása, a kettni fölött, ha jól tudom, és eljutottunk csöndben vagy csörömpölve, mint a rabok a bilincseikben, eljutottunk a ferslóghoz, ahol én elkezdtem pakolgatni és rakosgatni, õ meg lekushadt és lehunyta csipás szemét, mert õt már szinte semmi nem érdekelte, a vasak csilingelése, csengése vagy tompa zajai meg aztán végképp nem. Ott álltam a füstölgõ konténer elõtt, és azt mondtam elõször halkan, aztán hangosabban, hogy "ég a ferslóg!", "ég a ferslóg!", és jó volt így kiabálni az egyre sûrûbb ködben, miközben a távolban föltûnt egy narancssárga villogójú locsolókocsi, de aztán nem felém kanyarodott, és lassacskán én is eluntam a füstölgõ ferslógot. Talán az ismételgetés, a rigmus hatására jutott eszembe a történet, egy novella, egy novellamotívum, amin a memóriámat élesítgethetem, ahogy mindig is szoktam, hogy egyre többet elevenítek fel belõle, egyre apróbb és árulkodóbb részletekkel dúsítom, megtalálom a stílusát, hanghordozását, mondani kezdem, mesélni, mintha most írnám, rendíthetetlenül és fölényesen, az azonosítás, a szerzõ megnevezése már csak puszta formalitás, szinte kegyelemdöfés, fölidézni pedig, hogy mikor olvastam, tiszteletkör és jutalomjáték.
Az a hazatérés közben jelentkezõ szinte "virágos jókedv" fogott el, amit merész ferslógozásom is öregbített, hogy odamerészkedtem a füst torkához és belenéztem, hogy ott álldogáltam mellette, és nem ijedeztem, hanem átadtam magam az égett mûanyagszaggal kevert avarszag kicsit kesernyés, kicsit émelyítõ egyvelegének, és végül nyilván azért is, hogy hõstettem mégsem vált azzá, megmaradt gyermeteg lehetõségnek, kacérkodásnak, ám ettõl egyáltalán nem kisebbedett, nem csorbult, leginkább olyan volt, gondolhattam volna, mint egy képzeletbeli vadászkaland, amibõl valami: külön a galamb vagy a puska, a nyúl vagy az agár, a dzsip vagy éppen a khakiszínû vadászruha létezik, csak éppen nem társul hozzá a többi (a másik), amitõl életre kelne, de állandóan szem elõtt lévén, szinte karnyújtásnyira, ez az (önmagában) értelmetlen részlet mégis lehetõvé teszi, hogy az ember máris vadásznak érezze magát, sõt aktívnak, kitûnõnek a maga nemében, egy kiadós hajtás vagy épp körvadászat elégedett, boldog fáradtságával a tagjaiban. Valahogy így kristályosodnak az álmok, nemde?, és valahogy így történhetett az is, hogy hazafelé a barátomtól, az én "atyai" barátomtól, hirtelen eszembe jutott egy elbeszélés, igen, valóban ezt akartam mondani, nem egy történet, egy emlék, hanem egy elbeszélés, egy novella vagy novellino, nem tudom, egy kissé bizonytalanul felködlõ elbeszélt történet, amibe máris, körülbelül a Hõsök terénél, belevágtam, elkezdve onnan, szinte fütyörészve, hogy "ég a ferslóg!", "ég a ferslóg!", és akkor az emlékezet, ez a nagy szennyeskosár, valahol mélyen remegni kezdett, feszülni, elviselhetetlenül zsúfoltnak és összevisszának érzõdni, szinte fájni, és ki kellett borítani, vagyis, mivel ez lehetetlen, kihúzni belõle, ahogy a bûvész húzza ki a galambot díszzsebkendõként vagy megfordítva, ki kellett varázsolni belõle egy szálat, bármi légyen is az, nyúl, díszzsebkendõ, agár, egy flóbert, arany zsebóra lánccal vagy csak az a szó, hogy Gute Nacht, Herren!, Adieu! És ráadásul ez a ruhadarab, ez a kopottas pikémellény, lehetetlen zsorzsett, ez a sanzsan, ez a színjátszó, megfoghatatlan kelme nem akart jönni, valahogy beszorult, megmakacsolta magát, nem engedett a szelíd hívásnak, csak annyit mutatott magából, mint egy kacér, félvilági nõ, egy vamp, amennyivel végleg magába bolondít, anélkül, hogy bármivel is kecsegtethetne.
Egy tisztást tudniillik, vagy inkább szakadékot, földre kushadó, kimosott gyökérzetû fácskákkal, ahol az a dolog történt, az a, mondjuk, bûntény, félig-meddig bûneset, még az újságokban is benne volt akkoriban, mondtam ilyen természetesen, és, nem úgy volt?, vitáztam már szinte magammal vagy egy láthatatlan ellenféllel, hogy az egyik kis fácskán, az olívzöld levelek közt..., megy ez, mint a karikacsapás!, vagyis jön, enged, de jó!, szóval fennakadt köztük egy nyakkendõ, a nagyon száraz, poros völgyteknõben pedig kis, szürkésfehér sziklák között egy sétapálca, ennyi!, mármint ennyit találtak - ennyi jutott eszembe? -, ennyi maradt a pacák után, aki leesett vagy ledobták..., és az a hajó?, de miféle hajó, netán makett vagy igazi?, kikötõben vagy a nyílt Dunán?, tengeren?, óceánon? ringatózó... De most már végzetesen elõre szaladtam! Mintha lenne bármi tétje az egésznek! Akkor is!, rendnek lennie kell, rendben kell mennie, még ha nem mozdul, ha beragadt is... Tehát a hajó. Most már egyáltalán nem tudom, már nem ismerõs, már nem annak az elbeszélésnek a hangján szól, szemernyit sem, de miért?, akkor, hazajövet, a Hõsök terénél még annak a hangján szólt? De melyiknek?, hisz úgy emlékszem, mintha már akkor sem engedelmeskedett volna az anyag. Igen, de akkor még úgy tûnt, hogy azok ketten a sziklacsúcson már meg vannak valahol írva jól, legalább értük valaki (más) kezeskedik, legalább felõlük nyugodt lehetek, hisz õk..., mondjuk ügyvédek, nem, fiskálisok, jó, kipróbált szakemberek, nagy praxissal, mondom sunyin, mondtam már akkor sunyin, kicsit várva, hátha igenlõ választ kapok, afféle megerõsítést, de csönd volt, zavaros, zsufa csönd a szennyesláda mélyén, szélcsend, amiben nem mehet hajó semerre, nagyobb, mint tengeren bármikor, elképzelhetetlenül nagy, és azóta se oldódott, sõt!, mennél többször idézem fel azt a hajót (amivel talán az érettségi bankett, talán a diplomaosztás után hajókáztak együtt, igen!, akkor még együtt mint jó barátok, akkor még feltétlenül együtt, nem?, elválhatatlanul), annál fakóbb az emlék, annál banálisabb. Annál kevésbé tudom meg például, hogy melyik vagyok én? Tényleg, jártam én ott valaha, azon a fedélzeten vagy azon a fenyéren, sziklacsúcson? Egy pillanat! Mintha beugrott volna egy apróság. Azt, hogy nõ miatt történt, nem is mondom. Nem errõl van szó. De hogy ikrek volnának - ugye? -, az már nem lenne csekélység. Ikrek, egy nõ miatt. És az a komód. Már megint egy ferslóg! Ez gyanús. Az a szép, diófurnéros komód abban a kis, zokni szobában. Egy diák hónapos szobájában. Talán ez még tényleg onnan van, az eredeti elbeszélésbõl. És a hajópadló? De hát az akár Van Gogh is lehet, vagy bármi, arra nem lehet építeni. Sem arra, hogy a végül lezuhant palit mindenki utálta, valahogy még ott is, pedig az egy nyaralóhely volt. Nyilván Olaszországban. Valahol Szicíliában. Olyan vulkanikus helyen, volt görög gyarmatvárosban. Lehet, hogy ez a helymeghatározás is (még) onnan való, csak már nem tudom, úgy hurcolom magammal, mint egy kis repeszszilánkot a térdemben? Na persze! Úgy tûnik, hogy a másik - én? -, valahogy tekintélyes tag lehet(ett), mindenki hisz neki, gyanú sem férhet hozzá, természetesen balesetrõl van szó, mint annyiszor, mikor gazdag külföldi urak (németek?) ilyen névtelen dél-olasz porfészkekben tesznek pontot egy ki tudja, milyen rég - "az elsõ kirándulás" - óta húzódó ügyre. De ez mind találgatás csak, kommentár, hakni. Semmi komoly. Néha megújul bennem az elsõ ingerültség, hogy miért nem emlékszem, miért nem jön a ládából, és felkiáltok, hogy "de hát ki az isten ez a pali!?", ahogy már akkor is, a Hõsök terénél, már korántsem "virágos jókedvemben". Elõször valóban úgy tûnt, hogy a megírás közelebb vihet hozzá, most már tudom, hogy éppen ellenkezõleg!, olyan ez, mint egy tengeri áramlás, az elbeszélést keletre, a megírást nyugatra sodorja, egyre távolodnak. Csakhogy mégsem olyan, mert alighanem még elvi esélyük sincs, hogy valaha találkozzanak. Egyébként ez is egy (másik) elbeszélésbõl vett dolog, ez a tengeresdi - akkor már a hajó is az volt? vagy fordítva, arról jutott eszembe emez? -, amit azért olvastam el napokkal jókedvû hazautam után, mert, gondoltam, hátha éppen itt lelek rá az én történetemre, és, noha nem leltem rá se abban, se a többiben, ezzel a tengeri metaforával mégis megajándékozott. Két tengeri kínzóeszköz képzetével pontosabban. Egy vasgömbével a tenger iszonyú mélyén, és egy átlátszó tojáséval, mely a tenger háborgó felszínén hullámfalak és -árkok szüntelenül változó terepén hánykolódik. A novella narrátora volt mindkettõnek átmeneti foglya egy rettenetes ellensége jóvoltából, aki... De miért ismertetek egy (újabb) novellát, melyet csak azért olvastam újra, mert azt hittem, talán éppen abban lelek rá az én történetemre, persze hiába, mint ahogy a többivel is kudarcot vallottam.
Jelenleg úgy érzem, hogy az én novella-cserepem abban a vastojásban fekszik a Mariana-árok mélyén, ott himbálódzik lágyan a szinte selymesen sima fövenyen, ahol már "rákok sincsenek", és benne a vaspadhoz bilincselve üldögél a két barát avagy a két ellenség akár így, akár úgy életre-halálra összebilincselve - diákszoba, szerelmi affér, hajó, szakadék - annak leghalványabb reménye nélkül, hogy valaha is felszínre kerüljön valószínûleg nem túl érdekes történetük. Én pedig abban a másik tojásban hánykolódom a tenger érdektelenül változatos háborgásában, ami onnan nézve, egész közelrõl inkább csak megszokott színjáték, az elemek egymást kioltó, egymásba oldódó csapongása, bõbeszédû operett, egy dauphin pajkos hancúrozása, ami állandóan azt a vágyat kelti az emberben, ha túléli egyáltalán, hogy lássa az eredeti gigantomachiát, a titánokat, a százkarúakat, az óriásokat és a bukott angyalokat és az õ - vélhetõen - sokkalta hatalmasabb színjátékukat, az eredetibb elbeszélést, mintha a hatalmas csak erre lenne: felkelteni a vágyat a még hatalmasabbra, és így tovább a végtelenségig. Ebben a (másik) novellában a "néger" úgy dobja az átlátszó tojásba zárt áldozatát az óceánba, hogy a Golf-áramlat, az Egyenlítõi-áramlat és az Antillák áramlata által alkotott "szabálytalan zárt körben" keringjen szakadatlanul visszatérve a kiindulási pontra, majd újra elsodródva onnan, hogy egyszer - ki tudja, mennyi idõ múlva - ismét visszatérjen oda, és így tovább a végtelenségig. Most értettem meg, "most", vagyis valahol a Hõsök tere és a jelen pillanat között feszülõ íven, egy jeltelen, felejtésre ítélt pillanatban, tehát "most", hogy úgy tér (majd) vissza hozzám az (elfelejtett és a másik) novella, ahogy az áramlatok rendszerébe dobott parafadugó, ennek a nevetséges, valahonnan másolt szükségszerûségnek, ennek az alacsonyrendû, pimasz karmának a foglyaként, miközben a szereplõi, köztük immár én is, lent ülünk, mint holmi elfelejtett gályarabok, a vasgolyó méhébe csavarozott kispadon. De világos, hogy bármilyen újabb novellából merített hasonlat, újabb érintõ vagy akár a teljes rekonstrukciót, az újraírást megcélzó nevetséges kísérlet sem tudja kioltani azt az egyetlen, legfontosabb kérdést, ami minden befejezési, lezárási szándék után újrasarjad, mint a lernai Hidra levágott fejei, vagy inkább olyan, mint ugyane szörny halhatatlan feje, ami máig is ott lapul a szikla alatt, ahová Héraklész rejtette, a kérdést, hogy "honnan ismerem azt az átkozott pacákot?!" vagy azt, hogy "melyikük vagyok vagy inkább talán leszek én?", de még az elgurult sétapálca a napszítta koponyákhoz hasonló sziklácskák között, még az is olyan fájdalmasan fontosnak tûnik, mint az olyan tárgyak, amiket a megfelelõ idõben kellett volna alaposan kifaggatni a titkuk és a jelentésük felõl, mert most már - "most" - lehetetlen, lévén nem él már a tulajdonosuk, aki annyi mindent tudna mesélni róluk... de elég!, hisz ez már olyan, mint a "néger" fehér talpa, hisz az a "néger" csak mintha volt néger, valójában fehér, meg aztán az a lebegõ tojás a benne rejlõ érdekes képecskével, az ajándék-novellával, amit csak ki kéne silabizálni, ez a tojás is, egyre inkább úgy érzem, voltaképpen csak egy Kinder-tojás, de ezúttal üres, és így tovább... Várjunk csak!, nem volt az a nõ, a causa belli, az a Heléna egy kissé molett, sõt trampli? Most valahogy ez ugrott be, meg a nyakán egy tûzfolt vagy égési seb, meg egy kis, nagyon enyhe avas fõzelékszag, és más ilyen részek alkalmatlankodnak még, de (egyelõre) tova is tûnnek, nem hagyva maguk után mást, csak annak bizonyosságát, hogy bármi lesz is ennek a novellának a vége, ilyen foszlányok bizonytalan idõközönként még belém nyilallnak majd, talán örökké, nevetségessé téve minden lezárást, irodalmias ízû trükköt, hiába Gute Nacht, Herren, hiába Adieu.