Az alábbiakban tárgyalandó
kötet Peter Michalovic, a pozsonyi egyetem esztétika tanszékének
tanára 1989 óta írt cikkeit és elõadásait
tartalmazza. A szerzõ könyve elején jelzi, hogy "ezek
a szövegek, amelyek helyettem szólnak, mind témáikat,
mind mûfajukat tekintve múltbeli azonosságomat képviselik."
Ez a múlt 1989-ben kezdõdik, a "totalitárius alkimisták
uralmának" végkorában, ami egyben a Párkányról
Pozsonyba származott, magyarul is tökéletesen beszélõ
pályakezdõ tudósnak elsõ kritikai korszaka.
A fiatal esztéta a változás éveiben a régebbi
múlt újra felvehetõ szálait keresi, ám
csak "szemantikailag eléggé elmállott" hagyományokat
talál, melybõl számára egyedül a hazai
csehszlovák strukturalizmus tûnik használhatónak.
Persze létezik a strukturalizmus mellett egy további jó
hírû cseh hagyomány, melyre Michalovic írásaiban
meglepõ módon nem tér ki részletesebben: a
Patocka nevével védjegyzett fenomenológia.
A kötet három fõ részbõl
áll. Az elsõ részben elméleti írások
találhatók, Mukarovskyról, a szlovák strukturalista
esztétikáról, Igor Hrusovsky munkásságáról,
Bahtyinról és Saussure-ról. A második rész
fogalmi értelmezéseket, elemzéseket tartalmaz, mint
például a beszédmûfajok, a kontextualitás,
illetve bizonyos mûvek vizsgálatát, a posztmodern értelmezését,
a szubjektum és a struktúra viszonyának megközelítését.
A harmadik rész megpróbálja a jövõ lehetséges
irányait kijelölni, melyben Derrida és a nevével
fémjelzett dekonstrukció kap kiemelt szerepet. Hiányolható,
hogy nem közli a szerzõ, milyen kontextusban születtek
az egyes írások, és így többször
is nehézzé teszi az olvasást, hiszen más az
olvasata egy középiskolai tanárok továbbképzési
anyagának vagy egy tematikus konferencia hozzászólásának,
mint egy elméletibb igényû írásnak. A
könyvkritikák természetesen könnyebben fölismerhetõk.
Figyelmet érdemel a könyv borítója, melyen Roman
Ondák mûvei láthatók. Az elsõ borítón,
A
modern mûvészet sorsa
címû képen egy
üvegajtós szekrény, polcain spiritusszal töltött
üvegekben, mint egy biológiai laboratórium elõszobájában,
a világirodalom nagy mûvei. A hátlapon pedig egy részlet
a
Könyvtársûrítmény
címû
installációból: konzervdobozok a polcon, Anatole France,
Sartre és Heinrich von Kleist feliratokkal. Egy kultúra,
mely nem olvassa, de elraktározza, legalább a jövõnek
megõrzi legnagyobb mûveit? A mûvek konzervdobozban,
bedarálva, megfõzve, interpretálva, strukturálisan
szételemezve vagy dekonstruálva? Az igen szép kiállítású
és gondosan elkészített könyv fordítói
kitûnõ munkával ültették magyarra a szlovák
eredetit, néhány, a magyarországi fülnek szokatlanul,
mégis kellemesen hangzó "felvidéki" fordulattal gazdagítva
a szöveget.
A kötet két pillérre
épül, Mukarovsky és Derrida munkásságára.
Tekintve, hogy egy ilyen sok témát és szerzõt
érintõ mûrõl a felvetett kérdések
bõsége és sokrétûsége miatt lehetetlen
lenne ilyen terjedelemben kimerítõ és átfogó
recenziót írni, megelégszem azzal, hogy a könyv
két fõ alakjára összpontosítsak.
A Mukarovskyról szóló
fejezet
(Jan Mukarovsky mûvészetelméletének
fogalomrendszerérõl)
a prágai strukturalizmus
legnagyobb alakjának néhány fogalom-értelmezését
elemzi. Azért fejezem ki magamat így, mert Mukarovsky nem
alkotott új fogalmakat, hanem pusztán a strukturalizmus nagyon
is használatos fogalmainak próbált új értelmet
adni. Régi szerzõk vagy természettudósok írásainak
olvasásakor az utókori olvasónak nem ritkán
próbára kell tennie képzelõerejét: mi
is volt akkoriban új egy adott mûben? A probléma felvetõdése
két dolgot jelenthet: egyrészt azt, hogy az adott mû
már a maga korában sem hozott feltûnõen újat,
de azt is, hogy a mû állításai annyira felszívódtak
a szakmai köztudatba, hogy már-már közhellyé
váltak, és így nehéz elképzelni egykori
újdonság voltukat. Kétségtelenül ez utóbbi
érvényes Mukarovsky munkásságára is,
aki a nyelvészeti-esztétikai strukturalizmusnak a társadalmi-történeti
viszonyok és a köznyelv felé történõ
nyitásával forradalmat hajtott végre a strukturalizmuson
belül, melynek "következményeit" mára az alsóbb
iskolai szajkózásig ismerhetjük. Éppen ezért
sajnálatos, hogy meglehetõsen kevés Mukarovsky-írás
jelent meg eddig magyarul. Michalovic Mukarovsky "funkció", "funkcionalitás",
"kollektív tudat", "norma", "esztétikai tárgy", "jel",
"értékek" fogalmait vizsgálja. A szerzõ jól
követhetõen mutatja be, ahogy ezek a fogalmak valóban
"strukturalista" módon épülnek egymásra és
egy lehetséges esztétikai mûelemzés vázát
kínálják. Michalovic maga is kiemeli, hogy írása
elsõ megközelítés, melyet egy Mukarovskyról
szóló átfogó tanulmánya követ.
Michalovic könyvének vonalvezetését
úgy jellemezhetjük, hogy az a prágai strukturalizmustól
a párizsi dekonstrukcióig halad, miközben a perspektívát
kitágítja a Bécsi Kör és a nyelvfilozófia
irányában is. A "linguistic turn"-nek szentelt fejezetben
a szerzõ Schn"delbach azon tézisével vitatkozik, hogy
a nyelvi paradigmaváltás elsõsorban Wittgenstein nevéhez
fûzõdnék. Szerinte az osztrák filozófus
mellett Carnap, Russell (a kötet fordítói is áldozatul
estek annak a magyar filozófiai irodalomban nem ritkán elõforduló
tévedésnek, hogy Russell nevét egy "l"-lel írják),
Austin és Strawson. Ezek a gondolkodók kétségtelenül
jelentõsen hozzájárultak a nyelvvizsgáló
filozófia fejlõdéséhez, ám olyan neveket
is meg kell itt említeni, mint Frege, Schlick vagy Neurath, hiszen
nélkülük az egész mozgalom el sem indult volna.
Michalovic Manfred Frank nyomán párhuzamba állítja
az osztrák-angolszász nyelvi fordulatot a Herderre és
Humboldtra visszavezethetõ nyelvi fordulatra, melynek legjelentõsebb
huszadik századi alakjaként Heideggert nevezi meg. Szerinte
az angolszász-analitikus és a kontinentális-hermeneutikai
hagyomány egyaránt megérdemli a "nyelvi fordulat"
más-más módon való végrehajtójának
kitüntetõ címét. A nyelvi fordulat megértését
és elfogadását a szlovákiai értelmiségi
körökben, és így Michalovic számára
is azonban nem az itt említett szerzõk olvasása jelentette,
hanem Bahtyin és Volosinov
A marxizmus és a nyelv filozófiája
könyvének recepciója, melyet a nyolcvanas években
Pozsonyban vasárnapi szemináriumokon, az egyetem falain kívül
olvastak.
Az utóbbi években azonban
úgy tûnik, a leginkább Derridát olvassák
Pozsonyban. Legalábbis Michalovic írásai ezt sugallják,
hiszen a könyv második felének fejezeteiben "örök
visszatérõ" a párizsi filozófus. A Derridának
szentelt utolsó fejezet a
Jelenkor
ban megjelent könyvrecenzió
szövege Orbán Jolán
Derrida írás-fordulata
címû
könyvérõl. Michalovic Orbán elemzéseit
követve, mint mondja, "azokon élõsködve" halad
végig a dekonstruktív fordulat aspektusain, az írás,
a textualitás és az olvasat fordulatán. Ha Mukarovsky
felõl olvassuk az utolsó fejezetet és ezen keresztül
Orbán könyvét és Derrida mûvét,
akkor az az érzésünk támadhat, hogy Derrida dekonstrukciója
valójában inverz mikrostrukturalizmus. Ezen azt értem,
hogy Mukarovsky valamennyi fogalma mûködtethetõ a derridai
nyelvjátékban, csak éppen más irányból
és más központosítással (nem középpontosítással!),
a közvetlen mû
alkotás,
mû
aktualizálás
szintjén
. Az irodalmi mûvet a dekonstrukció az
olvasás "irányából" közelíti meg,
mely olvasás a köznyelv, az irodalmi nyelv és a tudományos
nyelv "kontextusában" történik. Ez az "erõs olvasás",
mely a mûvet az olvasás gesztusával visszaemeli a tágabb,
mûvön kívüli nyelvbe, egyben "írás"
is, egy új mû létrehozása. Az erõs olvasásnak
éppen az írás, az alkotó és aktualizáló
írás adja erejét. Ez az írás-fordulat
egyik legfontosabb aspektusa. Nem azonos az olvasással, de elválaszthatatlan
tõle. A mû mint olyan nem létezik, még akkor
sem, mikor elkészült és helyét elfoglalja a könyvtárakban.
A mû csak interpretációjában, olvasásában,
az olvasás írásában, a sorok közé
írással, az olvasás-írással, a sorok
közötti olvasással, a sorok közé beírással,
az inskripcióval
mû
-ködik. A Mukarovsky-féle
strukturalizmus ugyan dinamikus struktúrákról beszél,
de nem tudja bemutatni,
hogyan
dinamikus a struktúra, nem
tudja
aktualizálni
ezt a mozgást. Derrida nem "létrehozza"
ezt a mozgást, vagy ha igen, csak annyiban, hogy "tudja", hol
történnek
a
mûben a mozgások, feltárja annak rejtett szeizmikus
erõvonalait, egy diagnoszta pontos érzékével
helyezi kezét, pontosabban tollát azokra a
mû
elemekre,
amelyek esztétikai és "Mukarovsky-i" értelemben aktualizálhatók,
melyek már "mindig" aktualizáltak, mert aktívak, "cselekvõk",
amelyek mozgatásával, elmozdításával,
újraírásával új megértés,
új írás, új mû keletkezhet. Kétségtelenül
Michalovic írásai is új mûvek, új hangot
képviselnek a magyar esztétikai irodalomban is, és
ezért bízhatunk abban, hogy még sok eredeti mûvel,
strukturalizmus- és posztstrukturalizmus-elemzéssel fogja
meglepni nemcsak a szlovákiai szlovák egyetemi közvéleményt,
de - hasonlóan kiváló fordítások révén
- a magyarországit is.
*
Fordította Fundárek
Ferenc, Hushegyi Gábor, H. Rudas Dóra, Németh István,
Szapu Marianna és Tóth Ildikó
Kalligram Könyvkiadó
Pozsony, 1997
163 oldal, 590 Ft