KROMMER BALÁZS

NOÉJACHT
Papp András: Te beszállsz a bárkába
És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, íme igen jó. És lõn este és lõn reggel, hatodik nap.
(1 Móz. 1,31.)
A hatodik nap óta eltelt némi idõ, úgy pár száz emberöltõnyi. Azóta ember és Isten még egy hosszú pillantást váltottak: néhány száz emberöltõnyit. Ezalatt az ember szeme elhomályosult Istenlátásra, Isten szeme kitisztult az emberlátásra. Isten van felül (aki alul van, de fentrõl jött, az gyõzni fog: a nép, a víz, a petõfi), lebocsátja a vizeket. Halak és moszatok mondják: eljött az örömkor. Amúgy teljes a pánik. Élt ekkoriban egy Noé nevezetû ember, aki mindig az Istennel járt, - ám itt hirtelen kilépek saját mítosz-parafrázisomból, mielõtt menthetetlenül eluralná a textust, melyrõl írni készülök. A regény ugyanis nem ilyen. Játszik ugyan, a maga módján, ahogy minden tisztességes írás saját játékából él meg, mégis véresen komoly. Komoly regényke. Nekem azonban, önfeledt kritikusnak már elég az is, ha egy jó könyv megkezdi a szövegelést, akkor a hangnem: sokféle lehet. Mert csak a szöveg korlátos, a szövegelés sohasem.
Amikor egy irodalmi alkotás mítoszt jelöl meg pretextusául, feltétlenül tisztáznia kell, mennyit is tart meg az eredeti anyagból. Ragaszkodjon-e szigorúan az eredeti szereplõkhöz, vagy játsszon a figurákkal kedve szerint? Hely és idõ miféle rendszere mozgassa a mûvet? Egyáltalán: akarja-e majd a történet, hogy a kezdetektõl a mítosz kiterjesztésének tekintsük, vagy inkább szeretné, ha az eredet, akár az álom, csak úgy rémlene?
Úgy tûnik, Papp András átgondolta, mit csinál. A regény tulajdonképpen hitelességre törekszik, arra, hogy az olvasót elfogja a "valahogy így lehetett" érzése. Ez nem jelent ugyanakkor semmiféle realizmust. Mondom, hitelességet jelent: az anyaghoz, a pszichéhez, a sorshoz való hûséget. Noé a könyvben szabályos bárkát épít - adatait az Úrtól szerzi. Ha felütjük a Bibliát és kiszámítjuk Matuzsálem életidejét, kiderül, hogy a regény ebben is pontos: Methusélah-nak valóban a vízözön elõtt kellett meghalnia. Noé családfája - amennyi abból elénk kerül - szintúgy hibátlan, semmi dekonstruktív viszonyulás, semmi posztmodern ziláltság. Aki pedig elébb a fülszöveget olvassa, annak az értelmezés már meg is van ajánlva (á la Derrida & Spivak), így már az olvasás elõtt bõven benne vagyunk a mítoszban, ha akarunk, sem térhetünk ki elõle...
Papp András kisregénye a Nádas-féle prózahagyományt látszik követni, errõl tanúskodik szélesen áradó, gyakran körmondatokban kibomló stílusa, a jellemek lélekfinom rajzolatossága; egyáltalán: a mû világszemlélete, mindaz, ami stílusában megnyilatkozik. Papp megidézi a szubsztancialista világkort, amikor a dolgoknak még "egy az egyhez" értékük van, amikor az elmélyült szemléletnek a létezõk minémûsége megmutatja magát, az ember pedig istenére tekintve érti magát embernek, és még csak nem is tud errõl: ez volt az emberiség Istenben való önfeledtségének korszaka. A bibliai témához illeszkedõ hangnem és látásmód, a szavak, a jelek, a képek mind teljesebb kiárasztása, a jelentés totális birtoklásának és a jelentett identikus képzésének vágyát mutató stilisztikai szubsztancializmus - a mítosz ideális nyelve. Orfikus szintézis, titkos körkörösség: mindez a regény narratológiai szerkezetére is érvényes.
Az elbeszélés nem direkt és lineáris, nem érzünk benne Teloszt, amint erõszakosan vezeti az olvasót és a figyelmet, ellenkezõleg: bár ismerjük a mesét, nem tudjuk, a szerzõi vas - úgymond - hol is áll majd meg az anyagban. Könnyedén, természetesen zajlik az elbeszélés, a végén pedig egycsapásra összeáll a kép. A fabulát javarészt a költészet uralja, a nyelv - talán egy-két, nem is kirívó esettõl eltekintve - sikeresen kitér az idétlen pátoszhoz vezetõ, túlstilizált megoldások elõl. Ezt a lirizált epikus építményt azonban önnön funkciótlansága rombolná le, ha nem lakná erõs filozófia és szellemiség.
Hadd ajánljak most néhány olyan gondolatot a könyvbõl, amely talán kedvére lesz annak az olvasónak is, akit esetleg Noé történetének finomságai (elvégre a részleteket eddig nem ismerhettük!) és az önmagában is teljességet árasztó mese még nem kerített hatalmába. (Ez most egy kicsit olyan, mintha lenne külön történés és eszmeiség. Ez persze soha nincs így, erre a könyvre pedig különösen nem igaz.)
Itt van mindjárt az úgynevezett hermeneutikai reflexió. Ritka a vitatottabb és aktuálisabb probléma az irodalmi köztudatban, mint a ki-mit-hogyan-ért kérdése - kevés mû lehet meg enélkül manapság. Ehhez a témához a regény is hozzáteszi a magáét, Noé gyötrelmeinek, kétségeinek maximumát mint az ön- és parancsértelmezés tulajdonképpeni kérdését ábrázolva: "Valójában értelmezéssel kezdõdik a parancsteljesítés is" - elmélkedik Noé. Azután gondolatmenete - akárcsak a bárka - a határtalan vízre fut ki: ha önértés, akkor tükörkép. Ha tükörkép, akkor vízfelület. Vizek: nagyvíz, kisvíz, harmatvíz, angyalvíz . Ezt már nevezhetjük akár szubtextusnak is: a H 2 O szubtextusa. Talán a regény legkomplexebb, legteherbíróbb képe, amelyhez társítható nem csak a már említett megértés, hanem a bûn, a magány, a pusztulás, de a megújulás és a kegyelem képzete is.
Egy másik örök toposz, ismét olyasmi, ami a hitélet és a dogmatikai viták körébõl a modern filozófia és irodalomtudomány kitüntetett témájává nõtte ki magát: az eredendõség, divatos szóval - az autoritás kérdése. Tudniillik: ki lép elõször, Isten vagy az ember? (Azaz: elõbbre való-e a szöveg az értelmezõnél ?) Elég, ha a teológia terepén maradva a zsidó és a keresztény megváltástan ilyetén divergenciájára utalok, vagy arra a már keresztény belügynek tekinthetõ szótériológiai vitára, amely Pelagius és Ágoston között lángolt fel az ötödik században. Ha pedig a dolgot irodalmár módjára tekintjük, akkor mindjárt az eminens szöveg és a kánon kiterjedt fogalmai ugranak be, és a bultmanni fordulattal együtt az egész huszadik századi elméleti hagyomány aktiválódni fog...
Ez tehát egy újabb izgalmas szál lehet a regényben, különösen akkor, ha összefogjuk a dualizmus kérdésével: két princípium van-e, s amennyiben igen, eldönthetem-e, melyik szólít engem? Ezen a ponton még inkább felerõsödik az áthallás Papp András regénye és Nádas Péter vallási színezetû írásai között - gondolok mindenekelõtt a Vonulás ra.
Noé története ennyiben is érzékeny határhelyzet, ezért is lett belõle regény, valószínûleg. A bibliai leírás szûkszavúsága és egyszerûsége biztosítja az utókor számára a megújítás szabadjátékát, így teremt az író Noé és családja számára extenzív jellemeket: Jáfet, a legkisebb, az igaz, a nyíltszívû, aki mindvégig az állatokkal lélegzik a hajófenéken. Khám, a semmirekellõ drogos, aki kijár a vízre, hogy ott, Jób híján, háborítatlanul szívhassa rózsagyökér pipáját. Aki tehát sosincs közben: vagy már utána van, vagy még elõtte van az aznapinak; akinek alakja így decentrálódik fokról-fokra. Az sem véletlen, hogy éppen vele esik meg az egész bárkaút talán legfurább ügye: egyik merülése során Khám egy walkmant hoz a felszínre! Elõtte meg egy gumikerékre akad rá: tapogatják, vizsgálgatják a bárkalakók, nem tudnak mit kezdeni vele - íme, még a pusztulásnak is megvan a maga jövõképe.
A már említett határhelyzet többszörös nyelvi határhelyzet: Noé ott áll hatszáz éves fejjel, ott áll a kész, begyakorlott, hatszáz éves szavaival és mondataival, és meg kell értenie a vízözönt, meg kell értenie az Urat. Újra kell értenie mindent, ez pedig csak új szavakkal lehetséges. Az írás a megöröklött nyelv és a teremtõ-teremtõdõ értelem metszéspontján áll.
Ennyit akartam a regényrõl. Épphogy kedvet csinálni csak hozzá.
Talán egyvalami mégis maradt: a legyek.
Igen, az út során legyek szállnak Khám arcára. Hogyan lehetséges ez, ha egyszer minden teremtmény odaveszett? De még a regény ilyen antinómiái is a Bibliában gyökereznek, ha akarom! Gondoljuk csak meg: az elsõ testvérpár története például mennyire ellenáll egy gyermeki olvasatnak: "De anyu, ha egyszer Káin és Ábel voltak a földön az egyetlen testvérpár, Ábelt pedig Káin meggyilkolta, akkor ki elõl kellett késõbb bujdosnia?" Egy gyerek nem kész az allegorézisre, számára nincs Philón és nincs alexandriai iskola, hogy úgy olvasson. Nekünk pedig van. Elhagytuk a serdületlen olvasó diszkurzivitását. Legyünk tehát egészen nyugodtak a jelentés felõl... - meg aztán a Jóistent akkor értjük félre, amikor csak akarja, gondolom.

*

JAK-füzetek 97.
József Attila Kör-Kijárat Kiadó
Budapest, 1997
106 oldal, 496 Ft

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/