Gazdag cetligyûjteményem egyik
darabja arról tanúskodik, hogy I. A. Richards szerint "a
kritikusnak a lehetõ legnagyobb figyelmet kell fordítania
minden egyes részletre. Így egyheti olvasmánynak négy
vers talán már sok is." Lehet, hogy igaza van, és
valamennyi költészeti tárgyú kritikám
alapvetõen elhibázott, mert én bizony soha a büdös
életben nem töltöttem ennyi idõt egy vers társaságában.
Mégis valószínûbbnek tartom, hogy nem lehet
a költészet egészére érvényes,
efféle állításokat tenni; vannak olyan költõi
szövegek, melyek másfajta figyelmet igényelnek.
A mai magyar költészet legjelentõsebb,
leginkább figyelemreméltó mûveit-mûegyütteseit
nem érdemes és nem is lehet a Richards által ajánlott
módon olvasni; és nemcsak a legújabb fejleményekre
gondolok. Kézenfekvõ, hogy például Térey
János verse egy latens, fikcionált epikai folyamat része;
Borbély Szilárd virtuális metamûvek töredékeit
írja; Kovács András Ferenc egy lebegtetett költõszerepet
feleltet meg versrõl versre változó, alkalmi, konkrét
szerepeknek; és így tovább, a kiragadott példák
esetlegesek. De hátrább is mehetünk: a szereppel és
a hangütéssel való játék az egyik legfontosabb
sajátossága Baka István költészetének,
és Nagy László vagy Juhász Ferenc esetében
is megelõzi a szövegek megalkotását egy szoborszerû
narrátor-médium megalkotása. Ezekben az esetekben
tehát a tanulságok némelyike (sokszor a legfontosabbak)
szövegek, szövegcsoportok
egybevetésén
alapuló
elemzés során közelíthetõ meg. Cseppet
sem gyakori jelenség a magyar költészetben, hogy egy
életmû legtöbb tanulsággal vizsgálható
egysége maga az egyes mû, a vers. Márpedig - és
így kerül ide Richards, hogy a mai kritikaolvasó soványabb
türelmére tekintettel mindjárt meg is feledkezzünk
róla - Tóth Krisztina költészetében errõl
van szó.
Nem elég azt mondani, hogy Tóth
Krisztina verseinek egymásutánja nem rajzol epikai ívet;
hogy nem áll mögöttük egy ipari-formatervezett költõ-szoboralak;
hogy nem bújik azonosítható maszkok mögé;
hogy nem azonosul egyetlen ismert beszédközösség
("Nyugat-paradigma", "Újhold-beszédmód") intonációs
módszertanával sem. Ha végigpillantunk az eddigi három
kötet verskezdésein, azt fogjuk látni, hogy nagyon eltérõ
pozíciójú indítások ezek. Nagyon különbözõ
dolgokból nõnek ki ezek a költemények, és
ez arra enged következtetni, hogy Tóth Krisztinának
tulajdonképpen nincs állandósult versíró
módszere. Olykor mintha egészen passzívan engedné
megtörténni magával a vers születését,
akár azt is mondhatnánk, kedvetlenül. Erre próbáltam
célozni a címként kiemelt idézettel. No meg
arra, hogy milyen fontos tényezõ itt a megszólítás,
a valakinek címzett beszéd, az olvasóval folytatott
kommunikáció egyidejûsége az alkotás
gesztusával.
És igen, az idõ. Az idõ
érzékelésérõl és az ember önnön
idõbeliségérõl kell gondolkodnunk ennek a költészetnek
a kapcsán, ami szorosan egy nyelvi problémához, az
ember beszédének és gondolkodásának
egységérõl, annak lehetõségérõl-lehetetlenségérõl
való gondolkodáshoz illeszkedik. Hogy ki beszél a
szánkkal és agyunkkal, amikor készen kapott szavakat
szigorú szabályok szerint mondatokba szerkesztünk. A
vers mindenkori tökéletes egyidejûsége önmagával,
beszédjelen és megélésjelen szinkronitása,
együtthaladása a múlással, bennelét egy
érzékelõ apparátusban, a verscsinálógép
vendégeskedése egy szemlélõ személyben
- azt hiszem, ilyesmikkel lehet meghatározni ezt a versvilágot.
Mert persze a dal szüli énekesét másnál
is; de az az ellen-nem-állás, ahogy Tóth Krisztina
megengedi, hogy a vers megtörténjen, ahogyan kölcsönadja
neki a maga okosságát, mégsem próbál
okoskodni vele; azt hiszem, ez adja azt a könnyedséget, amivel
ezek a versek megszólalnak.
Ez a könnyedség pedig félrevezetõ.
A versek általában dalszerûek, érzékletesek,
tenisz- és tenger-hasonlatok fordulnak elõ bennük, olyan
szavak, mint a "hát" vagy a "naná"; a sorok lejtése
pontos, a rímek többnyire a helyükön vannak, és
ha vannak, mindig zeneien csengnek; minden darab maradéktalan versélményt
nyújt. Mindez könnyen elaltathatja az olvasó éberségét.
Pedig lenne mire figyelni. Azt dudorássza például:
Holtágban holt vizek
Te árnyékinga szél
Lichthofban hintazaj
Egy száradó gyerek
(Ruhák)
Nem is értelmezzük igazán,
hiszen ez csak egy kis dalocska, szépen bólogatnak a jambusok,
a következõ versszakban egy rím is megcsillan, az olvasó
együtt dúdolgat a költõvel. Pedig lehet olyan értelmezése
is a szövegnek, amely inkább Pilinszkyt idézõ
apokaliptikus vízióként fejti meg. Persze több
hangulat rétegzõdik egymásra, és az olvasó
asszociációinak természetétõl függ,
hogy az "árnyékinga szél" a kötélen száradó
ruha vagy az atomhalál képeként illeszkedik a vers
folyamatába. Mint ahogy a "száradó gyerek" sem csak
azt a történetet sejteti, amelyben a kölyök magára
borította az öblítõvizet, hanem azt is, amelyben
a végítélet után egy aszott gyerekhullát
himbál a lichthófban a huzat.
Az a mód, ahogyan ezeket a roppant
intenzív ambivalenciákat megszövegezi, Tóth Krisztinát
némiképp az angol nonszensz költõkkel rokonítja,
Edward Leartõl egészen Stevie Smithig. Attitûdje azonban
éppen az ellenkezõje. A nonszensz költõ valójában
sokallja világában az állandóságot,
józanságot, földhözragadt bizonyosságot.
Itt éppen a bizarr fikcióból bontakozik ki és
születik meg az a realitás, ami elsõ ránézésre
rendjén valónak látszik, mégis ott rejtõzik
benne valami õrület, és ez cseppet sem teszi mulatságossá
a dolgot. Igaz, a nonszensz ridegségének sincs helye ebben
a versvilágban.
Hogy mindez ne lógjon a levegõben,
mondok egy példát. Nincs nehéz dolgom, mert Tóth
Krisztina költészetének egyik sajátossága,
hogy tematizálja azokat a problémákat, melyek poétikai
eljárásaiból erednek: amit elemzésként
megfogalmazhatunk, másutt mûbe foglalva, vers tárgyaként
bukkan fel. Így hangzik
Az árnyékember
címû
vers vége:
...kikísérleteztem
egy kétarcú embert a falra,
egyik kezem a másik kezemben
- ez nyilván nem fog összejönni
újból,
de én a helyedben vigyáznék
magadra -,
szóval egy kétarcú
ember ujjból,
mintha imádkoznék, a falra,
hajnalban aztán valaki hívott,
de téves,
az is lehet, hogy az a kétarcú
ember,
hát van-e egy árnyéknak
hangja, édes,
és mit csináljak a két
szabad kezemmel?
A játékos, gyermeki gesztus,
az árnyékbábozás teremtõ ereje megint
csak játékosan, a vers-univerzumon belül ad önálló
életet teremtményének, az árnyékembernek,
aki beszélni is tud, de úgy tûnik, hogy látszani
és
beszélni egyszerre nem; a vers kérdéssel való
zárása, ami önmaga tárgyára, egyúttal
önmaga módszerére kérdez, megnyitja a verset
az alkotástechnika következõ, innen nézve még
ismeretlen lépcsõfoka felé. Harmadszor is: játékos,
de alkotáslélektani (és áttételesen:
teológiai) szempontból lényegbevágó
dologra kérdez rá ez az utolsó sor: magára
marad-e a megírt vers, a létrejött világ, amikor
a teremtés gesztusa megtörtént? és ha igen, mi
a dolga a teremtõ kezének? Ringassa, vagy taszítsa
el?
Tóth Krisztina versei mindig ehhez
hasonlóan karakteres zárlatot kapnak. Annál változatosabb
a versek indításának textológiai pozíciója.
Ugyanez a vers ezekkel a sorokkal kezdõdik:
Elég necces labdákat küldesz,
édes,
ez az Adrienn például
nem jön át.
Ez valami magántermészetû
csevegés részlete lehet, elõzményeit, címzettjét
nem ismerjük, csak annyi derül ki, hogy egy beszélgetés
lezárásáról van szó. Aztán tüntetõen
érdektelen téma, az idõjárás taglalása
következik, majd szó esik egy elveszett cicáról,
egy lámpáról, mely egy bizonyos szögbõl
nézve erre a macskára emlékeztet, és a lámpáról
annak árnyákára terelõdik a szó; onnan
idéztem fentebb. Különös kettõsség
mutatkozik ebben az elsõ részben. Miközben a bizalmas
hang nem változik, a költõ érezhetõen
új megszólítottat keres, amit mond, azt már
az olvasónak címzi, lezárja a korábbiakra célzó
társalgást, és vizuális fogódzókat
ad. Ennek során narrációjának intonációja
is módosul kissé, a bizalmasan társalkodó hang
gyermeki felhangokkal gazdagodik, végül a megnyíló
kádenciában váratlanul (okos felnõttként)
érezteti, hogy mindvégig tudta, mit csinál. De csakugyan
tudta-e? Nem, azt hiszem, nem. És ez a nemtudás ennek a kötetnek
a legfontosabb fejleménye. Ezekben a versekben érzésem
szerint sikerült végre belenyugodnia, hogy õ ilyen
ad
hoc
módon ír verset, és ez a vállalás
adta biztonság jót tett a verseinek.
Tóth Krisztina elejétõl
fogva ebben a bizonyos folyamatos jelenben írt, utazott a pillanat-buborékban,
de az eredményt nem találta eléggé költõinek.
Hogy elfogadtassa ezt a dolgot olvasóival, akiktõl alighanem
félt egy kissé, megpróbált fontos pontokon
nagyon
szépeket
írni, olyan sorokat-félsorokat, amikre
tényleg nem lehet mit mondani: "csellóhang függönyök",
"kegyetlenség selyemfényû vízjele" stb. Nyilván
sokat dicsérték is ezek miatt, és ez tovább
nehezítette, hogy megszabaduljon tõlük. Pedig az ilyesmi
valaminek a
helyét
foglalja el. Ebben a kötetben sokkal
kevesebb ilyen hely van. Az ünnepélyes verszárlatok
is ritkulnak, meri nyitva hagyni azt, ami magától nem zárulna
le; és ez is fontos fejlemény. Cserében megnyerte
például ennek a teremtõ-szerepnek a lehetõségét,
amit pedig korszerûtlennek gondoltunk és elpotyogtattunk,
mert egy nem emberléptékû költõ-imágóhoz
kapcsolódott. Itt most kiderült, hogy ez az eljárás
továbbra is "kéznél van". Az újholdas vagy
oroszos applikációktól való megszabadulás
könnyebb röptûvé teszi a verseket, bennelétük
a mindig-jelenben megteremti önértéktû létjogosultságukat.
Visszatérve így a vége
felé az elejéhez, ahhoz a bizonyos kettõs problémához,
ami az idõtényezõre és a narrátor megosztottságára
vonatkozott, feltehetõ a kérdés: ha az ember mindig
az idõ jelenében van, ha lemond (alkatánál
fogva) az idõn kívül lét állapotának
lehetõségérõl, a rálátásról
vagy annak illúziójáról, mit tud kezdeni a
múltjával, a hagyománnyal? A válasz egyszerû:
meg
jelen
íti. T. S. Eliot (illõ, hogy vele zárjak,
ha már egyszer Richardsszal kezdtem) azt mondja errõl: "A
költõ, élete adott pillanatában, állandóan
¯megadja magát valami elõtt, ami értékesebb
nála. A mûvész fejlõdéstörténete:
örök önfeláldozás, a személyiség
örök kioltása." Jóllehet ennek a gondolatnak megvan
a maga létjogosultsága, a lélektani ismeretek bõvülésével
mind kevésbé látszik helytállónak. A
költõ, felszabadítva nyelvét a gátoltság
alól, nem megadja magát annak a valaminek, ami verset csinál
benne, hanem együttmûködik vele. Személyiségét
nem kioltja, hanem kölcsönadja, érzékleteivel és
életének tényeivel együtt (melyeket az irodalomtudomány,
pozitivizmussal szembeni dackorszakát élve, látványosan
semmibe vesz). Ennek a mesterségnek a mikéntjét tanulta
meg Tóth Krisztina, miközben harmadik kötete verseit írta.
Kevésbé önfeláldozó, kevésbé
aszketikus mesterség ez, mint amilyennek Eliot érezte. De
azért a maga kellemetlenségei megvannak. Gondoljunk jelen
dolgozat címére.
*
JAK-füzetek 93.
József Attila Kör-Kijárat
Kiadó
Budapest, 1997
54 oldal, 300 Ft