KOVÁTS ALBERT

Hölgyeim és Uraim,

Betörõk, bírák, bûvészek címû novellagyûjteményében Karel Capek három írást is szentel a gyûjtés szenvedélyének. Capek, aki a hagyományos polgári életforma meggyõzõdéses híve volt, s a polgári erények és gyengeségek bölcs, de kritikusan ironikus szemlélõje, nyilvánvalóan a polgári társadalom egyik fontos elõrevivõjének tekintette a gyûjtést, nem csupán ártalmatlan különcségnek. Csak az egyéni bogarakat gyanakodva figyelõ kollektivista szemlélet véli a gyûjtõszenvedélyt a közösségtõl értékeket elvonó harácsolás egyik formájának. A valódi helyzet épp az ellenkezõje ennek. A gyûjtés igazából példa arra, hogy az egyéniség és a szubjektív ítélkezés, ha eredeti koncepció is járul hozzá, éppenhogy kiegészítõje és támogatója a közösségnek. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a jelentõs magángyûjtemények elõbb-utóbb a nyilvánosság számára is hozzáférhetõvé válnak. Emellett a közpénzes vásárlásból eredõ gyûjtemények általában egységes szempont nélküli, ad hoc beszerzésû darabokat egyesítenek a váltakozó tisztviselõk intelligenciájától és a rendelkezésre álló anyagiaktól függõen. A magánkollekciók java ezzel szemben megformált egész, a gyûjtõ konzekvens koncepcióját és eredeti ízlését tükrözi. Ez a vonása a magángyûjteményt az alkotó mûvészethez közelíti. Mély meggyõzõdésem, hogy a legkiválóbb gyûjtemények mûalkotások. Az eszméjének szenvedélyesen elkötelezett gyûjtõ a leleményességnek és az ügyességnek olyan formáit tudja gyûjteménye gyarapításának szolgálatába állítani, amire sem közönséges földi halandó, sem múzeum nem képes. S hogy befejezzem a magángyûjtõ méltatását: fontos tulajdonsága, hogy olyan értékeket képes kiemelni az ismeretlenség, a feledés, a kallódás sötétjébõl, nemegyszer bizony a szemétbõl, amiket a közgyûjtemény bizonyosan pusztulni hagyna.
A fenti általánosságok a Horus Archívumra mint egyedi jelenségre teljes mértékben vonatkoznak. A nagy ötletek általában pofonegyszerûek: Kardos Sándor a privát fotóban fedezte fel az archiválni, gyönyörködni, elmélkedni valót. A több éves vizsgálódás és sokezer felvétel átnézése jellegzetes és visszatérõ típusokat mutatott az amatõr fényképezõk fotografálási szokásaiban. Ennyiben tehát még teljesen ki nem bontott és további megfigyeléseket igénylõ szociológiai eredményeket is hozott és hozni is fog a pusztán magánhasználatra szánt fénykép felfedezése.
Mûvészi szempontból azonban fontosabb ennél Kardos Sándornak az a megállapítása, hogy szerencsés véletlenek egybeesésekor az ismeretlen fényképész akaratlanul olyan kvalitású remekmûvet hozhat létre, amely a legkiválóbb hivatásos fotómûvészek alkotásaival vetekszik. A privát fotónak ezt a vonását általánosságban nehéz közelebbrõl leírni. Egyrészt mert a remekmûnek a remekmû volta mindig valami irracionális vonás jelenlétét feltételezi, melynek kifejezésére nincsen szavunk. Másfelõl pedig a remekmû egyedi jelenség, amely a másik remekmûtõl is jelentõsen különbözik, legfeljebb csak a rá vonatkozó elmélyült elemzéssel közelíthetünk hozzá. Mondanom sem kell, e típus darabjait tekinti az archívum gazdája gyûjteménye csúcsának.
A jelenlegi kiállítás szerény válogatás a gyûjtemény mintegy kétszázezer darabos állományából. A rendezõk ennek ellenére remélik, hogy a csodaszerû véletlen, valamint az éles és eredeti gyûjtõi tekintet szerencsés találkozásából eredõ különös jelenségrõl ad valamelyes képet. Engedjék meg, hogy ezúttal a KÉPHIBÁK elnevezésû fejezetre hívjam fel szíves figyelmüket. Itt a véletlen egyrészt olyan felvételekkel szolgál, amelyek szépségben és eredetiségben az avantgárd képzõmûvészet legkülönfélébb irányzataiba sorolható élvonalbeli alkotásokkal vetekszenek. Más képek pedig olyan fantázia- és álommontázsoknak tûnnek, amilyeneket a modern filmmûvészet sem produkált. Szemlélésük közben persze nem feledkezünk meg arról, hogy mégiscsak a fotó körében mozgunk, s ámulunk a mûfaj és a technika eddig nem ismert lehetõségein.
Hölgyeim és Uraim, Kardos Sándor elméletileg is megalapozott gyûjtõmunkája megteremtette magánmitológiáját is. Ebben a mítoszban a világ minden sarka és eseménye fotómodellként szolgál. És van is fénykép mindenrõl, csak meg kell találni. Amirõl egyelõre nem találjuk a hiteles felvételt, nem biztos, hogy megtörtént. Amirõl nincs fénykép, lehetséges, hogy valójában nincs is, csak a képzelet szüleménye.
A képzõmûvész agya másképp mûködik. Ami a fantáziájában felmerül, annak meg kell valósulnia. Errõl tanúskodik Gellér B. István és Kardos Sándor közös filmje, két magánmitológia találkozása, és ennek bizonysága az itt kiállított tárgy is. Fogadják mindezt szeretettel.
 

Elhangzott a Horus Archívum budapesti, Bárka Színház-beli bemutatóján, 1997 októberében.