"...ahogy egy másik délután,
rövid álomból felébredve, kinyitottam
a szemem, és még alig érezhettem bizonyossággal,
hogy élek, anyám egészen
természetes hangját hallottam, az erkélyrõl
kérdezte: Maga mit csinál
ott? És egy nõ azt felelte a kertbõl: Ozsonnázoma
zöldben. Én pedig elámultam, micsoda biztonsággal
viselik ezek az emberek az életet..."
(Franz Kafka levele Max Brodhoz, Prága,
1904. augusztus 28.)
(...pattanásig feszülten...)
Az egyén sorsa vagy sorstalansága. Az egyén és a világ; a világba vetett egyén. Ráció és metafizika. Önmagunk megismerhetõsége és megismerhetetlensége. Élet és alkotás. Gyöngédség és rideg szakszerûség. Személyesség és személytelenség. Ismerõsök, barátok, rokonok. Nevek. Hegel, Pascal, Nietzsche, Schopenhauer, Kierkegaard, Musil, Proust, Camus, Rilke, Celan, Bernhard, Krúdy, Márai... Bach, Schubert, Wagner,Mozart, Mahler (különösen a IX. szimfónia, Klempererrel), Sosztakovics... "Zene nélkül már akkor, úgyszólván gyerekként sem bírtam volna ki ezt az életet, az életemet" vagy: "Húsvét - ez nekem vagy a János passió, vagy a Parsifal. "
Mintha nem is volna más lehetõség. Figyel, olvas, zenét hallgat, beszélget, utazik, gondolkodik. Kérdéseket tesz fel. Ellentmond. Összefüggéseketkeres. Egyszerre van innen és túl jón és rosszon. "Mindig is Nietzschével gondolkodtam, az õ problémái vannak a vérembe írva. A valóság írta belé, a tapasztalataim..." Mindkét partot ismerve, feltehetõen a válaszokat is tudja. De legalábbis sejti. S azt is, hogy ezek csakis személyre szabottak lehetnek.
Ír. Naplót. Mindenkinek és senkinek. Önmagának. Bárkinek. Naplójátírja állandóan, újra és újra. Az események, az okok és következményekhol leegyszerûsödnek, hol szinte átláthatatlanul szövevényessé válnak.Akár ellentmondásossá is. Érthetõen. Emlékezés, "kiírás", emlékeztetés; akkor, most, majd. A kiindulópont mégis a mindenkori jelen. Az itt-és-most-létkényszere. ("Ha írhatnék egyszer valami nagyobb egészet..." - írja Kafka.)
Shelley: a költõk a világ el nem ismert törvényhozói. Nem akar törvényhozólenni. Nem emiatt ír. "Írok, mert írnom kellett, bár nem tudtam, miért kell, tény, hogy azon vettem észre magam, hogy szakadatlan, mondhatniõrült szorgalommal dolgozom (...) míg dolgozom, vagyok..." Addig van remény. Mert hátha letisztulnak a dolgok és kisimulnak a ráncok. Hátha révbe ér. Kihajózás és bolyongás után elengedheti végre a kormányt. Talán behúzhatja az evezõket is.
(...újra meg-megremegve...)
"Minden, ami lehetséges, megtörténik; lehetséges csak az, ami megtörténik" - idézi Kafkát. Történelem, politika, ideológia.Gyakran szerencsétlen konstelláció. Auschwitz, például. Furcsa kettõsség:tények, ám ugyanakkor a blaszfémia, a közhelyek lehetõsége. Ezeket elkerülni. Nem tudatosan odafigyelve; magától jön. Persze ehhez sok minden kell. Például tapasztalat. "Minden tapasztalat hiábavaló." Nem, nem minden tapasztalat hiábavaló. Helyi-érték, helyiérték, ami több önmagánál. "Én sosem gondoltam arra, hogy zsidó vagyok... A gálya közös."
Auschwitz megkerülhetetlen. "Semmi sem érdekel igazán, csakis az Auschwitz-mítosz.Ha új regényrõl gondolkodom, megint csak Auschwitzon gondolkodom." Holocaust, koncentrációs táborok, amitõl nem tud, amitõl nem lehet szabadulni. Nem pszichologizálás. Tények és emóciók; ridegség és szeretet. Ugyanakkor: izgalom és tétovaság - állítható-e bármi is teljes bizonyossággal? Összeegyeztethetõk-e a tények az értékítéletekkel? "Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne."
(...amíg már...)
"A moralista azért nem lehet mûvész, mert õ nem teremti a világot, hanem ítélkezik felette..." Vagy-vagy. És az író:egység a szétszakítottságban, szétszakítottság az egységben. Úgy érziés úgy gondolja, hogy ez is, az is részben kötelessége, részben életeleme- meglehet, csak önmagában bízhat. Önmaga szétszakítottságában. Önmagaegységében. Az egész iránti vágyában. Megérzésre és törvényre egyaránt figyel. Hiteles ambivalencia mind önmagával, mind a nagyrabecsült elõdökkel szemben. Pascal: "Akik megszokták, hogy megérzésükre hallgatva ítélnek, nem értenek semmit a következtetést igénylõ dolgokhoz, mert (...) nincsenek hozzászokva, hogy megkeressék a törvényeket. Azok viszont,akik a törvényekbõl kiindulva okoskodnak, ahhoz nem értenek, ami a megértés körébe tartozik..."
Egy történetet pontosan úgy elmesélni lehetetlen. Pontatlanságot pontatlanságra halmoz minden próbálkozás. A szavakba foglalás nehézségei. Az állandó pontosítgatás, zárójelezés. Kérdés, hogy szavatolhat-e bárki is például az idõért? Az emlékezésért, a múltért? A percrõl percre változó jelenért? Idõ és tér: kényszer, elfogadható. Amíg befogható. A kell, nem a muszáj. Esetenkén talán is-is. A kivárás. A várakozás. "Ennek az éjszakának kellett elkövetkeznie, hogy a sötétségben lássak, lássam egyebek közt a munkám természetét is, ami lényegében véve nem más, mint ásás, a továbbásása annak a sírnak, amelyet mások kezdtek megásni nekem a levegõbe, majd, egyszerûen, mert nem volt idejük befejezni, sebtében, és még csak nem is valami ördögi gúnnyal, dehogy, csak úgy, hanyagul körül se nézve, kezembe nyomták a szerszámot, s azzal faképnélhagytak, hogy fejezzem be magam, ahogy tudom, az általuk elkezdett munkát." Kihívás. Nyomasztó. Különösen, amikor minden roskatag.
Pillanatnyi megoldás: a nyelv. Mondatok, szavak. Úgy, hogy tiszta gondolatokat közvetítsenek. Mert a lényeg mégis ez. A forma, a csak önmagáért való stílus más. Nehezen érhetõ tetten. Lehet, hogy csak áltat. Ám ez sem biztos; lehet, hogy a forma eszközként még veszélyesebb."A jó stílus mindent igazolhatóvá, a nagy stílus mindent naggyá tesz - egyszóval minden csak stílus kérdése, más szóval minden hazugság."
A hogyan mellett a mi és a miért. A pestisjárvány Camus-nél magátólvéget ért. Godot nem jött el. Tégy bármit, megbánod. Nincs bizalom a kultúrában; reményünk csekély. Könyvet írsz vagy kavicsot hozol fel a tó mélyérõl - mindegy. Celan: "Napkelte korom teje éjjel..." ("Az írás mértéktelen kitárulkozás; a legszélsõségesebb õszinteség és odaadás, amelytõl az ember már-már úgy érzi, hogy elveszti önmagát az emberi érintkezés során...") Csak egzisztenciális igazságok léteznek. Még tévedésükben, kilátástalanságukban is. Sõt. "Valaha azt mutatta be az irodalom, hogy ¯õk hogyan élnek; ma már azonban az író kizárólag csak önmagáról beszélhet..." Belsõ kényszer. A mindenkori jelenig érvényes; idõrõl idõre változó. Persze nem maguk a tények. A szûrõ. A szerzõ. Az író önmaga. A tudása. Elsõsorban az önmagáról való; a másik kontroll. Az is-is tudása. Igazol és cáfol. Továbbgondolásra késztet. Majd újabb tudás, majd újból az igazolás-cáfolás... Egyik a másik után, vissza-visszatekintve, ugyanakkor elõre is mozogva. ("Sohasem volt olyan idõ, amikor meggyõzhettemvolna magamat az életem felõl. ...mindig kínzó vágy élt bennem, hogya dolgokat olyannak lássam, amilyenek azelõtt lehetnek, mielõtt elõttem megmutatkoznak.")
Hogyanok és miértek. Tudás a dolgokról, azoknak lecsapódásáról. Egyszerre innen is, onnan is nézni, egyszerre mindenre rákérdezni. S egy viszonylagosanbiztos tudással rendelkezni: jogosítvány a kérdezésre. Az idõ, a leélt évek. A megmagyarázhatatlan, a csak sejthetõ. A távolságtartás közelsége; a kitárulkozásba való visszavonulás. Az önirónia. "Képes vagyok bárkivel fesztelenül elviccelõdni önmagamon, anélkül, hogy közben a legcsekélyebb mértékben is nevetségesnek érezném magam." Megszívleli a régi jósda feliratát. Mindkét mondatát.
Útjelzõk. Tájékozódási pontok: kint és bent. Zsidó-lét, koncentrációstáborok, írás, utazás, tenger, zene... Amivel szembesülni kell, és ami szeretnivalóként van. Éles határvonalak nélkül. Ahol az állandóan egymást generáló, minduntalan visszatérõ kérdések összpontosulnak. A muá sein. Az önmaga. "Szinte minden tudás hiábavaló, ami nem a közvetlenül önmagunkról való tudás." Elõször az (ön)azonosság. Majd a másik, a más, a többi. Az ahová vettettünk.
(...a tájat sima sörényû pusztának látnánk...)
A feloldódás. Ló, lovas, táj. Kezdetben persze a kitekingetés. Ha a kedvünk és a gyorsan közelgõ tavaszi napok úgy hozzák: a szórakozott kitekingetés. Vagy fordítva: a gyorsan közelgõ tavaszi napok és a kedvünk. Én azt, vagy az engem. Ritka pillanat. El lehet feledkezni minden másról, amikor nem kell töprengeni a játékszabályokon. Amikor a kiszolgáltatottság kísért ugyan - "Az ember (...) tudja, hogy játszanakvele (...), de nem ismeri a játék célját..." - ám egy pillanatig sem teher.
"Emberivé" tenni. Viszonylagossá. Tágassá. Mint például Káin és Ábel történetét. Tartani valakitõl, megvetni és tisztelni - egyszerre.Kevésbé a kánon, inkább az apokrifek. Semmiképp sem ideologikusan. Úgy nem mûvészet. Úgy szinte bármi önmagával magyarázható. Úgy minden egy vonal mellett halad; minden egyszempontú. Egy-szerû. Gyakorlatot csinál. Semmi kölcsönösség. Csak azonosság. Nincsenek vélemények. Nincs morál, csak tartás. Ráció és morál; élet és halál - meghatározott korrespondencia nélkül. A racionalitás irracionalitása; az irracionalitásracionalitása. Kereszténység és gnoszticizmus. Esetlegesen érintkezõ entitások. A szakadék viszont ott van valahol, mindenképpen. Pascalkontra például József Attila. Pascal mint bukméker, József Attila mint "egzisztencialista". Ha, akkor; ha nem, akkor - miért, miértne; így is, úgy is. "Nem akarok ésszerûen tekinteni a világra, hogy az ésszerûen tekintsen rám vissza; nem akarom a kiegyenlítõdést."Ne legyen a pillanat kimerevítése, ne a carpe diem; inkább a Szép Ernõ voltam, ha lehetne. Folyamatosan. A jövõben is. Mint híd.
Racionalitás és hit. Misztikum és tabu. A miértek. JHWH. "Mivel misztikus vagyok, nem szeretem, ha a misztikumot misztifikálják.A misztérium nem a mi nyelvünk, ezért a misztériumot nem szólíthatjukmeg." Isten, egyesek szerint, meghalt. Pedig csak kivonult a világból. A létezés feltételei változtak meg csupán. ("- Ó - mondta az egér -, a világ napról napra zsugorodik. Elõször olyan tágas volt még, hogy féltem, elfutottam, és boldog voltam, hogy végre jobbra-balraa távolban falakat láttam, ám e hosszú falak olyan gyorsan haladnak egymás felé, hogy ez már az utolsó szoba, és ott a sarokban a csapda, amelybe futok. - Csak futásod irányán kell változtatnod- mondta a macska, és felfalta.")
(Wunsch...)
"Talán ha életemben akadna egyetlen, csak egyetlen olyan pillanat, amikor egyszerre, mintegy egyazon ritmusban élném a vesémmeg a májam detoxikáló, gyomor- és bélrendszerem perisztaltikus, tüdõmki- és belélegzõ, szívem szisztolés és biasztolés tevékenységét, valamint agyamnak a külvilággal folytatott anyagcseréjét, szellemem elvont gondolatainak képzõdését, tudatomnak a minderrõl és az önmagáról való tiszta tudatát is, és transzcendens lelkem kényszerû, mégis kegyelemteli jelenlétét: ha csak egyetlen pillanatig így látnám, tudnám, birtokolnám önmagamat, amikor is persze sem birtoklóról, sem birtokról nem lehetne szó, egyszerûen csak létrejönne az azonosságom, ami soha, sohanem jöhet létre; ha tehát csak egyetlen ilyen meg nem valósulható pillanat megvalósulna, talán az szüntetné csak meg ¯idegenségérzésemet , az tanítana meg tudni, akkor tudnám csak, mit jelent lenni."
"Mostanában gyakran elképzelek valakit, homályos alak, egy emberi lény, kortalan, persze inkább idõs vagy idõsödõ férfi. Jön-megy, végzi a dolgát, éli az életét, szenved, szeret, elutazik, hazatér, olykor beteg, máskor úszni, társaságba, kártyázni jár; mindeközben azonban, amint akad egy szabad perce, tüstént benyit egy eldugott fülkébe,gyorsan - és mintegy szórakozottan - leül valami ócska hangszer elé, leüt néhány akkordot, majd félhalkan improvizálni kezd, évtizedeken keresztül játssza ugyanegy téma immár számtalanadik variációját... (...a játékost természetesen boldognak kell elképzelnünk.)"
Ne gondoljuk, hogy mindig boldog.
(...indianer zu werden.)