Az elbeszélésben szereplõ személyek a fantáziám szüleményei: mindennemû hasonlóság valós személyekkel a véletlen mûve. Vagy ahogyan Anatol Meszinov mondaná: "Minden fikció a puszta egybeesés bûne."
(A szerzõ)
Még mindig terroristákkal
foglalkozol?, kérdezte Vadász úr, a Székesfehérkúti
Megyei Bíróság hivatásos pártfogója,
a Reál Margit nevû futballcsapat csatára, a kispályás
focibajnokság gólkirálya, amatõr történész,
lélekbúvár és rajzolómester. Ehen, válaszoltam
neki kelletlenül. Nem szeretem ugyanis, ha munkámmal kapcsolatban
bárminemû információ kiszivárog, mert
akkor meglepnek mindenféle ötletekkel, hosszú és
kínos beszélgetésekre kerül sor, amelyek nem
vezetnek sehova, és sohasem sikerül teljes egészében
leráznom magamról ezeket az ötletgazdákat, akik
utána hetekig, hónapokig kitöltik idõm nagy részét,
bugyutábbnál bugyutább történeteket mesélve,
amelyekbõl semmi haszon nincs. Ráadásul ebben az esetben
magam voltam a ludas, így a feleségemre sem kenhettem az
ügyet, aki különféle körmönfont praktikákkal
mindig kicsikarja belõlem, min dolgozom éppen, hogy aztán
teli szájjal pletykálhassa szét. (Igaz, õ a
pletykálást információ-továbbításnak
nevezi és orális irodalmi tevékenységként
tartja számon, ahol pedig mindezt cselekszi, a lakásunkat,
agorának hívja.) Nem, ezt én csesztem el, amikor egy
óvatlan és gyönge pillanatomban elmondtam szociológus
barátomnak, hogy Matuska Szilveszterrõl készülök
írni egy hosszabb elbeszélést, ne adj isten, kisregényt.
Nagy hiba volt, belátom, de olyan anyagok birtokába jutottam,
amelyek önmagukban is fölérnek legalábbis egy novellafüzérrel,
vagy ha azzal nem is, akkor annak ötletével. Szóval
nem tudtam magamban tartani e fölfedezésemet (a szociológusok
és a történészek a legnagyobb pletykafészkek,
tudom, ráadásul
ezek
földiek és összejárnak),
ezért bûnhõdtem, és ezért kellett Vadász
urat hallgatnom a Rákócziról elnevezett utcán,
mínusz öt fokban.
Te, tudod, hogy itt is volt egy terrorista?
Jugoszláviából menekült át az apja 1948-ban,
mert börtönbe akarták csukni, a fia orosz katonai szerelvényeket
robbantott fel, a hatvanas évek végén felakasztották,
ez volt az utolsó halálos ítélet a megyében.
És itt is hasonló a tényállás, vigyorgott
rám, hogy lássam, õ már beavatott, mint Matuska
esetében, mert itt sem az a vonat jött, mint amire a merénylõ
számított. Jó, jó, mondtam neki, majd máskor
megbeszéljük, most nagyon sietek. Abban a pillanatban el is
felejtettem az egészet, terroristástul, vonatostul. Nem így
Vadász úr! Már másnap telefonált, el
tudja intézni, hogy betekintést nyerjek a zárolt dossziékba,
csak elõbb írjak egy folyamodványt a Székesfehérkúti
Megyei Bíróság elnökének, Szerbh Gyõzõnek.
Majd írok, válaszoltam, de most mással vagyok elfoglalva.
De beindult a verkli, nem volt nyugodásom. Még aznap meglátogattak
a Czinczár fivérek, akiktõl elõzõleg
eredeti amatõr felvételeket kaptam a biatorbágyi merénylet
helyszínérõl. Az ismeretlen fényképész
elõbb járhatott ott, így a fotók elõbbi
állapotot tükröznek, mint amilyeneket Nemes Dezsõ
hírhedt és hosszú címû könyvében
(Nemes Dezsõ:
A bia
torbágyi merénylet és
ami mögötte van, Kossuth Könyvkiadó, 1981) publikált.
Ám õk sem Matuska-ügyben jöttek. Hallottad-e, így
az idõsebbik, hogy nekünk is van egy terroristánk, bizonyos
Hamusics; ez a Hamusics valami partizán volt vagy mi, lehet, hogy
az apja volt az, a franc se tudja, de ez most mindegy, szóval, ruszki
vonatokat robbantgatott, össze tudlak hozni a védõügyvédjével
meg az egyik harmadrendû vádlottal. Ez a Hamusics szerb név?
Mindezt egy szuszra mondta el, fuldokolva a levegõhiánytól,
alig értettem, mirõl van szó. Nem tudom, milyen név,
mondtam nagyon megfontoltan és ridegen, és már látni
véltem magam ("Mert aki korpa közé keveredik, azt megeszik
a disznók", villant agyamba egyik tanárom bölcs mondása),
amint házkutatást tart nálam a rendõrség
trotil, fegyverek és egyéb, a terrortevékenységhez
szükséges kellékek után nyomozva. Úgy
járok, mint a székesfehérkúti kenderszívó
fiatalok, gondoltam egy
Népszabadság-
béli cikk
nyomán; fogdába varrnak három-négy hónapra,
aztán lesz idõm kifundálni a kerületi rendõrõrs
elleni merényletet. Elvégre "mindenkinek van itt egy téglája",
ahogyan azt a székesfehérkúti fogdaparancsnok mondta,
nem minden célzás nélkül, amikor a Magyar Helsinki
Bizottság megbízásából részt
vehettem egy fogdaellenõrzési programban. Vagy úgy
járok, mint anyai nagybátyám, Utasi Bonaventúra,
akit tévedésbõl vertek agyon valahol Németországban,
néhány évre rá, hogy disszidált, ráadásul
a családban mindenki úgy tudta, Utasi Boldizsár a
neve. Nem jó a tûzzel játszani, gondoltam. Na mit szólsz
hozzá?, riasztott föl merengésembõl az ifjabbik
Czinczár. Most éppen Mose Dajan, egykori izraeli külügyminiszter
után nyomozok, hazudtam gátlástalanul és továbbra
is ridegen, aki állítólag Zomborban született
és Tito partizánjaként harcolt a második világháborúban;
miután kitüntették a Nép Hõse érdemrenddel,
felszólították, hogy vagy kivándorol Izraelbe,
vagy megy a Goli otokra - tudjátok, ez volt a jugoszláv Gulág
-, õ is azok közé tartozott, akik nem tudták,
nem értették, mikortól kell szidni Sztálin
testvért. Természetesen az elõbbit választotta.
Aztán jól rávert az egyiptomiakra, szúrta közbe
az idõsebbik Czinczár. Már fölhívtam ez
ügyben egyik barátnémat, R. Viktória írónõt,
akirõl nemrégiben tudtam meg, hogy zombori származású.
Azt ígérte, megpróbál a
Múlt és
Jövõn
keresztül utánaérdeklõdni,
bár õ errõl, hogy Mose Dajannak valami köze lenne
Zomborhoz, nem hallott semmit, fejeztem be. Nehezen sikerült megszabadulnom
a Czinczár fivérektõl, de akkor már sejtettem,
Newton tehetetlenségi törvénye fogja irányítani
az eseményeket... Másnap fölhívott a Fehérkúti
Megyei Könyvtár igazgatója, hogy rendelkezésemre
tudja bocsátani a megyei napilap 1966-1967-es évfolyamának
teljes anyagát, nem baj, hogy nem vagyok tagja a könyvtárnak;
fölhívott a Székesfehérkúti Megyei Levéltár
igazgatója is, hogy ha bármire szükségem van,
segít. A Székesfehérkúti Hírek egyik
újságírója interjút akart készíteni
velem arról (természetesen visszautasítottam), miért
pont Hamusicsról akarok regényt írni, mi motivált
a vidéki tematika iránt, és milyen aktuális
párhuzamot lehet vonni a mai robbantások és Hamusics
akciója között.
Akkora nyomás nehezedett rám,
hogy elhatároztam, utánajárok a dolognak, aztán
vagy megírom, vagy nem. Fogalmaztam egy beadványt Szerbh
Gyõzõnek, a megyei bíróság elnökének,
hogy betekinthessek a Hamusics-dossziéba, aztán vártam.
Közben újbóli elnökválasztás volt,
meg karácsony, meg újév, segítõim is
mintha megfeledkeztek volna rólam. De már nem hagyott nyugodni
az ügy. Ez év február 13-án fölhívtam
telefonon Vadász urat, hogy mondaná már meg, mi van
a kérelmemmel. Most nem ér rá, hangzott a válasz,
de 17-én fölhív. Föl is hívott, és
közölte, nincs akadálya kérvényemnek, az
akták rendelkezésemre állnak. Két nap múlva
fölmehettem a bíróságra, és a kezembe
vehettem a
Hamusics János és társai ellenforradalmi
fegyveres összeesküvõ-csoport bûnügyének
robbantási szakértõi véleménye és
dokumentumgyûjteménye
címû vaskos irathalmazt.
A bírósági iratokból
a következõket tudtam meg:
Hamusics János csenkúti "lakós"
1936-ban született Zokánban. (Tehát nem egy Magda Marinko-elõd,
gondoltam. És nem is Matuska-utód. Ízig-vérig
a honi ipar gyermeke.) Foglalkozása: robbantóvájár,
apja idõsb Hamusics János, alkoholista, kupec és csempész.
Családi állapota kiskorától kezdve zilált,
apja verte az édesanyját (N. Katalin), emiatt kellett többször
(összesen kilencszer) munkahelyet változtatnia, mert amikor
hazament, mindig történt "valami balhé". Egyszer majdnem
megölte az apját. Késõbb költözött
Csenkútra, ahol megnõsült, két gyermeke született,
de hamarosan elvált; a válást felesége hibájából
mondták ki, ezért a gyermekek nála maradtak. Tettének
elkövetésekor élettársával élt
a Zrínyi utca 15-ben, és nevelte annak elsõ házasságából
született két gyermekét is. Jövedelme a hatvanas
évek derekán 2800-3000 forint volt. Részt vett az
56-os "ellenforradalomban", tettéért nem büntették
meg. Már kora gyermekkorától érdekelték
a lõfegyverek és a robbanóanyagok. Semmilyen tiltás,
verés vagy sebesülés nem tudta eltántorítani
attól, hogy robbantson vagy puskagolyókkal játszadozzon.
"A fegyvereket és a lõszereket
már gyerekkoromtól nagyon szerettem, mindig tetszett a velük
való babrálgatás meg a kísérletezés.
Még 1945-ben szereztem már magamnak puskát ami úgy
történt, hogy az egyik csendõr, emlékezetem szerint
Jakab József a házuk elõtti beton vízáteresztõ
alá hogyan rejtette el a puskáját és én
ezt a puskát, elhoztam. A bátyám játék
közben majdnem agyon is lõtt vele. Abban az idõben sok
különféle lövedéket szedtünk össze
és bár a szüleim intettek bennünket az óvatosságra,
azzal játszottunk, hogy a lövedéket belevertük
kalapáccsal a földbe, és ácskapoccsal rávertünk
a gyutacsára, és úgy sütöttük el. 1947-ben
egy gyutacsot lehámoztam és meg akartam gyújtani a
benne lévõ töltetet gyufával, amire felrobbant
a kezemben és egészen kicsavarta jobb kezem négy ujját.
Ilyenféle balesetek késõbb is történtek
velem, pl.: 1965 májusában vagy áprilisában
a spájzban csináltam vadászat céljára
egy puskát, s mivel nem volt hozzá lõszerem abba készítettem
töltényt úgy, hogy kispuska töltényhüvelyt
töltöttem meg glicerines porral, leragasztottam a tetejét,
hátul betoltam a csõbe és elõl pedig szórtam
rá gyufafejeket. Ezt lefojtottam és ezután tettem
rá az általam készített ólomgolyót.
Az asszonyomat meg kiküldtem, hogy nézze meg a gyerekeket,
tudtam a szomszédom nincsen otthon, én meg beálltam
az egyik sarokba és a szemközti falra lõttem, ahonnat
a lövedék visszapattant, és a fülem mellett vágódott
a falba, majd onnat a befõttes üvegek közé, mert
nagyon erõs volt a töltet. (...)
1965 õszén, talán
szeptemberben, meg egy magam által készített puskával,
amibe szintén sok lõport tettem és egy magam által
készített 14 mm átmérõjû ólomgolyóval
töltöttem és így fölkészülve a
Poóris Balázzsal elmentünk lõni szarvast vagy
õzet. Vad nem jött, nagyon eluntuk a várakozást,
mondtam a Balázsnak, hogy süsse el a puskát, ne cipeljük
így megtöltve, de õ nem merte az erõs töltet
miatt és rám hárította. Én elsütöttem
a puskát, de az erõs töltet hatására szétrobbant
a kezemben, a lõpor megperzselte a hajamat, az arcomat televágta
lõpor szemcsékkel, ami után be is gennyesedett az
arcom és korábban sérült ujjomat is hátratekerte
a légnyomás. Azóta a jobb fülem sem tökéletes,
állandóan cseng és rosszabbul hallok vele."
(Részletek Hamusics János
kihallgatásaiból, amelyek nyugodtan tekinthetõk önéletírásának
is.)
Az ügyészi vádirat szerint
az "... összeesküvés miatt Hamusics János és
társai ellen indított bûnügyben vádolom
I. r. Hamusics János és II. r. Poóris Balázs
Sándor terhelteket a Btk. 116. ¹ /1/ bekezdésébe
ütközõ és a /3/ bek. a/ és c/ pontja szerint
minõsülõ fegyveres összeesküvés kezdeményezésével
és vezetésével, amellyel összefüggõen
rombolást követtek el..."
A vádirat hosszasan részletezi,
hogyan, mi módon szerveztek be újabb tagokat, kiktõl
igyekeztek fegyvereket, robbanóanyagot és lõszert
beszerezni. Hogyan tervezték Lenin-szobrok felrobbantását,
továbbá azt is, hogy a szalai olajvezeték, a rémvári
erõmû és a kilencedfalvi rendõrõrs ellen
terveztek bombamerényleteket. Hogyan lõttek célba
az erdõben, hogyan dobáltak házi készítésû
bombákat ugyanott stb. Egy szó sem esett azonban orosz katonai
szerelvények elleni merényletrõl.
Egyetlen akciójukra 1966. március
28-án került sor, amelyen csak ketten vettek részt:
Hamusics János és Poóris Balázs Sándor.
Az összeesküvéssel vádolt többi személy
nem tudott a merényletrõl és abban nem vett részt.
De vajon mi történt pontosan
azon a végzetes napon?
Hamusics és Poóris beszerzik
és elõkészítik a robbantáshoz szükséges
anyagokat: ébresztõóra, belsõ motorbicikligumi,
1,5 kg paxit, 2 drb elektromos gyutacs, 2 drb rúdelem. A robbantást
27-re tervezik, de elhalasztják. Aznap este Hamusics újraszereli
az idõzített bombát egy falemezre, majd újra
szét, mert nem biztos a mûködésében. Másnap
délelõtt indulnak el autóbusszal Rémvárra,
onnét a vasútvonal mentén gyalog folytatják
útjukat Warasweld irányába megfelelõ helyet
keresve a robbantáshoz. Mikor kiválasztják a helyet,
Hamusics összeszereli a szerkezetet, miközben megkéri
társát, akivel pár nappal elõbb ugyancsak megtanultatta
a mûveletet, figyelje minden mozdulatát, nehogy hibát
kövessen el. Tehát felszereli a szerkezetre a gyutacsokat,
felhúzza a vekkerórát, az óracsengõ
felhúzójára köti a vezeték két
szálát, hogy mikor az óra eléri a beállított
idõpontot, a csengõ felhúzó-kallantyú
forogni kezdjen, a két végére kötött drót
összecsavarodjon, érintkezzen és az elemekre erõsített
huzalok végén lévõ gyutacs szúrólángszerûen
exponáljon, amely aztán elõidézi a robbanást.
Miután ellenõrzi a robbanószerkezet mûködését,
azt a vasúti sín mellé, míg a robbanóanyagot
tartalmazó gumitömlõt a sínkorona alá
helyezi és zúzott kõvel betakarja, hogy biztosítsa
a robbantáshoz szükséges pillanat-ellenállást.
Poóris Balázs fehér köveket rak a sínek
mellé, nehogy feltûnjön az ébresztõóra,
és fûszerkeverékkel hinti be a környéket,
ezzel akarván megzavarni majd a nyomozókutyákat. A
bomba március 28-án hajnali négy órakor robban
mintegy 80 cm-nyi sínt szakítva ki. A 4 óra 35 perckor
odaérkezõ tehervonatot továbbító, 1868-as
számú mozdony kisiklik, személyi sérülés
nem történik, a MÁV összes kára pontosan
42.423 forintot tesz ki.
A szakértõi vélemény
szerint az "... áramkör, amelyik az összecsavarodott vezetõn,
áramforráson (zseblámpa elem) és elektromos
gyutacson keresztül záródik, a gyutacsot felrobbantja.
Ezzel a megoldással rendkívül primitív eszközökkel,
minimális mûszaki felkészültséggel is,
jól mûködtethetõ idõzített robbantás
hajtható végre".
A "tényálladék" megállapítása
után gyorsan peregnek az események. (Itt jegyzem meg, hogy
az aktákban szerepel egy kék mûanyag dossziéba
kötött fotódokumentáció is, amelyben az
elkövetõk és bûntársaik rekonstruálják
az eseményeket. Vadász úr is belelapoz ebbe, és
mivel kitûnõen rajzol, kimásol néhány
házilag gyártott fegyvert. Pl. ilyeneket:
Olyan, mint egy képregény,
mondja a kék dossziét lapozgatva Vadász úr,
miközben egyik ámulatból a másikba esik.)
Szóval az események. Hamusics
Jánost 1966. október 13-án halálra ítélik.
Föllebbezésében, melyben az ítélet 15
évi szigorított fegyházra való váltását
kérte, elmondta, hogy a Szabad Európa Rádió,
az Amerika Hangja és a BBC kommunistaellenes propagandájának
esett áldozatul, politikailag éretlen volt, tettét
megbánta. Vegyék tekintetbe családi körülményeit,
hogy négy gyermeket nevel, akik így árvaházba
juthatnak; vegyék figyelembe, hogy mindent a maga erejébõl
ért el, hogy maga tanulta ki a szakmát, amelyben tíz
éve dolgozik, hogy munkájával elégedettek fõnökei,
hisz mi másért kapta volna meg a Bányászszolgálati
Érdemrend bronz fokozatát. És hogy azért tûnhetett
úgy az ítélethirdetéskor, hogy nem tanúsított
kellõ megbánást, mert nem akart színészkedni.
Részlet a
Tekintettel kérem
a jogerõsen kiszabott halálbüntetésnek Kegyelembõl
végrehajtható szabadságvesztés büntetésre
való átváltoztatását
kezdetû
kérvénybõl:
"Azon tény, hogy az elsõbíróság
elõtt az utolsó szó jogán általam elmondottak
is olyan megállapítást váltottak ki, hogy némi
kényszeredettséggel nyilatkoztam a megbánásról,
csak abból adódik, hogy nem akartam azt a látszatot
kelteni, hogy ilyen súlyos cselekmény elkövetése
után csak azért hivatkozom az õszinte megbánásra,
hogy magamnak ebbõl elõnyt biztosítsak".
A kérvényt a legfelsõbb
bíróság másodfokon elutasította, és
1966. december 29-30-i keltezéssel jóváhagyta az elsõfokú
bíróság döntését.
Következzen egy részlet az
ítélet végrehajtásakor készült
jegyzõkönyvbõl, amelyre Szerbh Gyõzõ akkori
fogalmazó volt kénytelen elmenni, hogy "mégse az a
hölgy menjen, aki addig vezette a jegyzõkönyveket". Vadász
úr háta beleborsódzott, mikor a szövegezés
dátumát elolvasta, mert nem szereti a véletlen egybeeséseket,
pontosabban nem hisz bennük, szerinte nincsenek véletlenek,
és emlékeztetett arra, hogy pont a harmincéves évfordulón
telefonált nekem, hogy "mehetek a Hamusics-koktélra":
"1967. február 17.
Székesfehérkúti Börtön
Jegyzõkönyv
(...)
(...) A tanács elnöke átadja
Hamusics János elítéltet az ítéletvégrehajtónak
a halálbüntetés végrehajtása végett.
Az ítéletvégrehajtó
6 óra 10 perckor jelenti, hogy a halálbüntetést
végrehajtotta. (...)
6 óra 57 perckor két orvosszakértõ
megvizsgálja Hamusics Jánost, és jelentik, hogy a
süllyedéses hullajelenségek megjelentek, életjelenség
nincs.
Ezt követõen a tanács
elnöke utasítást ad a hullának a bitófáról
való levételére, és felhívja a börtönparancsnokot,
hogy a temetéssel kapcsolatos, szükséges intézkedéseket
tegye meg."
Ekkor már kutatni kezdtem a helyi
"orális irodalom" után. Minden ismerõsömet a
Hamusics-üggyel untattam, másról nemigen lehetett velem
beszélgetni. Kocsmáról kocsmára vándoroltam,
amiket viszont én tartok a (poszt)modern kor agoráinak, családom
elhanyagoltam, kisebbik lányom már alig ismert meg, feleségem
válással fenyegetõzött stb. Viszont így
tudtam meg például azt, hogy a börtönparancsnoknak
az ítéletvégrehajtás napján (február
17-én) szolgálati ügyben Budapestre kellett utaznia,
a kivégzésen a helyettese vett részt. Mikor el akart
búcsúzni Hamusicstól, az elítélt csak
annyit mondott neki: "Magától nem búcsúzom.
Hamarosan találkozunk." És fejével fölfelé
intett. A parancsnokhelyettes két hét múlva meghalt
infarktusban.
Zizi nénitõl, aki régi
bútordarab a bíróságon, hallottam azt, kik
nézték végig a kivégzést titokban. Hogy
a takarítónõ, bár mindig késett, most
hajnalok hajnalán jött be dolgozni, nehogy lemaradjon a nagy
eseményrõl, s bár utána hányt, mint
a lakodalmas kutya, nagy élvezettel sugdosta mindenki fülébe,
milyen büszkén állt a Hamusics a bitófa alá,
"mint aki nem bánt meg semmit". De a börtönparancsnok
helyettesének a felesége is végignézte, ott
volt a szolgálati lakásuk a börtön épületében,
lehet, ezért büntette meg az Isten a férje halálával.
Én nem voltam rá kíváncsi, mondta még
Zizi néni, de az biztos, hogy büszke ember volt ez a Hamusics.
Magam is sokszor láttam egyedül sétálni a börtönudvaron.
Mert mikor halálra ítélték, akkor már
csak egyedül engedték sétálni.
Megtudtam Hamusics (valószínûleg)
utolsó álmát is (ha dr. Jung élne, biztosra
veszem, hogy szívesen foglalkozna vele), amelynek körülményeit
nem mondhatom el, mert szigorú titoktartást fogadtam informátoromnak.
("Most megint
ezek
vannak hatalmon. Jobb, ha senki sem tud rólam
semmit", szó szerint ezt mondta.) Az álmot Hamusics állítólag
leírta, ismerõsöm szerint eltûnt az eredeti papiros,
magam nem jutottam a nyomára.
Hamusics álma
"Mintha régen történt
volna minden vagy nagyon messze, mikor utoljára voltam ébren.
Vagy tegnap történt. Vagy azelõtt. Fáradtan,
kedvetlenül, szétszórt lélekkel aludtam el, úgy
éreztem, majd szétrobbanok. Tehetetlennek éreztem
magam, életemben elõször néztem szembe ezzel
a tehetetlenséggel, amely piszkálgatta még ezt az
elhanyagolható porhüvelyt, aki vagyok, és akit azzal
fenyegetett, hogy kipukkaszt, mint gyermek a szappanbuborékot. Álmom
sokkal közelebb volt hozzám és valóságosabbnak
tûnt, mint elõzõ képzelgéseim. Megöregedtem
álmomban. Halott barátaim újból meghaltak,
az élõk a halottak mosolyával mentek valahová.
Csöndben csatlakoztam hozzájuk. (Az álomban csak a halottak
beszélnek.) Folytattuk utunkat, nem tudom, hová, azt gondoltam,
õk ismerik a célt, õk viszont valószínûleg
azt gondolták, hogy én ismerem, hiszen ez az
én
álmom, ha az álom valakié egyáltalán.
Valami folyosón haladtunk, amelynek nem lehetett látni a
végét. Mindkét oldalon egy-egy sor ajtót pillantottam
meg, mindegyiken kopogtam, benyitottam és megkérdeztem, itt
vagyok-e, aztán tompán folytattam tovább utamat, minden
remény nélkül, hogy valaha is megtalálom azt,
amit keresek. Barátaim mind lejjebb és lejjebb távoztak
álmomban: a halottak mind reménytelenebbül holtan, az
élõk mind közelebb a halálhoz. Rettegtem, hogy
álmom közben ébredek föl, hogy visszatérek,
följövök abba a világba, amelyrõl azt taníttatták
meg velem, hogy valós, hogy olyan alakban jövök föl,
amely alakot tévedésbõl szabták rám,
amelybõl, isten a megmondhatója, hanyadszor indultam el nyomozni
az ismeretlen felé. Ezért aludtam el még mélyebben,
ha lehet ezt így mondani. Még fáradtabban. Az vigasztalt,
hogy nem látok rendõröket, akik igazoltatják
a magányos, éjszakai sétálókat. És
minden valóságosabbnak tûnt: a fordított horizont,
meg a vég nélküli folyosó. Barátaim messzire
tûntek. Nem törõdtek többé velem. Bekopogtam
a következõ ajtón, és súlyos szemhéjakkal,
mert álmomban sem alszom, megkérdeztem,
itt vagyok-e.
Mi maradt más hátra, mint hogy egyenként nyitogassam
föl az összes ajtót, mindaddig, míg az egyik sarokban
meg nem látom
õt,
amint vallomásom utolsó
mondatait körmöli, melyet kívülrõl tudok,
amint fölpillant, hogy megnézze, ki jött be a szobába..."
Monoton hangon mondta el az álmot,
akár valami verset. Mintha Zakó Gyula írót
láttam volna magam elõtt egy irodalmi esten, körülbelül
húsz év múlva. Kicsit hasonlít is hozzá.
Ugyanaz a piknikus testalkat, ugyanaz a majdnem tarkóig érõ
homlok, gyulladt és fáradt szemek, amelyek enyhe, de örökös
másnapossággal néznek ki a fejbõl. Informátorom
azt mondta még, tud arról is, hogy a börtönõrök
sokszorosították Hamusics kézzel írt álmát,
akár a New Englandból induló, szerencsét hozó
levélláncot, sõt valaki le is gépelte, de neki
nincs szüksége rá, mert amikor az ismerõse, akinek
a nevét nem árulhatja el, megmutatta neki, annak egyetlen
szavát, egyetlen mondatát sem bírta elfelejteni soha,
bár csak egyetlenegyszer olvasta el. És õ is sötét
folyosókon bolyong álmában, mintha Hamusics álma
belé költözött volna, de nem a testébe vagy
a lelkébe, nem is egészen az álmaiba, hanem a kettõ
közé; mintha ködként lebegne a teste, a lelke és
a körülötte gomolygó világ között;
ajtókat nyitogat, miközben akkor is Hamusics álmát
mormolja, hogy aztán nap mint nap csuromvizesen ébredjen
föl. Õ errõl még soha senkinek nem beszélt,
kivéve, hogy néhányszor részegen motyogott
holmi folyosókról, meg hamisicsokról, meg álmokról,
de ezt mindenki egy hóbortos öreg kótyagos fejének
tulajdonította, aki félrebeszél. De most nem beszél
félre, és kér, nem kér, könyörög,
ne fedjem föl a kilétét, mert akkor bizonyosan valami
baj éri õt. Nem tudja, mi, mint ahogyan azt sem tudja, õ
kit fog fölismerni álmában, amelyrõl néha
azt sem tudja, hogy kié, Hamusicsot-e vagy saját magát,
de arra mérget merne venni, itt és most, a második
törköly-kisfröccs után, hogy ha valakire ráismer
abban a bizonyos szobában, akkor hamarosan elpatkol. Még
egy utolsó adalék a fentiekhez. Ifjabb H. J. semmissé
akarta nyilvánítani az apja ügyében hozott halálos
ítéletet. Következzen egy részlet a Legfelsõbb
Bírósághoz intézett székesfehérkúti
bírói jelentésbõl:
"Az ifj. Hamusics János kezdeményezésére
megalakult és késõbb általa vezetett fegyveres
összeesküvõ csoport ténylegesen az akkori politikai
hatalmi struktúra szétverését, ezen keresztül
a hatalom megszerzését tûzte ki célul, és
nem riadt vissza olyan eszközök alkalmazásától
sem, amelyek ártatlan emberek tömegkatasztrófába
való kerülésének a veszélyét is
eredményezték (...)
Az Egyezségokmány cikkei
ilyen alapjogot nem tartalmaznak, ezért a megyei bíróságnak
törvényi feltétel hiánya miatt az elítélés
semmissé nyilvánítását meg kell tagadni."
Aláírás: Karabély
Konrád, bíró.
Ezt az ajánlatot a Legfelsõbb
Bíróság
A Magyar Köztársaság
nevében
kezdetû hivatalos iratában helybenhagyta.
Hamusics Jánost tehát 30
éve, 1967. február 17-én, Donát napján,
amikor a nap 6 óra 47 perckor kelt és 17 óra 10 perckor
nyugodott, amikor a Magyar TV 19.45-tõl a
Pedagógusok
Fórumá
t, a Pozsonyi TV a
Botrány a Melodias
Bankban
címû TV-gengszterrevüt közvetítette,
amikor folytatódtak a VDK elleni bombatámadások, amikor
Kekkonen finn köztársasági elnök Fehér-rózsa
érdemrenddel tüntette ki Kodály Zoltánt, amikor
az Internazionale Milánóban BEK-mérkõzésen
nyolcvanezer nézõ elõtt 1:0-ra verte a Real Madridot,
kivégezték (társát, Poóris Balázs
Sándort 14 év börtönre, bûntársaikat
egy és nyolc év közötti szabadságvesztésre
ítélték), holott rajta kívül, ahogyan
azt Vadász úr mondotta, nem volt halálos áldozata
tevékenységének. Bár kétségtelen,
hogy lehetett volna.
Másnap, a munkásõrség
tizedik születésnapján, a magyar-szovjet barátsági,
együttmûködési és kölcsönös
segélynyújtási szerzõdés 19. évfordulóján,
amikor "minden eddiginél kegyetlenebb légiháború
dúlt a vietnami nép ellen", a Székesfehérkúti
Hírlap az utolsó oldalon, rövid híradást
tett közzé
Pénteken kivégezték Hamusics
Jánost
címmel.
Nomen est omen.
...pur es chomuv uogmuc.
*
A penzumot, amelyet a körülmények
áldozataként rám rótt a sors, elvégeztem
hát. Megírtam Hamusics János igaz történetét,
ha úgy tetszik, rehabilitáltam egy csöppet. Gondoltam,
most nyugodtan vághatok bele régi tervem megvalósításába:
megírhatom végre Matuska Szilveszterét is. Vázlatokat
készítettem, és úgy terveztem, tavasszal Vácra
megyek, ahol a börtönben megtekintem a Matuska rajzaiból,
képeibõl és találmányaiból rendezett
állandó kiállítást, és kutatok
egy kicsit a levéltárban; nyár elején Karácsonyi
Péter költõ barátommal szándékoztam
Csontavárra utazni, mert azt mondotta, neki is van meglepetése
számomra: máig ismeretlen Matuska-leveleket szeretne megmutatni
nekem. És utána következett volna álmaim netovábbja:
Bécs! Ahol minden titok lappang, a majdani Matuska-próza
húzóanyaga.
Egy ilyen ábrándozással
teli, napsütötte, tavaszi délutánon mondta be a
Kossuth Rádió, hogy újabb robbantásos merénylet
történt Székesfehérkúton. Már a
negyedik.
És én tudom, ki a tettes.