BOZSIK PÉTER

Hamusics, a terrorista

Az elbeszélésben szereplõ személyek a fantáziám szüleményei: mindennemû hasonlóság valós személyekkel a véletlen mûve. Vagy ahogyan Anatol Meszinov mondaná: "Minden fikció a puszta egybeesés bûne."
(A szerzõ)


Még mindig terroristákkal foglalkozol?, kérdezte Vadász úr, a Székesfehérkúti Megyei Bíróság hivatásos pártfogója, a Reál Margit nevû futballcsapat csatára, a kispályás focibajnokság gólkirálya, amatõr történész, lélekbúvár és rajzolómester. Ehen, válaszoltam neki kelletlenül. Nem szeretem ugyanis, ha munkámmal kapcsolatban bárminemû információ kiszivárog, mert akkor meglepnek mindenféle ötletekkel, hosszú és kínos beszélgetésekre kerül sor, amelyek nem vezetnek sehova, és sohasem sikerül teljes egészében leráznom magamról ezeket az ötletgazdákat, akik utána hetekig, hónapokig kitöltik idõm nagy részét, bugyutábbnál bugyutább történeteket mesélve, amelyekbõl semmi haszon nincs. Ráadásul ebben az esetben magam voltam a ludas, így a feleségemre sem kenhettem az ügyet, aki különféle körmönfont praktikákkal mindig kicsikarja belõlem, min dolgozom éppen, hogy aztán teli szájjal pletykálhassa szét. (Igaz, õ a pletykálást információ-továbbításnak nevezi és orális irodalmi tevékenységként tartja számon, ahol pedig mindezt cselekszi, a lakásunkat, agorának hívja.) Nem, ezt én csesztem el, amikor egy óvatlan és gyönge pillanatomban elmondtam szociológus barátomnak, hogy Matuska Szilveszterrõl készülök írni egy hosszabb elbeszélést, ne adj isten, kisregényt. Nagy hiba volt, belátom, de olyan anyagok birtokába jutottam, amelyek önmagukban is fölérnek legalábbis egy novellafüzérrel, vagy ha azzal nem is, akkor annak ötletével. Szóval nem tudtam magamban tartani e fölfedezésemet (a szociológusok és a történészek a legnagyobb pletykafészkek, tudom, ráadásul ezek földiek és összejárnak), ezért bûnhõdtem, és ezért kellett Vadász urat hallgatnom a Rákócziról elnevezett utcán, mínusz öt fokban.
Te, tudod, hogy itt is volt egy terrorista? Jugoszláviából menekült át az apja 1948-ban, mert börtönbe akarták csukni, a fia orosz katonai szerelvényeket robbantott fel, a hatvanas évek végén felakasztották, ez volt az utolsó halálos ítélet a megyében. És itt is hasonló a tényállás, vigyorgott rám, hogy lássam, õ már beavatott, mint Matuska esetében, mert itt sem az a vonat jött, mint amire a merénylõ számított. Jó, jó, mondtam neki, majd máskor megbeszéljük, most nagyon sietek. Abban a pillanatban el is felejtettem az egészet, terroristástul, vonatostul. Nem így Vadász úr! Már másnap telefonált, el tudja intézni, hogy betekintést nyerjek a zárolt dossziékba, csak elõbb írjak egy folyamodványt a Székesfehérkúti Megyei Bíróság elnökének, Szerbh Gyõzõnek. Majd írok, válaszoltam, de most mással vagyok elfoglalva. De beindult a verkli, nem volt nyugodásom. Még aznap meglátogattak a Czinczár fivérek, akiktõl elõzõleg eredeti amatõr felvételeket kaptam a biatorbágyi merénylet helyszínérõl. Az ismeretlen fényképész elõbb járhatott ott, így a fotók elõbbi állapotot tükröznek, mint amilyeneket Nemes Dezsõ hírhedt és hosszú címû könyvében (Nemes Dezsõ: A bia torbágyi merénylet és ami mögötte van, Kossuth Könyvkiadó, 1981) publikált. Ám õk sem Matuska-ügyben jöttek. Hallottad-e, így az idõsebbik, hogy nekünk is van egy terroristánk, bizonyos Hamusics; ez a Hamusics valami partizán volt vagy mi, lehet, hogy az apja volt az, a franc se tudja, de ez most mindegy, szóval, ruszki vonatokat robbantgatott, össze tudlak hozni a védõügyvédjével meg az egyik harmadrendû vádlottal. Ez a Hamusics szerb név? Mindezt egy szuszra mondta el, fuldokolva a levegõhiánytól, alig értettem, mirõl van szó. Nem tudom, milyen név, mondtam nagyon megfontoltan és ridegen, és már látni véltem magam ("Mert aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók", villant agyamba egyik tanárom bölcs mondása), amint házkutatást tart nálam a rendõrség trotil, fegyverek és egyéb, a terrortevékenységhez szükséges kellékek után nyomozva. Úgy járok, mint a székesfehérkúti kenderszívó fiatalok, gondoltam egy Népszabadság- béli cikk nyomán; fogdába varrnak három-négy hónapra, aztán lesz idõm kifundálni a kerületi rendõrõrs elleni merényletet. Elvégre "mindenkinek van itt egy téglája", ahogyan azt a székesfehérkúti fogdaparancsnok mondta, nem minden célzás nélkül, amikor a Magyar Helsinki Bizottság megbízásából részt vehettem egy fogdaellenõrzési programban. Vagy úgy járok, mint anyai nagybátyám, Utasi Bonaventúra, akit tévedésbõl vertek agyon valahol Németországban, néhány évre rá, hogy disszidált, ráadásul a családban mindenki úgy tudta, Utasi Boldizsár a neve. Nem jó a tûzzel játszani, gondoltam. Na mit szólsz hozzá?, riasztott föl merengésembõl az ifjabbik Czinczár. Most éppen Mose Dajan, egykori izraeli külügyminiszter után nyomozok, hazudtam gátlástalanul és továbbra is ridegen, aki állítólag Zomborban született és Tito partizánjaként harcolt a második világháborúban; miután kitüntették a Nép Hõse érdemrenddel, felszólították, hogy vagy kivándorol Izraelbe, vagy megy a Goli otokra - tudjátok, ez volt a jugoszláv Gulág -, õ is azok közé tartozott, akik nem tudták, nem értették, mikortól kell szidni Sztálin testvért. Természetesen az elõbbit választotta. Aztán jól rávert az egyiptomiakra, szúrta közbe az idõsebbik Czinczár. Már fölhívtam ez ügyben egyik barátnémat, R. Viktória írónõt, akirõl nemrégiben tudtam meg, hogy zombori származású. Azt ígérte, megpróbál a Múlt és Jövõn keresztül utánaérdeklõdni, bár õ errõl, hogy Mose Dajannak valami köze lenne Zomborhoz, nem hallott semmit, fejeztem be. Nehezen sikerült megszabadulnom a Czinczár fivérektõl, de akkor már sejtettem, Newton tehetetlenségi törvénye fogja irányítani az eseményeket... Másnap fölhívott a Fehérkúti Megyei Könyvtár igazgatója, hogy rendelkezésemre tudja bocsátani a megyei napilap 1966-1967-es évfolyamának teljes anyagát, nem baj, hogy nem vagyok tagja a könyvtárnak; fölhívott a Székesfehérkúti Megyei Levéltár igazgatója is, hogy ha bármire szükségem van, segít. A Székesfehérkúti Hírek egyik újságírója interjút akart készíteni velem arról (természetesen visszautasítottam), miért pont Hamusicsról akarok regényt írni, mi motivált a vidéki tematika iránt, és milyen aktuális párhuzamot lehet vonni a mai robbantások és Hamusics akciója között.
Akkora nyomás nehezedett rám, hogy elhatároztam, utánajárok a dolognak, aztán vagy megírom, vagy nem. Fogalmaztam egy beadványt Szerbh Gyõzõnek, a megyei bíróság elnökének, hogy betekinthessek a Hamusics-dossziéba, aztán vártam. Közben újbóli elnökválasztás volt, meg karácsony, meg újév, segítõim is mintha megfeledkeztek volna rólam. De már nem hagyott nyugodni az ügy. Ez év február 13-án fölhívtam telefonon Vadász urat, hogy mondaná már meg, mi van a kérelmemmel. Most nem ér rá, hangzott a válasz, de 17-én fölhív. Föl is hívott, és közölte, nincs akadálya kérvényemnek, az akták rendelkezésemre állnak. Két nap múlva fölmehettem a bíróságra, és a kezembe vehettem a Hamusics János és társai ellenforradalmi fegyveres összeesküvõ-csoport bûnügyének robbantási szakértõi véleménye és dokumentumgyûjteménye címû vaskos irathalmazt.
A bírósági iratokból a következõket tudtam meg:
Hamusics János csenkúti "lakós" 1936-ban született Zokánban. (Tehát nem egy Magda Marinko-elõd, gondoltam. És nem is Matuska-utód. Ízig-vérig a honi ipar gyermeke.) Foglalkozása: robbantóvájár, apja idõsb Hamusics János, alkoholista, kupec és csempész. Családi állapota kiskorától kezdve zilált, apja verte az édesanyját (N. Katalin), emiatt kellett többször (összesen kilencszer) munkahelyet változtatnia, mert amikor hazament, mindig történt "valami balhé". Egyszer majdnem megölte az apját. Késõbb költözött Csenkútra, ahol megnõsült, két gyermeke született, de hamarosan elvált; a válást felesége hibájából mondták ki, ezért a gyermekek nála maradtak. Tettének elkövetésekor élettársával élt a Zrínyi utca 15-ben, és nevelte annak elsõ házasságából született két gyermekét is. Jövedelme a hatvanas évek derekán 2800-3000 forint volt. Részt vett az 56-os "ellenforradalomban", tettéért nem büntették meg. Már kora gyermekkorától érdekelték a lõfegyverek és a robbanóanyagok. Semmilyen tiltás, verés vagy sebesülés nem tudta eltántorítani attól, hogy robbantson vagy puskagolyókkal játszadozzon.
"A fegyvereket és a lõszereket már gyerekkoromtól nagyon szerettem, mindig tetszett a velük való babrálgatás meg a kísérletezés. Még 1945-ben szereztem már magamnak puskát ami úgy történt, hogy az egyik csendõr, emlékezetem szerint Jakab József a házuk elõtti beton vízáteresztõ alá hogyan rejtette el a puskáját és én ezt a puskát, elhoztam. A bátyám játék közben majdnem agyon is lõtt vele. Abban az idõben sok különféle lövedéket szedtünk össze és bár a szüleim intettek bennünket az óvatosságra, azzal játszottunk, hogy a lövedéket belevertük kalapáccsal a földbe, és ácskapoccsal rávertünk a gyutacsára, és úgy sütöttük el. 1947-ben egy gyutacsot lehámoztam és meg akartam gyújtani a benne lévõ töltetet gyufával, amire felrobbant a kezemben és egészen kicsavarta jobb kezem négy ujját. Ilyenféle balesetek késõbb is történtek velem, pl.: 1965 májusában vagy áprilisában a spájzban csináltam vadászat céljára egy puskát, s mivel nem volt hozzá lõszerem abba készítettem töltényt úgy, hogy kispuska töltényhüvelyt töltöttem meg glicerines porral, leragasztottam a tetejét, hátul betoltam a csõbe és elõl pedig szórtam rá gyufafejeket. Ezt lefojtottam és ezután tettem rá az általam készített ólomgolyót. Az asszonyomat meg kiküldtem, hogy nézze meg a gyerekeket, tudtam a szomszédom nincsen otthon, én meg beálltam az egyik sarokba és a szemközti falra lõttem, ahonnat a lövedék visszapattant, és a fülem mellett vágódott a falba, majd onnat a befõttes üvegek közé, mert nagyon erõs volt a töltet. (...)
1965 õszén, talán szeptemberben, meg egy magam által készített puskával, amibe szintén sok lõport tettem és egy magam által készített 14 mm átmérõjû ólomgolyóval töltöttem és így fölkészülve a Poóris Balázzsal elmentünk lõni szarvast vagy õzet. Vad nem jött, nagyon eluntuk a várakozást, mondtam a Balázsnak, hogy süsse el a puskát, ne cipeljük így megtöltve, de õ nem merte az erõs töltet miatt és rám hárította. Én elsütöttem a puskát, de az erõs töltet hatására szétrobbant a kezemben, a lõpor megperzselte a hajamat, az arcomat televágta lõpor szemcsékkel, ami után be is gennyesedett az arcom és korábban sérült ujjomat is hátratekerte a légnyomás. Azóta a jobb fülem sem tökéletes, állandóan cseng és rosszabbul hallok vele."
(Részletek Hamusics János kihallgatásaiból, amelyek nyugodtan tekinthetõk önéletírásának is.)
Az ügyészi vádirat szerint az "... összeesküvés miatt Hamusics János és társai ellen indított bûnügyben vádolom I. r. Hamusics János és II. r. Poóris Balázs Sándor terhelteket a Btk. 116. ¹ /1/ bekezdésébe ütközõ és a /3/ bek. a/ és c/ pontja szerint minõsülõ fegyveres összeesküvés kezdeményezésével és vezetésével, amellyel összefüggõen rombolást követtek el..."
A vádirat hosszasan részletezi, hogyan, mi módon szerveztek be újabb tagokat, kiktõl igyekeztek fegyvereket, robbanóanyagot és lõszert beszerezni. Hogyan tervezték Lenin-szobrok felrobbantását, továbbá azt is, hogy a szalai olajvezeték, a rémvári erõmû és a kilencedfalvi rendõrõrs ellen terveztek bombamerényleteket. Hogyan lõttek célba az erdõben, hogyan dobáltak házi készítésû bombákat ugyanott stb. Egy szó sem esett azonban orosz katonai szerelvények elleni merényletrõl.
Egyetlen akciójukra 1966. március 28-án került sor, amelyen csak ketten vettek részt: Hamusics János és Poóris Balázs Sándor. Az összeesküvéssel vádolt többi személy nem tudott a merényletrõl és abban nem vett részt.
De vajon mi történt pontosan azon a végzetes napon?
Hamusics és Poóris beszerzik és elõkészítik a robbantáshoz szükséges anyagokat: ébresztõóra, belsõ motorbicikligumi, 1,5 kg paxit, 2 drb elektromos gyutacs, 2 drb rúdelem. A robbantást 27-re tervezik, de elhalasztják. Aznap este Hamusics újraszereli az idõzített bombát egy falemezre, majd újra szét, mert nem biztos a mûködésében. Másnap délelõtt indulnak el autóbusszal Rémvárra, onnét a vasútvonal mentén gyalog folytatják útjukat Warasweld irányába megfelelõ helyet keresve a robbantáshoz. Mikor kiválasztják a helyet, Hamusics összeszereli a szerkezetet, miközben megkéri társát, akivel pár nappal elõbb ugyancsak megtanultatta a mûveletet, figyelje minden mozdulatát, nehogy hibát kövessen el. Tehát felszereli a szerkezetre a gyutacsokat, felhúzza a vekkerórát, az óracsengõ felhúzójára köti a vezeték két szálát, hogy mikor az óra eléri a beállított idõpontot, a csengõ felhúzó-kallantyú forogni kezdjen, a két végére kötött drót összecsavarodjon, érintkezzen és az elemekre erõsített huzalok végén lévõ gyutacs szúrólángszerûen exponáljon, amely aztán elõidézi a robbanást. Miután ellenõrzi a robbanószerkezet mûködését, azt a vasúti sín mellé, míg a robbanóanyagot tartalmazó gumitömlõt a sínkorona alá helyezi és zúzott kõvel betakarja, hogy biztosítsa a robbantáshoz szükséges pillanat-ellenállást. Poóris Balázs fehér köveket rak a sínek mellé, nehogy feltûnjön az ébresztõóra, és fûszerkeverékkel hinti be a környéket, ezzel akarván megzavarni majd a nyomozókutyákat. A bomba március 28-án hajnali négy órakor robban mintegy 80 cm-nyi sínt szakítva ki. A 4 óra 35 perckor odaérkezõ tehervonatot továbbító, 1868-as számú mozdony kisiklik, személyi sérülés nem történik, a MÁV összes kára pontosan 42.423 forintot tesz ki.
A szakértõi vélemény szerint az "... áramkör, amelyik az összecsavarodott vezetõn, áramforráson (zseblámpa elem) és elektromos gyutacson keresztül záródik, a gyutacsot felrobbantja. Ezzel a megoldással rendkívül primitív eszközökkel, minimális mûszaki felkészültséggel is, jól mûködtethetõ idõzített robbantás hajtható végre".
A "tényálladék" megállapítása után gyorsan peregnek az események. (Itt jegyzem meg, hogy az aktákban szerepel egy kék mûanyag dossziéba kötött fotódokumentáció is, amelyben az elkövetõk és bûntársaik rekonstruálják az eseményeket. Vadász úr is belelapoz ebbe, és mivel kitûnõen rajzol, kimásol néhány házilag gyártott fegyvert. Pl. ilyeneket:
 

Olyan, mint egy képregény, mondja a kék dossziét lapozgatva Vadász úr, miközben egyik ámulatból a másikba esik.)
Szóval az események. Hamusics Jánost 1966. október 13-án halálra ítélik. Föllebbezésében, melyben az ítélet 15 évi szigorított fegyházra való váltását kérte, elmondta, hogy a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja és a BBC kommunistaellenes propagandájának esett áldozatul, politikailag éretlen volt, tettét megbánta. Vegyék tekintetbe családi körülményeit, hogy négy gyermeket nevel, akik így árvaházba juthatnak; vegyék figyelembe, hogy mindent a maga erejébõl ért el, hogy maga tanulta ki a szakmát, amelyben tíz éve dolgozik, hogy munkájával elégedettek fõnökei, hisz mi másért kapta volna meg a Bányászszolgálati Érdemrend bronz fokozatát. És hogy azért tûnhetett úgy az ítélethirdetéskor, hogy nem tanúsított kellõ megbánást, mert nem akart színészkedni.
Részlet a Tekintettel kérem a jogerõsen kiszabott halálbüntetésnek Kegyelembõl végrehajtható szabadságvesztés büntetésre való átváltoztatását kezdetû kérvénybõl:
"Azon tény, hogy az elsõbíróság elõtt az utolsó szó jogán általam elmondottak is olyan megállapítást váltottak ki, hogy némi kényszeredettséggel nyilatkoztam a megbánásról, csak abból adódik, hogy nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy ilyen súlyos cselekmény elkövetése után csak azért hivatkozom az õszinte megbánásra, hogy magamnak ebbõl elõnyt biztosítsak".
A kérvényt a legfelsõbb bíróság másodfokon elutasította, és 1966. december 29-30-i keltezéssel jóváhagyta az elsõfokú bíróság döntését.
Következzen egy részlet az ítélet végrehajtásakor készült jegyzõkönyvbõl, amelyre Szerbh Gyõzõ akkori fogalmazó volt kénytelen elmenni, hogy "mégse az a hölgy menjen, aki addig vezette a jegyzõkönyveket". Vadász úr háta beleborsódzott, mikor a szövegezés dátumát elolvasta, mert nem szereti a véletlen egybeeséseket, pontosabban nem hisz bennük, szerinte nincsenek véletlenek, és emlékeztetett arra, hogy pont a harmincéves évfordulón telefonált nekem, hogy "mehetek a Hamusics-koktélra":
"1967. február 17.
Székesfehérkúti Börtön

Jegyzõkönyv

(...)
(...) A tanács elnöke átadja Hamusics János elítéltet az ítéletvégrehajtónak a halálbüntetés végrehajtása végett.
Az ítéletvégrehajtó 6 óra 10 perckor jelenti, hogy a halálbüntetést végrehajtotta. (...)
6 óra 57 perckor két orvosszakértõ megvizsgálja Hamusics Jánost, és jelentik, hogy a süllyedéses hullajelenségek megjelentek, életjelenség nincs.
Ezt követõen a tanács elnöke utasítást ad a hullának a bitófáról való levételére, és felhívja a börtönparancsnokot, hogy a temetéssel kapcsolatos, szükséges intézkedéseket tegye meg."
Ekkor már kutatni kezdtem a helyi "orális irodalom" után. Minden ismerõsömet a Hamusics-üggyel untattam, másról nemigen lehetett velem beszélgetni. Kocsmáról kocsmára vándoroltam, amiket viszont én tartok a (poszt)modern kor agoráinak, családom elhanyagoltam, kisebbik lányom már alig ismert meg, feleségem válással fenyegetõzött stb. Viszont így tudtam meg például azt, hogy a börtönparancsnoknak az ítéletvégrehajtás napján (február 17-én) szolgálati ügyben Budapestre kellett utaznia, a kivégzésen a helyettese vett részt. Mikor el akart búcsúzni Hamusicstól, az elítélt csak annyit mondott neki: "Magától nem búcsúzom. Hamarosan találkozunk." És fejével fölfelé intett. A parancsnokhelyettes két hét múlva meghalt infarktusban.
Zizi nénitõl, aki régi bútordarab a bíróságon, hallottam azt, kik nézték végig a kivégzést titokban. Hogy a takarítónõ, bár mindig késett, most hajnalok hajnalán jött be dolgozni, nehogy lemaradjon a nagy eseményrõl, s bár utána hányt, mint a lakodalmas kutya, nagy élvezettel sugdosta mindenki fülébe, milyen büszkén állt a Hamusics a bitófa alá, "mint aki nem bánt meg semmit". De a börtönparancsnok helyettesének a felesége is végignézte, ott volt a szolgálati lakásuk a börtön épületében, lehet, ezért büntette meg az Isten a férje halálával. Én nem voltam rá kíváncsi, mondta még Zizi néni, de az biztos, hogy büszke ember volt ez a Hamusics. Magam is sokszor láttam egyedül sétálni a börtönudvaron. Mert mikor halálra ítélték, akkor már csak egyedül engedték sétálni.
Megtudtam Hamusics (valószínûleg) utolsó álmát is (ha dr. Jung élne, biztosra veszem, hogy szívesen foglalkozna vele), amelynek körülményeit nem mondhatom el, mert szigorú titoktartást fogadtam informátoromnak. ("Most megint ezek vannak hatalmon. Jobb, ha senki sem tud rólam semmit", szó szerint ezt mondta.) Az álmot Hamusics állítólag leírta, ismerõsöm szerint eltûnt az eredeti papiros, magam nem jutottam a nyomára.
 

Hamusics álma

"Mintha régen történt volna minden vagy nagyon messze, mikor utoljára voltam ébren. Vagy tegnap történt. Vagy azelõtt. Fáradtan, kedvetlenül, szétszórt lélekkel aludtam el, úgy éreztem, majd szétrobbanok. Tehetetlennek éreztem magam, életemben elõször néztem szembe ezzel a tehetetlenséggel, amely piszkálgatta még ezt az elhanyagolható porhüvelyt, aki vagyok, és akit azzal fenyegetett, hogy kipukkaszt, mint gyermek a szappanbuborékot. Álmom sokkal közelebb volt hozzám és valóságosabbnak tûnt, mint elõzõ képzelgéseim. Megöregedtem álmomban. Halott barátaim újból meghaltak, az élõk a halottak mosolyával mentek valahová. Csöndben csatlakoztam hozzájuk. (Az álomban csak a halottak beszélnek.) Folytattuk utunkat, nem tudom, hová, azt gondoltam, õk ismerik a célt, õk viszont valószínûleg azt gondolták, hogy én ismerem, hiszen ez az én álmom, ha az álom valakié egyáltalán. Valami folyosón haladtunk, amelynek nem lehetett látni a végét. Mindkét oldalon egy-egy sor ajtót pillantottam meg, mindegyiken kopogtam, benyitottam és megkérdeztem, itt vagyok-e, aztán tompán folytattam tovább utamat, minden remény nélkül, hogy valaha is megtalálom azt, amit keresek. Barátaim mind lejjebb és lejjebb távoztak álmomban: a halottak mind reménytelenebbül holtan, az élõk mind közelebb a halálhoz. Rettegtem, hogy álmom közben ébredek föl, hogy visszatérek, följövök abba a világba, amelyrõl azt taníttatták meg velem, hogy valós, hogy olyan alakban jövök föl, amely alakot tévedésbõl szabták rám, amelybõl, isten a megmondhatója, hanyadszor indultam el nyomozni az ismeretlen felé. Ezért aludtam el még mélyebben, ha lehet ezt így mondani. Még fáradtabban. Az vigasztalt, hogy nem látok rendõröket, akik igazoltatják a magányos, éjszakai sétálókat. És minden valóságosabbnak tûnt: a fordított horizont, meg a vég nélküli folyosó. Barátaim messzire tûntek. Nem törõdtek többé velem. Bekopogtam a következõ ajtón, és súlyos szemhéjakkal, mert álmomban sem alszom, megkérdeztem, itt vagyok-e. Mi maradt más hátra, mint hogy egyenként nyitogassam föl az összes ajtót, mindaddig, míg az egyik sarokban meg nem látom õt, amint vallomásom utolsó mondatait körmöli, melyet kívülrõl tudok, amint fölpillant, hogy megnézze, ki jött be a szobába..."
Monoton hangon mondta el az álmot, akár valami verset. Mintha Zakó Gyula írót láttam volna magam elõtt egy irodalmi esten, körülbelül húsz év múlva. Kicsit hasonlít is hozzá. Ugyanaz a piknikus testalkat, ugyanaz a majdnem tarkóig érõ homlok, gyulladt és fáradt szemek, amelyek enyhe, de örökös másnapossággal néznek ki a fejbõl. Informátorom azt mondta még, tud arról is, hogy a börtönõrök sokszorosították Hamusics kézzel írt álmát, akár a New Englandból induló, szerencsét hozó levélláncot, sõt valaki le is gépelte, de neki nincs szüksége rá, mert amikor az ismerõse, akinek a nevét nem árulhatja el, megmutatta neki, annak egyetlen szavát, egyetlen mondatát sem bírta elfelejteni soha, bár csak egyetlenegyszer olvasta el. És õ is sötét folyosókon bolyong álmában, mintha Hamusics álma belé költözött volna, de nem a testébe vagy a lelkébe, nem is egészen az álmaiba, hanem a kettõ közé; mintha ködként lebegne a teste, a lelke és a körülötte gomolygó világ között; ajtókat nyitogat, miközben akkor is Hamusics álmát mormolja, hogy aztán nap mint nap csuromvizesen ébredjen föl. Õ errõl még soha senkinek nem beszélt, kivéve, hogy néhányszor részegen motyogott holmi folyosókról, meg hamisicsokról, meg álmokról, de ezt mindenki egy hóbortos öreg kótyagos fejének tulajdonította, aki félrebeszél. De most nem beszél félre, és kér, nem kér, könyörög, ne fedjem föl a kilétét, mert akkor bizonyosan valami baj éri õt. Nem tudja, mi, mint ahogyan azt sem tudja, õ kit fog fölismerni álmában, amelyrõl néha azt sem tudja, hogy kié, Hamusicsot-e vagy saját magát, de arra mérget merne venni, itt és most, a második törköly-kisfröccs után, hogy ha valakire ráismer abban a bizonyos szobában, akkor hamarosan elpatkol. Még egy utolsó adalék a fentiekhez. Ifjabb H. J. semmissé akarta nyilvánítani az apja ügyében hozott halálos ítéletet. Következzen egy részlet a Legfelsõbb Bírósághoz intézett székesfehérkúti bírói jelentésbõl:
"Az ifj. Hamusics János kezdeményezésére megalakult és késõbb általa vezetett fegyveres összeesküvõ csoport ténylegesen az akkori politikai hatalmi struktúra szétverését, ezen keresztül a hatalom megszerzését tûzte ki célul, és nem riadt vissza olyan eszközök alkalmazásától sem, amelyek ártatlan emberek tömegkatasztrófába való kerülésének a veszélyét is eredményezték (...)
Az Egyezségokmány cikkei ilyen alapjogot nem tartalmaznak, ezért a megyei bíróságnak törvényi feltétel hiánya miatt az elítélés semmissé nyilvánítását meg kell tagadni."
Aláírás: Karabély Konrád, bíró.
Ezt az ajánlatot a Legfelsõbb Bíróság A Magyar Köztársaság nevében kezdetû hivatalos iratában helybenhagyta.
Hamusics Jánost tehát 30 éve, 1967. február 17-én, Donát napján, amikor a nap 6 óra 47 perckor kelt és 17 óra 10 perckor nyugodott, amikor a Magyar TV 19.45-tõl a Pedagógusok Fórumá t, a Pozsonyi TV a Botrány a Melodias Bankban címû TV-gengszterrevüt közvetítette, amikor folytatódtak a VDK elleni bombatámadások, amikor Kekkonen finn köztársasági elnök Fehér-rózsa érdemrenddel tüntette ki Kodály Zoltánt, amikor az Internazionale Milánóban BEK-mérkõzésen nyolcvanezer nézõ elõtt 1:0-ra verte a Real Madridot, kivégezték (társát, Poóris Balázs Sándort 14 év börtönre, bûntársaikat egy és nyolc év közötti szabadságvesztésre ítélték), holott rajta kívül, ahogyan azt Vadász úr mondotta, nem volt halálos áldozata tevékenységének. Bár kétségtelen, hogy lehetett volna.
Másnap, a munkásõrség tizedik születésnapján, a magyar-szovjet barátsági, együttmûködési és kölcsönös segélynyújtási szerzõdés 19. évfordulóján, amikor "minden eddiginél kegyetlenebb légiháború dúlt a vietnami nép ellen", a Székesfehérkúti Hírlap az utolsó oldalon, rövid híradást tett közzé Pénteken kivégezték Hamusics Jánost címmel.
Nomen est omen.
...pur es chomuv uogmuc.

*

A penzumot, amelyet a körülmények áldozataként rám rótt a sors, elvégeztem hát. Megírtam Hamusics János igaz történetét, ha úgy tetszik, rehabilitáltam egy csöppet. Gondoltam, most nyugodtan vághatok bele régi tervem megvalósításába: megírhatom végre Matuska Szilveszterét is. Vázlatokat készítettem, és úgy terveztem, tavasszal Vácra megyek, ahol a börtönben megtekintem a Matuska rajzaiból, képeibõl és találmányaiból rendezett állandó kiállítást, és kutatok egy kicsit a levéltárban; nyár elején Karácsonyi Péter költõ barátommal szándékoztam Csontavárra utazni, mert azt mondotta, neki is van meglepetése számomra: máig ismeretlen Matuska-leveleket szeretne megmutatni nekem. És utána következett volna álmaim netovábbja: Bécs! Ahol minden titok lappang, a majdani Matuska-próza húzóanyaga.
Egy ilyen ábrándozással teli, napsütötte, tavaszi délutánon mondta be a Kossuth Rádió, hogy újabb robbantásos merénylet történt Székesfehérkúton. Már a negyedik.
És én tudom, ki a tettes.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/