A közismert öreg író egyik reggel arra ébredt, hogy zsibbad a nyelve. Mintha laposelembõl szopná a gyengeáramot. Õszerinte azonban egészen más történt, az ördög harapdálta a nyelvét. Mozdulatlanul feküdt az ágyban, és az istennek sem tudta kiköpni. Persze nem véletlenül, hiszen magyar nyelve volt, nyilván ízlett az ínyenc ördögadtának. S aztán oly furcsaságot tapasztalt, amit azelõtt még soha: szájában érezte hangjának ízét, mikor nagy nehezen sikerült kimondania egy szót, mégpedig azt a szót, hogy titok. Nem tudni, miért pont ezt a szót, más nem jött a nyelvére.
Ti-tok, ismételte el többször is szótagolva. És ez úgy hangzott, mintha a személyes névmásnak toka/tokja ragja lenne.
Micsoda kelepce!, méltatlankodott magában, miközben nem zárta ki annak a lehetõségét, hogy valójában még mindig alszik, nem is egyszer álmodott õ furcsa mondatokkal. A szót meg sem próbálta ikesíteni, józanul ismerve föl, nem igével van dolga. Pedig, gondolta a kivételes mûvészek megengedõ nagylelkûségével, a Titok akár ige is lehetne, teremtõ szó, ami egyszerre utal cselekvésre és létezésre, afféle rejtõzködve létezõre, transzcendenciára.
Megint egy érdekes képlet!, és a kimondott szó a keserû mandula ízére emlékeztette.
De tényleg volt valami álma is, s csak most, hogy az ágyból való kikelésre gondolt - kikelni, mintha az álom növesztené éjszakánként azzá, ami a valóságban sohasem lehet: csípõs csalán, lapos és sima folyami kavics, zöld a fában, levegõ a jégben -, jutott eszébe a tojásformára fújt léggömb, amelyre õ még leengedett állapotban alkoholos filccel a gumira írta az összes létezõ betût. A betûk pedig, az arab, az örmény, a tibeti, a japán, az orosz, a latin és a többi, amint a léggömb megtelt gázzal és a levegõbe emelkedett, robbanni kész csillagokként nyúltak és nagyobbodtak meg a saját, tágulni tovább képtelen univerzumuk csikorgó felszínén.
Arra most nem emlékszik, mi lett a léggömbbel, de õ úgy képzelte, ha mégis kidurranna, akkor mind az összes betûnek egyetlen pontba kellene zsugorodnia, miáltal oly sûrû közeg jönne létre, amiben az elemi részecskék tömege elérné azt a kritikus pontot, ahol és amikor új világ születhetne. A tömeg ebben az esetben hangként, a hang szellemként, a szellem igeként, az ige titokként, a titok egy elfeledett szó és név pótlásaként és helyettesítéseként értelmezendõ. És ez, legalábbis az õ álmában egyáltalán nem tûnt lehetetlennek. S mielõtt arra ébredt, hogy zsibbad a nyelve, még látta szállni a betûket, kecsesen húztak, mint a vadlibák a vezérlõ V alakzatban. Mindig más és más került élre, ám lényegüket csere közben is megtartották.
A zsibbadást egyszerû csöndfelvételként élte meg. Miért is ne. És ez egyáltalán nem állt ellentétben korábbi érzésével, hogy istenes nyelvét ördög harapdálja. Hiszen a bénító zsibbadás és a keserû íz egyformán alkalmatlanná tette õt a beszédre, kivéve azt az egy szót, amit ki tudott mondani, de azt is úgy, mintha nem is a saját hangján tenné. Csöndfelvétel, ami más fogalmazásban hangtörlést jelent. A két mûvelet egyszerre játszódik le a fejben, nyugodtan állíthatjuk, az õ fejében, amit amúgy is másnak, különlegesnek hitt már régóta; nem holmi közönséges agyvelõnek, lágynak és puhának, mint amilyen a csirke fejében is van, hanem elektromossággal teli kemény kristálynak, amolyan gyémántszép kõnek képzelte, amit az idõ csiszolt tisztává és igazzá, amit a fény tett szikrázóvá és meleggé, és amit a hangok és csöndek, a felvett és lejátszott hangok tettek igazán keménnyé.
Csupán a nyelve volt védtelen avagy tökéletlen; puha és botladozó, könnyen félreérthetõ. De mint mindig, ha valamilyen misztikus élmény érte, most is borzongott; hallotta a csöndet, úgy vette föl és zárta magába, mintha kristálytiszta gondolatainak soha többé nem tudna hangot adni. És minden misztikus élmény a maga nemében, az értelmezés kétségekkel teli gondolatfolyamában jel és parancs volt mindegyik. És neki gyorsan kellett cselekednie. Tudta, a mai napon féltve õrzött titkáról fog írni, vagyis nem másról, mint az elõbb mandulaízûnek érzett hangjáról, arról a hangról, amelyik õt mint alkotót naggyá és soha el nem feledhetõvé tette, de amirõl konkrétan még egyszer sem szólt, bölcsen elhallgatva, hogy mit vásárolt egyszer magának, még ifjú hírlapíró korában.
Nézte a tükrös paplan gyûrõdéseit. Majd észrevette, hogy mit figyel: a tükrös paplan gyûrõdéseit. Aztán két kezével lassan megigazgatta szétálmodott fejét. Közben azt is észlelnie kellett, hogy, mint általában, ha este egy pohár vizet iszik, reggelre merevedése van. S bármekkora hivatástudattal, elszántsággal és inspirációval bírt is ekkor, hogy hangját tollba mondva a tõle telhetõ legnagyobb jóindulattal és õszinteséggel elárulja, egy percig sem lehetett számára kétséges, hogy az ágyból kikelve elsõ útja hová vezet.
Úgy érezte, szétszakad. A szó szoros értelmében.
A test, a test, a test: milyen egyszerû gondolat.
Virtuális valóság.
Hanghordozás.
Távolból zene hallatszott.
Nem, mégsem zene volt az, csak a Family Frost sárga furgonja járta az utcákat és nyomta az ismerõs dallamot. Sokáig nem tudta, mi ez a hang. És eleinte zavarta is ez a hanghatás, mert állandóan vándorolt, ismétlõdött és nem mondott semmit. Nem úgy, mint azok a "tallus" cigányok, akik idõnként szintén föltûnnek az utcában a fehér Lada kombijukkal, s letekert ablak mellõl kántálják elnyújtott, ereszkedõ hangon, hogy "libatollat, kacsatollat, használt tollat veszek". Kezdetben e különleges hanghordozás miatt nem értette a szöveget, csak annyit, hogy az asszonyok vannak megszólítva. S hiába figyelt, a megszólítás hiánya a meg nem értéssel párosult. Hitte, ha õt is megszólítanák, értené biztosan.
Nehezen ismert magára, amikor belepillantott a piperepolc fölötti tükörbe, dolga végeztével. A nyelvét is kiöltötte, de az reménytelenül egészben volt, mintha csak a sárgás lepedéktõl, a sok cigarettától. Kicsit vicsorított és grimaszolt, látta a kopott bal fölsõ hidat, a fémváz szinte ívet húzott szájában.
Sóhajtott egyet, de annak a sóhajnak nem volt semmi hangja.
Leült az íróasztala mellé, megitta a tegnapról ottmaradt mentateáját, aztán belekezdett. Egyenletesen, jó tempóban haladt. Némiképp fölszabadulttá tette a gondolat, hogy nem határozta meg elõre, hány flekket ír.
Sokszor arra vágyunk, írta korábban a félárbocra eresztett regényének vázlatfüzetébe, hogy csak hallgassunk. Pontosabban szólva: szeretnénk, ha nem kellene kommentálnunk a történteket, ha semmit sem kellene megmagyaráznunk, ha egy pillanatra elnémulhatnánk, megfeledkezve magunkról is, ahelyett hogy rögtön értelmezni kezdenénk a hangokat; jó lenne, ha néhány percig csöndben forogna a szalag, ha nem volna ez a sok egyéb tekintetben is ostoba és nevetséges narrátorhang.
Annak a közepes méretû trezornak, amelyet akkor, fiatalon egy árverésen vásárolt, mellesleg kulcsok nélkül, valószínûleg semmi köze a zenéhez. De hát ha azt nézzük, a szövegnek sincs semmi köze semmihez. Vagy alig valamihez. Csak jön, csak lesz, mint a többi szó, hozzátapad az életünkhöz egy-egy pillanatra, aztán jön az õrjítõ szorongás, az örvénylõ lyukak.
Szorongások, lyukak, terhek - és töltõtollát a fény felé tartotta. Hogy lássa, mennyi Brillant-Schwarz van benne. A végig nem gondolt gondolataira gondolt, azaz a végig nem gondolható dolgokra. Mert hiába volt az a sok könyv és a sok tapasztalat. Úgy érezte, hogy még mindig nem mondott el mindent, valamit, ami a lét, a hit és a mûvészet legmélyét és leglényegét illeti.
Ennek a tehernek különösebben nem volt súlya, talán csak annyi, amennyit egy emlék nyom a tenyérben, ha sok év után is sikerül pontosan felidéznie, mikor szerezte azt a csúnya sebet ott a jobb hüvelykujja alatt, amit már nem lehetett összevarrni, lévén, mondta a Visegrádi utcában a sebész, túl vannak azon a hat órán, amikor az ilyen vágást, a tenyérbõl kiforduló húst még tûvel és cérnával vissza tudná szorítani. Meg kell várni, míg magától összeforr.
Azt azonban mégse állítanánk, hogy a mesterségét, embertársait és önmagát meglehetõsen jól ismerõ mesternek könnyû lett volna a kielégítetlen vágyakból fakadó tehertétel, mert akkor szent embernek kellene õt tartanunk, életét pedig afféle kegyelmi élettel teljesnek, ami természetesen nem volna igaz. Inkább azt mondjuk, mintegy helyette, de nem biztos, hogy az õ szépszomorú hangján, hogy olyan teher volt rajta, mint odakint, az ablakával szemközti hársfákon a novemberi ónos esõ; a jégpáncél szorításában nyilallnak és hasadoznak bennünk a sírással belénk ültetett csöndek.
November volt akkor is, enyhe, de nedves levegõjû reggel, majdnem ködös, szitálós. A belvárosi utcák e korai órában csaknem üresek voltak. Mintha ünnepnap lett volna, oly valószerûtlenül volt kihalt a város. Idõnként azonban kísérteties alakok bukkantak föl, majd tûntek el hangtalanul az utcasarkoknál és a kapualjakban. Váratlanul aztán két ló jelent meg, de mintha egyenesen János apostol Jelenések könyvébõl: testük gõzölgött, orrlikaikon keresztül végeláthatatlan felhõket fújtak, vaszablás szájukkal horkantgattak. Patáik pedig keményen kopogtak a bazaltköves utcán, ahol az apró négyszögek tükörszerûen fényesek voltak a nedvességtõl. Zörgött és nyiszorgott utánuk az, amit húztak. De csak a tejes volt az, hátul az ismerõs kannákkal. A kocsis irigylésre méltó eleganciával tartotta két ujja közt a gyeplõt, amibõl a fiatal író, aki akkor még írónak is alig volt nevezhetõ, arra következtetett, hogy a táltosok tapasztaltak, ismerik az utat, s anélkül hogy a kocsis irányítaná õket, tudják, merre kell menniük.
Ellenben a kocsisról egészen mást gondolt.
Úriasnak, igen, határozottan úriasnak találta, aki a reggel csöndjét, s vélhetõen a házakban lakók nyugalmát indokolatlanul, holmi tejkihordás ürügyén, készakarva zavarja. Legszívesebben, amilyen elkeserítõ, mámor utáni cudar állapotban volt akkor, leparancsolta volna a bakról a megátalkodott csöndháborítót, hogy felelõsségre vonja az arcátlan pimaszságért, a hallatlan bátorságért, amit magának és lovainak engedélyezett; keresztülrobogni a városon, s ráadásul oly kihívó és tüntetõ eleganciával, ami egy pórias kocsishoz sehogyan sem illik.
Fölháborító, skandalum!
De az egész jelenés jó, ha két-három pillanatig tartott, a lovak, legalábbis az õ felháborodásához és tiltakozási szándékához képest, gyorsan eltûntek; a hang is odavolt, elillant az is, mint férfiöröm, ha keményen ráharapnak.
De ezt az illanást már csak az öreg író gondolta így, amint íróasztalánál fölidézte ezt a régvolt reggelt, mely késõbb döntõ jelentõségû, meghatározó fontosságú eseménye lett életének. A fiatal író viszont, akinek akkori lassúsága csak újabb okot adott a bosszankodásra, egészen mást gondolt a fogatról, váratlan fölbukkanásáról és eltûnésérõl. De valljuk meg, az öreg író is tudta, mit gondolt fiatalon, ám annyi meg annyi év után hangzatosabbnak találta, ha az elillan hasonlatra szimbolikus értelmû "férfiörömöt" ír álló fasz helyett, melyre valaki, uram bocsá', valaki, aki nincs tisztában a játékszabályokkal, keményen ráharap, holott a fiatal író által gondolt igazság inkább az volt, erotikus képzettársításoktól mentesen, de nem kisebb fantáziával, mint misztikával, hogy a jelenés szereplõi valóban egy könyvnek a szereplõi, akiket egyszerûen továbblapoz egy izgalmasnak indult történet, egyelõre nem sejtve még, hogy miféle tetõpont és megoldás felé. Abban viszont egy percig sem kételkedett, hogy õ a fõszereplõ, hogy hamarosan valami fontos, sorsformáló esemény fog vele történni, s a fogat hiába ment ellenkezõ irányba, mindahányan egyfelé tartanak.
Tehát ment tovább.
Lassan a pára köddé vált. A város lassan párává.
Ment tovább, úgy hitte, haza.
Ha akkor, ott a lámpaoszlopnál, ahol megállt, hogy szivarra gyújtson, megint csak bosszankodva azon, hogy a közönséges gyufagyújtás miért nem sikerül neki, egymás után tördelve a szálakat, nem ismerve föl, hogy a pálcikák végérõl csaknem egészében leolvadt a mérges foszfor, mert kártyázás közben pezsgõ futott a dobozra, szóval ha bosszankodás helyett számot vetett volna magában, leküzdve a kocsis iránti ellenszenvét, talán föl is ismerte volna õt.
Pedig alig látta. Ha a lovakat két pillanatig, akkor a fuvarost csak fél pillanatig. Az arcát nem is látta jól. Mert ezt a felháborodással teli fél pillanatot, míg szeme a kocsison idõzött, ismét feleznünk kell, hiszen a gyeplõt tartó kézre is határozottan emlékszik, s ha a fél pillanatot egésznek vesszük, akkor az elegáns gyeplõfogás ennek az "egész" pillanatnak a fele, ami a valóságban csak egy negyed pillanat lehetett. Ugyanakkor az egyéb, kocsissal kapcsolatos részletek emlékbeli megjelenése már nem áll egyenes arányban a pillanat oszthatóságával, mert különben annyira elfogyna (illanna) a pillanat, akárha nem is lett volna. Nem lehetetlen, hogy emlékezete jócskán kifogásolható és eléggé el nem ítélhetõ módon eltorzította a valót, megtoldotta még néhány pillanattal a fél pillanatot, miáltal élesebben és pontosabban látja most íróasztala mellett azt, amit akkor csak homályosan és pontatlanul. Azt is mondhatnánk, ez az õ dolga, mi azonban mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül a sajátos, a történeteire jellemzõ igaztalan vagy szabados idõkezelést.
Ugyanakkor kötelességünknek érezzük, hogy elmondjuk, õ miként látta a kocsist, harmadrangú kérdéssé téve, hogy pontosan hány pillanatig.
Ami a kocsis arcát illeti, õ úgy emlékezett, hogy az is olyan úrias arc volt; se bajusz, se szakáll, csupasz volt, beretvált volt, akár egy ficsúr. Csak a monokli hiányzott a szemérõl, igen, mintha a fejét is kissé féloldalasan tartotta volna, gõgösen, az a buta fuvaros. Fiatal arc volt. A korát azonban nem merte megtippelni, inkább azokhoz a kortalan örökifjakhoz hasonlította, akikkel különféle kávéházakban találkozott, s akik könnyelmû ígéreteket tettek a fõúrnak adósságaik visszafizetését illetõen, mindig valami verset, novellát és gyilkos vezércikket emlegetve. Ilyenkor a fõúr rendszerint helyeslõen, kedélyesen bólogatott, és elõvett egy piros füzetet, följegyezte a tartozásokat, majd vendégei távozásakor alázatosan hírlapíró uraknak szólította õket, nem téve különbséget köztük, mert õneki egy volt minden történet, s vélhetõen egy volt minden író.
Az igazsághoz tartozik, hogy akkoriban õ is hírlapíró volt; belsõ munkatárs, külsõ megfigyelõ, s persze tele kártyaadóssággal és kifizetetlen étel- és italszámlákkal. Lakása nem volt, hónapos szobákban lakott, miután elunta a szabadkai szabad életet. Mondhatni, valójában se itt, se ott nem élt, csak a történeteiben, regényt akart írni. Csak a pillanatokból volt kevés hozzá. Magát mindenkinél különbnek érezte, jóllehet a különbséget, az õ egyediségét, másságát eddig még egyszer sem volt képes megfogalmazni.
A kocsis iránti ellenszenve éppúgy indokolatlan volt, mint a saját állapota miatti aggódás, mert hiszen az éjszaka igazán szerencsésen alakult; néhány könnyen feledhetõ rouge et noir játék után övé volt az este, szigorúan kifosztotta a römiasztalnál ülõ társait. A dolog akkor kezdett igazán komoly lenni, mikor az egyik vidéki birtokos, akit nem hagyott a vére, valami rosszul értelmezett virtusból váltót írt alá, remélve, hogy szenvedélye a következõ partiban mindazt visszahozza, amit elõzõleg elvesztett. A kétségbeesése menthetetlenné tette. Görcsös mozdulatokkal osztotta ki a lapokat, zsebkendõjével törölgette a nyakát és a homlokát. Többször és többen is mondták neki, hagyja abba, mert ha így folytatja, nem lesz hová hazamennie, mindent elúsztat a kártyán, térjen észhez. Hiába intették, aláírt még egy váltót, s addig játszott, míg egyszer csak, a legdrámaibb pillanatban, mikor az összeg emelésérõl volt szó, sírva nem fakadt. Mint egy gyermek, úgy zokogott, fejét az asztalra hajtotta, alázatosan, mintegy saját szerencsétlenségének nagyhatalmú, ám láthatatlan démona elõtt. A játék természetesen abbamaradt. Õ pedig, kihasználva a kedvezõ alkalmat, gyorsan fölállt az asztaltól. Az utóbbi néhány órát már csak kényszerbõl ülte és kártyázta végig, s talán ezért is nyert mind többet és többet, de a vesztesnek, amíg az teheti, az íratlan törvények szerint jogában áll a gyõztestõl revánsot kérni.
A zsebében soha nem volt annyi pénz, mint akkor. De ennek ellenére mégse érezte valami jól magát. Sok volt a szivarfüstbõl, s még ha mértékkel ivott is, csaknem részeg volt már. Ugyanakkor azt is tudta, hogy milyen zavaros gondolatai lehetnek a megkopasztott játékosnak, kevésbé örülve ekkor annak, hogy neki meg milyen tiszták és logikusak. Az agy elektro-kristályos szerkezetének elmélete ekkor merült föl elõször benne. S ha eddig a saját kudarcaiból, a sok elvesztett kártyacsatából nem okult, eltekintve azoktól a kisebb nyereségektõl, amiket idõnként magáénak mondhatott, ezen az estén nyernie kellett ahhoz, hogy letegye magában a nagyesküt: soha többé nem nyúl kártyához.
A papírbankókat fölmarkolta az asztalról, és zsebre gyûrte. Az apró összeszámolását a készséges kasszírnõre hagyta, nagyvonalúan bízva rá a számla kiegyenlítését, engedve mindent, hogy fölszámoljon, ételt, italt, zenét, örömöt és bút.
A váltólevelekhez azonban nem nyúlt. Az egyik kisebb birtokról, szántóról, szõlõsrõl meg valami tölgyes erdõsávról rendelkezett, a másik pedig egy alföldi kúriáról. Elõbb csak nézte a sárga papírt, a szépen, szálkásan rajzolt betûket, aztán mégiscsak a kezébe vette a leveleket, hogy egészen apró darabokra tépje szét. A szomszédos asztalnál egy jóképû férfi szivarral a szájában tapsolt neki.
Elhatározása végleges volt. Minden esküvés az ember önmagával kötött szövetsége; szavakkal igyekszünk valamit végérvényesen visszavonhatatlanná tenni, mintha legalábbis az a valami szavakkal lezárható és befejezhetõ valami volna.
Nagyesküjét azonban olyannyira komolyan gondolta, hogy amikor a Casinóból jövet a Margit hídhoz ért, a pakli kártyát, amelyet mint fölfoghatatlan szerencséjének tárgyát és tanúját távozóban magához vett, a híd közepén, egy hirtelen ötlettõl indíttatva, mintha csak a Dunának, kiosztotta az összes lapot. A szédítõ mélység fölött a kártyát elõbb a szél keverte meg, utóbb pedig a sodrás és a hídlábaknál kavargó örvénylések.
Arany, arany, mondta áthajolva a korláton, pedig nem arany volt az, csak pöngõ, papírból, amit szintén a szélre és a vízre bízott, ép elméjének teljes tudatában.
A Duna némán tartotta a pengõvel ki sem fejezhetõ tétet: vize egyszerre volt élet és halál. Sem nyerni, sem veszteni. Csak élni, csak meghalni. A lapokat rég elvitte a víz, vagy ahogyan õ gondolta, a medrébõl kilépõ idõ. S ha kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, akkor az csak azt jelentheti, hogy a folyó idõ tapos a sarkunkra; jövõnk nincs, hazudik, aki állítja, hogy van. Az idõ nem elõz meg bennünket, csak ûz az idõk végezetéig.
Nem tudni pontosan, meddig állt ott a híd korlátjánál. Egyszer valaki odalépett hozzá, és megkérdezte: ember, rosszul van talán?
Ember, milyen egyszerû gondolat.
Nem emlékszik, hogy az idegennek bármit is felelt volna.
S voltaképpen az is egyszerû, hogy képes önmagára gondolni. Gondolatvilág mint egyszerû világgondolat.
Legyintett. Csak úgy maga elé. A mozdulatnak nem volt pontosan megragadható értelme, nem lehetett tudni, mit fejez ki, gondolat sem társult hozzá. Néha vannak ilyen mozdulatai, ezért nem volna helyes, ha lemondásként, a tétrõl való lemondásként értelmeznénk, mint ahogy a víztõl való búcsúzás gesztusértékû mozdulata sem lehetett. Nem is ment tovább, egy darabig ott állt még a hídon, két kezét zsebében, a puha papírfészek melegében pihentetve.
Szerencse és sors. Sors vagy szerencse. Vagy mert vagyok. Egy folyam két partja.
Mint szerencsében hívõ szenvedélyes játékos, aki azért az, mert sorsüldözött. Ez is milyen egyszerû. Menedékjog a kártyaasztalnál. A kör négyszögesítési problémájának aktív részese: egy elvont képletben négyzetre emelt szorongás.
A kártyában sohasem csalt, legfeljebb csak blöffölt. De ez nem ugyanaz. Néha semmi sincs a kezében, de az a semmi mintha royal flush lenne. És ez teszi õt egyszerre szabaddá és szenvedõvé.
"A hídpilléren két színes lámpa ég,
A híd alatt komor sötét..."
Gyufa sercent elõtte.
Ha meg nem sértem, mondta egy szekrényszerû alak a köddé vált városban, a lámpaoszlopnál, miután megszánta a szabadon szenvedõt, és égõ gyufát tartott szivarja elé.
Õ azonban elõbb kikapta szájából a szivart, majd sietõsen, mintegy a mozdulat folytatásaként vissza is tette. A gyufa ekkorra csaknem a férfi körmére égett. Másikat gyújtott, aztán egy harmadikat is, hogy a vastag szivar vége teljes keresztmetszetben fölizzon. Csak ezután nézte meg jobban a szekrényszerû alakot.
Azon szerencsétlen sorsú emberek egyike volt, aki afféle "szendvicsemberként", élõ reklámhordozóként járta az utcákat reggeltõl estig. Egészen valószerûtlen volt a vele való találkozás az amúgy néptelen utcában. Vékony testét elölrõl is, hátulról is tábla fedte, amin hirdetés volt, piros színû szöveg.
Mielõtt a tüzet megköszönte volna, elolvasta a férfi testén hordott jeleket. Fent, középen óriási betûk: AUKCIÓ!
Nem részletezzük. Csupán azt jegyezzük meg, hogy a férfival való találkozás furcsa érzéseket keltett benne: ismerõs volt neki az idegen, de mégsem tudta hova tenni. Mintha a Casinóban látta volna, a szomszédos asztalnál. Az az erektõl duzzadó halánték nagyon ismerõs volt neki. S aztán úgy volt, hogy a pissoirban egymás mellett álltak, lehajtott fejjel hugyoztak. Emlékszik a fekete, négyszög alapú, arannyal keretezett mandzsettagombjára.
Az aukció a legkevésbé sem érdekelte, bár tagadhatatlan, amit arról a hangot rejtõ trezorról hallott, kíváncsivá tette. A szekrényszerû alak nem sokat tudott mondani, ám meggyõzõ lelkesedéssel hangoztatta az árverésre kerülõ tárgy jelentõségét, amihez képest nevetségesen alacsony a kikiáltási ár. A férfi valami összhangzatról beszélt, hogy tulajdonképpen nem is hang van oda bezárva, hanem egy tárgy, amit inkább testnek kellene mondania, mivel az a hangforrás hangjával megegyezõ hangot képes adni, azaz a hangforrás hanghullámainak hatására rezgésbe jön, rezonál, s mintegy együtt rezeg a két test.
Mi lehet az?
Talán egyszerû fizika, talán egyszerû metafizika az egész, mondta végül a reklámhordozó médium, alázatosan megköszönve a szabadon szenvedõtõl ajándékba kapott három illatos szivart.
Ehhez képest egészen mást hallott az aukción; mintha történelemórán hospitált volna, félig-meddig kényszerûségbõl, félig-meddig véletlenül csöppenve a különös, rendhagyó órára. Az elõadás témája a középkor volt, pontosabban a keresztes hadjáratok.
Úgy történt, hogy gondolataiba merülve, a szivarfüst jótékony, nyugtató hatása következtében már nem is figyelte az utat. Valami ingoványos, süppedõs talajon járt, nem voltak már házak, sem üzletek. Város sem volt, csak szivarfüst a ködben. Meghökkenve riadt föl, mikor egy jól megtermett asszonyságot látott maga elõtt sepregetni.
Egy stukkódíszes nagykapu elõtt álltak. Az asszony fejét és vállát sátorszerûen takarta a rojtos pamutkendõ. Lábán hegyes fapapucs volt. Munkáját egykedvûen, de megbízható alapossággal végezte. Láthatóan a nagy semmit seperte kupacba a törött végû, elrontott hangszerrel, amellyel ritmikusan végigsimogatta a köveket. A kövek mintha nem is kövek lettek volna, hanem kövekre emlékeztetõ lamellák, lépésre, seprésre különbözõ hangmagasságokban tompán hangzó lemezek.
A rend nagyasszonyát illendõképpen öreganyámnak szólította, aki földerült arccal nézett az elveszett fiatalúrra, miközben elvette tõle a parazsát vesztett szivarcsutkát. S mielõtt a meglepett író bármit is kérdezhetett volna, a rend nagyasszonya a seprûnyéllel a kapu felé mutatott, nem jobbra és nem balra, hanem be a házba.
A kapun, csak most vette észre, ugyanazokat a piros betûket olvashatta, mint korábban a szendvicsember testén.
Kicsit késésben van, mondta a nagyasszony, akinek az orra alatt gyér szõrzetû fekete bajuszka nõtt.
Siessen az úr, mert várják. Harmadik emelet nyolcas ajtó.
Nem tudta, mi ez a komédia, de azért, talán mert tisztázni akarta a félreértést, belépett a kapun.
Körfolyosós ház volt, a harmadik emelet a legfelsõ. A nyolcas lakást közvetlenül a hátsó lépcsõház mellett találta, miután végigment a gangon. Mindvégig az volt az érzése, hogy figyelik az ajtók és ablakok mögül, vasalt cipõje visszhangosan kopogott a mozaikburkolaton.
A lakás egyetlen nagyobb helyiségbõl állt; a bejárati ajtón kívül nem volt több ajtaja, ablaka is csak egy, mely a szemközti ház vadszõlõvel futtatott tûzfalára nézett. Az olajos padlón kétfelõl székek sorakoztak, középen üresen hagyva annyi helyet, hogy egy ember kényelmesen elférjen a székek között. A székeken jobb módúnak tûnõ urak és hölgyek ültek, elsõ látásra minden helyet elfoglalva. Amikor õ belépett, egy pillanatra mindenki hátrafordult, kíváncsian szemlélve a késve érkezõt. Neki úgy rémlett, hogy ismerõs arcokat lát, az ajtó kilincsét fogva feléjük biccentett, de köszönését senki sem viszonozta. Nem akart beljebb menni, mert nem akarta még jobban magára vonni az emberek figyelmét. Tétovázva állt meg az ajtó mellett, mert ilyet még soha nem látott.
Vele szemközt, a széksorok elõtt kisebb szabadon maradt térség volt, aminek közepén, mintha valóban tanteremben járna, katedraszerû dobogó emelkedett. Csak a tábla és a magyar címer hiányzott a falról. A nagy asztal mögött sovány arcú, fiatal férfi ült. És ez az ember ismerõs volt neki. Kezében laza eleganciával kicsiny fakalapácsot tartott, beszéd közben a fejét féloldalasan megemelte, talán a monokli miatt.
Szemével a mûtárgyakat kereste, de azok nem voltak sehol. Igaz, az asztalon egy szép, szarvasfigurával díszített ezüst kalamáris terpeszkedett, de nem hitte, hogy az az eladásra kerülõ tárgyak egyike lenne. A katedra mellett viszont volt egy elfüggönyözött rész, s õ úgy gondolta, hogy nyilván ott tárolják a festményeket, a drága porcelánokat és étkészleteket, a szobrokat meg az ékszereket.
Deus lo vult, mondta a katedrán ülõ mesélõ, aki fölidézte II. Orbán pápa Clermont-ban, a Notre-Dame-du-Pont templomban mondott gyújtó hangú beszédét, arra buzdítva az óriási tömeget, de nemcsak az itt jelenlévõket, hanem a nyugati világ valamennyi keresztény nemzetét, hogy keljenek útra a Szent Sírhoz, és ragadják ki azt a földet ama gyûlöletes szaracénok karmaiból.
A teremben ekkor helyeslõ kiáltásokat és bravózásokat lehetett hallani. Az elsõ sorban ülõ hölgyek még tapsoltak is.
A katedrán trónoló férfi, akárcsak egy bíró a zajos tárgyalóteremben, a fakalapács heves csapkodásával parancsolt csöndet, egyúttal jelzett a fal mellett álló két hölgynek, a függöny felé mutatva. És a csinos lányok közös erõvel elõhoztak onnan egy trezort.
Ez az, bólogatott helyeslõen a katedrán ülõ. Ez az, ismételte hangosan, hogy mindenki jól hallja.
A trezort a dobogó elõtt egy hokedlire állították. Méretét tekintve alig volt nagyobb, mint egy szép és igényes kivitelû mûvészeti album, azzal a lényeges különbséggel természetesen, hogy ennek mélysége volt. S a mélység fölé, timpanonos homlokzati megoldással, csúcsos tetõt emeltek. A páncélszekrény egységes zöld színét a rozsdásodó vas sárgásbarnája tette foltossá. Egyszóval kopott volt, valódi régiségnek látszott. Ajtaján az egyetlen kulcsnyílást félbetört mozdítható lemezke fedte. De ahhoz a kulcslyukhoz, mert akkora volt, nehezen lehetett elképzelni a kulcsot. S mint utóbb, mikor már semmit nem lehetett visszacsinálni, meg nem történté tenni a vásárlást, az is kiderült, hogy nincs is hozzá kulcs.
A tárgyak nem beszélnek, mondta harsány hangon a gõgös úr, hogy az elismerést kiváltó zúgásokat és morajlásokat hangjának erejével elnyomja. Majd ekképpen folytatta: De ha nem beszélnek is, a korábbi tulajdonosaik élettörténetébõl valamelyest következtetni lehet a tárgy történetére. Fordítva ez csak kivételes esetekben igaz. Hölgyeim és uraim, aki megvásárolja a trezort és a benne található sisakot, az egy hangot vásárol. Egy ereklyét, testetlen, formátlan hangereklyét.
A lakásterem hallgatóságán általános izgalom lett úrrá; a váratlan és örömteli bejelentés mindenkire hatással volt, egyszerre kezdtek beszélni; fantasztikus, grandiózus, kolosszális, lehetett hallani innen is, onnan is.
Jól sejtette, hogy az emberek elragadtatása meggondolatlan cselekedetekre buzdíthatja a gyengébb akaratúakat, akik aztán, mert valamilyen okból kötelezõnek érzik érzéseiket demonstrálni a nagy nyilvánosság elõtt, hihetetlenül naiv és ostoba módon jóvátehetetlen bûnöket követnek el. Jól sejtette, hogy most kellene távoznia, hátat fordítva az érthetetlen jelenségeknek, a megmagyarázhatatlan és fölfoghatatlan dolgoknak, ha a kristályosodó ép eszét nem akarja elveszíteni.
De hiába volt minden belátás és minden felsorakoztatott észérv, nem mozdult, állt tovább az ajtó mellett, mert most már tudni akarta, hogy mi lesz ennek az õrületnek a vége. Az elõtte lévõ széksorban ülõ egyik hölgy azt mondta a mellette ülõ másiknak, hogy a napra lehet nézni, de a hangra nem.
A tanárbíró ismét kopogott a kalapáccsal. És bemondta a trezor tételszámát, majd kikiáltotta az árát. Egyetlen óriási kiáltás volt.
Minden hang elhalt. Többen a kezükben tartott brosúrába pillantottak, mintegy ellenõrizve, hogy a kikiáltott tétel száma és ára megegyezik-e az elõbb hallottakkal. És ekkor többen úgy tettek, mintha hallani vélnék a széfbe zárt hangot; elmélyülten, jóindulatúan hallgattak, megfeledkezve arról, hogy licitáljanak.
Odakintrõl éles mozdonyfütty hallatszott, mint valami figyelmeztetés. A kezét azonban senki sem emelte, senki sem mondta azt, hogy tartom. A kimondott összeg egyébként hihetetlenül magas volt; õ pedig úgy gondolta, ha prizmába rakott aranyrudakkal lenne tele a széf, akkor sem érne annyit.
A hangkiáltó még várt, levette szemérõl a monoklit, ráérõsen megtörölgette a zsebkendõjével, majd miután arisztokratikus mozdulatokkal visszahelyezte, szigorú tekintetét körbehordozta a megkukult kompánián. A szabadon szenvedõre nem is annyira szigorúan, sokkal inkább megvetõen nézett.
Hát jól van, mondta végül megadóan. Akkor folytatom.
A hangadó sisak eredete, megtalálásának körülménye máig sem egészen tisztázott, az azonban bizonyosnak látszik, hogy valamikor a keresztes hadjáratok kezdetén bukkant föl. Egyesek tudni vélik, hogy a legelsõ, hadjáratnak aligha nevezhetõ zabolátlan zarándoklat vezetõje, bizonyos Remete Péter talált a sisakra, mikor az 1096. év nyarán, útban a Szentföld felé, a húszezres tömeg sáskahadként ellepte Magyarországot. Ekkor négyezer magyart gyilkoltak meg. A sisakot magyar katona viselte, aki figyelmeztette Pétert, mind odavesznek, elvesznek akkor is, ha gyõznek. E fátumban nem az a meglepõ, hogy hónapokkal késõbb a csapat valóban elbukik és megsemmisül, hanem az, hogy azt egy testétõl karddal elválasztott magyar katona feje mondta. Remete Péternek nagy volt a hite, s mert az emberek látták ezt, hittek benne és követték. Akármit cselekedett vagy bármit mondott, úgy látszott, mintha az szinte isteni dolog lenne. Szerzetes volt, aki szamárháton közlekedett, mint Krisztus, ugyanakkor az is igaz, legalábbis Guibert de Nogent szerint, hogy hasonlított szamarához, csak éppen rosszabb volt a szaga.
Más vélekedés szerint azonban csak késõbb, két nyárral késõbb találtak a sisakra, mikor nyolc hónap és egy nap után egy Firuz nevezetû páncélkovács árulása révén a keresztesek bevették Antiochia városát. Az ostromot látomások és csodás események kísérték. A törökökre meteorit hullott, egy dómban elásva megtalálták azt a lándzsahegyet, amellyel Krisztus oldalát átdöfték, a végsõ ütközetben pedig, amelyet a város felmentésére érkezõ török csapatok ellen vívtak, a keresztényeket angyalok segítették. Megjelent Szent György is fehérbe öltözve, mint késõbb a templomosok, fehér zászlóval, fehér ló hátán. A sisak itt önmagában hangzó. Nem jövendöl semmit, nem is szól emberi hangon, csupán fúgaszerû dallam szólt belõle: egyetlen témát ismételt három szólamban, mintha csak egy magasabb rendû harmóniát fejezne ki.
Az éles mozdonyfütty még mindig hallatszott. De az is lehet, hogy ez már egy másik mozdony volt. A szabadon szenvedõ ekkor ugyanazt vélte hallani, mint Ágoston: Tolle, lege - vedd föl, olvasd!
S a következõ pillanatban, amint a fütty abbamaradt, már kiáltotta is: Akarom!
A közelében valaki elnézõ jóindulattal súgta neki, hogy elég lesz, ha csak a kezét nyújtja. Jelentkezzen. És mondja azt: tartom.
Nem részletezzük. Pengõre annyit fizetett, mint amennyi a zsebében volt. Micsoda csodás véletlen, gondolta. Ellenben abba sehogyan sem akart beletörõdni, hogy nem kap kulcsot a trezorhoz. Hangosan méltatlankodott, követelte a kulcsot, mondván, az jár neki, anélkül az egész fabatkát sem ér.
Zsákbamacska, zsákbamacska, kiabálta ingerülten, és öklével úgy csapkodta az asztalt, hogy a kalamárisból minden ütésre fekete tinta csapódott az asztal zöldfilces betétjére.
A tanárbíró higgadtan, székén hátradõlve figyelte az ifjú hírlapíró dühkitörését, majd figyelmeztette, ha lenne kulcs a széfhez, az olyan mértékben megnövelné a széf értékét, hogy könnyebb volna egy tû fokán átbújni, semmint a hangot kifizetni. A trezort csak egy arra alkalmas és méltó hang nyithatja ki; hinnie kell abban, hogy benne van a sisak, mely ugyanolyan tabuvá lett titok, mint a Szent Grál, azaz csak az arra méltók hallhatják a sisakhangot, de az arra méltóknak is hol így, hol úgy hangzik. Ehhez a hanghoz pedig a csönd alázata szükséges, csak akkor van remény arra, hogy hallhatóvá válik. De õ nem hiszi, hogy a tisztelt hírlapíró valaha is ki tudja majd nyitni, mert sem alázata, sem csöndje nincs hozzá.
Na persze, húzta el a száját a szabadon szenvedõ, hogy a sértõ feltételezést gúnyosan visszautasítsa, s hogy nevetségessé tegye az aukciót vezetõ úr képtelen szavait, hozzátette, hogy az a kulcs bizonyára violin. És a teremben ülõk felé fordulva nevetett, hogy nevetésével többeket is megnevettessen, hogy így állítsa maga mellé az igaztalan eljárástól vele együtt érzõ embereket.
De senki nem nevetett.
Õ pedig már azt sem bánta volna, ha itt nyíltan a szemébe mondja valaki: hát nem veszed észre, átvertek, becsaptak, csak blöff az egész, ez az egész hanghisztéria. Igen, félve vágyott a bizonyosságra, akár a gyermek, aki már nem egészen biztos a karácsonyi Jézuskában, vagy mint a féltékeny ember, aki tudja, csalják.
Mindezek után jobbnak látta, ha távozik. A trezorra a két csinos hölgy zsákvásznat húzott, a nyílás végét spárgával összekötötték, így adták át neki. Meglepõdött, hogy milyen könnyû, mintha csak a hang miatt lenne, az anyagtalan létezõ miatt, ami nemcsak hogy könnyû, de könnyít is.
Vezette a hang, jobban mondva az újra hallható vonatfütty, s csakhamar a Nyugati pályaudvar elõtt találta magát. S noha a zsák könnyû volt, mégse találta rendjén valónak, hogy õ cipelje hazáig, nem is beszélve arról a szégyenrõl, amit akkor érzett volna, ha útközben valamelyik ismerõsével találkozik. Bement a csarnokba, és a vágány mellett várakozó hordárok egyikét, akinek arca lópofára emlékeztette, kiválasztotta, majd megalkudtak az árban. Némi vitát okozott a csomag súlyának megítélése; a hordár mérhetetlenül nehéznek találta, alig bírta megemelni, míg õ fél kézzel a magasba tartotta, bizonyítván a csomag súlyának semmis voltát és a hordár erõnléti állapotának alacsony színvonalát. S már azon volt, hogy másikat fogad, aki úgymond bírósabb, mikor a lópofájú engedett az elõbb kialkudott árból, csak hogy munka nélkül ne maradjon.
Amikor a szabadon szenvedõ ismét a körútra lépett, úgy érezte, hosszú és viszontagságos, több átszállóval nehezített útról tért meg, s minden gondja, bosszúsága dacára a hazaérkezés jólesõ érzésével telt el. Fürgén lépdelt az Oktogon irányába, mikor váratlanul rossz érzései támadtak, és hátrafordult.
A hordárt elõbb nem is látta a tömegben, most csodálkozván el elõször azon, hogy mennyien vannak az utcán, legalábbis ahhoz képest, hogy néhány órával korábban még alig voltak. Aztán észrevette a görnyedt testet, jócskán lemaradva. A zsákot úgy vitte a hátán, akárha krumplit, hagymát vagy szenet vinne. Mikor lassan beérte õt, arra kérte a hordárt, menjenek egy kicsit tempósabban.
Kicsi gazdám, fordult felé a legalázatosabb arccal, amit valaha életében látott, hogyan menjünk, mint a szél vagy mint a gondolat?
Mint a gondolat, felelte õ habozás nélkül.
Tovább tényleg nincs mit részleteznünk.
A trezort az ágya alá dugta, s ott is volt mindaddig, míg másik helyre nem költözött, de aztán ott sem kapott méltóbb helyet, zsákostól került a nyiszorgó vassodronyos ágy alá. Próbált róla tudomást sem venni, s tényleg olyan volt, mintha nem is létezne. S bár egyszer megfordult a fejében, hogy egy lakatosmesterrel vagy egy ügyes mackóssal kinyittatja, ám egyrészt terhesnek érezte volna azt a magyarázkodást, amit vallomásszerûen tennie kellett volna, másrészt meg azt sem akarta, hogy titka napvilágra kerüljön. Így aztán, mikor évek múltán a Liszt Ferenc téren lakást vásárolt magának, az érintetlen trezort ismét csak zsákostól dugta az ágy alá. És tényleg megfeledkezett róla, ugyanis állandóan egy regény járt a fejében, másra sem tudott gondolni. De mindig csak gondolni tudott rá, leírni már nem merte. Attól félt, hogy elrontja. Aztán egy rövid ideig Párizsban volt.
A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend templomában azon a szerda estén fél hétkor kezdõdött a mise. A Rend életében és az egyházi ünnepek tekintetében nem számított ez kivételes napnak, a liturgiát a szokásos egyszerûséggel végezték a csekély számú hívek elõtt. Nyolcan-tízen lehettek jelen. A szertartást végzõ három pap fehér paláston zöld stólát viselt. Õk oldalt ültek le, a szentély elõtt, míg a misét idõnként énekekkel kísérõ három apáca az elsõ sorban foglalt helyet. A gótikus fõhajóban a székek kétoldalt sorakoztak, hasonlóképpen, mint nálunk a padok, amelyek az itteni templomok többségébõl hiányoznak, illetve csak az oltár elõtti kórustérben vannak egymással szemben elhelyezett padsorok.
A Saint-Leu-Saint-Gilles-templom az egykori vásárcsarnok, a Les Halles közelében található, a rue Saint-Denis felõli bejárattal. A templom fõhomlokzatát mindkét oldalon gúlasisakban végzõdõ tornyok díszítik. Odabent a háromhajós templomot oszlopos árkádívek választják el egymástól, az oltár egy lépcsõszerû emelvényen, a fõhajót lezáró apszisban magasodik, ami a katedrálisok apszisaihoz hasonlóan körüljárható. A megemelt oltárral egy magasságban sorakoznak a festett üvegablakok, fölöttük pedig a már duplázott félköríves ablakok fehér fényt árasztanak. A beömlõ fény valósággal alsó, földi szférára és felsõ, égi szférára osztja a templom óriási belsõ terét. A kövek szürkék a nagy idõtõl, az oszlopfõk a lehetõ legegyszerûbb formájúak. Némelyik gyámkõre jeruzsálemi keresztet faragtak. Ez a mankós kereszthez hasonló, csak négy szögletében négy kis görög kereszt helyezkedik el, így adva számszerûen az öt keresztet, mely Krisztus öt sebét jelképezi.
A mise azzal kezdõdött, hogy a hívek közül egy fiatal lány az oltár lépcsõjén álló hétkarú gyertyatartón meggyújtotta a gyertyákat, majd az egyik fiatal apáca gyönyörû gregoriánt énekelt. Tiszta, szelíd hangja az egész templomot betöltötte. S neki az volt a benyomása, hogy hangjának szépsége, ártatlansága hitének mélyébõl fakad. Az önmagában hangzó ének a régmúltat idézte, minden távlat nélkül teremtve meg a középkori misék hangulatát. Számára az is újdonságként hatott, hogy a szentáldozás után amolyan meditációs csönd következett. Öt perc csönd: a megrendülés, a magány és a kimondhatatlan csöndje. Az együtt hallgatás egy egészen másmilyen minõségi kapcsolatot teremtett a hívek között, de a hívek és a papok között is: amirõl eddig beszéltünk, amirõl eddig a pap beszélt, mindaz megtörtént, bekövetkezett. Szavakkal nem lehet utánamenni és közvetlenül folytatni. Templomcsöndükben a magány is közösséget jelentett; egy értelem elõl elzárt területet. A csönd szinte érzékeltetni engedte a föl sem foghatót.
Már tudta, mit kell tennie. És azt is, hogy azt a mit hogyan.
A titkokat nem feltétlenül kell megfejtenünk vagy kitudnunk. Elég csak tudni, hogy van. S ez a tudás majdnem a titok megfejtésével egyenértékû tudás: titoktudó. A titoktudó pedig rájött, hogy fölösleges kinyitnia a trezort, egyetlen könnyed gondolattal lemondott róla. S ezután szinte magától kínálkozott a megoldás, a megoldás mint a "titok kulcsa": a trezortitok tulajdonosának egyszerûen csak õriznie kell a titkot.
Amint Párizsból hazatért, vásárolt egy akkora széfet, amibe a trezor éppen belefért. A kulcsot mindig magánál hordta. Majd nekiült és megírta a fejében már régóta kész regényt. S aztán még írt jó néhányat, amolyan szépszomorú történeteket. S mert az emberek többsége is szép és szomorú, egykettõre sikeres íróvá vált, egyes kritikusok dicsérték különleges hangját. S bizonyára boldogan élt, míg ez a bizonyos furcsa reggel el nem érkezett, az érthetetlen zsibbadással.
Azt nem tudhatjuk, hogy az õ története hogyan végzõdött. Mindazonáltal nem hisszük, hogy a két történet azonos módon végzõdne. Már csak azért sem, mivel azt sem hisszük, hogy a mi történetünknek, magának az elbeszélésnek oly különleges hangja volna, mint amilyen az õ írásainak van, azaz nem hisszük, hogy a mi gyarló, talán közönségesen természetes hangunk az õ szent hangtitkához hasonulna. A mi titkunk nem lehet egyéb, mint a történet hitelességének és a fõhõs író létének, avagy ki-létének titka. És nekünk ennyi is elég.
Annyit mindenesetre elárulhatunk, hogy késõ este volt, mikor a maga történetét befejezte.
Ekkorra már nemcsak a nyelve volt zsibbadt, hanem úgyszólván az egész teste. De már nem félt. Nem is volt mitõl, súghatnánk mindentudóan.
Ereje mindössze ahhoz maradt, hogy a leírtakat újra elolvassa. A gépeléssel nem bíbelõdött.
Amikor pedig az olvasással is végzett, kinyitotta a trezort, a kéziratot meg, úgy ahogy volt, áthúzgálásokkal és nyilakkal és a furcsa felhõcske-beszúrásokkal, a kis trezor mellé tette. Aztán visszazárta az ajtót. A kulcsot egy üres vázába ejtette. De azt a vázát felesleges bárkinek is keresni, mert annak immár külön története van.
Lefeküdt a reggel vetetlenül hagyott ágyba. Rágyújtott. Egy régi szivart vett elõ. Az üveg hamutartót a mellére tette. Szivarozott, fújta a füstöt. De most valahogyan nem esett jól neki. Talán a teljes zsibbadás miatt. A hegyesre szívott parazsat el akarta nyomni. Szinte a szívét érte a parázs, amikor az üveghamuzóban nehezen eloltotta. A mellkasán ekkor halvány narancsfény világított. Szép volt az a kis halvány ragyogás.
Szív, milyen egyszerû gondolat.
A titkot nem akarta magával vinni. Sõt éppen ellenkezõleg, azt akarta, hogy köztünk maradjon.
Mindörökké.