HAVASRÉTI JÓZSEF

A mesék természetével, mibenlétével számtalan tudományos irányzat foglalkozik a folklorisztika határain belül és azokon kívül egyaránt. A mesemotívumok történeti és földrajzi elterjedését vizsgálta a század elején a finn iskola, a mese mûfajelméleti tanulmányozását a mese szellemének - ahogy akkoriban mondták "lényegének" - kutatásával kapcsolták össze az André Jolles, Honti János, Max Lüthi nevével fémjelezhetõ teoretikusabb megközelítések. A pszichoanalitikus ihletésû szerzõk érdeklõdése elsõsorban a mesékben található archetípusokra, a személyiségfejlõdésben fontos szerepet játszó magatartásmintákra irányult. A Mark Aszadovszkij, Ortutay Gyula, Dégh Linda és mások nevéhez kapcsolódó egyéniségkutatás részben a mesemondó életének szocio-kulturális körülményeivel, részben pedig repertoárjának egyéni stiláris és tematikus ismertetõjegyeivel, valamint a mesélõ kreativitásának kutatásával foglalkozott. V. J. Propp mesemorfológiája - amely késõbb továbbfejlõdött a történet-nyelvtanok (story grammar) megalkotása során - a mese narratív szerkezetének formalizálására tett kísérletet.
A megközelítésmódok sokasága felveti a kérdést: vajon melyik az a módszer, amely teljesen adekvát a mese lényegével, melyik kényszerít kevésbé külsõleges szempontokat erre az irodalomban is elõforduló, de elsõdlegesen mégiscsak folklórmûfajra? Boldizsár Ildikó könyve szerint a továbblépés egyik lehetséges útja a mesekutatásban az, ha félretesszük mind az írott és a szóbeli mûfajok különbségeivel foglalkozó évszázados vitákat, mind a mesét szociológiai, lélektani, nyelvészeti dokumentumnak tekintõ megközelítéséket, és a mûfajt mint irodalmat, vagyis mint sajátos világlátással és formai jegyekkel rendelkezõ mûalkotást szemléljük. (8., 186.) Ebbõl a szempontból nézve található a legtöbb eredeti megállapítás is a kötetben, hiszen a hazai mesekutatás elsõsorban az egyéniségkutatásra, a gyûjtésre és a mese-motívumok és típusok vizsgálatára helyezi a hangsúlyt.
A mesei forma és világkép vizsgálatában a legfontosabb elméleti inspirációt Propp morfológiája, illetve a mûfajelméletet a mese világképének filozófiai elemzésével összekapcsoló Honti János munkássága jelenti - a könyv végsõ soron e két tradíció összeegyeztetésére tett kísérletként is értelmezhetõ. Minthogy a szerzõ kutatásainak körét egyaránt kiterjeszti a szóbeliségben élõ és az írott mesékre, mûvében fontos szerepet kap egy olyan probléma, amelynek a mesetudományban többnyire csekélyebb jelentõséget tulajdonítanak: az irodalmi meséknek, a mûmeséknek a folklorisztika módszerei, tapasztalatai alapján történõ megközelítése.
Propp mesemorfológiája az elbeszélés elõrehaladásához nélkülözhetetlen konstans elemeknek, a funkcióknak az osztályozására épül. Legfontosabb megállapításai a következõk: 1. A mese állandó, tartós elemei a szereplõk funkciói, függetlenül attól, hogy ki és hogyan hajtja végre õket. A funkciók a mese alapvetõ alkotórészei. 2. A varázsmesékben a funkciók száma korlátozott. 3. A funkciók sorrendje mindig azonos. 4. Szerkezetileg valamennyi varázsmese egytípusú. (Vö. V. J. Propp: A mese morfológiája , Bp. 1975. 37-40.) A szerzõ Propp kategóriáit - a funkciókat, a szereplõket és attribútumaikat - elsõsorban nem történet-grammatikai, hanem tartalmi szempontból kívánja elmélyíteni, tehát nem azzal foglalkozik, hogy a különféle funkciók milyen szerepet töltenek be a mesében mint narratív szerkezetben, hanem inkább azzal, hogy az egyes funkciók milyen tematikai, tárgyi, szemantikai információkat hordoznak. Pontosabban: milyen információk jelennek meg a funkciókban a tündérmesék világképét konstituáló csodás elemeket, mágikus törvényeket illetõen?
Ez a megközelítésmód határozza meg a könyv fõ fejezeteit is. Ezek a következõk: 1. A hõs és a hõsnõ , 2. A mellékszereplõk és a természetfeletti lények , 3. Meseállattan 4. Mágikus tárgyak és csodás növények , 5. A mesei metamorfózisok , 6. Halál a mesékben , 7. A mesei stílus és szerkezet . Ezekhez kapcsolódik egy teoretikus igényû bevezetõ, egy személyes hangvételû zárószó és végül az elemzett mesék típusmutatója, valamint az idézett szövegek megjelenésének bibliográfiai adatait közlõ melléklet. A fejezetek különlegessége - amellett, hogy stílusosan a mesebeli hétfejû sárkány egy-egy fejének felelnek meg -, hogy mindegyik végén kitekintés található az elemzett motívumoknak a mûmesékben történõ felhasználásáról is.
Mûfajelméleti szempontból a legérdekesebb része a könyvnek a hetedik fejezet, amelyben a szerzõ a tündérmesének az irodalomban történõ továbbélését vizsgálja, a mesei alapforma módosulásait tekinti át. Célkitûzésének megfelelõen figyelembe veszi, hogy az átalakulás hogyan érinti a mese szerkezetét, kompozíciós elemeit, illetve, hogy milyen változás megy végbe a mesének a csodás elemhez, a mágikus világképhez való viszonyát illetõen. Ennek megfelelõen Boldizsár Ildikó a tündérmeséknek öt típusát különíti el:
1. Alapforma: a szájhagyományozódó tündérmese . E mesetípus a szájhagyományozódás egy adott pillanatában jön létre, meghatározott motívumkészlettel rendelkezik, amelynek alapján a mesemondó létrehozza a mesét, a saját szerzõi alkatának - reprodukáló vagy kreatív - megfelelõen. Belatini Braun Olga csíkszentdomokosi gyûjtése alapján Boldizsár Ildikó ismerteti - ezen a ponton az egyéniségkutatás módszeréhez kapcsolódva - egy közösség mesemondóinak egyéni sajátosságait, és röviden bemutatja, hogy a tradíció által megõrzött motívumanyagot miképpen igazíthatja a mesemondó saját egyéniségéhez, lelkiállapotához, világszemléletéhez. Ebbõl a részbõl egyébként hiányolható az alapforma szerkezetét és világlátását szemléletesen bemutató példa - bármennyire variálható mûfajnak látszik is a tündérmese -, hiszen a következõ négy alfejezetben olvasható fejtegetések ehhez képest nyerik el értelmüket.
2. Átdolgozott tündérmese . Az átdolgozott tündérmese jellegzetes példái Arany László, Kriza János mesekiadásai vagy Benedek Elek és Illyés Gyula népmese-feldolgozásai. Az ilyen feldolgozások többféle szempont alapján is módosíthatják a mese eredetileg lejegyzett szövegét. A korai folkloristák fõleg átstilizálták, saját stíluseszményükhöz igazították a szövegeket, túlhangsúlyozva a nyelvjárási sajátosságokat, a népi "zamatot", vagy ellenkezõleg: a szépirodalom normáihoz igazították a szöveget, választékos, finomkodó fordulatokkal látták el és kigyomlálták belõle a durva szavakat, közönséges kifejezéseket. Benedek Elek népmese-feldolgozásait a morális üzenet, a didaxis hangsúlyozása és a századforduló parasztromantikája által meghatározott nyelvi ornamentika jellemzi. Illyés népszerû kötete - Hetvenhét magyar népmese - Boldizsár szerint agyonmagyarázza a meséket, mindent kimond, túlmotivál, nem bízik a mese - varázslatra, csodára, titokra, elhallgatásra épülõ - hatáseszközeiben.
3. Deformált tündérmese . A szerzõ e csoport meséit vizsgálva egy aktuális problémával foglalkozik, igaz, a többi részhez viszonyítva rövidebb terjedelemben, aminek az lehet az oka, hogy ebben az esetben nem kifejezetten folklorisztikai és nem is irodalomtudományi problémákról van szó. Deformált tündérmeséknek számítanak ugyanis a gyermekkönyv-kínálat zömét kitevõ színes albumok, leporellók, válogatások meséi. E kötetek többnyire dilettáns módon viszonyulnak a szöveganyaghoz, általában nem is tekintik önálló esztétikai értéknek, hanem a hatásvadász képekhez választanak ki - és írnak át - néhány részletet. Az ízlés és szakértelem híján készült kiadványok jellegzetességeit a negédesség, az infantilis hangvétel, illetve az indokolatlan aktualizálás jellemzi. A Boldizsár Ildikó által idézett néhány részlet A libapásztorlányka és még 11 híres mese címû kiadványból hûen tükrözi a gyerekeknek szánt könyvek jelentõs részére jellemzõ szánalmasan alacsony színvonalat.
4. Helyettesített és inverz tündérmese . E mesék nem a tradicionális motívumok többé-kevésbé hagyományos szerkezetbe rendezésével jönnek létre, hanem valamely kiragadott motívum önálló történetté fejlesztésével kapcsolódnak a tündérmesék alapformájához. Jellemzõjük még, hogy a tündérmesék alapvetõen felnõttekhez szóló és felnõtt világképével szemben gyermekközönséghez fordulnak, és világképük is gyermeki. A mese archaikus, mitológiai univerzuma átalakul, egy jól körülhatárolható, a gyerekek számára közvetlenül ismerõs térre - gyerekszoba, lakás, erdõ, játszótér - cserélõdik fel, a varázslat nem kap központi szerepet bennük. Ilyen meséknek számítanak a szerzõ szerint Milne, Kipling, Salten, Travers, Lázár Ervin és Tandori Dezsõ mûvei.
5. Asszimilált és specializált tündérmese . Ezek a mesék megõriznek néhány motívumot a tündérmesék világából, de szabadon továbbfejlesztik azt egy teljesen új, önálló, szépirodalmi igényû forma irányába: "eredeti egészre törekednek, új rendezõelveket alkotnak, melyek azután újszerû szövegekben is jelennek meg a hagyományban is élõ jelek váratlan kapcsolataiként". (198.) E mesék tehát strukturális-morfológiai szempontból eltávolodnak az alapformától, világképüket illetõen azonban megõrzik az azonosságot. Megmarad a csoda, a varázslat világot konstituáló és világot magyarázó szerepe, és ugyancsak megõrzõdik a mese felnõtt bölcsessége, így például Hoffmann groteszk-ironikus, Maeterlinck és Wilde szimbolikus, Andersen filozofikus történeteiben. Ide sorolja a szerzõ Pilinszky János verses meséit is, amelyeknek részletes motívumelemzése olvasható a kötetben.
A fenti tipológiával kapcsolatban néhány kritikai észrevétel is tehetõ. Az elnevezések kicsit bonyolultak - a négyes és az ötös csoport neve már-már definíciónak tûnik, mintsem fogalomnak -, és ami nagyobb baj, hogy nem túl szemléletesek. Mihez képest deformált, inverz, asszimilált és specializált egy mese? Gondolom, az alapformához képest, de éppen a hozzá való viszonyítási pontok kevésbé kidolgozottak a kötetben, illetve olyan heterogén viszonyfogalmak mentén - a motívumok szerepének megváltozása, a kompozíció átrendezõdése, illetve a csoda racionalizálása, túlmotiválás, az asszociatív ugrások jelentõségének csökkenése stb. - fogalmazódnak meg, hogy az megnehezíti a gondolatmenet követését. Az alapforma és az átdolgozott forma esetében az alaktani és a világképbeli hasonlóság megmarad, a különbség fõként stilisztikai. A deformált mese esetében az eltérés mindenre kiterjedhet, a stílustól kezdve a kompozícióig, és ez a formai roncsolódás végsõ soron a mese világképére is kihat: "A tündérmesétõl idegen a racionalizálás, a tudatosítás, a didaxis és a direkt motiválás. Ha a mesében minden nyíltan kimondatik, nemcsak a mese varázsa tûnik el, hanem annak lehetõsége is, hogy az élet alapvetõ problémái szimbolikus formában mutatkozzanak meg elõttünk." (196.) Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez a szempont nem csak folklorisztikai, hanem igen erõsen kultúrkritikai jellegû is. A helyettesített-inverz mese formai és világszemléleti jegyekben egyaránt eltér az alapformától. Végül az asszimilált-specializált mese esetében a forma változik, míg a világszemlélet rokon marad.
Felvetõdik azonban a kérdés: a fent ismertetett változások, módosulások elképzelhetõk-e szóbeliség és írásbeliség különbségeinek érvényesülése nélkül. A szerzõ nem kívánt foglalkozni ezzel a kérdéskörrel - valamennyire érthetõen, hiszen ez a folklorisztika egyik legkutatottabb problémája -, hanem a tündérmesét mint esztétikai tárgyat vizsgálta. (Vö. 186.) Ha azonban a megragadott és leírt jelenségeket nézzük - racionalizálás, didaxis, allegorézis, túlmotiválás a világkép oldalán, a motívumok egymás közötti affinitásának figyelmen kívül hagyása, deformált motívumok használata, a kompozíciós elemek transzformációja a formai oldalon -, ezek csak akkor érthetõk meg, ha visszatérünk a szóbeli alkotás- és elõadásmód törvényszerûségeihez. Az egyöntetûség, a formai-világnézeti állandóság - a sokat emlegetett alapforma - az alkotás során ténylegesen jelenlévõ közönség "preventív cenzúrájának" (Roman Jakobson és Paul Bogatirjev kifejezése) következménye, ha ez nincs, akkor a mûalkotás kompozíciója és szellemisége a szerzõ, a kiadó, a szerkesztõ egyéniségétõl, önkényétõl függ, a kollektív alkotásmód nyomait csak a sztereotip, konstans szövegelemek képviselhetik. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a mesék egyáltalán nem vizsgálhatók eredményesen a szóbeliség és az írásbeliség eltérõ törvényszerûségeinek figyelembe vétele nélkül - hiszen Boldizsár Ildikó kötete is az ellenkezõjét bizonyítja -, hanem azt, hogy a tanulmányozott mûfaji jelenségek eredete és mibenléte nem tisztán esztétikai természetû.
Ugyanakkor meg lehet kockáztatni: ezek a fogalmi pontatlanságok, bizonytalankodások nem rontanak különösebben a könyv értékén, hiszen a szerzõ elemzései, megfigyelései ettõl függetlenül is eredetiek és érdekfeszítõek. A tökéletes fogalmi precizitás eléréséhez bele kellett volna merülni a folklór és az irodalom konstans elemeinek - szüzsé, motívum, toposz, embléma, formula stb. - eredetérõl és formai különbségeirõl folytatott végeláthatatlan elméleti vitába, amelyben minden definíciós kísérletre vannak ellenpéldák, és minden megállapítással szemben találhatók kivételek, a könyv pedig ezzel sem került volna céljához közelebb. Ami kifogásolható, az egy gyakorlatiasabb dolog ennél, nem fogalmi, hanem fogalmazási természetû jelenség: a hetedik fejezetben, amely a szerzõ kutatásainak összefoglalására, szintézisére vállalkozik, az olvashatóságot, a gondolatmenet követhetõségét akadályozza a nem kellõen végiggondolt terminológiából származó zavar, következetlenség.
A szerzõnek a folklórtól az irodalmi mesékig, sõt a horror-történetekig (vö. Angela Carter A kínkamrá járól a Holmi 1994/1. számában írt recenziójával) terjedõ érdeklõdési köre lehetõvé teszi, hogy az irodalomkutató számára is érdekes olvasmány legyen a monográfia. Nemcsak azért, mert az irodalomkutatás számára is fontosak lehetnek a könyv motívumelemzései vagy a mesei forma és a világkép összefüggéseit vizsgáló megállapításai. A könyv egyes részletei az irodalomkritika számára is ösztönzést, elméletileg is érdekfeszítõ kiindulópontokat nyújtanak. Példa lehet erre a Tandori Dezsõ írásmûvészetével foglalkozó rész a könyv harmadik fejezetében. A mesebeli medvék címû alfejezetben az irodalmi mesék medvefiguráinak vizsgálata során a szerzõ a Tandori-mû meghatározó sajátosságait világítja meg. Az itt bemutatott medvealakok elemzése során a szerzõ az irodalmi mûalkotás különféle lehetséges funkciói, értelmezési stratégiái felett is meditál, jól körülhatárolva azt a szemantikai horizontot, amelyben a Tandori-szövegek medvéi megjelennek.
A század elején Sebõk Zsigmond meséi, amelyek Mackó Muki, majd Dörmögõ Dömötör kalandjait beszélték el, az irodalom szociológiai , a szöveget társadalmi dokumentumnak tekintõ megközelítését reprezentálták. E medvealak a magyar századelõ mulatságosan vidékies - kisnemes vagy parasztpolgár - figuráit jelenítette meg, és történetei a földrajzi és történelmi ismeretek világába vezették be a gyerekeket. Milne Micimackója az abszurd , a nonszensz irodalom képviselõje: az ok-okozati viszonyok figyelmen kívül hagyásával mûködõ világ, a hamis tudáson alapuló konszenzusokra épülõ társadalom jellegzetes alakja. Kormos István Vackor-történetei a kalandok során a világban a helyét meglelõ hõst tartalmazó nevelõdésregény mesei megfelelõi: "Kormos szocializációs folyamatnak veti alá a kismackót, de didaxis és moralizáló szándék nélkül, inkább ironikusan és önironikusan fogalmazza meg a beilleszkedéshez szükséges magatartásmintákat." (111-112.)
Tandori medvéi az eddig említettekkel szemben - még a Micimackó hoz képest is - pregnánsan saját világot alkotnak: olyan medve-univerzumot, amelynek elemei csak magukra utalnak, nem foglalnak magukba sem társadalmi, sem pedagógiai, sem etikai tanítást, de a valódi világ logikájának, törvényeinek negligálását vagy játékos-parodisztikus kiforgatását sem. Miért tanulságos ez? Nos, a lehetséges világok poétikájának, az irodalmi kombinatorikának, az irodalmi fikciónak a módszertanilag-szemléletileg legelkötelezettebb kutatója is hajlamos elfelejteni olykor, hogy az irodalom maga a világ, tehát nem a hétköznapi világhoz, a hétköznapi nyelvhez, a hétköznapi tapasztalathoz, idõhöz stb. képest létezik - a Tandori-szövegek pedig éppen az irodalom világának öntörvényûségére, csak saját magára utaló voltára hívják fel a figyelmet. Ebbõl a szempontból tekintve Tandori medve-világa mítosz, az eredetileg Coleridge és Schelling, majd századunkban Kerényi által hangoztatott értelemben: tautegorikus mítosz , csak önmagára, nem pedig valamilyen, a mítosz világán kívüli létezõre utal. Kerényit parafrazeálva: a Tandori-prózában láthatóvá válik a világ medve-arculata, a medvelétté vált világszövet. "Tandori Dezsõ medvéi olyan erõteljes személyiséggel rendelkeznek, hogy nincs szükségük emberi tulajdonságokra. Titkuk az, hogy õk teszik a tárgyakat és a körülöttük élõket (természetesen a verebek kivételével) medvévé. (...) Az író mint Medvetalp él közöttük, s megtanulja, hogyan lehet medveszemmel figyelni a világot. Nem akar a medvékkel azonosulni, nem akarja magához idomítani õket, hanem el- és befogadja a medvelétezés minden mástól különbözõ voltát." (112.)
Boldizsár Ildikó kutatásai, noha programszerûen nem interdiszciplinárisak, mégis kapcsolódnak az interdiszciplinaritásnak a folklór és az irodalom kutatásában - különösen a strukturalista irányzatok elterjedése idején - sokat hangoztatott elvéhez. "Ma már valószínûnek látszik, hogy a strukturalizmus több eredményt tudott felmutatni a néprajzban, mint az irodalomtudományban" - írja Szegedy-Maszák Mihály. (Szili József [szerk.]: A strukturalizmus után , Bp. 1992. 115.) Azonban a strukturalista interdiszciplinaritás-eszmény nem kizárólag a nyelvészetnek a folklorisztikában és az irodalomkutatásban való felhasználását jelentette - amelynek eredményességével szemben Szegedy-Maszák szkeptikusnak látszik -, hanem a folklórkutatás és az irodalomelmélet egymásrahatását is, így például Kanyó Zoltán mûfajelméleti írásaiban. Boldizsár Ildikó mesemonográfiája a mûmesék tanulmányozásában találta meg azt a kapcsolódási pontot, amelytõl kezdve a folklórkutató munkája - a formalista megközelítésmódtól esetleg idegenkedõ - irodalomtörténész, sõt kritikus számára is érdekfeszítõ és tanulságokat szolgáltató lehet.

JAK-füzetek 95.
József Attila Kör-Kijárat Kiadó
Budapest, 1997
224 oldal, 500 Ft