Van egy könyv, vagy kettõ. Nem.
Van egy könyv, és egy ellenkönyv, mindez egy kötetben.
Gondolom én, mert mit is hihetne szegény olvasó, ha
kezébe vesz egy verseskötetet, amelynek könyvborítóján
látható sifnosi utcaképhez (valamiféle ideavilág
szimbólumához: görög sziget) elsõ pillantásra
egy igencsak neutrálisan hangzó biológiai szakzsargont
kell társítania, Sifnoshoz a szõranyát. De,
gondolhatja, mindez szõrszálhasogatás, a kibicnek
semmi sem drága. Késõbb persze rájön,
hogy az elsõ benyomás stimmel.
Peer Krisztián második kötete
azon kívül, hogy elmondható róla, az elsõnél
karakteresebben, markánsabban végigélt, -írt
vers-robinzonád és az elsõ gyûjtemény
egyenesági leszármazottja, a legkülönfélébb
poétikai, nyelvi, életstratégiákkal kapcsolatos
és kortárs költészetet érintõ kérdéssel
szembesít.
Például a klasszikus vershelyzet
fellazulásának problémájával. Peer kötetének
egészét tartalmában is meghatározó mozgatóerõ
épp abban a belsõ disszonanciában áll, amely
a poétikai váz felbontásának, szétírásának
kívánalma, illetve a megtartás szüksége
között támad. Az egyes szám elsõ, második
és a többes szám elsõ személyû én
lényegi összemosódása, egybejátszása;
a "bent" élõ, onnan kibeszélõ és a rá
reflektáló, vele replikázó, õt megszólító
"kinti" én karakteres különvalóságának
elmosódása produkálhat egy olyan vershelyzetet, amely
éppen ezért nem talál nyugvópontra, nem közvetít,
nem mutatja fel a megtalált megoldást, viszont tézis-antitézis
kapcsolásként egymás mellé rendeli az alternatív
én-ek többfajta nézõpontjából származó,
egyenértékû kijelentésegységeket. Azaz
a "fénykép kettõs természeté"-vel játszik:
"És már alszol is - azt álmodod, hogy aki téged
álmodik / felébred: te meghalsz".
Az önállapot-leíró
én-versek, az önmegszólító vagy inkább
kettõsén-versek és a valamiféle generációs
és szubkulturális élményt közvetítõ
darabok mellett majd' ugyanolyan számban találni egyes szám
elsõ és második személyt váltó
én-te opusokat is a kötetben, amelyek zömében nem
történik meg hiánytalanul a két "személy"
egybeforrása, cezúrául vagy idézõjel
szolgál, vagy a párbeszédforma vonja meg a határokat,
olyan is akad, amelyben a megszólított, a reflexió
tárgya az elme.
Bonyolultabb megoldást választ
s narratológiai szempontból talán épp ezért
a legizgalmasabb a
Befelé ûrhajózni
címû
darab. Az elbeszélõi kezdés énje a sorban visszajátszott
történésekre reflektálva elveszíti cselekvõ,
mozgató szerepét, s a konklúziókat ismerõ
"bölcs manó" helyzetébõl nézve, mintegy
összezsugorodik, te lesz, távolra kerül a gondolkodó
éntõl, talán épp azért, mert olyan belsõ
tartalmakat ad hírül, olyan a mélyanalízist kísértõ
önboncolásba kezd, amelynek leírásához
nélkülözhetetlen az emlékezõ, reflektáló,
kívülálló énállapot és -pozíció
felállítása. Ez az a forma, amely mindenféle
ismert költõi manõver, formai hadmûvelet nélkül
valóban a beavatást kísérti meg.
A generációs élményt
feldolgozó versek szûk kört érintõ, fiatal
magyar értelmiségi érzületet ragadnak meg (alternatív
helyek, kocsmák, kávéházak, stúdiumok,
mindenféle "vegyi vakáció", éjszaka) a maga
nyilván sekély mélységében. E versek
között kettõs olvasatú kiáltványként
szolgál egynéhány
(Alapító okirat,
Az õszülõk dala),
olyan ironikus programmondatokkal,
mint a "Ne legyen súlya a tetteinknek! / Vagy felejtsék el,
és felejtsük el, / hogy elfelejtették!". Amiért
elsõsorban érdemes figyelni rájuk, az egyben a tétjük
is, hogy olyan kritikai kontextusban jelennek meg, amelyben a nemzedéki
líra, sõt mindenfajta generációs irodalom léte
kifejezetten megkérdõjelezett. Bár tegyük azt
is hozzá, hogy a nemzedék itt is idézõjelben
értendõ, pusztán egybesodródott, hasonló
sorsú "vagabundok" valamiféle "közösségérõl"
van szó.
Jól ismert irodalomtörténeti
opusok az önmegszólító versben az alkotó
személyiség válságát vélik felfedezni.
Nyilvánvalóan sokkal inkább a versben alakot öltõ
költõi én válságáról van
szó. Nos, Peer Krisztián - úgy tûnik, nem tudatosan,
de - ezt a hagyományt írja felül, ám ami például
a József Attila-versek biográfiai elemzésekor mindannyiszor
felmerül, avagy hogy az elme kóros megbomlására
utal a poétikai személyiségkettõzõdés,
az Peer esetében és általában a kortárs
lírában egyrészt narratológiai probléma,
másrészt - ha már olyannyira szükséges
életrajzi támfalakat felállítani - természetes
versíró és létállapot, amelynek több
köze van a vizuális médiumok, például
a film nézõpontváltó technikájához,
vagy akár ahhoz a pszichológiai felfogáshoz, amely
szerint a (versben megszólaló) személyiség
benépesített univerzum, amelyben a tapasztalati világ
ezernyi létezõje susmorog, beszél keresztbe-kasul
mint számtalan akarat.
A kívülhelyezkedõ, mindent
látó, tudó elme az értelem erejét állítja
szembe az életbe zárt, cselekvõ, szûk látókörû,
korlátozott szabadságú és tudású
vaksi másik fél (én) életével, s miközben
bírálja a versvilágon kvázi kívül
álló oktondit ("Hallgattál volna az éhségedre",
"túlnõtt téged / az ügyes világ"), aki
valamiféle sorsszerû kalitban szorong ("Burokba szorult az
én", Hurokban születtünk"), nyilvánvalóan
rosszul dönt, butaságokat mond, cselekszik és áldozatává
lesz önnön lépéseinek, végül felmenti
("Az Isten legvégül ilyeneknek kedvez", "Köd elõttem,
köd utánam, / bennem az erkölcsi fölény").
A kötet címadó verse is ezt a polémikus kettõst
tematizálja, Harry Harlow klasszikus kísérletsorozatából
választva példát. Mint köztudott, a kutató
újszülött rézuszkölykök viselkedését
tanulmányozta, a kis majmok két "anya" közül választhattak:
az egyik egy bolyhos törölközõvel (szõrrel)
takart drótváz volt, amelyhez hozzá lehetett simulni,
a másik egy csupasz drótalkotmány cumisüveggel
a "mellén". A kísérlet eredménye közismert,
a kölykök a tejet adó drótanyával szemben
a szõranyához ragaszkodtak, tehát anélkül
kötõdtek anyjukhoz, hogy az etette volna õket, a melegség
és védelem fontosabb volt a tápláléknál,
azaz ugyanolyan, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen
elemi szükségletnek bizonyult, mint az evés. Hogy miért
pont ennek a kissé didaktikusnak ható alapmetaforának
az azonosító tagját emelte kötetcímadóvá
a költõ, provokatív, de rossz hangzása ellenére,
mégsem igazán tudom, talán csak a kötet egészére
jellemzõ opponáló technika fémjelzése
volt a célja, talán emblémát vélt felfedezni
benne, amely a választáskényszerben megszületett
ún. "kisebb rossz" döntést jelzi a másik, nem
kívánt vagy lehetetlen választással szemben.
Peer Krisztián verseiben, aki le
sem tagadhatná vonzalmát a biológia tudományához,
az ember ugyanolyan biológiai, továbbmegyek, zoológiai
(sõt, ornitológiai vagy botanikai) élõminõség,
mint bármelyik lény a földkerekségen, ám
a hasadt psziché immár sosem tudja egységbe oldani
az atavisztikus létszintet, az elemi biológiai programot
az értelem fényével és matematikájával.
Hiába kutatja a személyiség legbensõbb magját
a schopenhaueri halhatatlanság-gondolat nyomán. A probléma,
ugye, nem épp ismeretlen.
Peer (avagy a rejtõzõ én)
a szõranyát választotta, a létfenntartás
evidenciája ellenében az irracionális õsvonzalmat...
De mihez is, az úgynevezett mûvészethez? A versekbõl
kirajzolódó énalak fizimiskája is ennek jegyében
alakult: testileg gyönge, a praktikákat és a túlélés
metodikáját nem ismerõ, vézna, sápadt
figura kölcsönlakásokban, bódulatokban, aki viszont
gyermeki uralkodója a kintinél hatalmasabb birodalomnak,
saját külön bejáratú szigetének teljhatalmú
ura, belsõ Robinsona.
A versek a "nyelv senkiföldjén"
állnak, "test és gyerekkor uralma" alatt. Ez utóbbinak
nem véletlenül jut nagy szerep e kötetben. A végtelen
idejû gyermekkorát élõ én számtalan
okot keres és persze talál annak bizonyítására,
miért is oly primer és dimenziótlan, mondhatni fenemód
unalmas a felnõtt normalitás. Viszont mindez nem több,
vagy még annyi sem, mint a Kosztolányi-féle gyermeki
egészlátás szembeállítása a felnõtt
részlátó, fragmentumokban gondolkodó, puszta
jelenségeket és nem a jelentéses egészt vizsgáló
szemléletmódjával.
A mesterséges mennyországok
megidézése (Baudelaire), amelyek egyre precízebb ajzószerek
révén nyílnak meg a halandó elõtt, ugyanolyan
másvilág-kaland, felfedezõtúra, mint biológiai
létezésünk hegyvölgyének vagy a hiperszenzibilitás
territóriumának, a gyermeki mágia birodalmának
bekalandozása, amelyek után végül ama titkos
égi kamrák várnak, ahol felbomlik és szétszóródik
az én, a tudat kvázi-végtelenre tágul.
Belsõ Robinson újabb kalandokra
indul, nem újfajtákra, csak újabb és újabb
lakatlan területeit fedezi fel a léleknek, a test új
érzékenységi pontjait találja meg, az érzékelés
megint csak új módjaival. Ezért jó kötet
a
Szõranya
. Nem több és nem kevesebb, mint tudatkaland.
Az érzékek és az ész kátéja képekbõl
szõve. Ismert témákra írt témavariációk,
amelyek egy asszociatív, vizualizáló technika révén
elérik, hogy a legelhasználtabb szavak, a fogalmi nyelvezet
poétikailag devalválódott elemei egészen hétköznapi
módon életre keljenek.
Baudelaire írja, de Peer Krisztián
verseirõl mondom én, hogy olyanfajta teremtett territóriumok,
amelyekben "...minden érzék valami újfajta élességrõl,
magasabb rendû felfogóképességrõl tesz
tanúságot. A szaglás, a látás, a hallás,
a tapintás egyaránt részt vesz ebben a fejlõdésben...
A külvilág tárgyai lassan, fokozatosan különleges
formákat öltenek magukra: eltorzulnak, átalakulnak.
Ezt követik a kétértelmûségek, a félreértések
és eszmetársítások. A hangok színekbe
öltöznek, és a színekbe zene költözik."
Jóllehet, Charles Baudelaire a hasis
hatásáról írta mindezt, Peer költõi
módszere (alkata) ez: a túlérzékeny agy más
állapotú, más minõségû munkája
révén úgy beszélni, hogy a nagyon is szigorú
poétikai és gondolati kontroll nem irtja ki, nem semmisíti
meg ezt a mélyáramlás-logikát a versekben,
sõt befogadja, és megmutatja a lélek-földrész
ismeretlen szegleteit.
Palatinus Kiadó
Budapest, 1997
56 oldal, 460 Ft