SCHEIN GÁBOR

Idomított delfinek

Bár hihetném, hogy minden úgy történt,
ahogy történnie kellett, hogy volt valami
terv, hogy nem térhetnek vissza a vikingek,
és a végén nem tesszük le unottan
sorsunk könyvét, "nem is rossz", mondjuk,
"ahhoz képest, hogy egy kezdõ írta".

Hétezer kilométert utaztam, hogy távol
legyek, és rád gondoljak. A Nap most
felém fordul, te már biztosan alszol -
csak ne tévedjenek el közöttünk az
idomított delfinek. Emlékszem, hányszor
panaszkodtál, hogy kellene ebbe

a könyvbe még egy kis izgalom,
nekem meg gyanús volt, hogy olyan
okosak a szereplõk, viszont sokat
nevettem, fõleg az asszonyon, amikor
olyanokat mondott, hogy "vedd
fel a kabátod, megint megfázol",

"kíváncsi vagyok, most mit
felejtesz itthon". Láttam a tengert
a felhõk fölül: végtelen zöld sivatag.
Vajon eljutnak-e hozzád ezek
a jelek? Párába rajzolt tevéiken
vonulnak, vonulnak a vikingek.
 

Levél a kertbõl

Közülünk itt mindkettõ én vagyok,
a délután és az esõ, betöltöm a
napok forgótárába a füvek nedves
gyöngyeit. Szeretnék magamnak
valami rendkívülit küldeni, de
nem találkoztam se tigrissel, se
vadbivallyal, a pisztoly minden
veszélyes helyet befröcskölt.

Eljuthatok-e így hozzád?
Az esõ eláll, a délután elmúlik -
a bélyegen Eddie Rickenbacker,
a repülés halhatatlan úttörõje.
 
 

Álomfejtés

I.
 

Dühöng a részeg, van oka.
Nem sejti, õ ma a vendég,
érte jön egy kék ruhás angyal,
hogy "ne kövesse esõs nap

a viharos éjt". És ordít a
részeg: "Lassú vagy!", a kék
ruhás meg: "Keresztezi a világ
tetteimet!", és fölöttük zeng

egy nyitott ablak: "... elégedett
vagyok az elért eredménnyel."
De közben az angyal kigondolt
egy másik helyet. A részeg

csak ordít: "Ne nézz rám ilyen
hangon!", mire a kék ruhás
kicsavarja vállát: "Legyõztelek,
ne bocsáss el, félrevezettél."
 

II.

Felség, ha visszatérsz városodba,
rombolj le mindent, s ha találsz
olyat, akinek nincs mit megbocsátani,
törvény szerint kutyák elé vessék,
és palotádul válassz egy megroskadt
tetõt, melyen madaraid összegyûlnek:
combod borítsa vastag ürülék, fogoly
vagy - "és városába visszatért".
 

III.

Hosszú út, rövid út, egy villamos
vágja ketté. Az egyik oldalon
nyílhegyek, megzöldült bronz,
kobaltszín karkötõk, a másikon

egy fiú emeli íját, átlõ a jármûvek
felett, míg repül a nyíl, addig
tart egy világ. És felel rá a város,
megmutatja bronzkorát:

a zörgõ ablakokban istenfejek,
de bronzszemével egyik se lát,
mögöttük a plakátokon azúrég,
egy apa kézen fogja kisfiát,

s mintha élne, magyaráz neki,
"az évet, ahogy körbeér, eldobhatod,
mint egy karkötõt", ki erre, ki arra
megy, jármûvek, járókelõk.
 

IV.

Hosszú menet visz, az ablakon
túl a legrosszabb, ahol a napok
összegyûlnek, asztalhoz ül
a holt család. És nézik egymást,
ahogy kint a fák: oly egyformák
a mélybe vetettek. Az asztal
üres, mintha még jönne valaki,
egy ember, az utolsó utáni év.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/