Hétezer kilométert utaztam,
hogy távol
legyek, és rád gondoljak.
A Nap most
felém fordul, te már biztosan
alszol -
csak ne tévedjenek el közöttünk
az
idomított delfinek. Emlékszem,
hányszor
panaszkodtál, hogy kellene ebbe
a könyvbe még egy kis izgalom,
nekem meg gyanús volt, hogy olyan
okosak a szereplõk, viszont sokat
nevettem, fõleg az asszonyon,
amikor
olyanokat mondott, hogy "vedd
fel a kabátod, megint megfázol",
"kíváncsi vagyok, most
mit
felejtesz itthon". Láttam a tengert
a felhõk fölül: végtelen
zöld sivatag.
Vajon eljutnak-e hozzád ezek
a jelek? Párába rajzolt
tevéiken
vonulnak, vonulnak a vikingek.
Eljuthatok-e így hozzád?
Az esõ eláll, a délután
elmúlik -
a bélyegen Eddie Rickenbacker,
a repülés halhatatlan úttörõje.
Dühöng a részeg, van
oka.
Nem sejti, õ ma a vendég,
érte jön egy kék
ruhás angyal,
hogy "ne kövesse esõs nap
a viharos éjt". És ordít
a
részeg: "Lassú vagy!",
a kék
ruhás meg: "Keresztezi a világ
tetteimet!", és fölöttük
zeng
egy nyitott ablak: "... elégedett
vagyok az elért eredménnyel."
De közben az angyal kigondolt
egy másik helyet. A részeg
csak ordít: "Ne nézz rám
ilyen
hangon!", mire a kék ruhás
kicsavarja vállát: "Legyõztelek,
ne bocsáss el, félrevezettél."
II.
Felség, ha visszatérsz
városodba,
rombolj le mindent, s ha találsz
olyat, akinek nincs mit megbocsátani,
törvény szerint kutyák
elé vessék,
és palotádul válassz
egy megroskadt
tetõt, melyen madaraid összegyûlnek:
combod borítsa vastag ürülék,
fogoly
vagy - "és városába
visszatért".
III.
Hosszú út, rövid út,
egy villamos
vágja ketté. Az egyik
oldalon
nyílhegyek, megzöldült
bronz,
kobaltszín karkötõk,
a másikon
egy fiú emeli íját,
átlõ a jármûvek
felett, míg repül a nyíl,
addig
tart egy világ. És felel
rá a város,
megmutatja bronzkorát:
a zörgõ ablakokban istenfejek,
de bronzszemével egyik se lát,
mögöttük a plakátokon
azúrég,
egy apa kézen fogja kisfiát,
s mintha élne, magyaráz
neki,
"az évet, ahogy körbeér,
eldobhatod,
mint egy karkötõt", ki erre,
ki arra
megy, jármûvek, járókelõk.
IV.
Hosszú menet visz, az ablakon
túl a legrosszabb, ahol a napok
összegyûlnek, asztalhoz ül
a holt család. És nézik
egymást,
ahogy kint a fák: oly egyformák
a mélybe vetettek. Az asztal
üres, mintha még jönne
valaki,
egy ember, az utolsó utáni
év.