KARÁTSON ENDRE

Kutyabaj

Ez így nem mehet tovább. Nem, nem és nem. Ha akarnám, se mehetne. Ha megverne, akkor se. Húzza az idõt. Beszél a levegõbe. Hiába jövök-megyek az ajtó elõtt. Megyek és jövök, ami ugyanaz. Nem felejthetett el. Egyenesen rám lát, mégse indul. Látja, hogy ez így nem mehet tovább, mégse. Ha megszólalok, rám emeli a kezét. Vagy nem simogat meg, ami még rosszabb. Egészen halkan sírdogálok, talán így nem lesz baj. Ha nem látna, kicsit az ajtóra spriccelnék. Elvégre az én ajtóm is. De õ másként látja. Régebben ilyenkor nem adott cukrot. Jó volt az nekem? És hogy õrületesen kell és nem lehet itt benn - jó ez nekem? Melyik a kisebb rossz, azt fogom választani. A Gazdi az oka, hogy magamra kell haragítanom. Csak õ ezt nem így gondolja. Úgy gondolja, ha nem csinálom azt, amit õ akar, akkor megvadul ellenem. Hát most mit akar?

*
Hát most mit akar? Azt mondom neki, lent várom a kutyával, még át se kell öltöznie. Tíz perces séta, terefere. De hogy mit mondjon a Kollárnak, ha éppen belép. Kollárnak hívja a férjét. Az ágyban is vajon? És a férje õt Kollárnénak? Én rögtön leteriztem. Mit gondolhatott? Hülyeség. Ha nem azt gondolja, amit én, nem jön el múltkor vacsorázni. Vacsorázni eljött, selyemruhásan, kesztyûsen, most meg egy kicsit lazítani az utcára nem. Mondja azt, leszalad harisnyát venni. Azt nem mondhatja. Mindig van otthon tíz pár tartalék. Hát akkor mondja, hogy levegõzni megy, fáj a feje. Csak náluk a hatodik emeleten tisztább a levegõ, mint lent a dieselbûzben. Azt a Kollár nagyon jól tudja. És ha a kutyát hozza sétáltatni? Kutyát? Most fognak csak venni. És a Kollár fogja sétáltatni, amíg az idomítás tart. Õ a férfi. Úgy látom, Teri, maga, nem független. Azt majd megmutatom magának. És lecsapja a kagylót. Cukkol? Vagy tényleg nem akar? Bezzeg, te akarsz, Spicc, nagyon akarsz. Gyere, megyünk pisilni.
*
Pisilni, pisilni. Ha csak errõl lenne szó. Mindent kieresztenék egybõl. És akkor nem maradna nekem más, mint az a talpalatnyi tócsa. Az én utcámban pedig kitörne az anarchia. A szagkáosz. Az ellenõrizhetetlen. A kiismerhetetlen. A sunyifosó, turhásbolhás, csaholva penetráns akárkik hatás-vadász grasszálása. Egy nap, ha kimarad, és senki se tudna rólam. Kétszer annyit kellene fröcsiznem, hogy megint betörjek. Hogy a vonulásom ne legyen nyomtalan. Ehhez meg kétszer annyit innom. Amit a Gazdi nem enged. Mert akkor nem tud visszatartani. Akkor nekem nincs Gazdi, akkor nekem csak az Örvös, a Borzos, a Vérmes van, meg a Cukros Vakkancs, a Szõrös-Karmos, az Öles-Alpár, nekem akkor csak a Szecskás Monyú, a Falkarázó, a Nagyfelvágott van, meg a Barna Üleprózsa. A határtalan izgalom, hogy mindre ráismerjek. Hogy mindnek üzenjek. Üzenjem, hogy én is jártam itt és tartom a kapcsolatot. Öntözöm naponta kétszer. Öntözném naponta tízszer is, abba se hagynám az öntözést, ha a Gazdi hagyná, hogy ne hagyjam abba. Az a baj, elõre sose tudom, fogja-e most hagyni.
*
Mit akarhat ez a Teréz? A Kollárt nem igazán akarhatja. Akkor nem jött volna velem vacsorázni. Ettõl még engem akar-e? Ha igen, ha nagyon, nem ment volna vissza a Kollárhoz aludni. Abban a tapadós, sárga selyemruhában, amihez izgalmasan hosszúszárú, ujjatlan bõrkesztyût viselt. Kicsit leette a mellét málnaöntettel. Erotikus Shell-reklámnak néztem a színek miatt. Átlátszóra ázott-e a finom anyag, s a vörös bõrbimbót láttam, vagy maga a zselé remegett ott bimbóformájúan? Vajon Kollár édesszájú-e? Hülye kérdés. Helyes kérdés az, hogy Teréz mit eszik a Kolláron? Mit eszik ez az õrült Spicc a járdaszélen? Köpöd ki rögtön!? Pfuj!
*
Mért nem szabad nekem befogadnom ezt a zöldgombócos üzenetet? A gumóspopós pislavizsla hagyta maga után. Félreértések elkerülése végett. Hogy õ nemrég itt volt, hogy jól van és reméli, hogy a falkában mindenki hasonlóképpen. Láttamozom rögtön örömcsöppekkel. Éljen a falka! És én is jól vagyok, és még jobban lennék, ha a Gazdi osztaná felemelõ érzésemet. Ha engedné, hogy elcsámcsogjak a híren. Nem bátorítók a körülmények. Azért megbököm orrommal. A címzett magánkívül ordít. Viszed azonnal a szaros pofádat! Képes belém rúgni. Mert nincs meg neki igazán a kódom. Ha pitbull lennék, nem merne.
*
Biztos igaz, hogy a Kollár szarból is aranyat csinál. Vesz fontot Párizsban, ezen dollárt Frankfurtban, amit átvált litván litura, a litut meg ukrán hrivnára, s amikor a belorusz rubelnél tart, akkor teszi rá kezét a mindennapi, nemesfém unciákra. Amiket közöspiaci ecukre értékesít. Ecuban pedig többje van este Brüsszelben, mint reggel fontban a párizsi piacon. A különbséget hol a Hanwhánál köti le, hol a Banco Ambrosianónál, hogy ne mindent egy lóra tegyen. Kötvénye pedig van egyhónapos, három hónapos és tizenkét hónapos. Mindegyik változó, sávos kamatozású. A hozadékot magánhitelként forgatja egyedi kamat-megállapodás keretében. Így persze nem vicc. Látható, hogy nem szarral kezdi. Az viszont nem látható, hogyan lesz az ukrán rubelbõl uncia. Teréz sem tudja. Hiányzik egy láncszem. Így csak elnézem, mekkora tõkét dagaszthatnék a járdán gazdátlankodó kutyagumikból, amik között a Spicc válogat. Meg ez a most érkezõ dobermann.
*
Jó sora lehet ennek a gengszterképû kanoslajosnak. Antennásan mereszti a farkát, mint egy adóvevõ hírközpont. Hogy õ mindenkinél többet tud. Nálam is. Egy pillanat alatt leellenõriz. Gyors szippantás hátulról, másik elölrõl. Közben be sem mutatkozik. Elnéz felettem. Tekintetét elvonja az a fákkal társalkodó, parányi uszkár az utca másik végén. Pár lépést szalad felé, aztán visszatér. Sokatmondóan megízleli a zöldgombócos üzenetet. Vegye olybá az uszkár, hogy õt, a dobermannt megéri tájékoztatni, õ azon nyomban értékeli a hírt és értékesíti a benne foglaltakat. Kérés nélkül is kamatostul térít. Azonmód le is kuporodik és a zöld gombócok mellé rögtönöz egy rozsdabarnát. Nagyobbat. Aztán még egyet, hogy ne legyen kicsi a rakás. Hátrakapar keményen, párolgó talppárnáival hirdetve: ez az õ dobermanni jószága és területe, amelyben az uszkár is gyönyörködhet, ha tudja, hol az érdeke. És az én területem? Az én érdekem? A dobermann csak elnéz felettem. Én viszont gyorsan felmérem hátulról, hogy kivel is állok szemben. Egy pimasz, nagyképû állattal. Aki felmászott az uborkafára, ahonnan én le fogom rángatni. Te porhintõ, szalon dobermann, most megtudod, hogy ki a patkányfogó, viharedzett Spicc.
Hosszúszõrû, fehér bundámat felborzolva majdnem akkora vagyok, mint õ, a kurtaszõrû izompacsirta. Farkát csóválva vesz észre, és néz rám fölényesen. Ha nagyon akarom, barátkozhatunk. Villogó szemmel tudatom és fogam kimutatott fehérjével, hogy érdekrõl van itt szó, nem érzelmekrõl. Mind a négy lábamat megfeszítem, kunkori farkam zászlórúdként mered. Hörögve gyûlölöm. Az én területem nem az õ területe. Ha pitkutya lennék, észbe kapna rögtön ez a szolgálatkész lakli. Nem klopfolna unottan a farkával, ha a torkának ugranék. Ha megmarnám a horpaszát. Ha acélos állkapcsom a monyát letépné; tüskéstõl a monyát. Csak úgy szállna köröttünk az õszi avar összevérezõdve. Õ megcsúszna a nedves levelek közt, én fellökném, és roggyantan emelt lábai felett keresztben átlépnék. Peislire készülne ki ez a rettegett böllér és busás darált húsokon elbízott kujon, aki helyett én, csak én tartanám ánuszomat a kecsesen locsoló uszkárnak szenvedelmes ismerkedésre, s a Gazdi sem rángatna vissza a pórázzal, kitéve annak, hogy szinte védtelenül rohan le a nekibõszült véreb, illetve rohanna, ha az õ Gazdija nem törné meg ugyanúgy az õ végzetesnek szánt lendületét. Minekutána mi csak kurrogni tudunk baljósan, õk meg könnyebbülten és szabadkozva mosolyogni. Eszükbe sem jut átvenni szerepünket. Úgy látom, inkább fájlalják, hogy miattunk - s itt mindkettõnkön korholóan végigcsapnak -, hogy a mi esztelenségünk miatt nekik le kell mondani szívélyes tapasztalatcserérõl, esetleg még magányos Gazdik között elképzelhetõ lelkizésrõl is. Hogy hiányozhat nekik a falka!
*
Rohadna meg az ilyen állat, aki vérkutyát sétáltat. Másfél kiló marhahús naponta. A Spicc rögtön megõrült tõle. Nagyon érzékeny a rongyrázásra. Pláne, amióta csontot is csak kétnaponta kap újat. Teréz meg pánikba esik, ha mégis lejön, épp amikor ezek itt marakodnak. Nagyon érzékeny a botrányra. A Kollár miatt. Azt mondja, ricsajban a Kollár nem tud pénzt csinálni. Nekem az a gyanúm, inkább attól tart, a Kollár lerohan a felfordulásra, és Kollárnét egy kutyakomédia kellõs közepén találván, elkezd érdeklõdni a Gazdik iránt. A húsban dúskáló dobermannét talán ismeri, hiszen ez az õ világa, de az éhkopp határán acsarkodó Spiccét fürkészõ szemmel méregetheti. Úgy, hogy minden vonásomat bevési emlékezetébe. Talán azt nem kérdezné meg, hogyan csinálok pénzbõl szart, de azért nem fukarkodna a fitymálkodással félcsontos ebemet felmérvén és könnyûnek találván. Négyszemközt pedig nejének lelkére kötné, vigyázzon a deklasszálódásra. Kire nem hatna ilyen érv? Ha arra gondolok, Teréz ilyen megjegyzéseket elhallgat elõlem, akkor rossz érzés fog el. Ha viszont azt nézem, vacsora közben a Kollár nyereségeit ugyan emlegette, az én tõkémet viszont egy szóval sem firtatta, akkor már kevésbé vagyok biztos. Részérõl valami lelki tapintatot is feltételezhetek irányomban. Amit talán hallgatólagos vonzalma sugall. - Spicc, ha jót akarsz, ne rángass. - Persze így nem kérdezhetett a szakmámról sem, amiért a fizetésemet kaptam. Amíg kaptam. Nekem kellett a tájjellegû felvágottas tálnál említenem, hogy a konyha itt megbízható, nem mûanyagba burkolják a disznóságot. - Mibõl látja? - kérdezte a bróker bájos asszonya egy lángolt kolbászt hántva. - Vegye csak nyugodtan a szájába úgy, ahogy van. Tudom, hogy finom a héja. Azért vagyok bõrszakértõ. - Milyen mulatságos, lelkesedett õ, a veres rudat ajka közé tolva. - Spicc, hagyd abba azonnal! - Ez az állat hogy liheg. - Én meg soroltam az eseteket, amikor a bõrszakértõ nélkülözhetetlen, úgymint ha kérdéses a bõr természete, minõsége, kiterjedése, színe, állapota és használhatósága. Továbbá ha meg kell különböztetni emberét és állatét, élõét és nyúzottét, hímbõrt és nõsténybõrt, szõrösbõrt és szõrtelent, mûbõrt és valóságost.
Szakmai bemutatkozásomra válaszul a vacsorázó drága találó kérdéseket tett fel. Hogy például mit gondolok az élvezhetõségrõl? És mit a bõrök összeférhetõségérõl. Vajon nem fontos szempont ez? De még mennyire, mondtam, hiszen a szûcsök jól tudják, a drága bõrök nem mind párosíthatók, illetve ha igen, akkor nem minden helyzetben. Jelentõsen kacsintottam, s õ igen értelmes kuncogással látott a következõ fogásnak, mely tépázott anyagi helyzetembõl kifolyólag szerény halkrokett volt. Ibolyaszín szemét rám nyitva tele szájjal is érdeklõdött. Hogy én melyik ágban vagyok igazán otthon? Gondoltam, itt az idõ a trappercsel bevetésére. Becsüs volnék minõségi ügyekben. Akkor, mondta kesztyûs kezét felém nyújtva, biztos meg tudja mondani, hogy ez milyen bõr. No, gondoltam, aki másnak vermet ás... - Spicc, az anyád istenit, nem hagysz emlékezni! - Torkomon akadt a szó. Most melyiket kérdezi? A napbarnított terézbõrt vagy a sárgára pácolt kutyabõrt? Osztályon felüli bõr, áradoztam óvatosan. Vendégem félbehagyta a krokett evését és elgondolkozva kérdezte: az osztályon felüli, ugye, más kategóriákkal is társítható? Úgy véltem, nem ivott eleget ahhoz, hogy azon melegében elõtárjam az én vágytól borzolódó, férfiszõrös bõrömet, s egy hirtelen sugallat hatására ravaszul a Spicc hosszú, selymesen villanyozó szõrméjét említettem lehetséges párosításként. Lázálom, suttogta erre õ, és abban a pillanatban szinte látnokian tányérjára tágult pupillája. Próbáltam azonosítani a látványt, de ott egyebet az utolsó, barna krokettnél nem fedeztem fel. - Spicc, ha rángatsz, én visszarángatlak, a büdös életbe is. - Láttam, hogy erõsen hatok rá, és rögtön bort töltöttem neki, hogy még erõsebben hassak. Mikor poharához nyúlt, megfogtam a kesztyûjét. Hadd tapintsam, milyen minõségû. Erre õ lehúzta, és több mint tartózkodóan átnyújtotta. Megint a kutyát láttam jónak csatasorba állítani: az élõt, mondtam, amelyikbõl még nem csináltak kesztyût. Megrezzent erre, és leette magát málnazselével. Majd' kiesett a szemem, de úgy tettem, mintha semmit se látnék. Lediktáltam neki egy angol könyv címét, amelyikbõl a Spiccet idomítani tanulom. Õ elõhozakodott megint a Kollár kötvényével. Nem volt tiszta helyzet. Le kellett vonnom a tanulságot. Fogyasztja a vacsorámat, de rajtam nem eszik semmit. És fel kellett magamnak vetnem a kérdést. Nincs valami baj a befektetéssel? Mert a cehhet én fizettem. Utolsó filléreimbõl.
*
Házsaroktól fatörzsig, kapukõtõl lámpaoszlopig, és végig az autók kerekeit. Így szeretnék vonulni, informálóimat gondosan viszontinformálni. Jó persze, ha ennek a felét sikerül megvalósítanom. Pórázon ez se megvetendõ eredmény. Itt járt a karmos fanos, a melegfarkas, a görbe flinta, a vedlõpopós, a rózsásvirslis spániel, a piszmogó haspapi, a hintafröccsös orosz agár, a sárgát ontó fanyar agyar, az óvatos lingarázó, a kuncogó rókavadász, a szökõkutas komondor, a sápítozó jóni néni, a lágymirigyes koslavizsla, a hordóhangú véreb, a négerszemû bikakutya füstölgõ mordályával, és még sok más fecskendõs üzenõ. Akit lehet, kapásból visszajegyzek, egyik szagtól a másikig futok információs õrületben. Káptalan az orrom, édesbüdös kéjek kaptára. Locsolóm még ebben a csípõs õszben is tüzel a heves rögtönzéstõl. Pösre válaszom pös. Kihagyásokkal, ahogy sajnos mondtam.
Vízszintesen éppen üzenetet rögzítek egy vicces, spricces daxlinak, mikor a póráz nagyot ránt. Az öntözést már megkezdtem. Nem tudom rögtön abbahagyni: az egész fal csupa locs. Ott is, ahol nincs mire. Rosszallóan nézek Gazdira a pazarlás miatt. Õ sürget, hogy tovább, az utcavégi, üres telek irányába. Kénytelen három manccsal fékezõ Spiccet vonszolni, aki bal hátsó lábát ezek után nem ereszti le, hogy állandó lövéskészültségben maradhasson. Mozgás közben célozni, ilyen bravúrt a falka tudott szarvasüldözés közben. Valami jó mindig van a Gazdi kezdeményezéseiben. Még akkor is, ha éppen akkor mást szeretnék csinálni. Ha magamba szállok, rögtön belátom, és látom õt Vezérkutya mivoltában, sugaras teljhatalmában. Bár nem mindig idejében. Most azonban észreveszem, hogy a telken ott a barna uszkár, felügyelet nélkül, és éppen nõsténypisilést végez.
Csuklyás fütyim viharos lüktetésbe fog, mint egy szívdobogás. Egyszeriben leengedem hátsó lábam, nehogy odacibált legyen az érkezésem, holott hatolásra jövök. Azéra, akit máris elnevezek frissen locsolónak, ammóniákosnak. S aki pomponos farkával szabadot jelez. Szaladnék is feléje, de Gazdim azt jelzi, szüksége van rám. Zavaromban kiabálok, köpöm a méltatlankodás hangjait, melyek visszaverõdnek a környezõ tûzfalakról, Gazdimról meg leperegnek. Lehajol ugyan, hogy pórázomat leoldja, de nyakörvemet kezébõl ki nem engedi. Szándékosan közém és a kívánatos uszkárnõ közé guggol nagy, széles vigyorgással. Imádom ezt az ábrázatát, amely játékaink kezdetét jelzi. Most is megmasszírozza fejemet, nyakamat birizgálja, apolgat így, apolgat úgy. Háta mögül orromba csap az ammóniák illat. - Nem lehetne-e késõbb játszani? Most más dolgom akad. Ezt próbálom szemtõl szembe üzenni, mire a címzett ugatásban tör ki, abba a köhögésszerû zörejbe, amelyet pléhlemez megütésekor hallani, s amellyel azt fejezi ki: 1) milyen mulatságosnak tartja, hogy én mást akarok, mint õ; 2) mennyire nem érdekli, hogy én mit akarok.
*
Valamire mégis jó lesz a Spicc. Egyelõre nem altatom el. Gondoltam rá. A vendéglõ után, mikor otthon csak ugrált fel rám, mintha nem történt volna semmi. Mintha arra a vacsoraszámlára nem fölöslegesen vertem volna el az utolsó vasamat. Mintha nem csõdtömeg alatt szétlapítva kellene számot vetni életemmel. Mintha nem tévesztettem volna célt a bõrszakértéssel. Megkülönböztetni nõbõrt és a kutyabõrt mire jó, ha a nõbõr nem lehet az enyém? Ha a pénz nem az enyém. A Spicc meg csak ugrált rám, mintha maradt volna mibõl õt etetni. Azt ugrálta, hogy pénzkérdés. Én meg gondoltam, hogy elaltatom. Mert úgyis éhen fog nálam dögleni. Elõször azt gondoltam. Aztán meg azt, hogy végül is ez csakugyan pénzkérdés. A bróker, az tudja. Azért van neki stabilan a Teréz bõre.
Lerogytam ekkor a bõrdíványra, melyet úgy láttam, nemsokára el kell árvereztetnem. Úgy rogytam le, mint priccsre a siralomházban, és végsõ megvilágosodással azt is láttam, sohasem lesz módom a Kollár bõrébe bújnom. A Spicc meg látva, hogy nincs mit kezdeni velem, visszament az üres csuprához, és szaglászta mellette a kiterített tõzsderovatot, amire a csontjait szoktam rakni. Bizonyos kárörömmel néztem, hogy õ is át van verve: nem vagyok egyedül. Õ minden négyzetmilliméteren végigcsúsztatta nedves, fekete orrát, mintha az árfolyamokkal akarna jóllakni. Hiába nem illett ez az érzéki szaglószerv az elvont számoszlopokhoz, nekem az volt a tanulságos, ahogy hozzájuk fért. - Nem kell nekem a Kollár bõrébe bújnom, hogy a pénzéhez hozzáférjek. - Úgy ugrottam fel a bõrdíványról, mint aki új életet kezd, és az egyik bõrpárnát Spicchez vágtam, hogy eltereljem figyelmét az éhségrõl. Rögtön rávetette magát, én meg elkezdtem harapdálni a párna másik csücskét még biztosabb félrevezetés céljából.
Együtt rágcsáltunk egy darabig, nem is túl rosszkedvûen. Aztán az éj leple alatt ellopakodtam a brókerék sarokházához. A járdán sorakoztak már a teli szemétládák. Szerencsém volt: épp akkor végzett egy ittas kukázó, aki visszatámolygott a sötétbe, kebléhez szorítva egy összegyûrt parókát, némi lépesmézet, mely rászáradt egy befõttes üveg falára, és egy doboz kotont. A gumikat nyilván gyártási hiba miatt dobták ki. Sose gondoltam volna, milyen kincsesbányára bukkanok. Három tartót fenékig feltúrtam és mondjam-e?, még egy láncos óra is akadt mindenféle váladéktól és rothadástól csúszós kezembe. Benne volt a kakukk is. De inkább azt mondom, hogy a negyedik kuka kétharmados mélységében ráleltem Kollár papírkosarának aznapi tartalmára. Brutális kézírású piszkozatok és kiköpött csumák közül magamhoz vettem a Tõzsdérõl küldött adásvételi kimutatások borítékjait. Ezeket ugyanaz a kéz fogdosta, mint a belõlük kibontott értesítéseket, melyek magukba foglalják a bróker stratégiáit. Vagyis sikerének nyitját. Feltehetõ, hogy ilyen fontos okmányokat ugyanott rejteget, ahol kívánatos értékpapírjait és még kívánatosabb bankóit haskötõs kötegekben. Kellett-e ennél több az én stratégiámhoz? Kellett persze a Spicc közremûködése. Most már biztosan tudtam, nem elaltatni fogom, hanem idomítani.
*
Tartja örvemet a Gazdi, és fülembe suttog. Nincs értelme hegyeznem, mármint fülemet, hiszen neki nincs meg a kódom. Az uszkárnõnek megvan, de a Gazdi guggoló, nagy teste teljesen eltakarja a frissen nyírt popót, melybe én szeretnék suttogni. Gazdi kabátzsebébõl több egyforma papírt húz ki, gombócot gyûr belõlük és megszagoltatja velem. Imádom ezt a heccet. A Gazdi nem csak hatalmas Vezérkutya, hanem agyafúrt Játékmester. Imádom õt, imádom, amit kitalál. Különösen a vele való rohangászást. Amikor kivisz a ligetbe, tör egy redves ágat és pörgetve messzire eldobja. Azt akarja, hozzam vissza. Mintha nem volna biztos abban, hogy tudom. Imádok loholva bizonyítani. Hogy én tudom és akarok tetszeni Neki. Imádom fékezés nélkül felkapni az ágat. Az se baj, elvesztem az egyensúlyom és forduláskor felbukfencezek. Imádok neki bukfencezni. Imádok az ággal visszacsörtetni, az ágat gumitalpú bõrcipõje elé lerakni, ennek a cipõnek a bõrét megnyalni. Persze a gumit is megnyalom, ha kívánja. És nyelvemet lógatva imádom várni, hogy mit kíván még. Hogy dobja-e megint a redves ágat? Külön kéj, amikor úgy tesz, mintha dobná és mégsem dobja, hanem a háta mögé dugja. És micsoda dicsõség nekem, ha üres szájjal visszakullogva megérzem, hol a bot. És körülugrálom Õt vihogva, nyiszogva, repesõ önkívületben. Aztán vele futni is boldogság. Mikor Neki a haja és a nadrágszára, nekem meg bundám könnyû, hosszú szõre együtt lobog, farkam büszkén felkunkorodik, mert ilyenkor, bizony mondom, mi vagyunk a falka, az együtt lihegõ, az együtt vadászó, az együtt üvöltõ, az együtt pösölõ. Igaz, Õ többnyire akkor pösöli le a fatörzset, amikor a redves ágat nekem a tóból kell úszva kihoznom és kicsit késõbb érek vissza. Ilyenkor Õ már gombolkozik. Nem hagyja a fütyijét nyalogatnom, harapdálnom, de majd azt is kiérdemlem. Addig a fa kérgén ott csordogálnak az õ halványillatú csöppjei, amiket csak a beavatottaknak szabad élvezni. Õ megengedi, hogy a fánál Neki lerójam tiszteletemet. Szívemet és pösömet hozzá emelem. Ámulok, hogy a nagy megtiszteltetéstõl nem múlok el.
Most a papírgombócot dobja egy téglarakás irányába, de a szél elrántja a tomporát riszáló uszkár felé. Hozom a gombócot és útközben persze megállok szagolgatni a mámorító csinibabát. Illatár! Alig férek tõle a bundámba. Micsoda ütés! Visítva jövök rá, hogy nincs külön bunda és külön én. Mikor Õ a bundámra húz a póráz csatos végével, akkor én is fájok. Miért kell nekem fájnom? Nem világos. A Gazdi vértolulásos ábrázattal üvölt és megint dobja a gombócot. Mért nem ad elõbb cukrot? Visszafelé látom, hogy a szuka kusza, gõzös pisilésbe fog megint. A Gazdi térdét veregeti, hogy ide gyere, Spicc. No, most melyikhez fussak? A pös hívása is igen erõs. Olyan erõs, hogy csak a cukor versenyezhet vele. És cukor szagát nem hozza a szél: ammóniákét hozza. Nem is tudom, hogyan, ott állok az ennivaló aranypösös mellett és a fülét nyaldosom. Ehhez persze a gombócot le kellett tenni a földre. Az uszkár szökdécsel. A Gazdi lecsap a pórázzal. Alázatos fanos vagyok, ahogy innen elosonok zokogva. Hányadán is vagyok? Mit is tegyek most már, hogy a Gazdi megint szeressen?
Játszom a Gazdival. Hátha akkor jó lesz. Velem. Futok a gombóc után. A szél ezt megint ellódítja. A gombóc ráesik az uszkárnak egyenesen az orrára. Az uszkár meg bekapja. Lenyeli. Ukk-mukk-fukk. Gunyorosan mozgatja elragadóan kerek, kakiformájú orrát.
*
Odavágok ennek a szukának egy flasztert, másként nem szabadulok tõle. Hülyére hergeli a Spiccet, és akkor mi lesz a pénzzel, amibe a Teréz bõre kerül! Pénz nélkül hogyan taksáljam, az a bõr mennyit ér kesztyû nélkül selymes önmagában és mennyit kóstál a reám való maximális felpróbálása. Mekkora befektetés kell, és lesz-e ráfizetés? Kapok-e árleszállítást? Kapok-e trippert? AIDS-et? Milyen hülye ötlet. El kellene kergetni az ilyet, mint az uszkárt. Mért is lenne féreg a gyümölcsben? Úgy vigyáz a bõrére, hogy a szeme fényére se jobban. Vigyáz rá a bróker is. No meg én is most már. Oda az ellenség semmit sem csempészhet. De ki ügyel az uszkárra? Póráz nélkül csatangol a hugyos utcán végestelen-végig, s üzekedik turhás-fosos sittrakások között. Ahányan ennek ma már beakasztottak! Sintérkézre való kóbor eb, hiába van sikkesre stuccolva. Megmérgezni lenne jó, olyan alávaló. Az a sárgabogyós giz-gaz, ahol most szaglászik, milyen jól megtenné. Ha megenné. Csak a beste fajzat óvatoskodik. A pomponos farka is nemet int. Inkább visszaszalad a téglákhoz. Lekuporodik. Nem ül ki képére olyan bûntudatos kifejezés, mint a dakszliknak, a spánieleknek, a vizsláknak. Pimasz kihívással odapenderít egy kiskolbászt. Én meg vágom hozzá a flasztert. Persze nem találom el. A büdös állat tele hátsó gondolattal bemenekül a téglák mögé.
Jó, akkor az ellenkezõ oldali fal lesz az oktatási felület. Valaki oda vastagszárú, vízszintes nyilat fecskendõzött vörös festékkel. Fejénél a nyíl kettéválik, és mindkét szára külön hegyben végzõdik. Felszedek egy gipsztörmeléket, és mindkét szár meghosszabbításába porhanyós nyílást kerítek. A nagyobbra sikerülõ nyílásban van egy kimozdítható terméskõ. Erre girbe-gurbán egy kört rögtönzök, hogy a Spiccben a látvány is tudatosítsa a kettõs behatolás feladatát. Elõször a kapun, aztán a rejtekhelyen, ahová Kollár értékpapírjait és bankóit dugja. Mímelem a valós helyzetet, a kiképzés gyorsítása végett. Következõk az elsajátítandó szintek. Újabb gombócot gyúrok, szagoltatok, dobok, hozatok vissza, mondjuk, négyszer. Aztán négyszer a Teréz bõrkesztyûjét szagoltatom, dobom, hozatom, szintén négyszer. Majd a gombócot kisimítva az elmozdítható kõ mögé rejtem, csak a kesztyût dobom, és a kõ alól kicibált papirost hozatom vissza. A tõzsdepapírszagnak és a nõi kesztyûszagnak együtt kell hatnia a Spicc orrában, nehogy a bróker irodájában keresse a zsákmányt. A hálószobában keresse.
*
Mit tettél, Gazdi, mire vetemedtél? Megdobod a selymesturcsit, elûzöd õt, a lágyan gumizót! Zokogó Spiccet nem látott még senki, és te sem látsz most, mert könnyeimet belül ontom. Mért vonod meg tõlem az uszkárpuncit, te emberi dobermann? Tálcán hozza elém õt a sors, és te lepöccentetted, mint valami morzsát. Dadogva bagzó játszótársadat mért rekeszted ki a szeretetvendégségbõl? Bezzeg a falkában szabad volt a numerázás pástétomdagasztás közben. Aki nem a Vezéré, az a közé. Legalábbis a közé azé, aki neki odatartja. Errõl a törvényrõl tudtunk, meg a kivert ordaséról. Hogy neki napjai tüskés horhosban és kifosztottságban telnek. Nõi ordas nélkül. Még ordas nõi sincsenek. De nekem mért legyen ez az osztályrészem? A Gazdi nekem õrizõ farkasom. Én meg neki eszem, neki iszom, neki üzekedem. Eddig sose fordult elõ, hogy helyettem kívánt volna enni, inni, üzekedni. Egy ideje, igaz, kevesebbet ad enni, de nem merném állítani, hogy azért, mert eleszi elõlem. Akkor hát épp erre az uszkárra legyek féltékeny? Tele vagyok hiányérzettel, mégis fülig szalad a szám, ha elképzelem a Gazdit az uszkárnõ hátán bizonytalankodva. Inkább a Gazdi féltékeny énrám. Játszani akar. Csak velem. Meg vagyok hatva. Lekonyult farkam kunkorodik fölfelé. Bízik bennem. Bízik a szimatomban. Csak az uszkár nem kell neki. Én kellek. Hozom a gombócot, hozom a bõrkesztyût. Élvezem a gombócot, élvezem a Gazdit. Lihegek és élvezem. A Gazdival jó, a Gazdival legjobb. Élvezem a kesztyût. A Gazdival jó. Kesztyû, gombóc, Gazdi. Jó.
Imádom a változatokat, a figurákat. A Gazdi most a járda felé dobja a gombócot. Neki is nyitva a szája. Élvezi és liheg. Arcát vörösre csípte a szél. Sörénye ígéretesen lobog. Nyakában lógó lila selyemörvét megoldja. Köpenyének szárnyai verdesnek. Nagy Vezérfarkas Õ, tömör vezényszavakat kurrog. Imádok az árnyékába behúzódni, imádok az árnyékából kiugrani, sprungózni a kesztyû után, a gombóc után. Autók alól hozom õket neki legszívesebben. Autók alatt nekem barlangok nyílnak, ahol a falkának üzenetet hagyok. Most nem hagyok, a falkának nem válaszolok. Mert a Gazdi a falka most egyedül. Élvezek az utcán vele végestelen végig. Gombóc, kesztyû, oda-vissza, kesztyû, gombóc. Hiába ugyanaz, mindig más. A sorrend folyton változik. Nagy, rózsaszín nyelvemet lógatom a gyönyörûségtõl. Lihegve érkezünk a sarki henteshez, de a Gazdi továbbmasíroz, és én is olyan felajzott vagyok, hogy beszaglászás helyett a kesztyûre meg a gombócra összpontosítok. A Gazdi becsönget a házkapun. A kaputelefonból csengõ, embernõi hang kérdez. A Gazdi mintha elváltoztatná hangját: egyetlen szóval válaszol, s amikor a kapu nyílik, bedobja a gombócot meg a kesztyût.
Berontok. Se kesztyût, se gombócot nem látok, csak a szagukat érzem. Érdekes, hogy fentrõl jön. Legerõsebben a legmagasabb emeletrõl. Hogy kerülhettek ide? Csak be van hajtva az ajtó. Ellentétes szagok. A dobermanné meg az õ Gazdijáé. Nem látom õket. Pisiljek nekik? Lakásban a Gazdi tiltja. Ismeretlen ételek szaga. Ilyeneket a Gazdi nem eszik. Általános gombócszag. Szembõl, oldalról, mindenhonnan. Sok ajtó. A kesztyût könnyebb lesz megtalálni. Balról szagolom, ahol az ajtó is félig nyitva. Feltúrt ágy. Felugrok rá és beszimatolok a lepedõbe. Itt csak volt a kesztyû. Viszont a következõ ajtó mögött töményen érzem. Valami pipereszaggal együtt. Orrommal a kilincset le tudom nyomni. Szemtõl szembe találom magamat az emlõjét szappanhabban fürdetõ Vezérszukával. A kesztyû a kádban lehet: ilyesmiben szimatom nem szokott csalatkozni. Mért van ott a Vezérszuka is. Mit akarhat? Farkamat csóválva tudatom, nagy bennem a jóakarat, de van egy kis megtorpanás is. Õ kinyúl a szivárványszínû habból és megsimogat. Gügyög valami bátorítót. Talán azt, hogy jöhetek a kesztyûért. A párából ibolyaszeme mást is tükröz. Nem tudom, pontosan mit. Ezért a kádba ugorva nem hagyom abba farkam csóválását. Hát érdekes. A szag a kesztyûé, kesztyûnek viszont se híre, se hamva. Más van helyette. Orrommal egyenesen odatúrok, amitõl megnyílik. Nem választható el a Vezérszukától. De akkor mit viszek vissza a Gazdinak? Rossz lelkiismerettel kutatok mélyebben, de hiába. Pedig Vezérszuka hagyja, amire alig akad példa a falka emlékezetében. Sõt elnyújtózik. Azért a farkcsóválással rendezett pancsolás is szórakoztató lehet. Ugyanis rúgkapál. Ez eltart egy darabig. Amikor megrázom bundámat, õ is rázkódik. Egyszer csak kirántja fejemet és a hasához nyomja. Párnajáték? Rápihenek. Kisujjával fülem tövét birizgálja, mindkét kisujjával mindkét fülemét. Tutujgat. Horpaszomat combja közé szorítja. Kicsit ijesztõ ez a vízben. Próbálok szabadulni. Elõre-hátra mozgok, mert oldalra nem lehet. Õ még nyomja is a hátamat. Persze hogy fütyim becsúszik a nyílásba, hol imént a kesztyût kerestem. Meglepõ hosszúra növekszik. Ez maga a vezérjáték. Sejtettem, hogy ez lesz a párnajátékból, csak nem volt világos, hogyan. Elölrõl nem szokás. Meg lehet persze szokni. Kéjesen lihegek Vezérszuka képébe, õ kéjesen vissza az enyémbe. Az uszkárnõvel közben nem tudtunk volna egymásra lihegni. Az a legjobb, amit a Gazdi akar. Õ küldött ide. Neki hála, hogy jó. Hogy jó sokáig jó. Juj, juj, de jó.
*
A sikeres idomítás ismérve, hogy hosszas gyakorlatozás után csak úgy teszünk, mintha - s a kutya mégis megteszi, amit elvárunk tõle. A Spicc is utánarohant a kesztyûnek meg a gombócnak, melyeket valójában nem dobtam. És Teréz is nyitotta a kaput, pedig õt nem is idomítottam. A telefonba annyit mondtam: a postás, és õ már nyitott. De hol a fenébe van a Spicc? Háromnegyed órája várom. Félórával elõbb még el tudtam képzelni, Teréz kesztyûszagát érezve hogyan surran be a hálószobába, a matrac alól hogyan cibálja elõ villámgyorsan a gombócszagú bõrtasnit, és a hat emelet lépcsõin lerohanva, valósággal lebukfencezve hogyan ejti elém a vagyont és milyen magánkívüli nyikkanásokkal várja a jutalmazó paskolgatást. Szerény Spicc, paskolgatást vár, mert a cukorról leszokott. No, majd ha meglesz a tasni. Csak meglesz-e? Egyre kevésbé tudom elképzelni a forgószeles elõrohanást. A Spiccrõl való, kedvezõ véleményemet is kezdem visszavonni. Büdös állat, valamelyik emeleten biztos van egy szuka, õ meg leállt az ajtó elé a nyálát csorgatni. Jól ellazsnakolom a késésért, és ha kiderül, hogy elárulta az ösztönök kedvéért a civilizációt, sintérrel nyúzatom meg. Új kesztyût csináltatok a bõrébõl. Ha Teréz enyém lesz, Karácsonyra meglepem vele. Teréz megér egy Spiccet. Teréz megér egy névre szóló betéti szerzõdést. Teréz, Teréz, Teréz, nyitó egyenlegedet hét számjegy felett is fedezem. Fedezném. A tasniból röhögve fedezném, ha jönne a Spicc. Nem, nem, ez így nem mehet tovább. És ha történt valami a Kollár lakásban? Enni adtak neki? Rázárták az ajtót? Elvették tõle a bõrtasnit és megmérgezték? Õk hívták ki a sintért, aki már fel is ment a hátsó lépcsõn?
Rohanok fel a fõlépcsõn. Mert a liftet nem tudnám megállítani, ha a Spicc mégis jönne le. Azért közben jegyzem Terézt a lelki tõzsdémen. Félemeleten a fekete hernyóselyembe bújtatott vádliját. Elsõn a hernyóselyembõl kinövõ, izgõ-mozgó combját a harisnyakötõ gombokkal. Másodikon mindig jókedvû fenekét és csiklandó puncipamacsát együtt, mert egyszinten. Hullámzó, párnás hasát a nyalnivaló köldöktölcsérrel a harmadikon, és egyre emelkedõ árfolyamon. A szó társadalmi értelmében is. És éppen ezért a negyediken, egyéni sikerérzettõl mámorosan messze túllicitálva a korszerû melltartóban elhelyezett hamvas vágytárgyait. Melyek maguk után vonják a pillangós kivágásban villózó vállakat az ötödiken, ahová már a lépcsõket hármasával hágva érek és abban a reményben, hogy a hatodikon hamarosan egyetlen ügyfele leszek az ibolyaszín szempárnak, a villanyos hajtömegnek s a hosszra megjátszott terézbõr bizalmas teljességének. A mennyek emeletére zihálva érek. Próbálok úgy zihálni, mint egy postás, aki a nyereségszelvényeket hozza. Némi rossz érzéssel, mert mégis magánlaksértés a nyitva hagyott ajtót csak úgy belökni.
A Spicc sehol. Rejtett mennyezetvilágítású, újgazdag elõszoba. Baloldalt hatalmas olajfestmény. Életnagyságban a nézõ felé vágtat elõ egy szánhúzó falka a téli éjszakából. Pofájuk tátva, mintha röhögnének. Vörös nyelvük õrjöngve lefeg. Fekete alapon fekete kezeslábasban a hajtó alig látszik. Valószínûleg terpeszben síel és hosszú bõrostort suhogtat. Jobboldalt életnagyságú, fekete fehér fénykép egy brókert ábrázol a Tõzsde bejáratánál. Pórázon, büszkén rámenõs, elõremeredõ fülû vérebet tart. Szóval mégis van kutyájuk. Mert õ az iménti dobermannos. Ráismerek a valóságban is, pedig egyáltalán nem büszkén rohan ki az elõszobába. A devizacsászárból csak egy bróker marad, aki kezét tördeli.
- Maga a mentõ? - kérdi falfehéren? És választ nem várva terel be teremnagyságú dolgozójába, ahol képernyõk tömkelegén nemzetközi börzeárfolyamok lüktetnek. Mindegyik felett pillanatfelvétel Terézrõl, mintha õ lenne a tét. De lehetetlen õt nézni, olyan dúlt látvány rántja el szememet a süppedõ szõnyeg közepére. A dobermann fekszik ott megmérgezve, látszik a szederjesen kilógó lila nyelvérõl. Úgy látszik, hatott a sztrichnines keksz, amit az utcán lopva odadobtam neki. Ám ez csak kisebbik gondja a Kollárnak.
- Hol a kollégája? Megmondtam, hogy egy ember nem bírja lecipelni mindkettõt. Külön meg nem lehet.
- Én nem a mentõ vagyok, hanem a bõrszakértõ. Szõrmemintát hoztam Kollár Teréznek.
- Kollár Teréznek már megvan a szõrméje. Nézzen be, ha nem hiszi.
Betuszkol a hálószobába. Hogy nézzek be a fürdõ kulcslyukán. Egy pillantás elég, és már ketten tördeljük kezünket falfehéren. Látom, ahogy ott benn az a kettõ egymáson két ellenkezõ irányba néz, funkcionálisan.
- Ez hogy lehet. Nem értem.
- Ebbõl megérti.
A bróker a dupla ágy felpolcolt párnája alól elõránt egy kigyóbõr tasnit - ezt kellett volna a Spiccnek elhoznia - amely azonban nem bankókat tartalmaz, hanem a Figyeljük meg ebünket címû angol könyvet selymes, fehérszõrû kutyabõrbe kötve. Teréz mindennapos olvasmánya lett. Egy kitépett, hosszú szála a százhuszadik oldalt jelöli, ahol a szerzõ szerint a szakértõi vélemények megoszlanak az összeragadás idõtartamának kérdésében. Taksálják tizenöt, huszonöt, harminc, harmincöt, negyvenöt, hetvenöt percre, van, aki százhúsz perces esetrõl is tud. Abban viszont az illetékesek ma már egyetértenek, hogy mi történik az összeragadás során, melyet az okoz, hogy behatolás után a kan bulbus glandis a rendkívüli megduzzad és hosszúra nyúlik, a nõstény hüvelye pedig jól megszorul. Ugyanis az emberi gyakorlattal szemben, mely gyors és egyszeri, a kutya ejakulációja három fázisú. Az elsõ nagyjából harminc és ötven másodperc között zajlik le: áttetszõ, sperma nélküli nedv kerül itt bevitelre. A második fázis ötven usque kilencven másodpercig tart, s a belövellt sûrû, fehér nedv ezerkétszázötven millió spermatozoidot bocsát útjára. A harmadik, záró fázis során jóval nagyobb mennyiségû nedv termelõdik, egyébként szintén áttetszõ és sperma híján való. Márpedig ez utóbbi prosztataváladék egészen addig buzog, amíg az összeragadásnak nincs vége. Vagyis, állapítja meg az angol szerzõ, az összeragadás az ejakulációnak nem következménye, hanem tartozéka. Abból a megfontolásból kiindulva, hogy az emberi ejakuláció oly rövid, sokáig tévesen azt hittük, hogy a kutyáké sem hosszabb. Hihetetlennek tartottuk, hogy a kutya egy-két óra hosszat is képes ejakulálni...
- Ugye, maga ennek a Spiccnek a tulaja?
*
Esik. Csuromvizes aszfalton csatangolok. Összemosódnak az üzenetek. Kevert ízek. Beléjük lehet lefetyelni. Lehetne, ha nem lenne a kesztyû az orromon. Szorongok, mert nem tudom visszaadni. Mikor belém szúrtak, meg a Vezérszukába is, abbamaradt a jó, és jött a rossz. Kirángattak belõle és elzavartak. Utánam rúgták a Gazdit, aki aztán engem rugdalt le hat emelet lépcsõjén. Tiltakoztam üvöltve, tiltakoztam zokogva. Persze kód nélkül hiába. Nem hitte el, hogy félreértés történt. Kint orromra húzta a kesztyût, mint egy szájkosarat. Örültem, hogy mégis megvan. Gondoltam, majd minden jóra fordul, ha visszaadom neki. Nem fordult semmi. Agyba-fõbe rúgott, ahányszor közelébe kerültem. Csak tudnám, miért. Kód nélkül nem tudom. Elértünk az üres telekre. Az uszkárnõ megint ott névjegyezett. Rohantam feléje: végre egy rokonlélek. És már lihegtem az öntözõcsodára és remegtem, hogy járjuk el az elmaradt járdakenegetõst. Erre a Gazdi egy éles flasztert vágott hozzám. Ha pitbull vagyok, nem merte volna. Nyúlt a következõ után. Bemenekültem a téglarakás mögé. Pisilve hallottam, a Gazdi füttyent. Kilestem. A kusza szuka odaskoslatott cipõjéhez, mellyel engem rúgott. A Gazdi felkapta õt. Közben ernyõt nyitott. Amögé nem láttam. Annyi biztos, a Gazdi felvitte hozzánk. Nekem orromra csapta a nagykaput.
Szobára vitte. Hatodik érzékem nem csal. Elveszi tõlem az aranypösös selymesturcsit. Embertelen Gazdi. Szeretném visszaadni a kesztyût. Szeretném, ha lehúzná. Bõrig ázva ácsorgok a kapu elõtt. Összemosódik minden ebben a sûrû, hideg esõben. Szeretnék üzenni a Gazdinak. Szeretnék üzenni a falkának. Rápösölök a küszöbre. Behúzom a farkam a lábam közé. A Gazdi nélkül ki vagyok én? Minden csupa ellentmondás. És mibõl fogja tudni a kurva uszkár, hogy a Gazdival jobb?

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/