Tél volt, hókotró tél, mezítláb indultam haza a jeges úton, zoknik a kabátujjba gyûrve. Minden csak fénylett elém, lehetett jég, szilánkosra tört szamócaszörp-üveg, lehetett nekem jókora agymosás, nem éreztem semmit, csak a számban állt keresztbe egy futtában lenyelt fogpiszkálószál. Sapka nem volt rajtam, kötött formákat a fejembe nem veszek, volt viszont a markomban a zsebem mélyén vagy tíz nyertesen lejárt sorsjegy, hogyha, gondoltam, nagyon megszorulok egyszer, csak bemegyek a lottózóba, és felveszem a pénzt. Évekig vigyáztam, ne kerüljek szorult helyzetbe, vagy mindig úgy minõsítettem, ez még nem az a helyzet, nem kell pénzre váltani. De már hónapok óta magamnál hordtam, éreztem, szorul a hurok, mindennapi pénztárórák fejben tartva, aztán akkor este, a mezítlábas este kiszórtam a padlóra a kabátzsebbõl, és ott mindjárt egy csajpárti kanos vigéc kibökte, ezeket már fél éve nem váltják be. Igaz, fél éve nem is gyarapodott a nyomorúságosra tartogatott gyûjtemény, s akkor este ez a csajpárti kanos vigéc kibökte, hiába minden. Halk zene bömbölt, mindenki a másikat itatta, most el innen, haza, esetleg, ez volt a tervem, óriási gondolat, ami csak egy csapdában lévõ majom felnyitott agyában születhetik meg a szauna ínyenc ebédlõjén. Szabadulni, szabadulni, feljegyzések, röpcédulák, isten etesse meg veletek, fölkaptam egy cipõt, az orráig se értem, egy másikat, semmi, el innen, nyomorult ördögfekete spermák. És akkor be a zoknit a kabátujjba, a langyos lift rezgõs alján emeletek a mélyben, aztán az utcán, és érdemben talán a térdem fázott, két kicsi kalács, rajtam izmok, melyek azóta is enyéim, mozogtak, irányítottam õket, úgy köptem a párát, mint aki e folyton elfogyó légoszlopon tartja a pihekönnyû, ám mégis alászálló eget, ami akkor sötét volt, tetteim és cselekedeteim lényegére esküszöm, sötét, mint hat tonna denevérszarral megfestett biogáz, sötét volt, rettenetesen, csak a lábam elõtt csillogott a kék színû lámpafény, a lámpa mindig ugyanolyan messze volt, haladtam felé, s õ haladt elõttem, különben honnan láttam volna ezt az egészet, már nem jártam messze tõlem, ahol laktam, felnéztem a temetõ fölött biztatóan sötétlõ három forgótáblás ablakra, éreztem a falakban lüktetõ szennyvizet, a belõle áradó melegség porciókra osztott részeit, az enyémet is, ami majd orrcimpám alá füstöl, ha fölérek, de még mindig az utcán voltam, szinte holtomiglan-holtodiglan, esküszöm, haladtam, s mégis ugyanazt láttam, ugyanazt a visszataszító vidéket, amirõl majd egyszer egy egész víkendre való olvasnivalót összehordok, beleadva azt is, amit még csak nem is örökölhettem, mint gyakorlatilag ezt a lakást, ami felé húztam a belem, de nagyon húztam, mint egy fölkoncolt szárcsacsapat, kabátujjam legmélyén két férfizoknim a csuklómból ömlõ vizet itatta, bûzlöttem már a sietõs izzadságtól, ami sportossá tett, büdös, izzadós sportolóvá, aki azt a sportot ûzi, hogy egyszer majd csak hazaér, majd virradatra, amikor más még a nyálában aluszik, addigra csak hazaérek, gondoltam, most már igazán nem messze a lakásomtól, aminek az árát nagyrészt nagybátyám titokzatos halálának köszönhetem, nagybátyám titokzatosan hunyt el, egy könyvvel az arcára borulva találták meg, azt olvasta, hogy szép az élet, miközben meghalt, én inkább, ha szabad, azt írom, nagyon röviden, rohadt élet, ha ezt olvassa valaki és meghal, mégis más, nincs naivitás, csak nejlon, nincs ábránd, csak a lehetõ legelérhetetlenebb, talán ha ezt olvashatná, most nem lenne halott, egyszerûen élõ, a nagybátyám a házát építette, gyerekfejjel végeztem neki ácsmunkát, szögbeverés gyerekfejjel, és akkor, egyik este, amikor segédek el, ketten maradtunk, állt a frissen kiásott vízóraakna mélyén, az ásónyélre fektette büszkén részeg arcát, s azt mondta, meglátod, Szilikém, meglátod, szeretett talán, egyszer annyi pénzt fogok neked adni, hogy neked nem kell gödrökben ásókkal ácsorogni, így gondolta?, kötve hiszem, de szeretett, én nem tudom, nem tudom, vannak ezek a teljes elfogadás érzések, nem rajongások, csak életem adnám érte, a tiéd is, odaadnám érte, értük, akkor ez az, nyilván, mit tudom én, nem nagy hókuszpókusz a szeretet, van, mint fektetett nyolcas, tulajdonképp csak jel, elv, ám hasznavehetetlen, nincs gyakorlata, csak mûködése, nagybátyám fölépítette a házát, aztán eladta, a galambokkal hált a padláson, oda kergette az ital iránti vágy következménye, nekem mondod?, aztán, emlékszem, öregszem, milyen boldog volt, amikor elvégzett egy méregkezelõ tanfolyamot, büszke lett és rohamosan õszült, mint aki a színek elõl menekül, rohadt lassan haladtam haza, tán meg is álltam, nekem már nincs az a táv, ami leküzdhetõ, senkinek nincsen, érzed, állok, de pont nem kell, épp most, amikor ilyen szépen haladok a mesémmel, amire éppen csak emlékszem, de nincs más, a jövõre emlékszem, amiben majd valahogy kijövök ebbõl a súlyosan rám fátyolozott, ragacsosan ereszkedõ napvilágból, át egy békebelibe, valamennyi pénz az ellazít, nem tudom, ezt valahogy le kéne írni, nem egyszerûen, ahová csak tévút vezet, hogy is van ez, nem tudom, majd legközelebb, amikor piros kakasok óriási, fekete-fehér csíkos nyelvüket harmatos kúpcserepek hideg zománcába döfik. Hatalmasan felvillant a hold, csápjai között egy légerõs fénysugárral hazalökött. Ott álltam az elõszoba langyos parkettjén, az alattam forró mennyezet fordított oldalán, a lábamról hó olvadt lefelé, és megfogadtam, még egyszer nem leszek, se kar, se láb, se észbontó cselekmény, mert nem áll (készen) a világ és nem halad semmi felé, az idõ sincs kész, az ember csak próba, mû (nem igazi) cselekmény. Nagybátyám is úgy tûnt el innen, mint egy csöpp víz.