VÖRÖS ISTVÁN

A képzelet kínja

Képzelj el egy fiatal uralkodót
(a bajsza nem kell, hogy túl hosszú
legyen, és civil ruhát szívesebben
visel mint katonait) (te legyél
te, vagy szükség esetén lehetek
én is, csak idõzz türelmesen
a lehetõség fölött), képzelj el
egy fiatal uralkodót, aki
összeomlásra ítélt országot
vett át, és ezt talán tudja
is (tudni annyit jelent
számára, mint sejteni, sejteni ,
mint letagadni) (csak sejti
országa és lehetõségei
határait), képzelj el egy
fiatal uralkodót, aki
a térképen frontvonalakat
lát (a van és a nincs határait)
(és elhatározza, hogy megcseréli
õket), képzelj el egy fiatal
uralkodót, aki elhatározza, hogy
a lehetõségek határai fölé
megy (átlépi a hó-
határt), úgy határoz,
hogy visszahódít egy
csonka karként meredezõ
hegycsúcsot (ahol majd
a fagy jobban pusztítja
a végtagokat, mint a pörgõ
lövedék), képzelj el egy
fiatal embert, aki
nem tud magán uralkodni
(tõle független erõk emelik
egyre följebb, mint akire
léggömböt kötöttek), tûzesõt
tervez, az ellenség pedig
kötélpályán húzza föl
az ágyúkat közel a
semmihez (a semmi sajátosan
a létezõvel és a létezõn
mint valami elsikló egészen
mutatkozik meg), képzelj
el egy fiatal uralkodót,
aki nem tud az ellenfél
semmijérõl (képzeletben
sílécen siklik át az ellenség
fölött) (és az ellenség tényleg
nincs is, mint ahogy õ se igen
van), képzelj el egy
uralkodót, aki egy
lakatlan területben ismeri
föl saját sorsának képét
(csonkolt végtaghoz hasonlít,
jég és kõ, van egy meredek és
egy ellenség felé lankás oldala),
képzelj el egy uralkodót, aki
parancsot ad a had-
mozdulatra (és a hadmozdulat
órákkal elõbb elkezdõdik),
képzelj el egy fiatalt, aki
parancsra ad parancsot
(túl Istenen és emberen
egy marék ördögöt vet
az asztalra, hogy sisteregni
kezd a lapja), képzelj
el valakit, akit a gyõzelem
magához ránt és ellök
magától (lesz tûzesõ és
a katonák egyre följebb
kapaszkodnak, recsegve dolgozik
az amputáló fûrész, a túloldalon
megpattan a kötélpálya az ágyúk
alatt), képzelj el valakit (és a hóban
alagutakat kell ásni,
és a levágott kopogó végtagokat
fahasábokként halmozzák
föl a barakk mögött, és
az ágyú csúszni kezd a lejtõn
lefelé), képzelj el valakit, aki
(már nem tud semmit elképzelni)
egyedül ül, szétesik (a tagjai
a csillár körül lebegnek), meg-
próbálja azt képzelni,
hogy két hadsereg soha
nem tudhat egymásról (a
háború máshol dõl el), képzeld
el tehát, ahogy mindez megtörténik
(és a képzelet talán valótlanná
tesz megtörtént dolgokat).
 
 

Augusztusi elégia

Hol kezdõdik a lét?
Áttetszõ falán beomlott koroknak,
mit a szél dúcol alá,
és átsziszeg repedésein?
Hol kezdõdik a lét?
Tudatunk párnáján - mikor ébredünk -,
és a bejárt utaknak nyomán
tanuljuk meg az idõt, vakolat
hullását, ruhák elkopását?
És tanulható-e? Csak ami a világ
nyelvében kimondatlanul maradt, abban
Isten az Isten. Csak ami a dolgok
közül teremtetlenül maradt, abban
ember az ember. Hol kezdõdik
a lét? A kimondhatatlant csoszogással
kifejezõ öregek lépteiben?
 

De kezdõdik-e valahol?
Tudható-e a szikla, mely alól
az idõ elõször felszökött, és átitatta
az ürességet, sáros latyakossá mosva?
Minden növekvõ dolog tágassága,
mely a földút körül idõzik, világot
adományoz. A beton alatt ott van-e
még a föld? Van-e idõ nem járta tér,
ahol az anyag belsejének magjai
egymáshoz bújnak álmosan?
Vagy van-e idõ, amely még
nem ömlött a tér medencéibe,
és úgy leng a világ fölött,
mint sivatag fölött a felhõ?

Ismerjük az esõt. Szép, hosszú
délutánok nyugalmával kopog
az ablakon. Ilyenkor olvasni se jó,
csak állni, és a fürdõzõ lombok
sikongatásába bámulni az üvegen át.
És homokórát tenni az ablakdeszkára,
gondosan az üres végével
fölfelé fordítva. Ebbõl az irányadásból
származnak a jobb és a bal
rögzített irányai.

Isten egy gömböt hétfelé vágott,
és szólt: Ez a hét nap.
Fogta az elsõt, megízlelte,
a szájában összefutott a nyál.
Így választotta el a világost
a sötétségtõl, a vizet a
száraztól. Hol kezdõdik a lét?
Hová csak szegényesen jutott
a változás, a halott anyag
partjára éppen csak kivetett
moszatok, egysejtûek között,
akik csak látták egyszer arra járni,
de nem beszéltek vele? És azóta is azt
a pár percet élik?

De kezdõdik-e valahol?
Folyékony, ami élettelen, lefolyást talál
a jövõ felé, és ahogy a halak lépnek ki
sajgó uszonnyal a szárazra, szilárd, ami él.
És lábakon jár, és repülni tud két kézzel
a levegõ kócos üstökébe kapaszkodva

Mi hajtja hát az idõt, miféle vonzódás
sodorja az egykedvû jövendõt
valóra váltani? A lehetõségek, melyeket
elvehetne szájunktól, végül mégis
betelnek. Mert ilyen ünnep ez,
minden nyár végén elkövetkezik
naptárból meg nem mondhatón.
A földút biztatása egy olyan lelkületet
ébreszt, mely szereti a szabadságot.

Ki az tehát, aki magára vette a létet?
Eljövendõként visszajõve magához,
magát nem találja, mert a jelen a háta
mögé került. Szemei pedig csukva vannak,
és nem ébred föl, mert nem alszik.
Ki az tehát, aki magára vette a létet?

Aki az utca páros oldalán lakik:
mennybe jut, aki a páratlanon: pokolba.
A sétáló a házak között egy szembejövõtõl
tüzet kér. Az akárkinek megvannak
a maga saját létmódjai. Hol kezdõdik a lét?
A végével talán? Hogy anélkül el
sem kezdõdhetne? Lehetséges két
irányba öregedni? Elõre néz és hátra néz,
a háznak többfelé van ablaka, és a víz, a
hideg víz, csak az üveget verheti.
Még tart a vihar, de a madarak már röpködnek.
Ki az utcára. A létezés városa fölállványozás
alatt áll mindig. A sétáló csüggedten
szereli szét a fényképezõgépét. A földút
évszakonként változó levegõjében egy csapkodó
szárnyú repülõ és egy szárnyas gyík verekednek.
Nem láttam semmit, mondja a csalódott turista.
Locsolókocsik jönnek, a sofõr kihajol az ablakon,
hol kezdõdik, kérdezi.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/