De kezdõdik-e valahol?
Tudható-e a szikla, mely alól
az idõ elõször felszökött,
és átitatta
az ürességet, sáros
latyakossá mosva?
Minden növekvõ dolog tágassága,
mely a földút körül
idõzik, világot
adományoz. A beton alatt ott
van-e
még a föld? Van-e idõ
nem járta tér,
ahol az anyag belsejének magjai
egymáshoz bújnak álmosan?
Vagy van-e idõ, amely még
nem ömlött a tér medencéibe,
és úgy leng a világ
fölött,
mint sivatag fölött a felhõ?
Ismerjük az esõt. Szép,
hosszú
délutánok nyugalmával
kopog
az ablakon. Ilyenkor olvasni se jó,
csak állni, és a fürdõzõ
lombok
sikongatásába bámulni
az üvegen át.
És homokórát tenni
az ablakdeszkára,
gondosan az üres végével
fölfelé fordítva.
Ebbõl az irányadásból
származnak a jobb és a
bal
rögzített irányai.
Isten egy gömböt hétfelé
vágott,
és szólt: Ez a hét
nap.
Fogta az elsõt, megízlelte,
a szájában összefutott
a nyál.
Így választotta el a világost
a sötétségtõl,
a vizet a
száraztól. Hol kezdõdik
a lét?
Hová csak szegényesen
jutott
a változás, a halott anyag
partjára éppen csak kivetett
moszatok, egysejtûek között,
akik csak látták egyszer
arra járni,
de nem beszéltek vele? És
azóta is azt
a pár percet élik?
De kezdõdik-e valahol?
Folyékony, ami élettelen,
lefolyást talál
a jövõ felé, és
ahogy a halak lépnek ki
sajgó uszonnyal a szárazra,
szilárd, ami él.
És lábakon jár,
és repülni tud két kézzel
a levegõ kócos üstökébe
kapaszkodva
Mi hajtja hát az idõt,
miféle vonzódás
sodorja az egykedvû jövendõt
valóra váltani? A lehetõségek,
melyeket
elvehetne szájunktól,
végül mégis
betelnek. Mert ilyen ünnep ez,
minden nyár végén
elkövetkezik
naptárból meg nem mondhatón.
A földút biztatása
egy olyan lelkületet
ébreszt, mely szereti a szabadságot.
Ki az tehát, aki magára
vette a létet?
Eljövendõként visszajõve
magához,
magát nem találja, mert
a jelen a háta
mögé került. Szemei
pedig csukva vannak,
és nem ébred föl,
mert nem alszik.
Ki az tehát, aki magára
vette a létet?
Aki az utca páros oldalán
lakik:
mennybe jut, aki a páratlanon:
pokolba.
A sétáló a házak
között egy szembejövõtõl
tüzet kér. Az akárkinek
megvannak
a maga saját létmódjai.
Hol kezdõdik a lét?
A végével talán?
Hogy anélkül el
sem kezdõdhetne? Lehetséges
két
irányba öregedni? Elõre
néz és hátra néz,
a háznak többfelé
van ablaka, és a víz, a
hideg víz, csak az üveget
verheti.
Még tart a vihar, de a madarak
már röpködnek.
Ki az utcára. A létezés
városa fölállványozás
alatt áll mindig. A sétáló
csüggedten
szereli szét a fényképezõgépét.
A földút
évszakonként változó
levegõjében egy csapkodó
szárnyú repülõ
és egy szárnyas gyík verekednek.
Nem láttam semmit, mondja a csalódott
turista.
Locsolókocsik jönnek, a
sofõr kihajol az ablakon,
hol kezdõdik, kérdezi.