A Zemganno testvérek címû regény elõszavában Edmond de Goncourt, az idõsebbik fivér így fogalmaz kettejük mûvészi hitvallásáról: "Az elegáncia realista regénye: ennek megírása volt a becsvágyunk, nekem s az öcsémnek. A realizmusnak, hogy az ostoba, a harci szóthasználjam, valójában nem egyetlen hivatása, hogy az aljast, undorítót,bûzhödtet írja le: azért is jött a világra, hogy rögzítse, mégpedig míves irállyal az emelkedettet, a takarost, az illatosat, valamint az elfinomult lények és gazdag dolgok szempontjait és profilját megmutassa: ezt pedig a szépségnek szorgalmas, szigorú s nem szokványos, képzeletre támaszkodó tanulmányozásával, hasonlóval ahhoz, melyet az új iskola végzett az utóbbi években a csúnyaságról." Híres naplójukban, amelyet minden más könyvükhöz hasonlóan közösen írták a Goncourt fivérek, ugyanez az elv érvényesült. Korabeli vonatkozásai miatt a napló mindig késleltetve jelent meg, öccse korai halála után Edmond egyedül folytatta. A tizenkilencedik század elején született és korán árvaságra jutott testvérpárt mûgyûjtõ-mûértõ nagybácsik és nagynénik nevelték a lehetõlegválasztékosabb módon. Ízlésüket és irodalmi törekvéseiket ez alapvetõen befolyásolta. Mind a képzõmûvészet, mind az irodalom vonzotta õket, végül írni kezdtek: sziámi ikrekként hozták létre mûveiket, bár elejtett megjegyzéseikbõl egyértelmûen kiderül, hogy a szerkezeti rész, az általános terv Edmond, az idõsebbik, míg a kidolgozás inkább öccse,Jules mûve. Proust élvezettel parodizálta keresett, mesterséges, választékos irályukat, amelyben a ritkán használt, idejétmúlt, szokatlan képzésû szavak nagy szerepet játszanak.
"Ha írnom nem is sikerült - írja Proust 1909-ben -, mert mindig is képtelen voltam dolgozni, azt biztosan tudtam, hogy a fülem az átlagosnálérzékenyebb és pontosabb, és ezért bátorodtam fel, hogy stílusutánzatokatgyártsak, mert ha egy író rátalál a dallamra, a szavak már maguktóladódnak." (Contre Sainte-Beuve) Marcel Proust mindig olthatatlan szenvedélyt táplált a pastiche-ok iránt. Mielõtt regénye megírásának nekifogott volna, számtalan stílusparódiát alkotott különbözõ írókról. Egyik híres pastiche-csokra a Lemoine-ügyrõl szóló, ahol egy korabeli bûnügyet több kortársa modorában is megfogalmazott...
Tíz évvel késõbb azonban már úgy vélekedett kényszeres álöltözetérõl,hogy erre saját írói hangja megtalálása miatt volt feltétlenül szüksége.Egy Ramon Fernandezhez intézett 1919-es levelében írja a pastiche-okról: "Számomra mindez lényegében egészségügyi kérdés volt; ki kellett kúrálnom magamat abból, hogy alattomban Michelet-ként vagy Goncourt-ként írjak..., hogy amikor regényeimet írom, ne legyek többé más, mint Marcel Proust."Az ál-Goncourt-napló töredék és ez a levélrészlet nagyjából hasonlóidõpontból származik, tehát az újabb pastiche-t nem lehet pusztánregénydíszítõ játékos stílusgyakorlatnak tekinteni.
A megtalált idõ címû befejezõ kötet elején a narrátor estiolvasnivalóként kapja Gilberte Swanntól ezt a kiadatlan Goncourt-napló részletet. Olyan természetességgel bukkannak fel benne Az eltûnt idõ... szereplõi, mintha Edmond de Goncourt ténylegesen létezõ kortársai lennének, noha az õ történetük elbeszélésére Marcel csak az utolsó oldalakon határozza el magát. A lelemény nem a paródia magánvaló értéke, hanem Proust önnön regényének tükrözése egy másik író szemével. Az eltûnt idõ... szereplõi a történet folyamán változó idõpontokban, más-más szemlélettel rajzolódnak ki a narrátor elbeszélése alapján. Ebben a részletben azonban egy más értékítéletû író szemszögébõl ábrázolja hõseit, és ennek következtében szinte a prousti elbeszélés fonákjára kerülünk. Ez az önálló kis remekmû Az Arnolfini házaspár hátterében a falon látható fogazatos keretû körtükörre emlékeztet, ahol a perspektivikus enyészpontban megjelenik Jan van Eyck, a festõ, és Arnolfiniék is- hátulról. Amikor Proust a pastiche-ban mintegy tükörkeretbe foglalva az idézéssel kiemeli, az ellentétes nézõponttal másik irányból ábrázolja az ismerõs történetet és szereplõket, ezzel egy önálló formai egységet alkot. "Balzac... a valódi neveket és saját könyve szereplõit összevissza idézi, akár a körképfestõk, akik a mû hátterében a ténylegesen domború figurákat szemfényvesztõ díszekkel keverik" - kifogásolja íróelõdjénél Proust 1909-ben. Neki sikerült megoldania azt a feladatot, amit Balzacnaknem, nevezetesen, hogy az élõ figurát varratmentesen illessze a regényszövetbe.Ahogy Proust fogalmaz Flaubert mûvészetérõl, önmagára vonatkozóan is igaz: "... a valóság valamennyi része egynemûvé válik, árnyalatlan, roppant csillogó felületekké. Az összes tisztátalanság eltûnt. A felületek visszaverõkké váltak. Minden odakerül a képre, de tükör által, anélkül, hogy az író változtatna az egynemû lényegen."
"Tegnapelõtt bevetõdik hozzám és vacsorára hív Verdurin, a Revue hajdani kritikusa, a Whistlerrõl szóló könyv szerzõje, aki minden festett finomság és csín szerelmese, s ebben a mûben gyakran valóban roppant érzékenyen adja vissza az eredeti hangvételû amerikai festõ képeinek mívességét és színvilágát. És mialatt öltözködöm, hogy Verdurint kövessem, ami õt illeti, folyamatosan meséli, imitt-amottszinte ijedten s akadozva gyónja meg, hogy Fromentin Madeleine -jével 1 való házassága után nyomban lemondott az írásról, bizonyára a morfium miatt, és állítólag, legalábbis Verdurin szerint, ennek az lett a következménye, hogy a felesége szalonjában a törzsvendégeknek még csak sejtelmük sincs, hogy a házigazda valaha is írt, és úgy emlegetikneki Charles Blanc-t, Sainte-Victort, Sainte-Beuve-öt 2 és Burtyt, 3 mint akikhez képest õt tökéletesen semmibe veszik. "Nézze, Goncourt, maga meg Gauthier pontosan tudják, hogyaz én Szalonjai m mások voltak, mint az a szánalmas Hajdani mesterek 4 , amit a feleségem körében remekmûnek tartanak."Késõbb a Trocadéro tornyai közelében körülvesz minket a szürkület,az utolsó fellobbanó fénysugár a tornyokat a régi cukrászok ribizlizselévelbevont csúcsaivá alakítja, s míg a quai Conti felé tartunk, ahol a Verdurin-palota áll, a kocsiban a beszélgetés folytatódik, az épületrõl tulajdonosa azt tartja, hogy valaha a velencei követeké volt, és állítólag van benne egy dohányzó, amelyrõl azt meséli, hogy a helyiséget úgy, ahogy van, szinte az Ezeregyéjszaka módjára hozták át valami hírneves palazzó ból, a nevét elfelejtettem, ahol a palazzo kútkávájána Szûz megkoronázása látható, és Verdurin amellett kardoskodik, hogy ez a lehetõ legszebb Sansovino, s a vendégeiknek arra szolgál, hogy a szivarjukról ott verjék le a hamut. S amikor megérkezünk, tengerzöld holdvilág permetez, és valóban arra emlékeztet, amivel a hagyományosfestészet borítja óvón Velencét, és fölötte az Akadémia körvonala a Salutét juttatja eszünkbe Guardi festményein, csakugyan kicsit a Canale Grande partján érzem magam. A palota szerkezete is csalókánképzeletbe ringat, mert az elsõ emeletrõl nem látszik a
rakpart, és felidézi, amit a házigazda állít, mikor elõadja, hogy a rue du Bac neve a révbõl eredhet - a manóba, sose jutott volna eszembe, - itt jártak át hajdan a Notre-Dame-ba a Miramione apácák ájtatoskodni. Gyermekkorom itt kószált szerte a negyedben,ahol Courmont nénikém 5 lakott, s amint újra megpillantom a Verdurin palotával szinte határos "Kis Dunkerque" 6 cégérét, máris visszaszeretek e ritka boltok egyikébe, amelyik nem puszta széldíszként marad fenn Gabriel de Saint-Aubin krétarajzainés áttetszõ vízfestményein, ahol a kíváncsi XVIII. század tétlen pillanataibanelüldögél, hogy megtekintse a francia- és külországi csinos holmik alkuját, és "mindazt, amit legújabban termelt a kézmûipar", ahogy a Kis Dunkerque árujegyzéke hirdeti, az az árujegyzék, amelybõl szerintemcsak Verdurin s jómagam birtokolunk egy-egy példányt, ezek valódi remekei az ékes lapoknak, melyeken XV. Lajos kora végezte számításait,és a fejlécük mintha "Az Osztriga és a Peres Felek"-bõl 7 ábrázolná a hajókkal megrakott végtelenül hullámzó tengert a FermiersGénéraux féle kiadásban. A ház asszonya maga mellé ültet, és nyájasanmeséli, hogy kizárólag japán krizantémokkal díszítette asztalát, ám virágait a legritkább remekmívû vázákba csoportosította, egy bronz vázán például a vöröslõ réz-szirmok olybá tûnnek, mintha eleven virágok hullatnák. Itt van Cottard doktor és a felesége, Viradobetski, a lengyelszobrász, a mûgyûjtõ Swann, egy magas orosz hölgy, hercegnõ, akinek ov-ra végzõdõ neve kiesett az emlékezetembõl, és Cottard a fülembe súgja, hogy õ az, aki közvetlen közelrõl rálõtt Rodolphe nagyhercegre, s az õ nyomán Galíciában és Észak-Lengyelországban mindenütt egészen kivételes helyzetet találnék, amennyiben a fiatal lányok sosem ígérkeznének el olyan võlegénynek, akirõl nem tudják, csodálja-e a Faustin t. 8 "Maguk ezt nem érthetik, maguk és a többi nyugati - veti oda a hercegnõ mintegy következtetésként, és csakugyan az a benyomásom, hogy ritka értelmes nõ -, hogy egy író ennyire behatoljon egy asszony bensõ életébe!" Kiborotvált állú és ajkú férfi, udvarmesteri pofaszakállal, a másodikban tanító tanár tréfáinak leereszkedõ hangnemében ad elõ, osztályelsõivel eljár a Saint Charlemagne ünnepségekre, ez Brichot, a professzor.Ahogy Verdurin kiejti elõtte nevemet, nem említi, hogy ismerné könyveinket, és hirtelen feldühít, és kedvemet szegi a Sorbonne szervezte összeesküvés, ami még ebbe az engem ünneplõ szíves otthonba is elhozza az ellentmondást, az ellenséges szellemet, a szándékolt hallgatást. Az asztalhoz vonulunk,és ekkor megkezdõdik a tányérok pazar seregszemléje, egyszerûen a porcelán-mûvészet remekei, az ínyenc étkezés közben felajzzák a mûkedvelõ figyelmét, aki a legnagyobb készséggel hallgatja a mûvészies fecsegést, - a szélükön sarkantyúvirág színû Yung-Csing 9 tányérokon duzzadt szirmukat hullatják a kéklõ vízi íriszek, s igazán szemrevaló a halászmadarak és a darvak hajnali röpte, a hajnal színárnyalatatökéletesen egyezik a boulevard Montmorency feletti pirkadat ébredéskor naponta rám vetett pillantásával, - a szász tányérok aprólékos kidolgozásukkal jóval negédesebbek, ahogy rózsaszínjük alélt vérszegényen fordul át lilába, borseprõ-szín tulipánjuk csipkézetével, a szegfû, vagy a nefelejcs rokokójával, - az arany-örvös sŠvres-i tányérok fehér rovátkáiknak egymást átvágó finom vonal-rácsozatával, vagy a tányér krémsima öblét övezõ kecses dombormûvû arany szalaggal, - végül az ezüstnemû minden darabján Louvecienne-mirtuszok futnak, Dubarry asszony 10 rájok ösmer. Ami pedig talán ugyanilyen ritka, s bizony, ugyancsakemlítésre méltó, az a felszolgált dolgok minõsége, a finoman párolt,párizsi módra mártással készült ételnemû, bátran kijelenthetjük, hogy a legnagyobb vacsorákon sohasem tálalnak ilyet, és engem a Jean d'Heurs-i 11 mesterszakácsok remekeire emlékeztet. Még a kövér libamáj-pástétomnaksincs köze ahhoz az ízetlen kenõmájashoz, amit többnyire a fenti néven szolgálnak fel; és nem ismerek túl sok helyet, ahol az egyszerû krumplisalátát így készítenék, olyan krumpliból, amely a feszes japán elefántcsont virágbimbókra emlékeztet, az ódonra-fakult elefántcsont kiskanalakra,mellyel a kínaiak vizet loccsantanak a frissen kifogott halra. Vörösbe játszó ékszer
elõttem a velencei pohár, a léoville-i páratlan bordóit Montalivet-éktõl 12 vásárolták, s merõ mulatság a szemnek, sõt, miként hajdanában mondották, még a szájnak is ingere,ahogy betálalják a félszegúszóhalat, semmi köze az akár a legfényûzõbbasztaloknál is állottan felszolgált rombusz-halakhoz, melyeknek hátán a késedelmes szállítás következtében a szálka-minta kirajzolódik; nem tésztás ragaccsal szolgálják fel a rombuszhalat, amit fehérmártás néven készít annyi elõkelõ ház mesterszakácsa, hanem valódi besamelmártással, amelyet fontonként öt frank ára vajjal dúsítanak; látjuk, amint bámulatos Csing-Hon tálon hozzák be a rombusz-halat, a lenyugvó nap bíbor sugarai szelik át a tengert, ahol vígan hajókázik egy languszta-raj, oly különlegesenadja vissza durva pettyezetüket, mintha az élethû páncélra öntöttékvolna, egy hálószerûen díszített tál, amely csöpp kínait ábrázol,amint kihorgássza a hasán ezüstösen kék, igézõen gyöngyházfényû halat. Amikor megemlítem Verdurinnek, hogy bizonyára pompás gyönyört éreza keresetten fényûzõ eleség láttán, olyan gyûjteményben, amilyet jelenlegegyetlen herceg sem vallhat magáénak a vitrinüveg mögött, a háziasszony mélabúsan veti oda: "Nyilván nem ismeri õt eléggé". Férjérõl pedig úgy mesél nekem, mint egy hóbortos eredeti fickóról, aki közömbösmindeme kellemek iránt, "egy eszeveszett mániákus alak, ismételgeti, igen, tökéletesen rögeszmés, akinek elõbb támad gusztusa egy üveg almaborra, és közönséges módon, hidegen, azonnal fölhörpinti a normann tanyán". És a vonzó asszony, a táj színeinek igaz szerelmes szavaival,áradó lelkesedéssel beszél Normandiáról, ahol laktak, arról a Normandiáról,amely minden bizonnyal egy végtelen angol park, illatos magas szálfákkal Lawrence 13 modorában, természetes pázsitját porcelán-rózsaszín hortenziák szegélyezik a cryptomeria 14 bársonyával,egy parasztkapuba a csupa díszfonatos cégéreket utánzó két összefonódottkörtefát véstek, és ahogyan a gyûrött kénsárga rózsák boltozatot alkotnak fölötte, az GouthiŠre 15 bronz falikarán a virágoság természetes esésére emlékeztet, arról a Normandiáról beszél az asszony, amelyikrõl a nyaraló párizsiaknak még csak sejtelmük sincs, mert Normandia bekerített birtokokkal zárkózik el a külvilágtól, és Verdurinék megsúgják, hogy nekik sikerült mindenüvé bejutniuk. Napszálltakor álmosan huny ki az összes szín, a szinte alvadt tenger savós kékjén kívül semmi sem világít - "Dehogy, semmi köze ahhoz a tengerhez, amit maga ismer, tiltakozik veszetten szomszédnõm, amikorelmesélem, hogy Flaubert elvitt bennünket az öcsémmel Trouville-ba, egyáltalán semmi, de semmi köze, velem kell jönnie, vagy sosem tudjameg" - a virágzó tüll-rózsaszín rododendronok valóságos vadonán keresztültérnek haza, egészen becsípnek a szardínia-feldolgozó telepek szagától,ami a férjének fertelmes asztma-rohamokat okoz, - "Bizony ám, hogy azt, kardoskodik, valódi asztmatikus rohamot". A következõ nyáron visszatértek, egy egész mûvész-telepet szállásoltak be egy régi kolostorból kialakított
csodálatos középkori szálláshelyre, amelyet jóformán fillérekért béreltek. S szavamra, ahogy elhallgatom ezt a nõt, akibár választékos társaságokban fordult meg, mégis elõbukkannak szavaiból az eleven, pórias kifejezések, amelyekkel olyan színben tünteti föl a dolgokat, ahogy képzeletünkben látjuk, és összefut a nyál a számban, amikor elárulja, milyen életet éltek odalent, mindegyikük a sajátkis cellájában dolgozott, majd ebéd elõtt mindenki a hatalmas kétkandallósszalonban gyülekezett, szellemi tornával vegyes magasröptû csevegésre, eszembe juttatja, amit Diderot elevenít fel remekmûvében, a Mademoiselle Volland-hoz írt levelei ben. 16 Aztán ebéd után mindnyájan kisétálnak, legyen hirtelen szélroham, égessen akár a napsütés, verjen sugárban a zápor, melynek fényes sávjain átszûrõdnek az erdõszéli évszázados bükkfák göcsörtjei, az esõ rostélya elé tárják a XVIII. században annyira kedvelt növényi szépet, és a cserjék ágaira aggatva virulón bimbóznak az esõcseppek. Meg-megállnak hallgatni a a finom pacskolást, a hûvösség szerelmese, a pirók fürdõzik cseppnyi takarosnymphenbourg-i 17 fürdõkádjában, egy fehér rózsa virágcsészéjében. És mivel Elstir ottani finom pasztell tájképeirõlés virágairól beszélek Mme Verdurinnek, ingerült fejrántással veti oda: "Hisz' én voltam, aki megismertette mindezzel, jól hallja, mindennel, de mindennel, az érdekes zugokkal, az összes motívummal, a képébeis vágtam, amikor elhagyott minket, ugye, Auguste, minden motívummal, amit csak festett! A tárgyakhoz értett, nem mondom, az igazság kedvéért meg kell hagyni, azt elismerem. Hanem virágot, azt aztán sose látott,még az orvosi zilizt sem tudta megkülönböztetni a mályvarózsától. Én tanítottam meg rá, hogy felismerje, nem fogja nekem elhinni, hogy felismerje a jázmint!" Be kell vallanom azonban, van abban valami meglepõ, hogy a virágok festõje, akit a mûkedvelõk ma elsõrangúként emlegetnek, s még Fantin-Latournál is többre tartanak, talán sose lett volna képes a jelenlévõ hölgy nélkül egy jázmint megfesteni. "Így van, szavamat adom rá, hogy a jázmint; mindegyik rózsáját nálam festette, vagy én vittem neki. Nálunk csak M. Tiche-nek hívták; kérdezzemeg Cottard-t, Brichot-t és az összes többieket, vajon nagy embernek tekintettük-e körünkben. Még õ is mulatott volna rajta. Én tanítottam meg elrendezni a virágait, kezdetben nem tudott zöld ágra vergõdni velük. Sose volt képes csokrot kötni.
Nem volt veleszületett ízlése a válogatáshoz, figyelmeztetnem kellett: ¯Nem, ilyet ne fessen, ez nem éri meg, fesse a másikat . Ó, ha akkor is hallgatott volna ránk, amikor az életét rendezte el, nem megy bele abba a mocskos házasságba!" És a múlt felé fordulva hirtelen lázas tekintettel merül el az ábrándozásban, idegesen kötözködik, és kifacsart, fájdalmas beállításában, ahogy a ruhaderék puha kézelõjébõlujjperceit kényszeresen kinyújtja olyan, mint egy csodálatos festmény, amit tudomásom szerint sohasem festettek meg, leolvasható róla az egész visszafojtott lázadás, a finom nõi érzéseiben, tartózkodásábanmeggyalázott barátnõ minden haragos sértõdékenysége. Aztán arról a csodás arcképrõl, Cottard-ék családi képmásáról mesél nekünk, amelyet Elstir festett neki, és amelyet a Luxembourg-nak ajándékozott, amikor összezördült a festõvel, s megsúgja, õ adta a festõnek az ötletet, hogy a férfit frakkban ábrázolja, hogy érvényesüljön a gyolcs habzó szépsége, és õ választotta az asszony számára a bársonyruhát, amelyen megpihenhet a szem a szõnyegek, a virágok, a gyümölcsök, és a lánykák balerina-szoknyára emlékeztetõ fátyolszövet ruhájának világos árnyalatú káprázata közepén. Õtõle származik a fésülködés ötlete is, ami aztán dicsõséget hozott a mûvésznek, s lényegében abból áll, hogy az asszonyt ne ünneplõben ábrázolja, hanem hétköznapi bizalmas életében. "Mondtam is neki: Hiszen a fésülködõ, törülközõ, lábát melengetõ nõnek számos, leonardóian kecses, érdekes mozdulata van, amikor azt hiszi, senki nem látja!" Hanem Verdurin intése arra utal, hogy az éledõ felháborodás egészségtelenül hat a feleségében rejtõzõ súlyos idegbetegre, ezért Swann megcsodáltatja velem a fekete gyöngy nyakéket, melyet a házúrnõje visel, s az asszony maga vásárolta patyolat fehéren Mme de Lafayette egyik leszármazottjának árverésén, a nagyasszonynak pedig Angliai Henrietta ajándékozta, s a gyöngyök Verdurinék lakásának egy részét elpusztító tûzvészben feketedtek meg, amikor valami olyan utcábanlaktak, amelynek a nevére már nem emlékszem, a tûzvész után megtaláltáka nyakéket tartalmazó ládikát, hanem a gyöngysor teljesen megfeketedett. "Én pedig ismerem a képmásukat, a gyöngyökét, magán Mme de Lafayette vállán, igen, a tökéletes másukat, erõsködik Swann, amikor a vendégek kissé elképedten kiáltanak fel, ott van a hiteles kép Guermantes herceg gyûjteményében. A világon nincs párja ennek a gyûjteménynek, jelenti ki Swann, és feltétlenül nézzem majd meg, a neves herceg Mme de Beausergeant nénikétõl örökölte, a herceg kedvenc unokaöccse volt Mme de Beausergeant-nak,a késõbbi Mme de Hazfeldnek, Villeparisis márkiné és a hannoveri hercegasszonynõvérének, hajdanán Hannoverben az öcsém meg én igencsak kedveltüka Basin névre hallgató bûbájos bambino arcú fiúcskát, és a herceg csakugyan ezt a keresztnevet viseli. Erre aztán Cottard a tökéletesenválasztékos emberrõl árulkodó finomsággal átugorja a gyöngyök históriáját,és közli velünk, hogy az effajta súlyos
szerencsétlenségek az emberi agyban pontosan ugyanolyan elváltozásokat hoznak létre, mint amilyeneket az élettelen anyagbanveszünk észre, s az orvosok átlagára nem jellemzõ filozofikussággal említi meg Mme Verdurin saját belsõ inasát, akit annyira megrémített ez a tûzvész, amelyben kis híján odaveszett, hogy más emberré vált, írása oly mértékben változott meg, hogy az esetrõl tudósító elsõ levélrõl, amit gazdái akkor Normandiában kaptak, azt hitték, valami kópé a bolondját járatja velük. Cottard szerint nemcsak a kézírása lett egészen más, hanem azt állítja, hogy amilyen józan életû volt korábban a férfi, olyannyira fertelmes korhellyé vált, úgyhogy Mme Verdurin kénytelenvolt elküldeni. És a ház asszonya kecses intésére a képzeletre erõsenható tudományos értekezés átvonul az ebédlõbõl a velencei dohányzóba,ahol Cottard elmeséli, hogy igazi tudathasadásos eseteknél volt jelen, és megemlít a betegei közül egyet, nyájasan fel is ajánlja, hogy hozzám is elhozza, akinek elég, ha megérinti a halántékát, hogy egy másik életre ébressze, ahol semmire sem emlékszik az elsõbõl, így bármilyen becsületes ember is ebben az életében, sokszor letartóztatták elkövetett lopásai miatt a másikban, ahol egyszerûen cégéres gazember. Amire aztán Mme Verdurin finoman megjegyzi, hogy a színházat, ahol a nevetségesbonyodalom a kórtan félreértésén alapul, az orvostudomány valósabb témákkal láthatná el, és ahogy szó szót követ, Mme Cottard elõhozakodik történetével, hogy a meseíró skót Stevenson, gyermekei esti kedvence,egészen hasonló alapgondolatot dolgozott fel mûvében, e névre aztánSwann szájából megsemmisítõ állítás hangzik el: ¯Hanem Stevenson páratlanulnagy író, esküszöm magának, M. de Goncourt, roppant nagy, felér a legkiválóbbakkal . S mivel a teremben, ahol dohányzunk, megcsodáloma hajdani Barberini palotából való címer-kazettás mennyezetet, sajnálatomnakadok hangot, amiért ¯londrŠs havannaszivarjaink hamuja fokozatosan befeketetíti az egyik lapos szökõkútmedencét, erre aztán Swann elmeséli, hogy azokon a könyveken, amelyek Napóleon tulajdonában voltak, ésmelyeket most antibonapartista nézetei dacára de Guermantes herceg birtokol, hasonló jellegû foltok tanúskodnak arról, hogy az uralkodó bagózott, ekkor Cottard-ról kiderül, hogy ez az érdeklõdõ szellem valóban mindennek utánajár, s kijelenti, hogy a foltok egyáltalán nem ebbõl származnak, - ¯ilyesmi itt szóba se jöhet , erõsködik fensõbbségesen -, hanem abból a szokásából, hogy mindig, még a csatamezõn is volt a keze ügyében medvecukor pasztilla, hogy a májpanaszait enyhítse.Merthogy májbajos volt, és abba is halt bele - szûrte le a doktor."
1 Eugene Fromentin francia festõ, 1817-1876. Egyetlen regényének, a Dominique címûnek hõsnõje Madeleine, aki rokonítható Mme Verdurinnel.
2 Mind a hárman XIX. századi kritikusok. Charles Blanc 1813-1882, Paul de Saint-Victor 1825/7-1881, Charles Augustin Sainte-Beuve 1804-1869.
3 Philippe Burty mûkritikus és mûgyûjtõ, Goncourt barátja 1830-1890.
4 A Hajdani mesterek Fromentin a flamand festészetrõl 1876-ban közölt tanulmánya, míg Verdurin Szalonjai szükségképpen fiktív.
5 Anyai nagynénjük és gyámuk, Nephtalie de Courmont a mûtárgyak és a nyelv szeretetére okította a fivéreket.
6 Parányi csecsebecsék boltja volt Párizsban a Richelieu és a Menars utca sarkán.
7 Az Osztriga és a Peres Felek "L'Huitre et les Plaideurs" La Fontaine fabulája (IX,9), míg a Fermiers Généraux 1762-es kiadása csupán a Mesék et tartalmazza. (Magyarul megjelent La Fontaine: Mesék és Széphistóriák címû kötetében a Magyar Helikon kiadásában 1980-ban, Kálnoky László fordításában. Az eredeti metszetek Simon és Coiny mesterek alkotásai.)
8 A Faustin Edmond de Goncourt 1882-ben kiadott regénye, színésznõ hõse a szerelemmel szemben hivatását részesíti elõnyben.
9 Yung-Csing és Csing-Hon kínai császárok. Uralmuk híres porcelán- és kerámiamûvészetérõl.
10 Az eredeti szövegben régies nevén, Luciennes-ként szerepel Mme du Barry Párizs környéki kastélya.
11 Kastély a Meuse (Maas) mellett, ahol Goncourt 1881-ben vendégeskedett.
12 Marthe Camille Bachasson, Montalivet grófja, 1801-1880, Lajos Fülöp hajdani minisztere.
13 Sir Thomas Lawrence angol királyi festõ, 1769-1830.
15 Pierre Gouthiere, francia bronzöntõ és vésnök, 1740-1805 (más források szerint 1732-1813/4). Louveciennes-ben és Trianonban is dolgozott.
16 Diderot Sophie Volland-hoz címzett levelei olyan silány kiadásban jelentek meg 1830-ban, hogy Goncourt korában valóban csak a hozzáértõk ismerték.