PÉTERFY GERGELY

Délelõtt

(Frankel)

A Székely utcai borozóban, egy félhomályos sarokban, a pianínó mellett, amelyet ilyen korai órán még zöld bársonyvédõ takart (ezt csak este hét körül emelte le róla s hajtogatta gondosan össze Henter Pál, a bánatos, halál szélén toporgó, kiöregedett bárzongorista, aki csütörtök esti "klubnapjainkon", amelyeket Imrével és Sculptorral a nõket kizárva és minden ellenkezésükkel és gonoszkodásukkal dacolva szigorú rendszerességgel megtartottunk, kellõ számú fröccs után medvejárásos szovátai éjszakákról és langyos herkulesfürdõi hajnalokról mesélt, telekönnyezve a fröccsét), farkasszemet néztem Sculptor öregségével, amely fenyegetõen és vádlón sûrûsödött, és ahogy telt az idõ és fogytak a fröccsök, mindennel és mindenkivel szembeni, õsöreges gyûlölködéssé, zsémbelõ epésséggé alakult.
Sculptor és Kõnig úgy istenigazából csak egyszer találkoztak, éspedig Szentendrén, Sculptor házában, egy házibulin. Kõnig alighanem véletlenül keveredett oda, vagy épp ellenkezõleg, megtudta valahonnan, hogy én is, Sculptor is ott vagyunk, és szántszándékkal csapott le ránk: hogy melyik volt az igaz?, sohasem derült ki. Mindenesetre amikor megérkezett, õszintének tetszõ csodálkozással konstatálta, hogy éppen ide és éppen most vetette a sors, és el is mondott egy hosszú és sokszálú történetet, amelynek eredményeképp itt kötött ki: a történetben nõk és italok játszották a fõ szerepet. Párhuzamként elsõsorban az Odüsszeiá ra és az Ulysses re hivatkozott, valamint egy senki által nem ismert francia regényre, amelyet állítólag a minap németül olvasott. Kõnig valóban ivott, ami ritkaság volt, egyrészt nem bírta az italt, másrészt nem is volt rá szüksége, mert alapjáraton is állandóan olyan egzaltált állapotban volt, amit az ital úgyszólván az eszelõsségig fokozott. Elsõ, Sculptorhoz intézett kérdése az volt, hogy hogyan képes ilyen ronda házban lakni, majd a választ figyelemre sem méltatva arról érdeklõdött, hogy milyen italok állnak rendelkezésre, és hogy van-e szabad nõ. Ha ilyen jellegû kérdésekkel a nyílt utcán vagy a saját házán kívül bárhol máshol szembesül, Sculptor valószínûleg habozás nélkül üt, otthon azonban, ahol igen sokat adott a házigazdai udvariasságra, a vendégbarátságra meg ilyesmikre, egyszerûen vállon veregette Kõniget, majd valahogy úgy, ahogy egy rutinos ápoló tessékelheti ravasz cselvetéssel a gumiszobába a dühöngeni készülõ õrültet, beterelte Kõniget a konyhába és különféle italokat sorakoztatott fel elõtte az asztalon, majd pedig közölte, hogy szabadon válogathat a rendelkezésre álló nõk között, már amennyiben azok hajlandóak szóba állni vele, illetve amennyiben nem alkalmaz erõszakot. Kõniget meglepte a lekenyerezõ modor, valószínûleg másra számított, esetleg, hogy megpróbálják kidobni, és akkor végre tettlegességre kerülhet a sor, vagy azonnali, éles szócsatára már a bejáratnál, amelyet beljebb hatolva immár a gyõzelem reményében folytathat - akárhogy is, inni kezdtek, és Sculptor a lehetõ legrosszabb taktikát választva megpróbálta elszórakoztatni Kõniget, elmondott két rövid anekdotát, amelyeket Kõnig jeges arckifejezéssel hallgatott végig, majd közölte, hogy ezek egytõl egyik baromságok, és még csak minimális hatással sincsenek a nevetõrendszerére, egyszóval ingerküszöb alattiak. Én ekkor már sejtettem, hogy nem lesz jó vége a dolognak, és minthogy amúgy is egy nõvel voltam elfoglalva, visszamentem a nagyszobába, a táncolók közé, azonban sem a nõre, sem a táncra nem tudtam igazán odafigyelni. Körülbelül fél óra telhetett el így, amikor egyszer csak Kõnig is megjelent a táncolószobában, egy helyi festõ társaságában, akinek szempillantások alatt szétesztétizálta a képeit, oldalszámokig bontott hivatkozásokkal különféle kurrens esztéták mûveire, és bonyolult logikai struktúrába ágyazva. A festõ megkérdezte, hogy Kõnig szerint ezek után neki érdemes-e inkább öngyilkosnak lennie, amire Kõnig habozás nélkül igennel válaszolt. A festõ utolsó szalmaszálként abba a kérdésbe kapaszkodott, hogy hol látta Kõnig az õ képeit, amire Kõnig azt válaszolta, hogy természetesen sehol, õ nem szokott képeket nézegetni, a festészetet anblok utálja. Erre a festõ dulakodni próbált, ám néhány sorstársa lefogta azzal, hogy ez egy hülye bölcsész, akivel elvbõl nem érdemes foglalkozni. Ez a konfliktus tehát elsimulni látszott, Kõnig ott maradt egyedül a táncolók között, a falnak támaszkodva. Az egy év alatt, amióta nem láttam, alaposan megváltozott: a súlyosodó pajzsmirigyproblémák miatt a szemei a szokottnál is dülledtebbek voltak, a haj lenõve, zsírosan. Izzó szemmel figyelte a társaságot, mint aki új áldozatot keres. Nem mentem oda hozzá, pedig tudtam, hogy nagyon szenvedhet, ami egyébként saját bevallása szerint természetes alapállapota volt. Rövidesen ismét eltûnt a konyha irányába, én tovább foglalkoztam a nõvel, sokat is ittam, és éppen kezdtem volna elfeledkezni Kõnigrõl, amikor kintrõl, az emelet felõl hangos kiáltások, ajtócsapkodás hallatszott, majd Sculptor hisztérikus sikoltásai. Valamennyien a hallba sereglettünk, és azt láttuk, hogy Kõnig szabadkozva hátrál lefelé a lépcsõn, azt hajtogatva, hogy õ csak beszélgetni próbált, és a problémákat õszintén feltárni, és hogy Sculptortól is hasonlókat várt el, illetve hát hogy balga módon azt feltételezte, hogy Sculptor képes épkézláb emberi dialógusra, mondjuk Platóni értelemben, nem, most egyáltalában nem úgy gondolja, hogy õ volna valamiféle Szókratész, Sculptor meg mondjuk Menón, ugye, példának okáért, hanem csak úgy, humanista értelemben, lásd például Erasmus, de említhetne például Thomas Mann-i dialógusokat, azokat legalábbis, amelyeket Thomas Mann szeretett volna írni, ám sohasem sikerült neki. Miközben Kõnig ezeket mondta, sebesen hátrált lefelé a lépcsõn, mert Sculptor eltorzult arccal, karjaival szélmalom módjára csépelve taszigálta lefelé, majd pedig nyilván belátva a helyzet tragikomikus voltát, hirtelen megfordult, felszaladt az emeletre, bezárkózott a szobába, és onnan üvöltötte, fel-felcsúszó fejhangon, hogy mindenki azonnal takarodjon a házából a picsába. Egy darabig zavartan álldogáltunk a hallban, néhányan, akik nem ismerték az elõzményeket, Kõniget vették ápolásba, aki önelégülten de ugyanakkor õszinte riadalommal mutogatta felrepedt száját, és azt hajtogatta, hogy ez a Sculptor egy vadállat, aztán belátva, hogy tovább valóban nincs maradásunk, kiléptünk a bizsergõ tavaszi éjszakába.
Jellemzõ, hogy késõbb, a Székely utcai borozóban töltött délelõttök folyamán és bárhol máshol is, ha Kõnigrõl esett szó, Sculptor szisztematikusan kerülte ezt az estét. Mintha teljesen kitörölte volna az emlékezetébõl, olyasmiket mondott, hogy kedve volna már egyszer Kõniggel úgy istenigazából beszélgetni, vagy vendégül látni a saját házában: ilyenkor úgy nézett rám, mintha arra kérne, hogy én is csatlakozzak ehhez a hárítási mûvelethez, és kicsit nagyképûen is, mintha azt akarná érzékeltetni, hogy alkalomadtán sokkal jobb barátok lehetnének õk ketten, mint én voltam Kõniggel. Csak egyszer tûnt úgy, hogy kimondottan arra az estére céloz, amikor híre kelt, hogy Kõnig betegsége súlyosbodik, és Sculptor a fröccse fölé hajolva, mintha csak magában, legfeljebb a pohárnak beszélne, leplezetlen kárörömmel és egyszersmind önkínzó õszinteséggel azt mondta, hogy Kõnig remélhetõleg mihamarabb meg is hal, mert azzal a tudattal, hogy Kõnig a világon van, egyszerûen nem lehet élni. Az ilyen mondatok után, tizenegy-féltizenkettõ körül olyan csend tudott lenni a Székely utcai borozóban, mintha egyedül maradtunk volna egy szétbombázott város közepén, törmelék alá temetett óvóhelyen. Fogyott a bor, finoman kezdtek szétcsúszni a dolgok, és Sculptor szemének csillogásán, amely a maga acélos kékjével annyira emlékeztetett az enyémre, láttam, hogy barátom újabb rejtélyektõl terhelt gondolatok felé közeledik, és csak azon gondolkodik, hogyan tudná személyem elleni támadásba burkolni saját fájdalmát.
 

(Bartók)

A gimnáziumban, a tizenegy órai nagyszünet elõtt, a neobarokk templom oldalfalára nézõ osztályteremben, az utolsó padban, a pad alatt titokban a Faust ot lapozgatva (amit humán tárgyakat tanító tanáraim anyámra való tekintettel diszkréten elnéztek, reál tantárgyak oktatói ellenben anyámra való tekintet nélkül üldöztek), télbe hajló novemberi-decemberi napokon, amikor elõször eredt el a hó, azok a rituális általános-iskolai pillanatok jutottak eszembe, amikor ilyenkor, az elsõ hónál a tanár egy nagylelkû gesztussal befejezettnek nyilvánította az órát, és valamennyien az ablakokhoz tódultunk bámulni a hópelyheket, amelyeket ott a gimnáziumi osztályteremben a matematikaóra száraz unalmában elálmosodva rajtam kívül csak a Hajdú figyelt, aki már akkor laposüveggel jött be a tanításra, és buddhista filozófusnak készült, és aki kicsengetés után gyakran elkísért a díszterem kakasülõjére vagy a padlástérre, ahol a nagyszünetben Kõniggel találkozni szoktunk.
Mert a nagyszünetet, ellentétben a megelõzõ és az azt követõ negyedórás szünetekkel, amelyeket Annával, minden esetben Kõniggel töltöttem, és Anna ezekre a szünetekre nem is jött velem, mert tartott Kõnigtõl és nem kedvelte a jelenlétét, ahogy Kõnig sem az övét, és ahogy Anna kísérleteket tett arra, hogy megszerezze a nagyszünet fölötti hatalmat, Kõnig is kísérleteket tett, hogy megszerezze a negyedórásak fölöttit. Mindkettejük eszköze a hisztéria és a csábítás volt, Kõnigé intellektuális, Annáé fizikai értelemben, ezért a Kõniggel töltött nagyszünetben nem igazán éreztem jól magam, mert Anna kellõen felvillanyozott a testi örömök lehetõségével, de a negyedórás szünetekben sem éreztem igazán jól magam, mert a testi örömök után nemigen volt mirõl beszélni Annával, és a szerelemre vonatkozó verbális fegyvertáram az évek során hitelét vesztette és kimerült.
Az elsõ negyedórás szünetek voltak igazán jók Annával, amikor tartott még a kora reggeli találkozások mámora, fõleg abban az egy évben, amikor már nem aggasztotta annyira a bátyja állapota, és az apja is életben volt. Általában a két emeletet összekötõ hátsó lépcsõnél találkoztunk, a nyugdíjas liftes szobácskája mellett, ahonnan a magatehetetlen ember hullaszaga áradt a folyosóra. A gimnázium, ahogy ez nagy és régi épülethez illik, tele volt használaton kívüli és mindenki által elfelejtett helyiségekkel, régi ásványtárolóval, levitézlett biológiaszertárral, és egy apró szobácskával a tornaszertár mögött, amely tele volt használhatatlanná vált medicinlabdákkal, matracokkal és zsámolyokkal - mind-mind ideális és egyben regényes helyszín a szerelemhez. A helyszínek adta lehetõségeket persze nem csak mi aknáztuk ki, többször került kínos jelenetekre sor, amikor vagy mi riasztottunk fel egy másik párt, vagy minket riasztottak fel, és ezen kívül ott volt állandó veszélyforrásnak Lexi, Kõnig neveltje, aki debil infantilizmussal üldözött bennünket, és rendkívüli élethûséggel utánozta a legkülönfélébb tanárok és tanárnõk, valamint a gondnok és a gondnok feleségének hangját, hogy pánikszerû öltözködésre késztessen bennünket, minthogy az esetleges leleplezõdés számomra anyám miatt az átlagosnál is kínosabb lett volna.
Lexi alacsony, puhányul széles, csecsemõfejû fiú volt, furcsa, kutyahûségû sötétbarna szemmel, amely azonban egyik pillanatról a másikra teljesen õrült fényt tudott sugározni. Lexi volt az az ember, aki, ha Kõnig a nagyszünetben a díszterem kakasülõjén azt mondta, milyen jó volna most ezzel a partvissal leverni a csillárt, fölvette a partvist, és a csillárt leverte. Kõnig az ilyen esetek után elégedetten bólogatott a fejével, és azt mondta, hogy ez a Lexi egy kemény ember, amire Lexi felemelt egy széket és betörte vele az útjába esõ ajtót, vagy feltépte a padlószõnyeget, vagy lehugyozott a díszterem mélyébe, vagy úszöges csúzlival az udvaron piros melegítõjében hadonászó tornatanárra célba lõtt, vagy lehangolta a dísztermi koncertzongorát, vagy a gimnáziumi szimfonikusok kottáiban összekeverte a lapokat, vagy odalépett a csontsüket lifteshez és jó tagoltan elküldte a kurva anyjába.
Lexi egy nyomasztóan nagy és sötét udvari lakásban lakott a Kosztolányi tér közelében a szüleivel, akik egészen speciálisan ijesztõ pár voltak. A mama lengyel nõ volt, aki sohasem tanult meg magyarul, soha nem is dolgozott egy pillanatot sem, hanem egész nap pongyolában bolyongott a sötét lakásban nagy, habos testével, a pongyolán olyan elképesztõen mély dekoltázzsal, hogy amikor idõnként kijött a konyhába, és lehajolva felvett valamit a padlóról, majdnem kisesett a szemünk Kõniggel. Kõnig többször közölte is Lexivel, hogy szívesen megbaszná az anyját, amire Lexi szemében megint felizzott az õrült fény, és eszelõs dühvel esett Kõnignek, aki nagy hahotázva valahogy leszerelte, majd elmagyarázta, hogy neki, mármint Kõnignek minden joga megvan megkívánni Lexi anyukáját, sõt, ez a joga Lexinek is megvan, bátorság kérdése az egész, amire Lexi már õrjöngött, tíz körömmel ugrott Kõnig szemének, aki azonban bivalyerejével könnyedén lefogta a dühöngõ gólemet, és szép lassan vigasztalni kezdte, valósággal elringatta, amire Lexi lassan megnyugodott és visszazökkent a székére, és rövidesen valami új rombolóötlettel állt elõ, amit holnap a gimnáziumban végrehajt.
Kõnig tulajdonképpen a saját gyerekének tekintette Lexit, és többször elérzékenyülve nekem is elmondta, hogy neki aligha lesz a jövõben gyereke Lexin kívül, akinek a nevelését a görög paideia értelmében felvállalja, és boldogan vezeti a felnõtt korig az ifjút. Ennek megfelelõen Kõnig hosszú délutánokon keresztül Spinozát olvasott föl Lexinek, és a gyakorlatra fordítva kommentálta, majd pedig áttért Nietzschére és a fiatal Lukácsra, aminek a következménye az lett, hogy néhány hónap múlva zavart szemû, pattanásos elsõsök tûntek föl Lexi körül, aki a gimnázium egy rejtett, földszinti zugába húzódott vissza tanítványaival, és Spinozáról és a fiatal Lukácsról adott elõ nekik, idõnként összekeverve a latin kifejezéseket, ámde nagy lelkesedéssel. Kõnignek nem nagyon tetszett a dolog, kedvetlenül ténfergett a nagyszünetekben, amelyeket immár nem színesített meg Lexi rombolókedve, és arról beszélt, hogy ez a mesterek sorsa, hogy elhagyják a tanítványai és szétcincálják a tanítását, és annak gyöngyeit disznók elé szórják. Néhány hétig tartott ez az átmeneti állapot, Kõnigben küzdött az apai szeretet és a megcsúfolt mester dühe, míg egy napon megjelent Lexi és tanítványai körében. Hosszú elméleti felkészülés elõzte meg a dolgot, Kõnig több irányból és többféleképpen is kifejtette, hogy Lexinek nem tesz jót ez a dolog, Isten õt nem filozófusnak, hanem a tett emberének teremtette, és hogy Lexi tévúton jár, ezért segítenie kell neki, ahogy ezt akár a gyermekével tenné. Megjelent tehát Lexi tanítványi körében a földszinten, és egy ideig szótlanul hallgatta a gólem eszmefuttatásait, aki fülig vörösödve, el-elcsukló hangon folytatta, amiben éppen volt, de látszott, hogy Kõnig jelenléte a lehetõ legteljesebben összezavarta. Kõnig megvárta, amíg Lexi teljesen belezavarodik a Heidelbergi esztétikába meg az emberfeletti emberbe, aztán feltett néhány elegáns kérdést, majd pedig meg sem várva, hogy Lexi végighebegje, szétszedte állítólagos válaszait, végül a pattanásos és riadt szemû tanítványok füle hallatára szép alaposan kifejtette Lexit érintõ, lesújtó elképzeléseit. Ezek után néhány napig Lexi nem jelent meg a gimnáziumban, amikor pedig ismét elõkerült, egyenesen ránk tört a nagyszünetben, a díszterem kakasülõjén, és kertelés nélkül kijelentette, úgy döntött, márpedig filozófus lesz. Éktelen nevetésben törtünk ki, Lexi pedig értetlenül álldogált, majd pedig egy ugrással az ablaknál termett, letépte a bíborvörös brokátfüggönyrõl a súlyos aranypaszományt és csépelni kezdett bennünket, végigkergetve az épület csaknem teljes folyosórendszerén, amellyel általános megrökönyödést és botrányt váltott ki gimnáziumszerte. Kõnig attól fogva nem foglalkozott Lexivel, és azt hajtogatta, hogy csalódott az apa-fiú viszonyban, amely egyike a világ leghasznavehetetlenebb viszonyrendszereinek, és hogy Lexi nem igazi Télemakhosz, hanem egy hálátlan torzszülött.
Ekkoriban kezdtünk összejárni a dohányosokkal, akik külön kasztot alkottak, mert a szüneteket természetesen dohányzásra használták ki. A harmadik emeleti vécét, ahol a szünetekben gyülekeztek, s amely a legtávolabb volt a tanáritól, ahonnan idõnként egy-egy túlbuzgalomra hajlamos pedagógus a tornatanárok fizikai segítségét is igénybe véve razziára indult a dohányosok kézrekerítésére, csak egy keskeny folyosó választotta el a díszterem kakasülõjének bejáratától, tehát az átjárás elvileg nem volt lehetetlen. Én magam akkoriban nem dohányoztam, mint ahogy Kõnig sem, de nem csak ez volt az oka annak, hogy a dohányosok kasztjával korábban nem érintkeztünk, hanem sokkal inkább az, hogy a dohányosok hallani sem akartak Spinozáról, a fiatal Lukácsról vagy éppen a Wohltemperiertes Klavier ról Richterrel, ellenben kívülrõl fújták az enbéegy és enbékettõ aktuális állását és a kurrens európai és tengerentúli rockzenét, és ez a két világ, jóllehet sem a foci, sem a rockzene nem hagyott hidegen, számomra meglehetõsen távol esett egymástól, Kõnig pedig mélységesen megvetette mind az enbéegyet, mind az enbékettõt, mind pedig az európai és tengerentúli rockzenét. Egyetlen ember volt, aki mindkét világban meglehetõs otthonossággal mozgott: Lovasy. Lovasy orvosszülõk gyereke volt, azonnal megérezte Kõnigben a potenciális beteget, és olyan féltõ gondoskodással vette körül, amely Kõniget teljesen lefegyverezte. Ez is azon a nyáron kezdõdött, amelyet én csaknem egészében Németországban töltöttem, és csak visszaérkezve értesültem Kõnig betegségérõl, s amely nyarat Lovasy szinte teljes egészében Kõnig betegágya mellett töltött, a könyvekkel zsúfolásig tömött, matracszagú kisszobában.
 

(Szentjánospuszta)

Szentjánospusztán, a Kreisz Tomi Duna-parti kocsmájához vezetõ úton, ahogy lassan kitágult a völgy, egyre melegebb lett, és megéreztem a folyó összetéveszthetetlen szagát, amely a Kreisz Tomi kocsmája felõl érkezõ sülthal-, savanyú uborka- és sörszaggal keveredett. A tízes út volt a határ, ami a transzszilván hideget árasztó völgyet elválasztotta álmaim déljétõl, a Dunakanyar szorításából hirtelen kilépõ kitágult folyóvölgy forró nyárszagától. Amit tíz méterre a tízes úttól délre a hideget lehelõ fenyõk alatt, erdei siklós, repkénnyel befutott kõfal tövében mohos kõasztalok és a harmatot kiizzadni sosem képes öntöttvas-székek ígértek, azt a tízes úttól tíz méterre északra a vakító fehér murvával felszórt kerthelyiségben sorakozó, forróságtól és nehéz könyököktõl dudoros bádogasztalok tartották meg, ahol a még nedves fürdõnadrágban úgy lehetett leülni a csõvázas, bükkfabordás székekre, mintha egyetlen, soha véget érni nem akaró nap volna a nyár, és már nem volna érdemes elmozdulni sötétedésig. Kreisz Tomi bádogasztalai mellõl szinte látni lehetett, ahogy a völgybõl legördülõ pára visszapattan a tízes út fekete aszfaltján meredõ hõfalon, és visszasomfordál a koboldok járta erdõbe bolondgombákat növeszteni. Kreisz Tomi kocsmája pontosan arra a helyre épült, ameddig, akármerrõl is indult, feltétlenül megszomjazott az utazó, de ha mások nem, legalább a révészek ott ittak a fordulók között, amelyek a Szentendre és a Visegrád felõl érkezõ buszok menetrendjéhez igazodtak, amely buszok újabb és újabb szomjas embereket hoztak, és a rév indulása mindig egy kis spéttel történt, amíg azok a szomjukat csillapíthatják.
Az ilyen délelõttökön, tizenegy-fél tizenkettõ tájban már elfogytak Kreisz Tomitól a reggeli vagy késve munkába induló helybeliek, akik agresszív és olcsó italokat fogyasztottak, de még nem érkeztek vissza ugyanezen italokat fogyasztani, a fürdõzés utáni egy sörre vagy konyakra betérõ nyaralók már visszamenekültek az ígérkezõ forróság elõl ebédet készíteni, és az örök törzsvendégek, Schwarzmüller úr, Dezsõ és a többiek is visszatértek a délelõtti kártyaparti után feleségeikhez, ezért aztán szinte mindig egyedül kezdhettem el a gyógysörivást.
(Leszámítva a gyerekkori garázdálkodásokat a vendégbúcsúztatás idejére õrizetlenül maradt vacsoraasztali üvegek és poharak maradékában, az elsõ komoly italt Kreisz Tomi töltötte belém, aki egy bágyadt nyárdélutánon végignézett rajtam vizenyõs, szúróskék, ravasz szemeivel, és nyilván nem minden üzleti számítás nélkül azt mondta, úgy látja, felnõttem, ihatok tehát rumot, amire azt válaszoltam, hogy hagyjon már, ittam én már rumot eleget, amire azt mondta, hogy a hazugság is fontos férfierény, ez tehát kétszeres ok arra, hogy igyunk, és engedjem meg, hogy életem elsõ rumjára meghívjon, amit a leleplezéstõl fülig pirulva el is fogadtam, és attól fogva egyre sûrûbben kéredzkedtem el szüleimtõl idõ elõtt a strandról, akik csak annyit vettek észre, hogy a zsebpénzem tempósabban fogy, új bicikligumit ellenben még mindig nem vettem. Ez a nap egyébként egybeesett azzal, amikor Tóth Árpád, a korántsem költõi alkatú, tagbaszakadt, vörös arcú, hentesbajuszú borbély elõször borotvált meg muzeális mûhelyében a falu fõutcáján, mert miután rövid "úszófrizurát" rendeltem, azt mondta, hogy ilyen pajesszal nem járkálhatok, mint a tollas zsidó, és nyilván nem minden üzleti számítás nélkül felajánlotta, hogy jutányos áron megborotvál, plusz a frizura, amire azt válaszoltam, hogy hagyjon már, borotválkoztam én már eleget, amire azt mondta, hogy ne féljek, nem fog fájni, amire a leleplezéstõl fülig pirulva beleegyeztem. Hiába, sváb falu.)
Kreisz Tomi szakszerûen szemlélte arcom másnapos püffedtségét, már bontotta is a zöld Holstent, és a nap hátralevõ részébe vetett reményeit demonstrálandó, maga vitte ki kedvenc asztalomhoz, ami egyébként nem volt szokása. Kitöltöttem a sört, lehunytam a szemem, lehúztam az elsõ kortyot, aztán zárva tartottam még pár pillanatig a szemem, hogy amikor kinyitom, a ragyogás még áthatóbb legyen, olyan, ahogy csak álmaimban tud megjelenni a környék: a Börzsöny õslényhátú vonulata, Nagymaros hegyre kúszó, zegzugos utcái és a meredek sziklafal remetebarlangjai, amelyek alatt a pozsonyi vonat olyan kívánatos fényekkel és zakatolással tud végigsietni, mintha egyenesen a túlparti szemlélõ örömére telepítették volna oda, végre egyszer mellõzve minden praktikumot; Kismaros dombjai, amelyek között az út elhagyott kõbányák, korhadó vadászkastélyok és képeslapra kívánkozó patakok között kanyarog a komor Barbaricum belsejébe; a Naszály tömbje, amely szemrehányóan mutogatja parizerszínû, felharapott oldalát, a váci gyár kéményei, amelyeknek mérgezõ füstcsíkjai mindig megbízhatóan jelezték a szélirányt Dendi bácsinak, aki egy idõben a vitorlázás meghonosításával kísérletezett a Dunán, és szüleimet a végsõ kétségbeesésbe kergetve többször magával vitt a már csak a mázsányi festékréteg egybetartotta, háború elõtti túrakajakból és kiszolgált lepedõkbõl tákolt vitorlásán a szigetorrig tervezett, világkörüli utazásra, amely alatt spanyol hajózási vezényszavakra és portugál kalózkáromkodásokra tanított; a Duna áradása idején a mesebeli Bécsbõl lehordott szemét, egy másik világ élénk színû mosószeres flakonjai, feliratos és fényképes nájlonzacskói, soha nem ízlelt italainak csalogató matricájú üvegei, amelyekben elõször mutatkozott meg számomra a Nyugat, amelynek titokzatos nagyszerûségérõl csak szüleim és nagyszüleim suttogó beszélgetéseibõl értesültem, és a 19, 21, 41, 49 tompa, sistergõ hangjából, amelyben olyan hanghordozással beszéltek, mint a Hippolit a lakáj ban; Visegrád érthetetlen, bonyolult romjai, amelyek között sétálva apám megindult hangon a magyar múlt nagyszerûségérõl beszélt hosszú, nyárdélutáni sétákon, amely valami általam soha át nem látható ok miatt elenyészett és nem is tér vissza többé soha; a Nagyvillám lejtõinek kaszálói, ahol a különc, világgyûlölõ remete, bizonyos Mocsai agresszív, elvadult lovai és tehenei legeltek, Mocsai düledezõ, rablóbarlangszagú tanyája, amelyet a hatóságokkal dacolva felépített, és attól fogva minden arra járót a törvény emberének nézett és csapágygolyókkal megcsúzlizott (késõbb a lebontott ház romjai között tonnányi, még el nem csúzlizott csapágygolyót találtunk); a völgy elhagyott bányái, ahol februári éjszakákon pokolbéli robajjal omlottak le a fagytól kilazult sziklák, és ahol a mélységbe szédült õzek és muflonok édeskés bûzzel rohadó, rókamarcangolta tetemeit lehetett találni; a hegyoldalak sûrû akácosai, ahol tavasszal úgy lógtak az ágakról az elhullajtott szarvasagancsok, mint mumifikálódott hétfejûsárkány-kölykök.
 

(Appendix)

Megismerkedésünk után jó néhány évvel, amikor egy napfényes szentendrei délelõttön, a domb tövében álló ortodox templom kertjében, a görög feliratos vörös márványasztal mellett Kõniggel végigbeszéltük kisgyerekkori emlékeinket, kiderült, hogy nagyon régen, hetvennégyben vagy hetvenötben találkoztunk már egy közös családi eseményen.
A következõképpen történt.
Hetvennégy vagy hetvenöt tavaszán a szüleim egy délután azzal a kérdéssel fogadtak, hogy van-e kedvem szerepelni egy színdarabban. Minthogy akkoriban az iskolai és kerületi szavalóversenyek, valamint november hetedikei és április negyedikei ünnepélyek állandó résztvevõje voltam, és úgy gondoltam, hogy színész leszek, igennel válaszoltam. Nem igazán értem, hogy jött össze a dolog, Kõnig és az én szüleim nem ismerték korábban egymást, sem pedig azokat a szülõket, akik még részt vettek az akcióban, mint ahogy én sem ismertem egyik résztvevõt sem. Nem emlékszem, melyik szülõ ötlete lehetett a dolog, és hogy ki írta a darabot, amely népmesei alapra épült, de jócskán tartalmazott kurrens pop- és musical-elemeket, valamint kínai bölcsességeket, talán Konfuciusztól, ezért könnyen lehet, hogy Kõnig szüleinek keze volt a dologban, lévén mindketten sinológusok. Mindenesetre egész nyaramat megkeserítette a szövegkönyv, és vészesen közeledett az õsz, amikor a darabot elõ kellett adnunk. Az egyik fõszerep volt rám osztva, én voltam Dr. Ótos, a drótostót és csodadoktor, aki ilyen olyan furfangokkal rendbe hozza a török császár zátonyra futott életét. (A török császár természetesen Kõnig volt.) Végül aztán augusztus vége felé a szüleim megelégelték állandó meneküléseimet és elterelõ hadmûveleteimet, és néhány nap alatt a fejembe verték a szöveget végszavastul, mindenestül. Valamikor szeptember közepén jött el a nagy nap; a jelmezt az utolsó pillanatban eszkábáltuk össze a lakásban található népi rekvizitumokból, mert arról valahogy mindenki megfeledkezett. A terv megvalósulását a végsõkig próbáltam megakadályozni, bevetve azokat a taktikáimat, amelyekkel már jó néhány kínos kötelességemtõl sikerült megszabadulnom: a rángógörcsöt, amellyel a hegedûkarrieremnek, az ájulást, amellyel a zongorának, és a veréssel sem csillapítható dührohamot, amellyel az erõsen fasisztoid német óvodai karrieremnek sikerült véget vetnem, azonban egyik sem használt. Végül meglehetõsen megviselt állapotban érkeztünk meg az elõadás helyszínére, amely bizonyosan nem Kõnigék lakása volt, de közel hozzá, valahol a Hanoi park környékén. Csak amikor ott Szentendrén, az ortodox templom kertjében végigbeszéltük azt az estét, vált egészen bizonyossá, hogy egyvalami régóta összeköti bennem a Dr. Ótos estét másodszori megismerkedésünkkel: a lakások szaga. Amikor már elvesztettem azt a gyerekkori szagérzékenységet, amely annyira nyomasztó tudott lenni a miénktõl túlságosan eltérõ szagú lakásokban töltött vendégeskedéseim alkalmával, akkor is fontos és napról napra rétegzõdõ tapasztalat maradt, hogy Kõnigék mennyire más szagúak, mint a Bartók Béla úti lakás. Nem tudom, miért van minden családnak más szaga, és hogy egyeseknek miért hasonló, másoké meg radikálisan különbözõ, mindenesetre annak a lakásnak a szaga, ahol a színielõadásra sor került, szinte pontosan ugyanaz volt, mint amit Kõnigéknél éreztem.
Csinosan elõkészített vendégség volt: különféle hidegtálak sorakoztak az asztalon, legmarkánsabban egy pálpusztai-tál, minthogy az a sajt volt a franciás jellegû sajtkultúra egyetlen hazai utánzási lehetõsége. A hozzá illõ száraz fehér bor az a zöldeskék, talán egy Egry-akvarellt felhasználó címkéjû Balatoni volt, amelyen kívül talán csak valami szirupos bolgár vöröset lehetett még kapni. Én már eleve jelmezben érkeztem, bõ népi ingben, csizmában és pörgekalapban, ami meglehetõsen kínosan érintett, minthogy a többi résztvevõ egyelõre civilben játszott a gyerekszobában, ezért aztán a fõpróbáig (amelyet rögtön követett is az elõadás), nem is tudtam, hogy játszótársaim közül ki melyik, a szövegkönyvbõl már megismert szerepet fogja játszani. Egyedül egy kövér, de magas növésû fiúról gondoltam, hogy alighanem õ lesz a török császár. A fiú egybõl kiszúrt magának, és kérdezett, illetve mondott néhány nagyon furcsát, amibõl eleinte arra következtettem, hogy a fiú nem magyar. Alighanem már akkor Spinozáról kérdezett és Marxtól idézett németül, nem tudom. Mindenesetre lehülyézett, amire dulakodni kezdtem, de rövidesen elsimult a konfliktus, amikor rájöttünk, hogy a mecsboxokat mindketten jobban szeretjük dobálni, mint gurítani, a játékbabák haját pedig tépkedni, ruhácskáikat meg leszaggatni. Az ebbõl ismét csak kialakulni készülõ botránynak végül az vette elejét, hogy elkezdõdött a készülõdés az elõadásra, és játszótársaim visszavonultak átöltözni.
Az elõadásra egy olvasólámpákból és százas égõkbõl eszkábált alkalmi reflektorok által megvilágított dobogón került sor. Közönségünk az a négy-öt házaspár volt, akik kitalálták az egészet, illetve a kishúgok és -öcsök, akik koruknál fogva nem vehettek részt a projektben, és akik állandó bekiabálásaikkal - minthogy a jelmez mögött felismerték testvéreiket - minduntalan kizökkentettek bennünket a szerepbõl. Az ilyen és ehhez hasonló, kisebb-nagyobb zökkenõktõl eltekintve azonban az elõadás tisztességesen lezajlott, és igen nagy sikert aratott; egyedül a török császár utasította vissza igen határozottan szülei csókjait azzal, hogy õ nem a hülye közönségnek, hanem önmagának játszott, önkifejezésbõl. Ez azonban beleveszett az általános zsivajba, amelyet az okozott, hogy a kisöcsök és kishúgok, megirigyelve testvéreik jelmezét, igyekeztek megkaparintani azokat. Végül ez is megoldódott valahogy, a jelmezek arányosan eloszttattak a kisebbek között, amire egyedül az én esetemben nem volt lehetõség más ruháim nem lévén. A gyerekek átmentek eztán a gyerekszobába, a felnõttek pedig borozni és beszélgetni kezdtek. Szokványos hetvenes évek közepi beszélgetés zajlott hatvannyolcról, az új gazdasági mechanizmusról, Márquezrõl, a fenomenológiáról, Bartókról, Updike-ról és Maóról, a nõk pedig részben receptekrõl, részben ugyanezen témákról beszélgettek. Házigazdáink tekintettel rám és Kõnigre idõközben minden eldobható, eltörhetõ és eltéphetõ tárgyat elõvigyázatosan eltüntettek a gyerekszobából, s minthogy így nem maradt rombolnivalónk, Kõniggel lekéredzkedtünk az utcára.
A Bocskai és a Villányi út között elterülõ városrész húszas-harmincas évekbeli villákból és hatvanas években épült társasházakból állt, barátságos elõkertekkel, nagy fákkal és csekély forgalommal. Kõnig jól ismerte a környéket, tudta, hol lehet titkos átjárókon keresztül a háztömbök által keretezett belsõ parkokba jutni, ahol facsemetéket szaggattunk ki, virágágyásokat dúltunk szét, padokat és hintákat rongáltunk meg, nyitott ablakokon köveket hajítottunk a lakásokba, aztán átmentünk a Diószegi úti játszótérre, ahol megvertünk néhány okvetetlenkedõt, elkoboztuk a biciklijeiket és végigszáguldoztuk a járdákat, nem csekély riadalmat okozva. Végül, amikor már több nekidühödött szülõ is üldözött bennünket, visszamenekültünk a lakásba és jámbor képpel elõadtunk valamit ártatlan játékainkról.

Részlet a Palatinus Kiadónál rövidesen megjelenõ regénybõl. A B oldal elsõ fejezetét áprilisi számunkban közöltük. - A szerk.