kekiszínû volt, és
teles-tele mindenféle izgalmas külsõ- és belsõzsebbel,
zsebek a farán, a mellén,
a lábszárain, sõt, még az ujjain is,
olyan sok különféle
alakú és méretû tárolóhely,
hogy szinte alig tudtam megszámolni
,
és ráadásul húzódott
még baloldalt, a farzseb és a szár oldalvarrása
közt egy
/
harántpánt is,
melybe kalapácsot, harapófogót
és más effélét lehetett munka közben akasztani,
második-világháborús
vagy koreai-háborús amerikai filmekben viselnek ilyet a
/
repülõgépszerelõk meg a torpedóromboló-gépészek,
gyerekkoromban alig hordta,
csak rendkívüli alkalmakkor
bújt bele,
Gyuri bátyám látogatásakor
például,
mikor disznóöléskor
átjött hozzánk egy hajnalon,
de kötényt köthetett
elé,
és nagyon vigyázhatott
rá,
vagy levetette,
mikor a benti munka, a
feldolgozás
kezdõdött,
mert nem lett pecsétes,
még 58-ban sem kenõdött
össze nagyon,
mikor siroki unokabátyám,
Sanyi öreg, favázas DKV-jával meglátogattak a
/
szabadság-hegyi gyermekszanatóriumban,
és az istenhegyi úton
felfelé menet tengelytörést szenvedtek,
és apám cserélte
ki helyben a meghibásodott alkatrészt egy valahonnan
/
sebtében kölcsönkért
éppel,
mert mikor jóval a látogatási
idõ
után végre elcsigázottan, csapzottan
/
beállítottak az intézetbe,
csak némi por tapadt rá
itt-ott,
és az ujjvégeken sötétlett
valami koromszerû, ritkás elszínezõdés,
késõbb már nem
óvta annyira,
disznóöléskor már
egész nap abban dolgozott,
abban perzselt, kapart, darabolt, darált,
sózott, töltött,
és az autója alá
is mindig abban mászott,
mikor lett saját autója,
és valamiért alá
kellett feküdnie,
csakhogy amíg a zsírt mosással
el lehetett távolítani,
addig a motorolajfolt vagy egyéb
gépi szennyezõdés kivehetetlennek bizonyult,
és örökre benne maradt,
de más változás
nem esett rajta az évtizedek során,
nagyon tartós anyagból
készülhetett,
és igen erõs cérnával
és sokszorosan varrhatták,
mert sosem szakadt el,
sosem feslett fel sehol,
de még csak számottevõ
kopás sem mutatkozott rajta az állandó dörzsölõdésnek,
/
surlódásnak kitett pontokon,
a térdek vagy a könyökök táján,
szívósan ellenállt
minden külsõ behatásnak,
nem nyúlott, nem fakult ki,
megõrizte alakját, szinét,
és nemhogy veszített volna
idõvel vonzerejébõl,
a fokozatos elpiszkolódás
inkább patinát kölcsönzött neki,
és növelte varázsát,
apám halála után
tûvé tettem érte a házat,
de nem találtam sehol,
élete utolsó éveiben
mégiscsak felmondhatta tehát valamikor a szolgálatot,
vagy nagyon csúnyán, magjavíthatatlanul
elhasadt, szétfoszlott,
vagy úgy bemocskolódhatott,
hogy belül is ragadt, és
apámnak nem akarózott többé felvenni,
és kéztörlõrongynak
nem akarván feldarabolni, kegyeleti okokból õ maga
/
semmisítette meg,
jobb is,
mert így nem nekem kellett elégetnem.
magába foglalja a karéjalakú,
erdõs hegyhátat is,
de elsõsorban a megmûvelt
területet értettük rajta,
középen az enyhén
lapályszerût,
és a földúttól
balra az oldalt,
hol majdnem a gerincig számítottuk,
külsõre olyan volt, mint
a völgy egyéb erdõmelléki részei,
kapásnövényeket váltogattak
rajta gabonafélékkel és pillangósvirágúakkal,
és ha kukorica következett,
ugyanúgy kárt tett benne
a vaddisznó, a borz, mint máshol,
vagy ha nagy esõ esett,
a víz ugyanúgy kimosta
a barázdákat, mint Dolyina-verõben vagy
/
Dolyina-árnyékban,
nekem mégis többet jelentett,
bennem különleges helyet foglalt
el,
itt érte el az erdõt az
út,
Mizser alá menet itt csapta meg
orrom elõször az avarillat,
itt gyorsult fel visszafelé jövet
lejtmenetben legjobban a bicikli,
valahol itt eredt a Patak,
itt érett legkékebbre
a futószeder és legfeketébbre a gyalogbodza,
itt ciripeltek leghangosabban a tücskök,
itt búgtak leglágyabban
a gerlék,
nyári nap végén
itt enyhült legelébb a hõség,
itt kúszott ki délután
az erdõbõl az elsõ árnyék,
alkonyodván itt szállt
le elsõként a harmat,
itt merészkedtek sötétedés
elõtt legmesszebbre a fák alól az õzek,
itt kezdtek legelõször huhogni
a baglyok,
ez volt Dolyina legtávolabbi pontja,
hova Mikiék istállópadlásáról
elláttunk,
ez jelképezte számomra
a messzeséget,
ha világgá mentem,
mindig ezt vettem célba,
bár félútról,
Csabai
nene
ék konyhakertjétõl mindig visszafordultam,
mert addigra egészen besötétedett
és féltem.
széltében hosszú,
teraszszerû tehéncsapások húzódtak rajta,
mert
tavasszal,
míg ki nem hajtott a csordás,
alkalmi legelõnek használták,
korán megfakadt rajta a fû,
nagy lévén nem kószált
le róla gyorsan a jószág,
és termett ott még bõven
trenka,
csipke, eper is,
de alapvetõen az jellemezte,
hogy ott laktak a cigányok,
az összterülethez képest
kis helyen,
a leghasznavehetetlenebb pontján,
a hepehupás, vízmosásos
alsó részen,
mindjárt a kertek végében,
nem sokan,
csak hat-nyolc család,
apró, egyszobás, zsúpfedeles
házakban,
és mérhetetlen szegénységben
éltek,
részint napszámból,
részint kéregetésbõl,
az egyetlen kivételt a Bencsik-család
képezte,
tehetõsség dolgában
némely falubelivel is felvehették volna a versenyt,
ez meglátszott a házukon
is,
több helyiségbõl
állt és cseréptetõ fedte,
és udvar is volt rendes kerítéssel,
kapuval,
az udvarban pedig gyümölcsfák
és kút,
a család feje, az öreg Urbán
ezért nagy tiszteletnek örvendett,
és népe úgy tekintett
rá, mint holmi vajdára,
mi sosem legeltettünk a Cigány-páston,
mi Szent György-nap elõtt
vagy a közeli Baji-pástra vagy Borzsába hajtottunk,
és játszani se jártam
oda,
mert az alvégi gyerekek felségterületének
számított,
de anyámmal olykor elhaladtunk
fölötte a tetõn,
ha kivételesen arra mentünk
Csapás Aljára vagy Recski Határba,
annál többször megfordultam
lent, a cigánysoron,
mely nem is igazán sor volt,
hanem inkább
hóstya,
olyan szeszélyes összevisszaságban
helyezkedtek el a házak,
mindig anyám küldött,
éspedig mindig Fánihoz
azzal,
hogy ekkor meg ekkor ide meg ide jöjjön
napszámba,
vagy hozzánk,
ha otthon akart neki munkát adni,
valahányszor megtettem az ürülékszagú
utat az elsõ cigányháztól Fáni kissé
/
félreesõ házáig
és vissza,
úgy éreztem,
titokzatos,
idegen világba kerülök,
hol veszélyek leselkednek rám,
de nem féltem,
hogy megvernek vagy elrabolnak,
mert szentül hittem,
hogy Fánival való szoros,
szinte családias kapcsolatunk védõburkot von körém,
melyet
senki, semmi nem törhet át,
csak a nyitott ajtók elõtt
guggoló, pipázó, fogatlan öregasszonyok láttán
/
remegtem meg mindig,
pedig barátságosan mosolyogtak
rám,
és a nevemen szólítottak.