TAKÁCS ZSUZSA

Ragyogó trón

"Akkor nagy ragyogó trónt láttam... És láttam, hogy a holtak, nagyok és kicsinyek ott állnak a trón elõtt. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét."
(Jelenések 20, 11-13)
Sárgán, még napsütötten állt a ház a négyholdas park közepében, az erdõ szélén. Az unokatestvéreihez látogatóba érkezõ lánynak úgy tetszett mégis, hogy sûrûsödõ felhõk képében maga a végzet közeleg és vár bebocsáttatásra, és kockázat lesz aztán minden ajtónyitás. Megérintette hát apja zakójának ujját, és a kéz gyöngéd teherként vállára szállt. Talán az egyre keskenyebb szögben érkezõ nap vetette hosszú árnyék, talán a rozoga ház, a falba vert, üresen álló, rozsdás kampók töltötték el balsejtelemmel, de az is lehet, hogy a túlzott hirtelenséggel elébük termett háziasszony szigorú mosolya, a hat lányunokatestvér egyforma köténye, a tolószékben ülõ legnagyobb nagy arca. A legvalószínûbb azonban, hogy a tanyán töltött hónapok miatt félt minden látogatástól. A háború után ugyanis testvérével együtt tanyára vitték õket a szüleik az éhezõ Budapestrõl. Az elsõ éjszakán még anyjával egy ágyban aludt el, de reggelre csak testének hûlt melegét tapintotta maga mellett. Búcsú nélkül távoztak onnan, hogy fel ne zaklassák õket. Õsz volt, tavasz volt, Medárd negyven napja, gumicsizmában jártak és melegítõben.Annyi tejet kaptak ugyan, amennyi csak beléjük fért, de eltetvesedtek. Ha kiállt az alacsony, fehérre meszelt, hosszú ház elé, az itatóvályút látta, hatalmas, cuppogó sárban a nagy testû marhákat, ahogyan pofájukat a vízbe merítik, magasra emelik és a távolba belebõgnek. A vak, tagolatlan, harsonaszerû hangot hallgatta, amíg bírta. A barmok hangja volt félelmeteszenéje; a zizegõ muzsika, amit a fésûre helyezett selyempapírra ráfújtaktestvérével, játék volt csupán. Néha közel merészkedett a nagy testûállatokhoz, és ha megmoccantak, menekülni próbált, de a sár megragadtalábát és visszahúzta, mint a tetszhalottak a temetõben az arra vetõdõvándort. Látásukkal nem tudott betelni mégsem, melléjük állt újra:semmibe fúrt tekintetük irányát követte szemével; szoborszerû, mozdulatlan testükön a legyektõl lepett, önálló életre kelõ, rángó bõrt figyelte. A további megpróbáltatásokra készítette föl magát. Nyáron mezítláb jártak a tarlón, talpuk csupa kéreg, seb és heg volt. A szomszédbólnéha átszökõ, kopaszra nyírt, ostorát pattogtató fiú azt mondta neki,hogy a lány nem gyerek és az asszony nem ember. Névnapjára képeslap érkezett gyönyörû anyja gyöngybetûivel, jókívánságok és néhány intelem, hogy legyen engedelmes. Utalás történt a képen látható sárga kiskacsákra is, melyek azonban csekély hasonlóságot mutattak az udvarukban botladozó szürke, apró szárnyasokkal. A tintával írott betûkre potyogtatta könnyeit, míg rá nem jött, hogy könnye az írást lemossa; megszárogatta hát, és azontúl együtt aludt a rongyossá szakadozott lappal. Amikor azonbanéppoly végzetszerû váratlansággal, ahogyan otthagyták, visszajöttek értük szüleik, másnak találta anyját, mint azelõtt. Az volt az érzése, és hogy van ilyen, abban a tanyán hallott történetek is megerõsítették, hogy apjuk oldalán egy hozzá megszólalásig hasonló nõrokon jött értük, és valódi anyjuk derékig földbe ásva egy erdõszélen siratja elvesztett gyermekeit. Résen volt ezért, közös múltjuk jelentéktelen részleteirõl faggatta az új asszonyt, de az minden keresztkérdésre megfelelt.

Kitelepítés, kilakoltatás, állásból való elbocsátás fenyegettea vendéglátó, népes család fejét, akárcsak az õ apjukat. A felnõttekközött errõl folyt a beszélgetés, majd a dús szemöldökû családfõ kiscsendet kért, és részleteket olvasott föl a Jelenések könyvé bõl.Úgy tetszett, senkinek sincs kifogása a beígért csapások ellen, a háromnapos sötét gondolata meg kifejezetten ínyére volt a lánynak és mellette ülõ, sûrû szempillájú unokatestvérének: vidáman méregették egymást. - Láttál már tetszhalottat? - kérdezte suttogva. - Azt nem - felelte unokatestvére -, de tudok mutatni valami érdekeset. Menjetek játszani, gyerekek! harsant fel akkor egy felnõtt hangja, és õkketten, élve az engedéllyel, a kertbe igyekvõktõl elszakadva a fészerbeosontak. A szerszámok között egy magányos szögön ostor lógott, melyetaz egymásra dobált zsákokra ügyesen fellépkedve a sûrû szempillájúlány egy mozdulattal leakasztott, és a szíjat rövidre fogva csapkodni kezdte a cementpadlót. Hamar elunta aztán a csapkodást, és megtámaszkodott a falnál. - Azért vagyok ilyen fáradt - szabadon maradt kézfejét homlokára szorította -, mert szombat délutánonként nekem kell megvernem - és itt egy számára ismeretlen fiú, egy másik oldalági unokatestvér neve következett -, ugyanis nem tanul, és a szülei engem kértek meg erre a szívességre. Fölmutatott a szemmagasságban falba vert két kampóra: ide kötik ki.

Nem idõztek hosszan a fészerben. Kisurrantak a kertbe, ahol a többi lány komámasszony, hol az olló- t játszott a tolószékes felügyelete alatt. Már leszállt az este, amikor meghallották a vacsorára hívó szót. Anyja szólt ki értük: "Kislányok, vacsorázni!", és õ a tanyáról való visszatérésük óta elõször, talán a szokatlanul tágas tér, vagy a fákra, bokrokra, földtúrásokra, fûre telepedõ sötét szorongató közelsége miatt, felismerte benne a régi csengést, és elszorult tõle a torka. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább neheztelése terhét, hogyidegenek között otthagyták õket a tanyán, meg kell már nekik bocsátania.Félt, hogy sírni kezd, talán bepanaszolja unokatestvérét a fészerben hallott történet miatt, de visszafogta könnyeit. Nem futott viszonta többiekkel, várta, hogy kijöjjenek érte, nézte a távolodókat; a hajfonatok, lábszárak, hátak sötét, kapkodó vonala mintha búcsút vett volna tõle. A vacsora után még lovaskocsira szálltak. Ez volt az utolsó év, hogy a belvárosba is beengedték a fogatokat, így hát a bakon a vendéglátók régi kocsisával hazáig gördült velük a hintó.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/