Cees Nooteboom: A holland hegyek között - A következõ történet
Bármennyire kézenfekvõ
lenne Cees Nooteboomot kortárs
holland írónak
aposztrofálni, ez látszólag (vagy valójában?)
kettõs paradoxon; hiszen hollandként állandóan
úton van, s ma már megosztva él szülõhazájában,
illetve Berlinben és Spanyolországban, íróként
pedig évtizedek óta az író-lét, az írás
lehetetlenségérõl ír. Az örök kételkedõnek
immár negyedik kötete jelent meg magyarul; ennek s az elõzõeknek
örök témái: fikció és valóság,
látszat és lényeg, írás, emlékezet,
idõ, identitás - mára az irodalmi kánonok középpontjába
került kérdések. Nooteboom maga is gyakran utal Borges,
Pessoa vagy Italo Calvino mûvészetére; s a névsor
sem véletlen: a problematika gyökerét õ jellegzetesen
déli, legfõképpen spanyol témának tartja.
Elsõsorban ugyanis Calderón tanítványa õ,
a spanyol drámaíró álom-poétikája
a legfõbb ihletõ: "Az élet álom. Nem
egy
álom; ahogy gyakran fordítják; hanem
álom
- Nem hasonlat, hanem állítás: az élet anyaga
álom, álomból van szõve. Ha a nagy álom
az úgynevezett valóság leleplezése, amelyrõl
bizonyosságot sosem szerezhetünk, akkor a hétköznapi
álmok a bizonyítékok: amikor egy csapásra minden
megtörténhet, a törvények ledõlnek, az ember
repülhet, gyilkolhat, vagy olyan rettegést áll ki, amelyet
ébren sohasem bírna el" - írja egy esszéjében
Calderón kapcsán. Hogyan húzhatnánk választóvonalat
álom, fikció és valóság közé,
ha az író életet adhat és vehet vissza: a
Dal
a látszatról és a valóságról
címû Nooteboom-regény írófigurája
személyes kudarcként éli meg azt a hatalmát,
hogy az írás során életre kelti és irányítja,
a kézirat széttépésével pedig megöli
regényszereplõit (Vesd össze a falfehér Flaubert-rel:
"Megöltem Emmát!"), miközben saját regényalakjával
találkozik Rómában, s már abban sem biztos,
övé-e ez a hatalom vagy amazoknak van hatalma fölötte?
A megálmodott figurák életre kelésének
pillanatában helyet szorítunk nekik az univerzumban: "Amit
kitalálsz, az létezik, mert
lehetséges,
és
ezáltal valóság is." A képlet azonban mégsem
ilyen egyszerû; a szorongó szkepszis és a végleges
szolipszizmus Nooteboom minden írását lírai
meditációk füzérévé teszi.
"Nincsen két világ, csak
egy, mely külsõ érzékelõ képességünk
felé a változó tünemény-sort, belsõ
felismerõ képességünk felé az állandó
lényeget mutatja. Az idõbeliben, változóban
az érzékelés igazít el, az idõtlenben,
változatlanban pedig a képzelet. (...) Érzéki
tapasztalat csak a változóról, szilárd tudás
csak az állandóról lehetséges. A lényegrõl
nincs semmi érzéki tapasztalat, csak belsõ felismerésen
alapuló tudás; a tüneményekrõl nincs semmi
szilárd tudás, csak ideiglenes ismeret." - Weöres Sándor
gondolata (
A lét visszája és színe)
egyúttal
Cees Nooteboom mûvészetének talapzata is. Lírája
látszat és valóság, öröklét
és mulandóság elégiái;
Rotswand (Sziklafal)
címû verse például kísértetiesen
emlékeztet Weöres
A kõ és az ember
címû
költeményére. Az idõ: állandóság
és változás misztériuma. Az állandóság
csak az élettelenek: épületek, városok, kövek
kiváltsága -
látszólag,
s csak a semmi-életû
ember szemében, mert
valójában
minden változik.
Az állandó változásban
az ember csak az örök
most
ot érzékeli, így
abba kell belesûrítenie múltat, jövõt egyaránt.
Az emlékezet mûködése - akár az álom
- irracionális, kaotikus: épp a mohó vágy,
a kapkodás miatt, mely a tudat kitágításában
a lét expanzióját reméli meglelni. Az ideálisnak
elgondolt "totális emlékezet" szimbóluma talán
az a simancasi kastély-archívum, amelyrõl Nooteboom
egy spanyolországi útinaplójában ír.
Tartósított idõ, egy helyen koncentrálódó
történelem - "az emlékezet palotája" -, ahogy
Szent Ágoston mondaná Nooteboom szerint. Az író
pozíciója, mint mindig, a szemlélõdõé:
a fürkészõ, tágra nyílt szem mindent rögzít,
amit az emlékezet összesûríthet és a képzelet
átrajzolhat. A kaméleon-szemû író leghálásabb
mûfaja lehet az útiesszé, ahol a szem munkája
csak gyújtópont a belsõ építkezéshez.
A világutazó csillapíthatatlan éhsége
és örök idegenségének tudata adja egy útiesszé-gyûjteményének
címéül egyik kedvence, Pilinszky verssorát:
Ahova
estél, ott maradsz.
S hogy mi tesz egy tájat Nooteboom
számára érdekessé -
Pointe du Raz
címû
útiesszéjében így ír: "Hol járok,
amikor Bretagne-ban utazom? Miféle titokzatos királyságokban,
ahol varázslók bolyonganak, óriások alszanak,
az ördög gyermekekkel üzekedik, szentek csodákat
tesznek, és a nyelv nehéz kõbástya-szavakkal
zárkózik el a külvilágtól? Bretagne titkokkal
teli, mint az egész kelta világ, a spanyol Galícia,
Írország, néhány skóciai sziget és
táj..." A mesés vadon, a konzervált idõ, a
nyelv mögé rejtõzõ megközelíthetetlen
kultúra: ehhez hasonló környezetet választott
legutóbb magyarul megjelent regénye színhelyéül.
A holland hegyek között,
amely a Jelenkor Kiadó
Kiseurópa
sorozatában
jelent meg Földényi F. László utószavával,
valójában korábbi, mint a már két éve
olvasható, ugyancsak a Jelenkor Kiadó gondozásában
megjelent
A következõ történet.
A kötet
eredeti címe
In Nederland:
lefordíthatatlan szójáték.
A regény lapjain kirajzolódó, északi és
déli részre osztott virtuális Hollandia ugyanis fél
Európát beteríti, így a
Nederland
név
egyszerre jelölheti az egészet és csak a déli
(
alsó)
részt. Az elbeszélõ, Alfonso
Tiburón de Mendoza spanyol közúti felügyelõ,
aki nyaranta könyveket ír egy üres iskolaépületben,
így "írótevékenységérõl"
szívesen beszél az útépítés metaforikájával:
"Van bizonyos hasonlóság egy történet megírása
és egy út megépítése között,
hisz mind itt, mind ott el kell jutni valahonnan valahová (...)
Tábla figyelmeztet, ha forrás következik - hadd pihenjen
egy kicsit az olvasó - vagy egyenetlen útfelület, vagy
bármilyen más, nehezebb útszakasz. Ilyenkor az olvasónak
nagyon észnél kell lennie, mert bár a mesélõnek
nem volna szabad hagynia, hogy a kanyarban az olvasó kizuhanjon,
tudom, hogy vannak írók, akik épp ezen mesterkednek.
Talán már túlságosan is sok ilyen balesetet
láttam." Délen viszont nemigen van szükség útépítõkre:
az aragóniai és a "délhollandiai" táj csupa
kanyar, azaz minden természetes eredetiségében van
jelen. A déli tájon "az út, amely magától
folyik" - az önmûködõ történet, a lappangó,
közös "mesekincs" metaforája lesz. A domborzat adva van,
ezen nem lehet változtatni, a "burkolaton és az út
menti zöld sávon" viszont igen.
A Mendoza által elbeszélt
történet Andersen
Hókirálynõ
címû
meséjének parafrázisa. A két kisgyermek, Kay
és Gerda itt amszterdami házaspár, Kai és Lucia,
az európai kultúra magától értetõdõ
terminológiája szerint ábrázolt "tökéletes
emberpár", akik erõltetett platóni séma szerint
egymás elválasztott másik felei. Ha még emlékszünk
az Andersen-mesére: darabokra törik egy mindent eltorzító
tükör, szilánkja a kisfiú szemébe fúródik,
így az mindennek a fonákját látja, az õt
elrabló Hókirálynõt pedig a szívébe
fúródott szilánk teszi gonosszá. Kai és
Lucia viszont cirkuszi illuzionistákként kerülnek a
"félelmetes", "elmaradott, elfeledett és oly mesés
déli országrészbe", ahol még Andersen törvénye
uralkodik: "Ha egyszer kimondtuk,
egyszer volt, hol nem volt,
megteremtettünk
egy idõn és területen kívüli valóságot,
amelyben minden lehetséges. Egy teret, amelyben mindent szabad.
A fõhõst hátára veszi a vadlúd vagy
a rénszarvas, csak a mese vége számít." Csakhogy
mi a mese? - bizonytalanodik el az elbeszélõ. Drasztikusan
sûrített és eltorzított valóság;
egydimenziós, zárt rendszer, önálló relativitás-elmélettel.
A mesehõsök, igaz, sablonos figurák, de legalább
nem sújtja õket az a gondolati teher, ami a regényszereplõket.
A mítosz mintakép, a regény kép, a mese képtelenség
és leginkább a mítoszírás iránti
hiú vágyakozás. Persze a meseírás sem
mûködik úgy, ahogy kellene: Kai és Lucia történetében
nem csodás elem, hanem rendõri akció hoz megoldást,
Kai pedig már meg sem próbálkozik az "Örökkévalóság"
szó jégdarabokból való kirakásával,
amiért Kay-nak a Hókirálynõ odaígéri
"az egész világot, még egy pár korcsolyát
is ráadásul"... Hazugság a mese, mi tagadás.
Mendoza szégyelli, hogy öreg fejjel beül az iskolapadba
és mesét ír, s nem beszél arról, ami
miatt leginkább vonz ez a hazugság: a mese vágyteljesítõ,
valóság-korrigáló funkciójáról.
Mihez van szükség a mese hatalmára?
Nooteboom
Európa elrablása
címû esszéjének
(
Magyar Napló,
1995. október) záró
mondatai éppen e regény genezisét világítják
meg: "Szeretett hazámat oly naggyá kívántam
tenni, mint fél Európa, s ezért megragadtam kiváló
alsó részénél, ez Limburg tartományt
jelenti, hogy pontosak legyünk, Maastrichtot, s ezt a déli
tartományt folyosóvá nyitottam, mely messze az Alpokon
túl, Szlovéniáig ér; így Hollandia az
egész Balkánon szétterül, s a görög
határig ér. Tovább nem mertem menni, Dél-Hollandiának
hívtam királyságunk új részét,
a hegyes vidéket, ahová a mindent egyformává
tévõ
haladás még nem ért el, ahol (...) a fantázia
még nem fulladt bele az áldatlan uniformitásba, és
az egység romlatlan sokszínûségbõl áll...
Hogy ki fogja az egyesült Európa fikcióját megvalósítani,
nem tudom, és hogy mikor, azt végképp nem, csak azt
tudom, sok íróra lesz szükség, hogy ez a 350
millió fõszereplõt felvonultató regény
boldogan végzõdjék." Nooteboom "Hollandiája"
olyan, mint Mészöly Miklós Közép-Kelet-Európája,
mely "jószerivel nem volt még, csak lehetne talán
egykor, ha talpából kinõne a közös gyökér..."
(Mészöly Miklós:
Az én Pannóniám)
.
A mitikus földrajzi koordináták
tétje Nooteboom regényében tehát az író
egyfajta morális szerepvállalása az egység
és sokszínûség egyensúlyának megtalálásában:
"egyike vagyok azon hibrid, sehol meg nem értett lényeknek,
akik egyszerre három helyet is otthonuknak mondhatnak, ugyanakkor
sehol sincsenek otthon, talán bizony az elsõ igazi európaiak,
az új kontinens bátor kísérleti nyulainak egyike,
akik mind az egységet, mind a sokszínûséget
bekebelezték saját létükbe." (Ügyes fogás,
hogy a regénybeli elbeszélõ pozíciója
- az íróéhoz hasonlóan - "kétlaki",
így mindkét kultúrára rálátása
van. Árulkodó, hogy a "szavak versenyében" a spanyol
mindig alulmarad a hollanddal szemben, amikor pedig a "haza" kerül
szóba, az elbeszélõ a Schelde torkolatát látja
maga elõtt...) Nooteboom azt írja még: Európát
nem lehet kényszerrel újra egyesíteni, egészen
más, titokzatos alkímia kellene hozzá. Legutóbbi
két kötetében, amikor tájakat, kultúrákat,
népeket gyúr össze és kopíroz egymásra,
úgy tûnik, ezzel kísérletezik.
"Hogy az ég lágy része
hol van, nem tudom..., de gyakran megtörtént, hogy este még
messze nyugaton voltam, reggel viszont már keleten keltem" ... -
ha
A holland hegyek között
a mese ontológiáját
vizsgálja,
A következõ történet
a
mítoszét. A mese és a mítosz alighanem egy
tõrõl fakadnak (sõt az antikvitásban a "mythos"
széles értelemben bármit jelenthetett, amit valaki
elmesél, elbeszél; Platón szóhasználatában
például a mítosz
történetek elbeszélése)
,
s mindkettõ igen közel áll az álom extremitásához.
A
következõ történet
- leginkább talán
Ransmayr
Az utolsó világ
ával rokonítható
modern Ovidius-apoteózis - az átváltozások,
a tünékeny látszat és a mindent eluraló
káosz "kézikönyve". A fõhõs, egy amszterdami
klasszika-filológus tanár mindennap Ovidius
Metamorphoses-
ét
forgatva egy reggel Portugáliában ébred, s kissé
túlzottan pedáns skizofréniával rakosgatja
össze "múltja" képkockáit. A regény a
Metamorphoses
fiktív negyedik részét írja, amennyiben istenek,
héroszok és történelmi személyiségek
után hétköznapi ember átváltozásairól
szól. Sõt az amszterdami Herman Mussert is csak egy az "illékony
Én" hétköznapi alakváltozatai közül:
diákjai - részben a szembetûnõ hasonlóság
miatt - Szókratésznek hívják, útikönyveit
Dr. Strabo néven publikálja, s óráin a csillaggá,
majd kõvé változó Phaetón mítoszát
is mindig egyes szám elsõ személyben adja elõ.
Biológiát tanító szerelme az élet körforgásáról,
a "döggolyóvá" változó elhullt patkányról
beszél, miközben maga is lépten-nyomon érzékeli
a zavarba ejtõ bizonytalanságot: minden állandó
mozgásban, átváltozásban van.
A második rész - az átváltozás-éjjeli
álomba ágyazott - halál utáni kozmikus lélekutazást
meséli el; elalvás elõtt Mussert egy fényképet
nézegetett, amelyet az "örök idõben utazó"
Voyager ûrszonda készített a Naprendszert elhagyván.
Az elalvás pillanatában félelmetes erõ ragadja
meg, és testétõl szabadulva... Az óceánjáró
(?) hajón, mely az örök bolyongásra ítélt
van Staaten hajós mondáját idézi, miközben
a neoplatonista tanítás szerint lebegõ, köztes
lélekként arra várnak, hogy a csillagok közül
újra a földre szálljanak, minden útitárs
elmond egy történetet. Az örök ûrben minden
viszonylagossá válik: a Föld, a csillagrendszer, az
erre épülõ mitológia. Sõt, a kínai
tudós útitárs évezredes bölcsességei
elhalványítják az egész európai kultúrát:
a mítosz darabjaira hull. A beszélõ szellem a lélek
halhatatlansága helyett a test örök vándorlását
hirdeti: "... én pedig átváltozom, de nem a lelkem
kel útra, ahogy az igazi Szókratész gondolta, hanem
testem kezd végtelen vándorlásba, többé
nem hagyja el az univerzumot, és a legfantasztikusabb változásokon
megy keresztül, s nekem errõl semmit sem mesél, mert
engem már rég elfelejtett. ... és arra a férfira
gondoltam Amszterdamban, a kezében levõ fényképre,
az általa álmodott álomra, amelyben rá gondoltam."
Az anamnézis oda-vissza mûködik - ebben a világban
minden átjárható, valamennyi határ könnyedén
átléphetõ, valójában nem is léteznek
határok: "Minden történet egy másik, hosszabb
történet vége lesz."
A történetnek tehát
nincs vége: 350 millió szereplõ szerzõ(ke)t
keres. "Én csak a magam meséjét mondom, a mesét,
amit álmodtam"; "Csak a mesénket mondjuk, az egyetlen mesét,
amit tudunk" - mentegetõznek Andersen Hókirálynõ-történetében
a segítségül hívott virágok. Cees Nooteboom
is egyetlen mesét mond: a
Philip és a többiek, A
lovag halála;
a
Szertartások,
a
Dal a látszatról...
és két legutóbbi kötete, de költészete
és útiesszéi is egyetlen, zsigereinkben közös,
archaikus mese, mítosz (vagy ha úgy tetszik, ama monumentális
regény) mozaikdarabkái, kísérlet egy ezer darabra
tört tükör szilánkjainak összeillesztésére.
Holland spanyol maszkban, portugál maszkban, európai arccal.
Kötetei azonban a szkepszis - a mese, a mítosz, a regényírás
kudarcának - stációit járják végig.
Ami marad: mese- és mítoszfragmentumok, kudarcba fulladt
történetfoszlányok, regény helyett kísértetalakok
és monomán rítusok, és legfõképpen:
állandó önreflexió, az írás folyamatának
precíz rögzítése.
Amikor mindenütt megkötött
az aszfalt, megpihenhet a mániákus útépítõ.
A baj csak az, hogy az utazók többségét nemigen
érdekli az út megépítésének folyamata
és gyötrelme, hanem csak az, hogy járható-e.
(Van, aki még az út menti tájra sem kíváncsi,
csak azt figyeli, eljut-e minél hamarabb
valahonnan valahová.
)
Nekik azt ajánlom, utazzanak inkább repülõvel.
*
Fordította Bérczes Tibor
Kiseurópa sorozat
Jelenkor Kiadó
Pécs, 1995
100 oldal, 330 Ft
Az utószót Földényi
F. László írta
Fordította Bérczes
Tibor
Kiseurópa sorozat
Jelenkor Kiadó
Pécs, 1997
135 oldal, 750 Ft