Kornis Mihály: Sóhajok hídja
Igencsak elegyes kötet hever elõttünk.
Amit ugyanis Kornis Mihály
Napkönyv
címû
regényének megjelenése óta alkotott és
érdemesnek tartott (esszét, regénymaradékot,
naplórészletet, filmkritikát, dokumentált történelmi
monodrámát), azt mind csokorba fogta és a Magvetõ
Kiadó segítségével tálalta olvasóinak.
De ami a profán tényen túl, a "dolog velejét
tekintve" egymáshoz rokonítja a
Sóhajok hídja
egyes darabjait, az a beszélõ könnyedén azonosítható,
mi több, harsányan árulkodó (nyelvi) viselkedése.
Kornis viszonya szövegeinek (vagy/mert minek is nevezhetném
õket) tárgyához meglepõen kevés áttétellel
mûködik, s ez leginkább élveteg-habzsoló-csócsáló
stílusában érhetõ tetten - ami egy nem kevésbé
élveteg-habzsoló-csócsáló figurára
(= nyelvileg megjelenített szubjektumszerûségre) enged
következtetni. Mindez pedig módfelett örvendetes egy hasonlóan
élveteg-habzsoló-csócsáló olvasó
számára, de legalábbis elgondolkodtató. Mert
hiszen Kornis egyik-másik írása épp leplezetlen
személyességének köszönhetõen mondható
sikerültnek, azaz karakteresnek, egyöntetûnek, felvillanyozónak,
megvilágítónak, vagyis az olvasás munkás
folyamatát erotizálónak. Ám van, hogy pontosan
ugyanezen okból némelyik darab meglehetõsen szimplára,
már-már együgyûre, vagyis a munkás olvasás
erotikus vágyakozását be nem teljesítõre
sikeredik.
Kornis kéjesen ölelkezik össze
beszéde mindenkori tárgyával. Nem csupán megérti,
de egyenesen bekebelezi, mi több, felzabálja azt. Megragadó,
ahogyan gyermekkora emlékfoszlányait csámcsogja még
apróbb foszlányokká. Sodró, ahogyan szétmarcangolja
"a hülyéket, akik a szív géniuszát
leírták,
metaforának, azt hiszik, hogy ájtatos (sötét)
beszéd és üres retorika énnek mondani magunkat,
valakinek, aki lát." Olykor válaszként mohó
"csukafejessel" veti magát a hit felhabzó óceánjába.
Vagy éppen gyermeki önfeledtséggel mázolja (értelmezi)
át Mándy Iván életmûvét. Majd
harsogva lelkendezi a halhatatlanságba (az egyébként
is halhatatlan) Egerszegi Krisztinát.
Kádár
címû drámai monológjában (Kádár
János 1989. április 12-i MSZMP KB-beli felszólalásának
Kornis által bõségesen széljegyzetelt változatában)
pedig elemi indulattal plasztikussá szutykolja, de még inkább
egyfajta macbethi alakká vizionálja az egykori pártfõtitkár
porosodó emlékét: "Kádár bunkó,
de nagyon tanulékony, intelligens, mint egy csatornapatkány,
rettentõen ebbe a XX. századi börtönállamvilágba,
latrinalétbe illõ figura, mintha Jaroslav Hasek legnyomasztóbb
kelet-közép-európai rémálma öltött
volna alakot vele: a szimpatikus smasszer, aki az egész világot
úgy becsapta, mint emse fingja az ólajtót. Aki jó
fiú, és
ugyi,
alapjában véve jót
is akar, csak éppen úgy törölte ki népe
emlékezetébõl azon hõsök neveit, akik
életüket adták e nép szabadságáért,
mint hóhér a seggébõl a maradék szart
egy álmos délután, szemérmes falvédõkkel
kitapétázott reterátján..." - De idõzzünk
csak itt kissé hosszasabban, s vegyük szemügyre a csaknem
kötetünk felét kitevõ drámai monológ
beszédhelyzetét, amely ugyanakkor fényt vethet Kornis
jellegzetes szépírói viselkedésére is.
Szerzõnk e hosszabb írásában
sem tagadja meg természetét. Viszonya választott hõséhez,
érthetõ okokból, azaz mintegy hivatalból zsigerien
egyöntetû, igaz ugyan, hogy kiegészítve némi
stiláris-szemléleti áttétellel, ami többnyire
a paródia, de sosem az (ön)irónia jegyében szervezõdik.
Kornis nem vállalja az ironikus beszédhelyzetet, inkább
egyfajta teátrális pózt ölt: "...míg dolgoztam
vele, valósággal oda kellett kötözni magamat '56-os
és '56 utáni emlékeim árbocához, nehogy
a mélybe rántson." Noha shakespeare-i dimenziókat
vél fellelni Kádár figurájában, noha
"József Attila sorsának fordítottját" látja
szüleihez fûzõdõ kapcsolatában, tulajdonképpeni
kérdése mégiscsak így szól - Pilinszky
János szavait kölcsönözve -: "Féregnek lenni
mit jelent?" Kornis a bogárvizsgáló tudós csalhatatlan
pozícióját választja, ám a tudományos(kodó)
szenvtelenség póza nélkül. Ami egyáltalán
nem baj, sõt szerencsésnek mondható. Hiszen a választott
tárgyát mohó indulattal gusztáló, azaz
a leírásban érdekelt szépíróról
van szó.
Egyfelõl tehát van a perspektíva-választás
személytelen geometriája (= az objektumnak, Kádár
János történelmi figurájának korrekt szemügyre
vétele), másfelõl viszont kiiktathatatlan a hang személyes-szenvedélyes
volta (= az objektumnak, Kádár János történelmi
figurájának vizionárius démonizálása
- ami, minthogy tudjuk: az ördög mindig belülrõl
támad, bennünk lakozik, sok esetben inkább Kornis saját
démonairól, démonizálásra hajló
fantáziavilágáról, egyszóval szépírói
hajlamáról árulkodik, de ez természetesen nem
baj, sõt/hiszen munkájának karakterét adja).
Az objektum leírása és a szubjektív értékelés
együtt teszik Kornis nézõpontját és beszédmódját,
ami végsõ soron nem egyéb, mint: ítélkezés.
Noha bizonyos felsõbb (e világi vagy e világon túli)
fórumokon, úgy tudjuk, vagy legalábbis úgy
hisszük, mindig érdek nélkül, a torzító
szenvedélyektõl érintetlen "igazság" nevében
szoktak ítélkezni. S ha a nézõpont személyessé,
azaz érdekeltté válik, már nem lehet szó
tovább ítélkezésrõl - legalábbis
az úgynevezett-fentnevezett "igazság" nevében. Ámde
a Kádárt szemrevételezõ Kornis éppen
hogy elfogultan-indulattal ítélkezik. Mi mást is tehetne
egy szépíró, hiszen szubjektív "igazsága"
annyiban mégiscsak objektív igazság, amennyiben azt
saját irodalmi köztársaságának lakói
(azaz a szerzõ és az általa teremtett alakok, megannyi
engedelmes kreatúra) egyhangúlag elfogadják. Az
egy
hang pedig, bárhogy is csûrjük-csavarjuk: a szerzõé.
Eszerint a szépirodalom - ha nem tekintjük a "szív géniuszát
metaforának
leíró
hülyék" kiszolgálójának,
akik "azt hiszik, hogy ájtatos (sötét) beszéd
és üres retorika énnek mondani magunkat", márpedig
Kornis nem így tekinti a szépirodalmat - eleve nem lehet
demokratikus intézmény, viszont annál inkább
lehet a szerzõi szubjektum megannyi érdekeltségének,
hogy ne mondjam, önkényének tágas porondja. Végsõ
soron tehát Kornis ugyanolyan oligarcha, mint mûvének
hõse, csakhogy - s itt van a lényeges különbség,
az a bizonyos elvermelt kutya vagy ölnyi átmérõjû
paraszthajszál, ami megfontolandóvá teszi, vajon lehet-e
egyáltalán a szigorú értelemben vett szövegképben
körvonalazódó szubjektum úgynevezett uralmi törekvéseirõl
beszélni, miszerint "ájtatos (sötét) beszéd
és üres retorika énnek mondani magunkat, valakinek,
aki lát" -, tehát míg Kádár János
egy országgal játszik bõ harminc évig, addig
Kornis mondatokkal babrál. Mindazonáltal az oligarcha politikus
és az önkényes szerzõi én közti kényes
párhuzamról nem érdemes megfeledkezni, ám beszélni
róla csakis ironikusan lehet. Mint ahogyan Kornis írására
is ráfért volna valamivel több irónia, s valamivel
kevesebb pátosz, mely utóbbi, vagyis a jótékony
humortól mentes, noha és mindhiába retorikusan-stilárisan
lenyûgözõ, indulati ítélkezés éppen
hogy a fent említett kényes párhuzam nem épp
ironikus rétegére enged következtetni. (Természetesen
nem azt mondom, hogy Kornis ugyanolyan írónak, mint amilyen
Kádár volt politikusnak, s még csak azt sem, hogy
mind a ketten esendõ emberi lények, csupán azt, hogy
milyen nehéz lehet egy Kádár Jánosról
szóló szépirodalmi munka meggyõzõ hanghordozását
eltalálni.)
Az
elfogult ítélkezés
olykor
zavaró kettõssége adja tehát Kornis írásmódjának
velejét, azt a tényleges perspektívát, amely
valamit valahogyan
lát/láttat, mi több, megítél
(nemegyszer szõröstül-bõröstül felzabál).
A látószög személyes volta, indulati elkötelezettsége,
zsigeri érdekeltsége nem feltétlenül baj, sõt
nagyon is potens írói alapállás, minek példájául
éppen Kornis néhány évvel ezelõtt megjelent
Napkönyv
e kínálkozik. Amiben viszont benne foglaltatott
a szerzõ reflektált viszonya beszédének, esetenkénti
ítéletének mindenkori tárgyához, teszem
azt, saját magához. Ami viszont ironikus megjelenítése
a belátásnak, mely szerint a mindenkori szépirodalmi
szöveg mindenkori beszélõje - retorikus-stiláris
játékosságával együtt - mégiscsak:
ítél. Más szóval értékekkel és
jelentésekkel bélelt, továbbá esendõ-esetleges
figurákkal benépesített szövegvilágot
teremt, melynek egyik kitüntetett figyelemmel kezelt lakója
lehet - ha némi játékos kedvvel megáldott -
õ maga is: a szerzõ. De mivel mégiscsak teremtõ
funkcióval és öntudattal rendelkezik, idõnként
óhatatlanul kívül helyezi magát az alkotott világon,
mintegy deklaráltan abszolutizálja az amúgy is abszolút
szerzõi nézõpontját. S ezt a királyi
gesztusát csakis a szöveg uralhatatlan önmozgása,
mondhatni anyagszerû iróniája kérdõjelezheti
meg, mint ahogyan rendre meg is kérdõjelezi. De vajon érzi-e
a beszélõ látszólag biztos pozíciójának
nyelvi aláaknázottságát, s ha érzi,
akkor vajon tudja-e azt látni/láttatni is, játékosan
újrarendezve a szövegszervezõ szubjektum szétzilált
hadállását? S ez a dilemma a
Kádár
címû munka esetén így szól: Hol az ítélkezõ
szövegfolyam kíméletlen logikájának kiszolgáltatott
beszélõ önismerete, önreflexiója, öniróniája,
a bûnösrõl való beszéd elkerülhetetlenül
indulatos és személyes, s így torzító,
s így bizony némiképp bûnös voltának
belátása, valamint, ha nem is deklaratív, de legalább
stiláris megjelenítése? Valami ilyesmire gondolhatott
Pilinszky is, amikor ezeket a sorokat írta: "A leghitványabb
féreg kimúlása / ugyanaz, mint a napfölkelte."
Vagy: "Az, hogy semmit nem lát, / szíven üti, holott
a szörny / valójában nem létezik. / Csak én
vagyok. Én, te meg õ. / Istenem, irgalom!" Persze nem feltétlenül
kell tragikusan fogalmazni, lehet jóval játékosabban
is, ahogyan azt a közismert mondóka példázza:
"Ha én vagyok én és te vagy te, ki a hülye, én
vagy te?" Hogy ezt a (helyesen) megválaszolhatatlan kérdést
feltegyük, arra maga Kornis biztat, amikor a kötetzáró
interjúban Martin Buber dialógus-bölcseletére
hivatkozik: "Hiszen minden monológ: dialóg egy láthatatlan
második személlyel, aki lehet egy bizonyos Abszolútum,
de lehet egy bármilyen Te is, aki hallgatod, te, aki figyelsz rám,
és akkor én én vagyok, aki Neked beszélek."
Vagy éppen megítéllek Téged. Miként
Te is megítélsz Engem. De vajon Ki ítél meg
mindkettõnket? És mintha e durván kihegyezett kérdésre,
amelyet maga Kornis indított útjára az interjúban,
nem minden esetben adnának meggyõzõ választ
a
Sóhajok hídja
egyes darabjai.
Kornis nem párbeszédbe elegyedik
Kádárral, hanem démonizálja Kádárt.
Nem az embert keresi (magasztos vagy profán értelemben),
hanem feléleszti, életben tartja a démont. Kornis
mûvészetének szüksége van démonokra
(Kádárra), ellenségekre (a "hülyékre,
akik..."), hõsökre (például Egerszegi Krisztinára),
Istenre. S erre a feladatra, az ilyen feladatokkal birkózó
mûvészet gyakorlására mai napság nem
igazán alkalmas a pálya, hiszen - szól a Petri György
által készített interjú címe -: "
Ilyen
becsvággyal, ilyen kopár terepen mihez lehet kezdeni?"
Kornis állításai és
mondatai éppoly támadhatóak, mint amennyire meggyõzõek,
azaz: személyesek. De talán a személyes hangfekvés
egy egész köteten át kitartott feszültsége
akkor lenne igazán lenyûgözõ, ha nem volna durván
abszolutizálva, ha megõrzõdne a választott,
esetenként bûnös tárggyal, nevezetesen Kádár
János alakjával kapcsolatban a személyiség
sorsközössége, "bûnössége", már
csak azért is, mert Róla beszél. Ha nem pusztán
aktuális naplótöredékeket, munkavázlatokat
közölne a szerzõ. Ha olyan volna Kornis új kötete,
mint a
Napkönyv:
meggyõzõen kifejtett, kijátszott,
s így összeállt (= nyelvileg megoldott) szubjektumszerûség,
egy olyan irodalmiasított én játéktere, aki
alapvetõ érdekeit (elfogultságát, indulatát,
élethabzsoló természetét) olykor ironikus optikán
át is tudja nézni, sõt megjeleníteni, tehát
nem kiirtani, csupán elegánsan elszövegesíteni,
ízlésesen és ínycsiklandóan tálalni.
Hogy ne csak õ, a szerzõ, de az olvasó is kéjes
étvággyal csócsálhassa azt. Hiszen amit a szerzõ
- élményként - felfal és megemészt,
azt az olvasó is szeretné - szövegként - szintúgy,
azaz nem kevesebb élvezettel elfogyasztani és feldolgozni.
Egyszóval jó volna, ha kissé
megszerkesztettebb lenne a "kollázs, a híd, amelyen átbotorkál
(a szerzõ) a
Napkönyv
elsõ kötetébõl
a másodikba". Bár szép a hasonlat, mégsem elég,
miszerint "a velencei Sóhajok hídja Casanova korában
a bíróságot kötötte össze a börtönnel."
Az olvasó bizony olykor legalább annyira sóhajtozik,
mint a szerzõ, ám nem feltétlenül azért,
mert, egyfajta önkínzó kéjjel, örömét
leli a botorkálásban egyik hídpillértõl
a másikig. Szívesebben venné, ha nem kellene végighaladnia
a Sóhajok hídján a szerzõvel, e huszadik századvégi
irodalmi Casanova-jelölttel, inkább egyetlen elegáns
és könnyed szökkenéssel jutna el a
Napkönyv
elsõ kötetétõl a leendõ másodikig.
*
Magvetõ Könyvkiadó
Budapest, 1997
215 oldal, 890 Ft