Szerb Antal: A trubadúr szerelme
Akitõl ellopták az
idõt
(Szerb Antal emlékezete)
Több mint húsz évvel
Poszler György 1973-ban megjelent alapvetõ monográfiája
után újból itt az alkalom, hogy az irodalomtudomány,
a kritikatörténet mérlegre tegye Szerb Antal életmûvét.
Az önálló kötetben eddig kiadatlan, kisebb írásokat
összegyûjtõ
A trubadúr szerelme
címet
viselõ kötet, de még inkább az
Akitõl
ellopták az idõt
címû emlékkönyv
lehetõséget kínál arra, hogy az utókor
újra végiggondolja Szerb Antal életmûvének
problémáit, vitás kérdéseit. Feltétlenül
szükség van erre, hiszen Poszler György monográfiája,
noha annak idején átfogó pályaképet
nyújtott, továbbá nagy filológiai alapossággal
és mély empátiával dolgozta fel témáját,
néhány szempontból elavult. Így például
kiürült és elöregedett az a nézõpont,
amely az obligát irracionalizmus/racionalizmus, illetve fasiszta
barbárság/européer humanizmus fogalmak segítségével,
egy átideologizált szellemtörténet-koncepcióra
támaszkodva, és egy jól érzékelhetõ,
akkor valóban szükséges, a mostani olvasó számára
azonban hamis perspektívákat teremtõ apologetikus
szándék érvényesítésével
dolgozott.
Noha az irodalomtudomány Szerb Antalt
elsõsorban a szellemtörténeti módszer képviselõjének
tekinti, nyilvánvaló, hogy egy meglehetõsen eklektikus
látásmóddal rendelkezõ szerzõrõl
van szó, akinek írásai a legkülönfélébb
megközelítésmódokat egyesítik. Ezért
szükséges annak vizsgálata, hogy melyek voltak irodalmi
érdeklõdésének azon csomópontjai, amelyekben
többféle irányzat, elemzési módszer, történetírói
iskola is találkozhatott. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni,
hogy nagy szükség lenne egy olyan tanulmánygyûjteményre
is, amely szakproblémákra koncentrálva foglalkozna
Szerb Antal életmûvével, hiszen a Wágner Tibor
által szerkesztett kötetben az irodalomtörténeti,
eszmetörténeti vonatkozások - a személyes hangvételû
visszaemlékezéseket elõnyben részesítõ
szerkesztési koncepciónak is köszönhetõen
- többnyire impresszionisztikus formában, rögtönözve,
sokszor elfogultságoktól torzítottan jelennek meg.
Szerb Antal szellemtörténeti
orientációjának elemzését és
értékelését a nagymértékû
fogalmi zûrzavar jellemzi - az emlékkönyv is egy igen
heterogén, esetleges elemekbõl összeálló
szellemtörténet-képet dokumentál. Ennek fõ
oka az, hogy a szellemtörténet problémáit is
említõ visszaemlékezõk közül - Thienemann
Tivadar kivételével - senki sem volt e módszer elkötelezett
híve vagy alkalmazója, ezért többnyire prekoncepciók
hangoztatására, részigazságok megfogalmazására
szorítkoznak. Sõtér István - a harmincas évekbõl
származó írásában - arról ír,
hogy a szellemtörténeti megközelítés a saját
fogalmi hálójába kényszeríti a valóságot,
és arra figyelmeztet, hogy a "magát kelletõ rendszer"
könnyen a megismerést eltorzító prekoncepciónak
bizonyulhat. (
Akitõl ellopták...,
189.) Ez egyébként
a szellemtörténetet ellenzõk körében az
egyik leggyakoribb módszertani kifogás is egyúttal.
Rónay György arra a szellemtörténeti módszerrel
szemben ugyancsak gyakran hangoztatott kifogásra hívja fel
a figyelmet, mely szerint ez az irányzat nem fordít kellõ
figyelmet a szerzõ személyiségére: "...éppen
az volt a fõbenjáró vád a szellemtörténet
ellen, nemhogy hõsöket teremtene, hanem ellenkezõleg,
eltünteti az egyéniséget, belemossa a fejlõdésbe,
a korképbe, a jellemzõ másodrendû jelenségek
folyamatába, jellemzi a kort, de nem jellemzi az egyéniséget,
nyomon követi a történelemben kifejezõdõ
ilyen vagy olyan ¯stílusú szellem, gótika, barokk
stb. megnyilatkozásait, de nem követi nyomon az autonóm
személyét." (
Akitõl ellopták...,
293.)
A szellemtörténész Szerb
Antal megismeréséhez egy recenzió lehetõségeihez
képest nagyobb terjedelemben és alaposabban kellene vizsgálni,
hogy a szellemtörténeti irányzatok, megközelítések
közül - hiszen a szellemtörténet nem volt egységes
- Szerb Antal melyeket képviselt valójában és
melyeket nem.
Nyilvánvaló, hogy Szerb Antal
a szellemtörténetnek nem a Stefan George által inspirált
- többek között Heinrich Gundolf és Max Kommerell
által mûvelt - heroizáló irányzatához
tartozott (vö. Poszler 1973. 100.), függetlenül attól,
hogy hivatkozott Gundolfra, George pedig fiatalkorának költõ-bálványa
volt. Sokkal jobban vonzódott az olyan megközelítésekhez,
amelyek az emberi szellem teremtõ aktivitását valamilyen
absztrakt fogalmi konstrukcióban ragadták meg. Példaként
említhetõ az Eduard Spranger Lebensformen-tipológiájából
merítõ
Az Udvari Ember
címû esszé
vagy a magyar preromantikáról szóló tanulmány,
amelyen mély nyomot hagyott a szellemtörténetnek a stíluskorszakok
iránti érdeklõdése, ebben az esetben Fritz
Strich és Paul Van Tieghem írásai (vö. Szerb
Antal:
Gondolatok a könyvtárban
. Bp. 1981. 130-199.
és 295-364.). Ezek alapján az is látható, hogy
a szellemtörténeti irányzat által kínált
megközelítésmódok sokféleségébõl
Szerb Antal számára meghatározó jelentõségû
volt az irodalom történetét és az irodalmi jelenségeket
morfológiai-tipológiai egységekben - lélektani
típus, életforma, korstílus, kultúrkör,
alkotói korszak, kollektív képzetek stb. - megragadó,
értelmezõ szemlélet (vö. Kulcsár Szabó
Ernõ:
A fordulat jellege
, Literatura, 1990/1. 91.). Mindezek
mellett a szellemtörténész Szerb Antallal kapcsolatban
a fokozott lélektani elemzõkészségre hívják
fel a figyelmet az emlékkönyv szerzõi: "Szerb Antalnak
a tökéletes filológiai tudása mellett csodálatos
átélõ képessége volt. Teljességgel
azonosult egy-egy figurával" - mondta Rónay György (
Akitõl
ellopták...,
165.). Thienemann Tivadar szerint "Szerb Antal
elsõnek a ¯lélekrajzot , a pszichológiát
vezette be a magyar irodalomtörténetbe, mikor a közfelfogás
(...) az volt, hogy a magyar irodalomtörténet nagyon jól
megvan pszichológia nélkül, nincs rá semmi szükség."
(
Akitõl ellopták...,
317.)
Mindez egy olyan szemléletmód
érvényesülésére mutat rá, amelynek
az egyik pólusát a lélektani elemzés képezi,
amely feltételezi az érdeklõdést a szerzõ
személyisége iránt, másik pólusát
pedig a történelem- és a kultúrfilozófia
által tematizált morfológiai-tipológiai egységek
megragadása alkotja, amelyben valóban jelen van a Rónay
György által említett elszemélytelenítõ,
az egyénen túlira irányuló attitûd. Ezt
a kettõsséget Szerb Antal valójában készen
kapta a szellemtörténeti módszertõl, így
megfigyelhetõ például az irányzat megalapítójának,
Diltheynek a munkásságában is. Dilthey számára
ugyanis a történeti-esztétikai megismerés alapja
a tapasztalat, amelynek legfontosabb kategóriája az élmény,
tehát egy szubjektív, a személyiség lélektani
struktúráihoz kapcsolódó entitás. "Dilthey
számára az élet maga a produktivitás. Mivel
az élet értelemképzõdményekben objektiválódik,
minden értelem-megértés ¯az élet objektivációinak
a visszafordítása abba a szellemi elevenségbe, amelybõl
erednek. Így az objektív bármiféle megismerése
az élmény fogalmán alapul." (H.-G. Gadamer:
Igazság
és módszer
. Bp. 1984. 66.) Dilthey azonban arról
is meg volt gyõzõdve, hogy a kultúra formái
az egyetemes szellem történeti megnyilvánulásaiként
jelennek meg, és ez nem az egyénekre helyezi a hangsúlyt,
hanem az olyan "kultúrrendszer"-ekre, mint a mûvészet,
vallás, jog, nyelv stb. Ezek a jelenségek pedig - mint a
történelemben meglévõ strukturális összefüggések
- mindig egy nemzet vagy egy korszak szellemét tükrözik
(vö. G. G. Iggers:
A német historizmus
. Bp. 1988. 214-217.
és Kulcsár Szabó i. m. 80-84.). A szerzõ mint
egyén, illetve az egyedi mû és az egyetemes szellem
között természetesen sokféle közvetítõ
kategória létezik - mûfaj, stílus, korszellem,
vagy egyes, Szerb Antalra mély hatást gyakoroló szerzõknél
a nemzeti karakter -, és talán éppen azért
nem kell sajnálnunk az ezek megragadására fordított
energiát, mert a pozitivizmus életrajz-központúsága
és a 19. század egyéniségkultusza éppen
ezeknek a morfológiai-tipológiai egységeknek a belsõ
törvényszerûségeire nem fordított megfelelõ
figyelmet.
A morfológiai-tipológiai
konstrukciók felhasználása azonban nemcsak a szellemtörténet
hatásának tudható be, hanem nagymértékben
következett Szerb Antal intellektuális alkatából
is. Gyergyai Albert visszaemlékezésében hangsúlyozza
Szerb Antal rendkívüli vonzódását az absztrakciókhoz,
az elméletekhez: "nem volt olyan áramlat a szellem elvontabb
világában, amelyet ne mérlegelt, amelynek ne ¯udvarolt
, amelyhez ha csak idõlegesen, ne csatlakozott volna. Barátai
közül voltunk páran, akik elbûvölten bár,
de egyre több aggállyal néztük ezt az örökös
pillangózást, a kor minden elvontabb elméletét
bámuló, követõ, elsajátító
lelkesedést." (
Akitõl ellopták...,
68.) Kétségtelen,
hogy Szerb Antalt az elméletek, a szellem konstrukciói valósággal
hipnotizálták, ezt bizonyítják
Könyvekés
ifjúság elégiája
címû esszéjének
a pálya intellektuális élményeit felidézõ
sorai is. Ugyanakkor Szerb Antalra az is jellemzõ, hogy ez a nagyfokú,
szinte a kiéhezettség benyomását keltõ
elméleti érdeklõdés egyszerre jelentkezik írásaiban
az anekdotikus részletek, a jellemzõ apróságok
iránti vonzódással, és az egyedi irodalmi mû
immanens, nyelvi-stiláris sajátosságait vizsgáló
megközelítésével. Ennek ellenére nem egyszerû
dichotómiáról van szó, amelyben az irodalmi
kutatás tárgya beékelõdik a szellemtörténet
absztrakt kategóriái és az egyedi mûalkotás
sajátosságait vizsgáló szemléletmód
közé. Szerb Antal látásmódja teljesebb
és valahogy intenzívebb ennél, és talán
éppen ebben rejlik nemcsak tudományos, hanem kivételes
pedagógiai jelentõsége is. A Szerb Antal-i írás
azt a benyomást kelti, hogy a megragadott szellemi típus
vagy forma - legyen az korstílus, mûfaj, életforma,
lélektani típus stb. - nem kizárólag a tudós
intellektuális apparátusával vizsgálható
konstrukció, hanem egyúttal az érzékekkel megtapasztalható,
mondhatni testes valóság is egyúttal: "Akkoriban ezeket
a szavakat: klasszicizmus, romantika,
Schicksal
,
Ehrfrucht
,
Urerlebnis
,
Gestalt
,
Gehalt
stb. valóságoknak éreztem,
nem puszta szavaknak, realista voltam a szó középkori
értelmében."
(Gondolatok a könyvtárban
,
682.)
Részben a fent részletezett
szemléletmódból eredeztethetõ Szerb Antalnak
a nemzetkarakterológia problémáihoz való vonzódása,
amelyet
A trubadúr szerelme
címû kötet
több írása is igazol. A nemzetkarakterológiai
megközelítésmódban egyrészt érvényesülhetett
a szellemi-esztétikai konstrukcióalkotás lehetõsége,
másrészt e szemlélet által megragadhatók
voltak azok a morfológiai képzõdmények is,
amelyeket a szellemtörténet a kultúra egyediként
létezõ, fiziognómiai jegyekkel rendelkezõ formáinak
tekintett. 1936-ban Szerb Antal nagy lelkesedéssel írt például
Prohászka Lajos
A vándor és a bujdosó
címû munkájáról, amelyben az elsõ
jelentõs, filozófiailag megalapozott magyar nemzetkarakterológiai
mûvet látta. Talán az is hozzájárult
az elismeréshez, hogy a könyv egyes részletei összhangban
álltak Szerb Antal Ady-értelmezésével, amely
magyar irodalomtörténetében, illetve késõbb
A
kuruc kori költészet
címû tanulmányának
az archaizáló Adyt vizsgáló megállapításaiban
jelent meg. A
Trubadúr
-kötetbõl az is kiderül
azonban, hogy a nemzetkarakterológia problémája már
jóval korábban is foglalkoztatta Szerb Antalt. 1928-ban recenziót
írt Josef Leo Seifert tanulmányáról -
Die
slawische "Friedfertigkeit
" - a
Magyar Szemlé
ben. Ebben
az írásában Szerb azt vizsgálja, hogy a "béketûrõ
szláv lélek" Comeniustól Tolsztojig terjedõ
toposza hogyan egyeztethetõ össze a szláv országokban
- elsõsorban a Monarchia utódállamaiban és
Szovjet-Oroszországban - az elsõ világháború
után bekövetkezett, kegyetlenkedésekben tobzódó
eseményekkel. Jellemzõ, hogy Szerb Antal, aki minden teoretikus
általánosításban a "tények zsarnoksága"
(W. B. Yeats) elleni lázadás lehetõségét
látta, ebben az írásban is a megkonstruált
karakterképben rögzített igazságtartalom védelmére
törekszik. Szerb Antal véleménye a kérdéssel
kapcsolatban Nietzsche idekapcsolódó gondolatait idézi
fel: az elnyomott szláv népek a maguk létének
metafizikai igazolására alkották meg a "galamblelkû
szláv" karakterképét, és a kegyetlenkedések
éppen az ezáltal kordában tartott, elfojtott gyûlölet
megjelenései. "Aki az orosz lelket a ressentiment alapján
fogja fel, megértheti a szelídség és a kegyetlenség
paradoxonját: beláthatatlan századok szelídségéért
állnak most bosszút kegyetlenségükkel." (
A
trubadúr...,
50.)
A trubadúr szerelme
kötet
a rövid recenzióknál, kisesszéknél, tárcáknál
nagyobb jelentõségû írásokat is tartalmaz.
Ilyen a már említett
A kuruc kori költészet
címû tanulmány, amely eredetileg 1935-ben, a
II.
Rákóczi Ferenc Emlékkönyv
ben jelent meg,
és mind terjedelmét, mind irodalomtörténeti jelentõségét
tekintve helyet kaphatott volna a Szerb Antal nagyobb tanulmányait,
esszéit közlõ
Gondolatok a könyvtárban
címû gyûjteményben is. E tanulmány jól
érzékelteti Szerb Antal eklektikus, a legkülönfélébb
értelmezési szempontokat egyesítõ irodalomszemléletét
- ezúttal nem az irodalom közvetlen elemzésén,
hanem egy histográfiai esszé megállapításain
keresztül.
Az emlékkönyv számos
szerzõje hivatkozik Szerb Antal különleges versérzékenységére.
"Valami félelmetes képessége, érzéke
volt a versekhez"- emlékszik vissza Nemes Nagy Ágnes. "A
költészetben alámerülni kevesen tudnak oly szinte
testi érzékeléssel, mint õ" - írta Halász
Gábor
A világirodalom történeté
nek
megjelenésekor. (
Akitõl ellopták...,
235.
ill. 214.)
A kuruc kori költészet
címû
tanulmány jelentõsége részben abban áll,
hogy egy sajátos területet vizsgálva, az irodalmi hamisítás
problémáin keresztül mutatja be ezt a legendás
versérzékenységet. Szerb Antal írása
elsõsorban a Thaly Kálmán által közölt
kuruc balladák hitelességével kapcsolatos vitát
ismerteti - többek között Riedl Frigyes, Tolnai Vilmos,
Király György tanulmányai alapján -, majd Thalytól
Endrõdi Sándoron át Adyig terjedõen elemzi
a kuruc költészetnek a magyar líratörténetben
betöltött jelentõségét. Ebben az írásban
a Szerb Antalnál megszokott mértéknél fokozottabban
érvényesül az irodalmi jelenség belsõ
formai problémáit szem elõtt tartó megközelítés,
kitérve olyan területekre, mint a formafejlõdés
kérdése, illetve a kompozíció és a stílustörténet
problémáit érintõ megállapítások.
Végül azért is fontos és paradigmatikus írás
ez, mert néhány nagyon jellemzõ vonást tartalmaz
Szerb Antalnak a szerzõi eredetiségrõl, az irodalmi
példaképekrõl, a modernségrõl és
a költõi archaizálásról alkotott elképzeléseivel
kapcsolatban.
Az immanens megközelítésre
törekvõ szemlélet érvényesül például
akkor, amikor a szerzõ - Király György tanulmányával
összhangban - a Thaly hitelessége ellen irányuló
filológiai, nyelvtörténeti érvek mellett kiemeli
az irodalomtörténeti argumentum jelentõségét:
"ha fel is tesszük, hogy hirtelen ilyen magasra lendült a magyar
verselés, miért nem fejlõdött tovább?"
(
A trubadúr...,
160.) Ebben a kérdésfeltevésben
- bár Király György közvetítésével
- Horváth Jánosnak az irodalom belsõ formafejlõdésével
kapcsolatos koncepciója jelenik meg, ami összhangban áll
azzal, hogy Szerb Antalnak ez a tanulmánya inkább pozitivista,
mintsem szellemtörténeti megközelítést alkalmaz.
Kicsit késõbb a kompozíció, a formai megoldások
problémáira hívja fel a figyelmet. A kuruc anyag -
mondja Szerb Antal - jellemzõ fogyatékossága a kompozíció
hiánya és az ebbõl következõ terjengõsség,
majd gondolatmenetét egy rá jellemzõ, szellemes, aforizmaként
ható megállapítással zárja le: "A kompozíciós
érzékhez, a kevés szóval sokat mondáshoz,
úgy látszik, nem elég az irodalmi mûveltség,
bizonyos társadalmi kultúra kell hozzá. Komponálni
az tud, aki le tud mondani a saját gondolatairól a közönség
kedvéért." (
A trubadúr...,
163-164.) Thaly
Kálmán - írja Szerb Antal - az általa írt
kuruc balladákban éppen a kompozíció szempontjából
múlta felül az eredetieket. Itt is érvényesült
a romantikus ihletésû rekonstrukciós elv: a kuruc ballada
mint mûfaj nem úgy jelent meg Thaly gyûjteményében,
mint amilyen valójában volt, hanem úgy, amilyennek
a késõbbi, Arany János balladáin kimûvelt
formaérzék számára lennie kellett. Az irodalmi
folyamatszerûség és a kompozíciós szempont
figyelembevétele mellett egy harmadik immanens megközelítést
alkalmazó szempontja is van Szerb Antalnak e tanulmányban,
a stílustörténeti. Felhívja a figyelmet arra,
hogy a Thaly által írt balladák színpadiassága,
dekoratív díszletezései mennyire a historizáló
stílromantika látásmódját idézik:
"van bennük valami tablószerû, valami színpadiasan
hatáskeresõ, öncélúan dekoratív
mozzanat, Thaly Victor Hugóval rokon történelmi képzeletének
megnyilatkozása..." (
A trubadúr...,
165.)
A fentieknél is fontosabb azonban,
hogy Szerb Antal miképpen értékeli Thaly hamisításainak
líratörténeti jelentõségét. Áttekinti
a kuruc kori költészet szerepét Thaly Kálmán
szépirodalmi próbálkozásaiban, és megállapítja,
hogy Thaly nagy költõi tehetség volt, azzal a megszorítással,
hogy képességei csakis egy irányban, a szereplírában
tudtak kibontakozni, másban nem. Szerb megállapításai
ezen a ponton Riedl Frigyest visszhangozzák, aki szerint a Thaly
által írt balladák költõi értékei
jelentõsek, függetlenül attól, hogy nem a kuruc
korban írták õket. "A vers nem váltó,
... értéke nem az aláírótól függ"
- idézi Riedl Frigyes szavait a szerzõ. (
A trubadúr...,
164.) Szerb Antal ezután a kuruc balladák megírásának
poétikai és lélektani mozgatórugóit
vizsgálja: "Egy-egy verstöredék megindította
képzeletét, tulajdonképpen nem is annyira írta,
mint kiegészítette ezeket a költeményeket." Majd:
"Arany János mûvészetén nevelt ízlésével
a kuruc költeményeket a ballada tömörített,
kihagyásos, elsõsorban kompozíciós értékekkel
ható formájába sûrítette, és ezzel
közelebb hozta õket nem csak a balladákért rajongó
múlt századi, hanem a tömör tárgyilagosságot
becsülõ mai olvasóhoz is." (
A trubadúr...,
164-165.) Végül Szerb Antal a következõképpen
vonja le a végkövetkeztetést: "Thaly tehetsége
csak egy sajátos irányban mûködött. Géniusza
csak az archaizáló formában érvényesült.
Egyébként másodrangú költõ volt,
de ebben a mûfajban csodálatos, utolérhetetlen tehetség,
az ¯utánzás Shakespeare -je, amint egyik elemzõje
mondja." (
A trubadúr...,
166.) Az olvasó izgalmas
átalakulásnak lehet tanúja: a hamisító
Thaly Kálmán Szerb Antal írásában egyrészt
a klasszikus filológiában mûvelt konjekturális
kritika kissé túlzásba esett képviselõjeként,
másrészt - végsõ soron - a modern szereplíra
mûvelõjeként, illetve a hagyomány által
nyújtott töredékek kiegészítésével
eredetit alkotó, archaizáló hanggal és archaikus
idézetekkel operáló modern költõként
jelenik meg, mint afféle korai magyar T. S. Eliot vagy még
inkább Ezra Pound.
E tanulmány példa arra, hogy
nem teljesen indokolt Szerb Antalt csupán típusokban, morfológiai
kategóriákban, stílusfogalmakban gondolkodó
"doktrinér szellemtörténész"-nek (Kulcsár
Szabó Ernõ i. m. 91.) tekinteni, mûveiben - nemcsak
A
kuruc kori költészet
ben, hanem más tanulmányaiban
is - jelen van a mikrofilológiához, az egyedi mû nyelvi
megformáltságának apró problémáihoz
való vonzódás. Abban azonban van igazság, hogy
Szerb Antal egyes írásaiban a szellemtörténeti
fogalmi keretet gyakran a pozitivista módszer által biztosított
tényanyag, filológiai apparátus tölti ki. Talán
ebbõl is származik - a jelen emlékkönyvben is
megfigyelhetõ - bizonytalankodás annak megítélésében,
hogy Szerb Antal korai tanulmányai, így elsõsorban
az ebbõl a szempontból nagyon jellegzetes 1926-ban megjelent
Kölcsey-tanulmány,
még
pozitivisták vagy
már
szellemtörténeti munkák-e vajon. E kettõsség
azonban nemcsak az idõbeli fejlõdés függvénye,
hanem az egyes megközelítésmódok egyidejû
érvényesülésének is köszönhetõ.
Nem lehet Szerb Antal mûveit csak a pozitivista adatkultusz versus
szellemtörténeti fogalomalkotás kettõsségében
olvasni, figyelembe kell venni mind irodalmi érdeklõdésének,
mind a korban ható irányzatoknak a sokféleségét.
Így például a szellemtörténet létrejöttével
párhuzamosan, részben annak hatására alakult
ki az idealista nyelvesztétika, amely éppen bravúros,
a nyelvi anyaghoz, az irodalom nyelvi közegéhez szorosan kapcsolódó
mikroelemzéseivel, stílusvizsgálataival hívta
fel magára a figyelmet. E szerzõk, Karl Vossler, Leo Spitzer
és tanítványaik munkái Szerb Antalra is hatottak,
közvetlenül - vö. Vossler-hivatkozás
Az Udvari
Ember
címû tanulmányban vagy az
Irodalomtudomány
1926-ban
címû írásában (
Akitõl
ellopták...,
78.), de feltehetõen közvetve is, hiszen
Zolnai Béla, az idealista nyelvesztétika módszereinek
egyik jelentõs hazai képviselõje Szerb Antal közeli
barátja és munkatársa volt.
A Wágner Tibor által szerkesztett
emlékkötet számtalan adalékot tartalmaz Szerb
Antal korának alaposabb tudománytörténeti, tudományszociológiai
megismeréséhez. A visszaemlékezésekbõl
természetesen csak igen ritkán ismerhetõk meg kétségbevonhatatlan
tények, azonban a kötet írásait egymás
után olvasva körvonalazódnak - vagy sokszor leleplezõdnek
- olyan apró mitológiák, elõítéletek,
közhelyek, amelyeket az utókor gyakran tényekként
kezel.
Csak egy példát említve:
részletes elemzést kívánna a Horváth
Jánoshoz való viszony, illetve az a kivételezett hely,
amelyet Horváth János az irodalomtörténetírás
tudománytörténetében elfoglal. Sokak számára
a magyar irodalomtörténetírás klasszikus érvényû
kiteljesedését jelenti Horváth János életmûve,
ugyanakkor az emlékkönyv egyes szerzõi igyekeznek Szerb
Antal tudományos jelentõségét a Horváth
Jánoséval azonos szintre, vagy magasabbra emelni. Pillanatnyilag,
Horváth János és Szerb Antal munkásságának
részletes összehasonlító elemzése és
értékelése helyett, célszerûbb csak arra
utalni, hogy mennyire paradigmatikus, a két háború
közötti magyar szellemi élet jellegzetes koordinátáit,
tendenciáit mennyire mintaszerûen magába foglaló
teljesítmény ez a két életmû. Elsõ
látásra a nemzeti-konzervatív, illetve az urbánus
értékrend reprezentatív kifejezõdésének
tekinthetõ e két irodalomtörténész munkássága,
ez azonban csak a magyar irodalmi élet hagyományos megosztottságában
szocializálódott szemlélet számára tûnhet
teljesen egyértelmûnek.
Horváth János irodalomszemlélete
valóban a nemzeti konzervativizmus, a nemzeti klasszicizmus értékrendjére
épül, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az e
szemlélet által meghatározott szellemi-teoretikus
horizont nála sokkal behatároltabb, mint például
a fiatalabb, Szerb nemzedéktársának tekinthetõ
Németh László népiessége, amely számtalan
európai hatásra nyitott volt, sokféle filozófiai,
irodalmi, történettudományi, vallástörténeti
forrásból építkezett. Horváth személyisége,
népisége, tudományos életmûve ezzel szemben
az önmagát elvszerûen izoláló, nem egyszerûen
autonóm, hanem autark, önmagából építkezõ
magyar finitizmus jellegzetes példájának tekinthetõ.
(vö. Poszler György:
Kétségektõl a lehetõségekig
.
Bp. 1983. 81-84.)
Nos, ahogy Horváth munkái
- fõként teoretikus szempontból - kevesebbek, szûkösebbek
mindannál, amit a nemzeti klasszicista értékrend önmagában
is lehetõvé tenne, úgy Szerb Antal mûvei gazdagabbak,
teljesebbek annál, hogy egyszerûen a nyugat felé tájékozódó,
nyitott, érdeklõdésével a legkülönfélébb
szellemi irányok felé könnyedén mozduló
urbánus író, tudós produkcióját
lássa bennük az utókor. Fontos észrevenni, mennyire
mélyen gyökerezett Szerb Antal gondolkodása a magyar
irodalmi tradícióban, a magyar nyelvben, amirõl az
emlékkönyv szerzõi közül Cs. Szabó
László, Keresztury Dezsõ és Szerb Antalné
is megemlékezett. Érdemes lenne foglalkozni azzal, hogy milyen
sokat jelentett számára a magyar régiség, amelynek
szeretetérõl, a régi magyar költészet
irodalmi rangjának tulajdonított fontosságról
többek között éppen Horváth János
Magyar
Versek Könyve
címû antológiájáról
írott recenziója is tanúskodik. (
A trubadúr...,
230-231.)
Az emlékkönyvben Szerb Antal
és Horváth János kapcsolatát illetõen
két nagyobb tendencia figyelhetõ meg: az egyik a hagyományos
Horváth-kultusz nyomvonalán halad, a másik azonban
igyekszik megkérdõjelezni ennek létjogosultságát.
Az elõzõre jó példa Rónay György
visszaemlékezése: "A haladó szellemûek egyértelmûen
nagy örömmel üdvözölték [Szerb Antal] munkáját.
Horváth János a Magyar Irodalomtörténetet megjelenése
után azonnal felvette a kötelezõ olvasmányok
közé. (...) A mû megjelenésének pillanatában
felismerte rendkívüli jelentõségét. Értékét.
És amit Horváth János pártfogásába
vett, annak értékéhez kétség nem fért."
(Akitõl
ellopták...,
163.) Látható tehát, hogy
Rónay György számára Horváth János
véleménye a mérték, amelynek alapján
Szerb Antal könyve is a kánon részévé
válik. Ezzel ellentétes Thienemann Tivadar visszaemlékezése,
amely egyrészt arra törekszik, hogy Szerb Antal tevékenységét
- és egyúttal a sajátját - jelentõségben
Horváth János mellé állítsa, másrészt
amellett érvel, hogy Szerb Antal és Horváth nem ugyanabban
a paradigmában helyezkedtek el, tehát összemérhetetlenek.
Utal arra, hogy a nemzeti-konzervatív, sõt szerinte faji
értékrendet képviselõ Horváth János
számára mennyire kívülálló volt
Szerb Antal a zsidóságával, illetve õ - Thienemann
- a németségével, és arra is, hogy Horváth
- hiába volt munkatársa a
Minervá-
nak - soha
nem fogadta el a szellemtörténeti módszert. Végül
azt is felveti, hogy õk azért sem számítottak
sokat Horváth János szemében, mert egyikük sem
volt diákja az akkori politikai-tudományos elit zömét
kinevelõ Eötvös-kollégiumnak. "Mi tiszteltük
õt, elismertük benne az Arany János-i finitizmust, az
Arany-Gyulai vonalon való megrögzõdést, azt is,
hogy õ sem engem, sem Tónit nem fogadott be telivér
magyarnak. Mi nem voltunk az õ szemében bennszülöttek
a magyarság Szent Földjén, csak turisták: ezt
az attitûdjét megértettük és mulattunk
elfogultságán." (
Akitõl ellopták...,
307.) Bizonyára Thienemann is elfogult - Poszler Györgyhöz
írt levelében sérelmesnek tartja, hogy a Szerb Antal-monográfia
érdemén felül felnagyítja Horváth János
jelentõségét, míg az övét bagatellizálja
-, levelének közlése mégis fontos szerepet tölt
be azzal, hogy megjegyzéseivel segítséget nyújt
a Horváth-kultusz kritikájához és Horváth
János tudománytörténeti jelentõségének
tárgyilagosabb megközelítéséhez.
Szerb Antalnak Horváth Jánoshoz
való viszonyához kapcsolódik még egy olyan
szempont is, amelyben Thienemann véleménye történetesen
megegyezik Rónay Györgyével. Szerb Antal mûveinek
utóéletében a regények és a két
nagy irodalomtörténet - kicsit mindig is tudomány-népszerûsítõnek
tekintett - szerzõje elhomályosította a tanulmányokat
író szaktudós alakját, míg Horváth
Jánosra mint par excellence irodalomtörténészre
emlékezik az utókor. Ezért kettejük összehasonlítása
szükségszerûen a szaktudósra, a tanulmányíró
Szerb Antalra irányítja az érdeklõdést.
Valóban, Rónay György és Thienemann Tivadar ennek
kapcsán Szerb Antal ma már kevésbé olvasott
nagy tanulmányaira hívják fel a figyelmet: "Elfeledkezünk
a tanulmányíró Szerb Antalról. Ahogyan történetírói
munkássága mélyen ágyazódik a köztudatba,
tanulmányai úgy nem váltak közkinccsé
mélyen ez idáig" - mondta Rónay György. Thienemann
Tivadar szerint: "Meg vagyok gyõzõdve, hogy Sz. A. tanulmányai,
miket a Minerva inspirált, és néhány más
Minerva tanulmány sokáig meg fog maradni, mint a magyar irodalomtörténetírás
klasszikus, utol nem ért csúcsteljesítménye."
(
Akitõl ellopták...,
164. illetve 307.) E kijelentés
megalapozottságáról természetesen lehet vitatkozni,
de az kétségtelen, hogy egy Szerb Antal irodalomtörténeti-tudománytörténeti
jelentõségével szaktanulmányokban foglalkozó
kötet számára érdekes kiindulópontot nyújtana
annak vizsgálata, hogy tanulmányai milyen helyet foglalnak
el, milyen megítélésben részesülnek a
Kölcseyrõl, Vörösmartyról, Berzsenyirõl
és másokról szóló késõbbi
irodalomban.
Végül arra a kettõsségre
hívnám fel a figyelmet, hogy az emlékkönyvbe
felvett írások, visszaemlékezések zöme
a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években készült, de a
könyv maga csak jóval késõbb jelent meg. Ennek
köszönhetõen a kötet írásai közül
sokan nem csak Szerb Antal életére és munkásságára
nézve képviselnek dokumentumértéket, hanem
annak a kornak a normáira, frazeológiájára,
éthoszára is, amelyben megfogalmazódtak. Ebbõl
azonban az is következik, hogy Szerb Antal emlékezete gyakran
áldozatul esik a szocialista irodalmi élet légkörének
és/vagy frazeológiájának. Ez nem csak azt jelenti,
hogy egyes szerzõk Szerb Antal alakját, életmûvét
a marxizmus perspektívájából közelítik
meg, hanem azt is, hogy sok, a kommunizmus eszmeiségétõl,
játékszabályaitól idegenkedõ szerzõ
visszaemlékezésében meghatározó az érzelmi-szellemi
megnyomorítottság, a megkeseredettség érzése.
Ilyen elsõsorban a Jékely Zoltánnal 1977-ben készült
beszélgetés, de Rónay György visszaemlékezése
is, amely 1981-ben jelent meg a
Vigiliá
ban. Befejezésként
azonban nem a személyes vonatkozásokat vizsgálva szeretném
érzékeltetni e kettõsséget, hanem egy Szerb
Antallal kapcsolatban igen gyakran hangoztatott fogalom, a
humanizmus
jelentésének változásain keresztül.
Szerb Antal irodalmi utóéletében
kulcsszerepet játszott e szó, Bóka László,
Kardos László, Keresztury Dezsõ, Sõtér
István, a háború utáni történésznemzedékbõl
Poszler György számára egyaránt nélkülözhetetlen
az író szellemi alkatának, értékrendjének
elemzéséhez, értékeléséhez. Különösen
igaz ez a
Magyar irodalomtörténet
Sõtér
István, a
Gondolatok a könyvtárban
kötet
Szabolcsi Miklós által írt elõszavára,
illetve
A világirodalom történeté
nek Kardos
László által készített utószavára,
amelyek a szocialista könyvkiadás jellegzetes termékei:
funkciójuk a polgári szerzõ megfelelõ ideológiai
keretben történõ interpretációja. "A magyar
esszé új virágzása s Szerb Antal életmûvének
kialakulása azokra az esztendõkre esik, amikor a polgári
humanizmus megkísérli a tiltakozást, az ellenszegülést
- amikor feltámad benne a felelõsségérzet,
hogy az irracionalizmussal, a fasizmus szálláscsinálójával
szembeszegüljön" - írta Sõtér István.
(In: Szerb Antal:
Magyar irodalomtörténet
, Bp. 1982.
10.) Szabolcsi Miklós: "A humanista polgár - aki polgár
voltát egyre öntudatosabban kezdi hangoztatni, a polgárság
nélküli Magyarországon - egyelõre saját
egyéniségét, individualizmusát szegezi szembe
a fenyegetõ vésszel." (In:
Gondolatok a könyvtárban
,
9-10.) Kardos László szerint: "Lapjait humanista szellem
lengi át. Becsületesen gondolkodott, csak azt írta le,
amiben hitt, s amikor semmiben sem hitt, azt is bevallotta." (In: Szerb
Antal:
A világirodalom története
. Bp. 1973. 961.)
A humanizmus fogalma ezekben a szövegekben
sajátos nyelvi híd funkcióját látja
el. Egyrészt fontos szerepet töltött be a második
világháború elõtti korszaknak mind a tudományos,
mind a politikai diszkurzusában, másrészt megõrizte
használhatóságát a szocialista ideológia
beszédmódjában is. Így lehetõséget
nyújt ahhoz, hogy kontinuitást alkosson a jelennel és
a múlttal, közelítse egymáshoz az emlékezés/értelmezés
tárgyának, illetve az emlékezés/értelmezés
alanyának nyelvhasználatát.
Kétségtelen, hogy Szerb Antal
életmûve bizonyos szempontból joggal tárgyalható
a humanizmus kontextusában. Fontos személyes és tudományos
kapcsolatai voltak a neohumanizmus olyan jeles képviselõivel
mint Babits Mihály és Kerényi Károly, munkakapcsolatot
tartott fenn az irányzat legfontosabb hazai fórumával,
az
Apollo
folyóirattal, gondolkodására pedig
mély hatást gyakoroltak az európai humanizmus-eszme
olyan képviselõi, mint Johan Huizinga és Thomas Mann.
Ennek ellenére a humanizmus fogalma nem tûnik alkalmasnak
arra, hogy minden fogalomtörténeti elemzés és
a szó jelentésének újramotiválása
nélkül írjon le vagy minõsítsen valamely
írói életmûvet, szellemi magatartást.
A humanizmus szó használatával kapcsolatban az egyik
gond az, hogy a fogalom jelentése a második világháború
utáni idõszakra teljesen kiüresedett, devalválódott,
gyakorlatilag minden antifasiszta szellemi megnyilvánulást,
illetve a feltételezett emberi lényeg megvalósítását,
kiteljesítését célzó törekvést
humanistának neveztek. A jelentés kiüresedése
miatt elhomályosultak a szó eredeti, eszmetörténeti
jelentésdimenziói, amelyek korábban részben
a görög-római antikvitás továbbélését
kutató szaktudományos tevékenységgel, részben
pedig a neohumanizmussal mint ideológiai képzõdménnyel
voltak kapcsolatban. (Vö. Kerényi Károly:
Humanizmus
és hellénizmus
, in:
Halhatatlanság és
Apollón-vallás
, Bp. 1984.) Érveket találhat
magának egy olyan álláspont is, amely szerint a humanizmus-gondolat
a történelem által felszámolt nagy elbeszélések
sorába tartozik a maga doktrinér univerzalizmusával,
Európa szellemi egységét hirdetõ idealizáló
gondolatrendszerével. (Vö. Poszler György:
Fényjelek
,
Bp. 1995. 59-60.)
A jelentés kiüresedése
és az aktualitás esetleges elvesztése mellett megfontolandó
okoz az is, hogy a humanizmus fogalma korábban sem hordozott olyan
problémamentes és egységes jelentést, amelynek
alapján egy tudományos és szépírói
életmûvet akár eszményíteni, akár
pontosan leírni lehetne. Éppen a háború elõtt
vetõdött fel mind gyakrabban, hogy a humanista magatartás
- éppen az eszmék és a leírt szó erejébe
vetett hite miatt - gyengének, törékenynek bizonyulhat
ahhoz, hogy valóban hasznos eszköz legyen a fasizmus terjedésével
szemben. Ezt az ellenvetést fogalmazza meg Babits Mihály
- noha elutasítóan -
Humanizmus és korunk
címû
esszéjében: "Csendes õrök, csöppet sem harciasak;
s a küzdõ század gyermekei megvetik õket, és
arról vádolják, hogy szökevény gyanánt
kivonják magukat az Élet nagy sodrából, s az
Ember nagy ügyét cserbenhagyják."
(Esszék,
tanulmányok
, II. kötet Bp. 1978. 538.)
Rónay György mondta Szerb Antalról:
"Ahogy visszaemlékszem, egyre jobban vonzódott Erasmushoz.
Azt mondotta: Humanista ember az, aki tollat fog a barbárság
ellen." (
Akitõl ellopták...,
165.) Érdemes
egy kicsit közelebbrõl is szemügyre venni ezt a vonzódást,
ugyanis Szerb Antal Erasmus-portréjában - akárcsak
a rá nagy hatást gyakorló Huizingáéban
- kimutatható az a kritikai távolságtartás,
amely megvilágítja a humanista értékrendet,
mentalitást megtestesítõ attitûd belsõ
ellentmondásait.
Az Erasmushoz való vonzódásban
szerepet játszott az, hogy Szerb Antal a németalföldi
írófejedelem alakjában saját személyiségének,
szellemi magatartásának egyik mintáját pillantotta
meg. Erasmus mûveiben - ahogy Huizinga és Szerb Antal is látta
- egyesült az írott szó hatalmába vetett hit,
illetve az e hatalommal szembeni kételkedés, és nagy
szerepet játszott az a remény, hogy az ember menedéket
találhat a szellem, a mûveltség, a kultúra formái
között egy veszélyeztetett történelmi korszak
apokaliptikus eseményei közepette. Mindemellett Erasmus alakja
paradigmatikus volt számukra a humanista magatartás ambivalens
mozzanatait illetõen is: a személyes alkat ellentmondásai
az általa képviselt eszmeiség nyugtalanító
aspektusaira is ráirányították a figyelmet:
"Magatartása gyávaság volt és bátorság
is. Erasmus félt az élettõl, a felelõsségtõl,
a komoly harctól, nem volt férfias jellem és nem szeretett
semmit, ami nem szolgálta a
Bonae Litterae
, az újjászületett
irodalom ügyét. De vajon van-e nagyobb bátorság
a gyávaságnál: nem foglalni állást olyan
korban, amikor még a kövek is állást foglalnak,
békét hirdetni és békésnek maradni akkor,
amikor még a csecsemõk is kardot ragadnak?" - írta
Szerb Antal.
(A világirodalom története
, Bp.
1973. 265.)
Szerb Antal Erasmus-képével
kapcsolatban Poszler György is felvetette a személyes érintettség
problémáját, és hangsúlyozta az e jellemzésen
keresztül megjelenõ Szerb Antal-i élet- és kultúraeszmény
ellentmondásosságát is: "Megvan benne a gyûlölet
és a háború elutasítása, a béke
és a harmónia nosztalgiája. De megvan benne a lemondás,
a végleges befeléfordulás, az óvatos elhatárolódás
és a fáradt szelídség egyértelmû
és a körülményektõl független idealizálása
is." (Poszler 1973. 405.) Természetesen itt elsõsorban nem
személyiségjegyekrõl, hanem egy irodalmi-tudományos
habitus, Poszler György szavával a "humanista literátorattitûd"
elgondolkodtatóan paradox összetevõirõl van szó.
A Szerb Antal-i mû és életút értelmezésében
kulcsfogalomnak tekintett humanizmus, humanista fogalmak használatának
buktatóit ily módon Erasmus alakjának megidézésén
keresztül pillanthatja meg az utókor. A humanizmus eszmekörét
ideologikus értelmezési sémának használva
Szerb Antal életmûvének rekonstruálása
- Gilbert Ryle szavával - egy "szisztematikusan félrevezetõ
kategória" használatának eredményeként
gyakran fogalmi kényszerpályára sodródik, nem
utolsósorban azért, mert a visszaemlékezõ,
értelmezõ tudatok maguk is a kényszerpálya,
a rossz determináció termékei.
A Wágner Tibor által szerkesztett
két kötet nélkülözhetetlen olvasmány
minden, a két háború közötti korszak tudománytörténete
és eszmetörténete iránt érdeklõdõ
kutató, tanár és irodalombarát számára.
A filológus, a szerkesztésben jártas szakember talán
bosszankodik majd a cikkgyûjtemény és az emlékkötet
néhány szerkesztésbeli furcsaságán,
különösen ami az elaprózott szövegközlést,
és a tematikus, illetve idõbeli egységek elügyetlenkedett
egymáshoz kapcsolását illeti. De a hiányolható
precizitás biztos megjelenik majd akkor, amikor az irodalomtudomány
egy igazi szakmai összeállítással tiszteleg a
talán nem a legnagyobb, nem a legjelentõsebb, de a legjobb
magyar irodalomtörténész emlékének
*
Gyûjtötte, jegyzetekkel ellátta
Wágner Tibor
Holnap Kiadó
Budapest, 1997
383 oldal, 1390 Ft
Válogatta, szerkesztette Wágner
Tibor
Kráter Mûhely Egyesület
Budapest, 1996
346 oldal, 896 Ft