PLÉH CSABA

Sok mindent elmondhatnak és Boros János vitaindítójára el is mondtak a filozófusok, Fehér Márta és Lendvai L. Ferenc arról, miért érzi fontosnak a filozófiát az, aki e mellett kötelezte el magát. Sokszor lezajlottak már persze ezzel kapcsolatos viták, amióta a professzionalizált filozófus és a professzionalizált tudós egyaránt nagy intézményekbõl él meg, különösen élesen ott, ahol az államból. Külön fejezet ebben a történetben, hogyan próbálták a természettudományok kiterjeszteni ambíciójukat korábbi filozófiai terrénumokra, s milyen egzisztenciálisan is beágyazott önvédelmi reakciókat váltott ez ki a filozófusokból.
Most azonban nem errõl szeretnék szólni, hanem éppen arról, miért van szüksége a filozófiára annak, akinek ez nem kenyere. Valójában az én nemzedékem nem filozófus értelmiségije több félévnyi hivatalos filozófiai indoktrinációban részesült az egyetemen. Most nem ez a téma, ezért csak megemlíteném, hogy ennek gondolkodásszûkítõ hatása alól volt persze számos kivétel. Magam például dialmat elõadáson tanultam elõször Wittgenstein Tractatus áról (1965-ben). Volt azonban az egész szemléletnek egy alapvetõ, a szaktudós meg a szakmájában szocializálódó fiatal számára riasztó képe a filozófiáról. Olyan elképzelés volt ez, amelyben a filozófus - bizony a hivatalossággal a háta mögött, s nem is túl távol a monolitikus vallási világképek felfogásától a tudás helyes mûvelésérõl - nemcsak a végsõ igazságok letéteményese volt (afféle teológus), hanem õ mondta meg, mi a helyes módszer a tudományos kutatásban, s az élet bizonyos szféráira, mondjuk, az ember természetére, a társadalom jellegére s a történelem meghatározóira nézve elõre, minden vizsgálódás nélkül és bizonyosan tudta a helyes választ. Ritka komikus dolog volt, amikor ezt a marxista mindentudást komolyan vették a szaktudósok: magam nem valami elmaradott s ideológiailag indoktrinált bölcsészkaron, hanem a nekünk az orvosi egyetemen tartott élettan órákon kaptam olyan bevezetést az észlelésbe, amely a szenzoros átalakító rendszerek elemzésénél nem tudta kihagyni, hogy Johannes Müller kapcsán Lenin halhatatlan empiriokriticizmus-ellenes tirádáiból induljon ki. A mindentudó attitûd nemcsak a skolasztikus (értsd: iskolás) marxizmust érintette. Jellemzõ volt egy sajátos hatalmaskodó fölény a marxizmus jobbjaira is: a szaktudomány képviselõit valahogy eleve alacsonyabb rendûként kezelték - mint ahogy a felszenteltekhez illik is -, olyanokként, mint akik képtelenek akár saját tevékenységükkel kapcsolatban is a fogalmi reflexióra. Szóval mi a filozófust javarészt mint egy arrogancia képviselõjét kaptuk ömlesztve, ami még az általuk képviselt tartalmakon túl is riasztó volt. A minket megelõzõ és tanító nemzedék képviselõi számos területen - a biológiától a nyelvészeten át a pszichológiáig - meg is vívták a maguk szabadságharcát. Ennek tartalma a marxista teológia szempontjából annak kiharcolása volt, hogy egy adott terület nem tartozik a felépítményhez, így aztán nem érvényes rá a marxizmus pápáinak csalhatatlansága. Mindez többnyire - éppen az említett hivatalossággal fûszerezett arrogancia következtében - együtt járt mindenféle filozofálás megkérdõjelezésével a szaktudományt illetõen. Rendes ember csak a doktori, kandidátusi meg efféle vizsgáin találkozott a filozófiával.
A hivatalos filozófia emberi arroganciájával, s most újra saját nemzedékem tapasztalatairól beszélek, együtt járt egy szemantikai arrogancia. A pszichológus diák számára majdnem skizofréniát igényelt, hogy megtanulja, az ideológiai órákon mást kell érteni a "tudat" vagy az "észlelés" szavakon, mint a szakmai órán, s legjobb, ha a kettõt nem is próbálja viszonyítani egymáshoz. Ugyanez volt érvényes a "szükségletek" fogalmára a politikai gazdaságtan, a történelmi materializmus és a pszichológia órákon. A történetet leegyszerûsítve és lerövidítve, a filozofikusabb érdeklõdésû fiatal számára nagy felszabadulás volt megismerkedni egy olyan filozófiával, amely nem akar okosabb lenni a szaktudományoknál. Sokszor elmondtam, most újra megteszem: kulcsszerepe volt ebben a toleráns közvetítésben Altrichter Ferencnek.
A tágan értelmezett neopozitivizmus, egyáltalán a filozófia kérdéseinek nyelvi kérdésekként való megfogalmazása, tudomány és filozófia kompetenciáinak elhatárolása, a metafizika kiküszöbölése friss levegõt hoztak. Elsõsorban a marxizmus vallásosságával szemben egy olyan világnézetet sugalltak, ahol a tudás nincsen lezárva, a tudomány valóban új dolgokat tudhat feltárni, még akkor is, ha a persze újraéledõ, most már logicista arrogancia ezt pusztán kontingens ismeretként le is nézi. Mindenesetre egy olyan új viszony jelent meg a szaktudomány és a filozófia között, ahol a filozófia segítené a saját tevékenysége feletti reflexiót, kategóriáink és eljárási módjaink újbóli áttekintését, a reflektáltságot. Az úton nincsenek az igazságnak eleve kitûzött karói, melyekhez igazodni kellene, s nincsen kettõs igazság sem, mint az avantgárd marxistáknál, akik valahol abban hittek, hogy az alapítók kinyilatkoztatás erejû felismeréseit majd feltölti részletekkel a mai tudomány. Nyitott világban élünk, ahol a tudomány bármit állíthat, a filozófia csak ennek szintaxisát adja meg.
Sok minden, ami a késõbbi, a pozitivizmusban csalódott nemzedék számára negatívnak s lehatárolónak tûnik, a világnézetellenesség, a formalizmus, az életfilozófiai mondandó hiánya, nos, mindez akkor és itt felszabadítás volt egy sajátos teológia zsarnoksága alól. A mi közegünkben a pozitivizmusnak ez a nyelvi és teoretizált formája, mely a tudományos elméletek megformáltságán keresztül elvezetett azok konstruktív szerepének hangsúlyozásáig, nem korlátozó, hanem felszabadító mozgás volt. Menet közben mi észre sem vettük, hogy ellentét lenne a neopozitivisták és Popper, vagy Carnap és Kuhn közt: a folytonosságot éreztük közöttük, s az õket mástól elhatároló szakadékot a marxizmus és a hegeli maszlag teremtette meg. Ráadásul mindez, így éreztük, ami magának a tudománynak az építkezését illeti, szemben állt saját idõsebb kollégáink jóval gyûjtögetõbb s a tudományos elméleteknek kisebb súlyt adó felfogásával. Szóval ez az új filozófia, ez a másutt inkább destruktív, nálunk a tudományokban konstruktív filozófia, ellátta azt a szerepet is, hogy segítette a mesterekrõl való leválást, támogatta az azokkal szembeni önálló azonosság megteremtését. Hozzájuk képest mi filozofikusabbak voltunk.
Nem sokáig maradt meg ez a formalista öröm és a hit a Latour emlegette nagy szétválások egyikében, a tudomány és filozófia szétválásában. A spekulatív és életfilozófiákat hirdetõ attitûd új, most már nem marxista mintákat találva nálunk is megjelent, akárcsak mindenütt a világon. Ugyanakkor a formalista filozófiával való elégedetlenség annak saját köreiben maradó alternatíváit is kifejlesztette. Valójában lazán értelmezve egy kettõs kép alakult ki. Az egyik oldalon állnak a hermeneutikus, konstrukcionista és néha társadalomközpontú felfogások, a másik odalon pedig a naturalizmus különbözõ változatai. Ami a minket érdeklõ, természettudósok és filozófusok közötti viszonyt illeti, itt olyan helyzet bontakozott ki, ahol mindkét filozófiai pólus megtalálja a maga szaktudományos megfelelõjét. A hermeneutikusok és a konstrukcionisták világában dialógus van közöttük és a különbözõ (egyéni) jelentés központú szaktudományos elméletek, például a narratív felfogások között. Én nem ehhez a táborhoz tartozom, ezért e helyt megelégszem a megemlítésével. A másik ponton olyan attitûdök bontakoztak ki, amelyek tudatosan és nyíltan legalább Quine naturalizált ismeretelméletet hirdetõ koncepciója óta újra mérlegelik Kant közel 200 éves elhatárolását ismeretelmélet és pszichológia, az egyáltalán való tudás lehetõsége és annak tényleges empirikus genezise között.
Persze ma már felvértezettebbek vagyunk, éppen a hegeli maszlag, a megváltáselmélet taszító hatása és saját formalista kirándulásunk révén. Valóban együttmûködni próbál filozófia és szaktudomány, s nem összemosni akarják a tudás forrásait. Össszességében azon a területen, ahol én dolgozom, a tágan értelmezett kognitív kutatás világában ez két dolgot jelent a mai szemléletben. Egyrészt az elmélet, sõt a spekuláció nagyobb szerepét. Gondoljunk csak arra, honnan származik mondjuk a reprezentáció propozicionális felfogása s az elme reprezentációs elmélete mint szaktudományos elmélet. Kiindulásában bizony filozófiai metateóriákból.
A másik következmény a filozófiából származó fogalmak használata, kísérleti hipotézisek alapjává tétele, s utána befelé vetítése. Például a Frege-szemantikából származó jelentés és jelölet fogalompár kulcsjelentõségre tett szert a gyermeki reprezentáció fejlõdésének vizsgálatában, hasonló módon például az okság filozófiai elemzése... Mit is csinálnak a szaktudósok ezekkel a fogalmakkal? Operacionalizálják, felhasználják magyarázataik ellenõrzésére s hasonlók.
Szóval mi is mindennek a jelentése? A szaktudós nem tud filozófia nélkül élni, ami módszertanát és fogalmi apparátusát illeti, s amikor szaktudománya az emberi megismerést illeti, az áthallások tartalmiak is. Konkrét kérdésekben, amikor különösen az emberrel foglalkozik, szembe kell néznie olyan alapvetõ kérdésekkel, amelyenekkel folytatott küszködéséért a filozófus a fizetését kapja. Van-e, lehet-e biztos, végsõ tudásunk valamirõl? Mi alakítja az embert, természeti korlátok-e vagy az ember miféle nádszál.
A filozófia azért is kell a szaktudósnak, hogy reflektívebb legyen a szakmai küzdelmekben. Hiszen többféle és évezredes filozófiai értelmezésekkel bíró kép él az emberrõl. Ma már azonban nem kell ölre mennünk emiatt. Azt hiszem, annak a toleranciának, amit Toulmin a modern európai filozófia bölcsõjeként emleget - a protestáns és katolikus igazságok biztos s végsõ gyõzelme helyett engedjük élni a másikat is - ma a filozófiákra is ki kell terjednie.
Egyikünknek sincs belépõjegye a paradicsomba, de szükségünk van arra, hogy általában gondolkozzunk magunkról s arról, mit is csinálunk. S itt nemcsak segít a filozófia, hanem elengedhetetlen is.

*

A szerkesztõség megjegyzése:
Boros János Filozófia: szenvedély vagy szükségszerûség? címû vitaindítóját elõzõ évfolyamunk októberi számában közöltük. A vitaindító íráshoz idõrendben az alábbi hozzászólások érkeztek: Heller Ágnes: Filozófia mint luxus; Bacsó Béla: Válasz Boros Jánosnak (1997. november); Fehér Márta: Szükség van-e a filozófiára?; Lendvai L. Ferenc: Szükség van-e filozófiára? (1997. december); Vajda Mihály: Filozófia van. Hogyan lehetséges mégis?; Gyenge Zoltán: A falak "hidegen és némán" (1998. január); Gáspár Csaba László: A haszontalan és mégis nélkülözhetetlen szolga; Danka István: Filozófia: szenvedély és szükségszerûség (1998. március). Weiss János és Pléh Csaba e számban olvasható hozzászólásainak közlésével a vitát a szerkesztõség a Jelenkor hasábjain lezártnak tekinti. - A szerk.