WEISS JÁNOS

A FILOZÓFIA IRÁNTI SZÜKSÉGLETRÕL ÉS A FILOZÓFIÁRA LESELKEDÕ VESZÉLYEKRÕL

A filozófiát a kezdetektõl fogva kísérte a saját legitimitásáravonatkozó kérdés. A filozófusok általában a filozófiai ismeretek sajátosságaibólpróbálták levezetni saját társadalmi "hasznosságukat". Szókrateszhalála után Platón rendkívüli erõfeszítésekkel próbálta igazolni afilozófus létét; szerinte az "igazság" ismeretébõl olyan morális tulajdonságokkövetkeznek, amelyek a filozófust alkalmassá teszik az uralkodásrais. Ehhez kapcsolódva, de lemondva a filozófus-király víziójáról,Arisztotelész a teoretikus életformát tekintette a lehetséges emberiéletnyilvánítások közül a legmagasabb rendûnek . A középkorbana filozófia ugyan háttérbe szorult a teológia mögött, de a hit teoretikusmegalapozásával mégiscsak sikerült igazolni (és fenntartani) a filozófialegitimitását. Az újkor legjelentõsebb filozófiai kísérletei pedig(Descartes-tól Kantig) a filozófiát a tudományos világkép igényeiszerint próbálták újraalkotni. 1 A legitimitásravonatkozó kérdés érdekessége, hogy annak fonákján újra és újra felmerül(a legpregnánsabban talán Platónnál) a filozófiára leselkedõ veszélyektematizálásának igénye.

A legitimitásra vonatkozó kérdés tekintetében a XIX. század elsõ éveibenalapvetõ változás kezdõdött. A legitimitás egyre inkább a társadalmiszükségletekre, és nem az ismeretek sajátosságaira épül. 1801-benKarl Leonhard Reinhold használta elõször a filozófia iránti szükséglet fogalmát, de ezen még az igazság szeretetét és az igazságban valóhitet értette. 2 E szó és a mögötte álló tartalomközött azonban éles feszültség áll fenn: a szükséglet társadalmi kategória,Reinhold azonban még az igazsághoz fûzõdõ viszonyként értelmezi. Afiatal Hegel egyik legfontosabb törekvése volt, hogy a filozófia irántiszükségletnek társadalmi jelentést adjon, s ennek érdekében a schillerikordiagnózisra támaszkodott. A kultúra és a kultúra fejlõdése - Schillerszerint - az emberek együttélésében is létrehozza a megosztottságotés a meghasonlottságot (az Entzweiung ot). A társadalmi együttélésegyre inkább egy mechanikus óraszerkezetként mûködik. "Szétszakadtaz állam és az egyház, a törvények és az erkölcsök; az élvezet elválta munkától, az eszköz a céltól, az erõfeszítés a jutalomtól." 3 Ebben a korban horgonyozza le Hegel a filozófia iránti szükségletforrását. 4 "Amikor az emberek életébõl eltûnik azegyesítés hatalma, amikor az ellentétek elveszítették eleven kapcsolatukatés kölcsönhatásukat ..., akkor kialakul a filozófia szükséglete." 5 Ha figyelembe vesszük e gondolat schilleri alapjait, és azt, hogya fiatal Hegelnél az "emberek élete" mindig egy társadalmi kontextusbailleszkedik, akkor azt mondhatjuk, hogy a filozófia legitimitásánakalapja a rá vonatkozó társadalmi szükséglet. Ennek a koncepciónaka kidolgozásától egyelõre még Hegel maga is visszariad. 6 Az abszolútum filozófiájában (közelebbrõl tekintve) a társadalmi szükségleteknem is kaphatnak meghatározó szerepet, mert a cél az ismeretek végsõés legmagasabb rendû alakzatának kidolgozása. Így a XIX. század elejénfelmerült gondolat csak az abszolútum tekintélyének megingását követõenkaphatott igazi szerepet. Erre Hegel halálát követõen került sor;a filozófia ekkor vesztette el a maga tradicionális feladatát, azidõ felett álló "metafizikai lényegiségek" vizsgálatát. Felértékelõdneka végességre és a társadalmi meghatározottságra vonatkozó kérdések;ezt a fordulatot szokás detranszcendentalizáló fordulatnak nevezni. 7 Az új körülmények között a filozófia legitimitására vonatkozó kérdés(felhasználva a XIX. század elején felmerült gondolatokat) átalakul;a filozófiának most reflektálnia kell a saját alapjául szolgáló társadalmiszükségletekre. A legitimációs kihívás így már nem árnyékként követia filozófiát, hanem benyomul annak centrumába.

A detranszcendentalizáló fordulat volt tehát az, amely a figyelmeta lehetõ leghatározottabban a filozófia iránti szükségletre terelte.Hegel idézett elképzeléseiben a meghasonlottság (természetes módon)váltja ki a saját meghaladására irányuló spekulatív kísérleteket.Ez az összefüggés azonban korántsem magától értetõdõ , és ígymindenképpen felbontásra szorul. Újra fel kell tehát vetnünk a kérdést,hogy a filozófia hogyan fejezheti ki a meghasonlottságot. Haezt az összefüggést a maga komplexitásában próbáljuk megragadni, akkor(Hegelen átlépve) három alapvetõ esettel kell számolnunk:

Lehetséges, hogy a meghasonlottság nem válik valódi szükségletté,azaz nem képes artikulálódni. Az artikuláció azonban különbözõ okokmiatt hiúsulhat meg. 1. Elképzelhetõ, hogy a meghasonlottság azértnem tudatosodik, mert elfedi a harmónia látszata; mert olyan erõsvalamely ideológia (vagy a reklámok) nyomása, hogy a meghasonlottságérzését háttérbe tudja szorítani egy szuggerált harmónia. 2. Lehetséges,hogy nincs is szükség az ideologikus hazugságokra, hogy a társadalommaga is képes úrrá lenni a legsúlyosabb diszharmonikus tendenciákon.Egy "jól mûködõ" társadalomban létezhetnek olyan eljárások és intézmények,amelyek legalábbis tendenciaszerûen a meghasonlottság ellen hatnak.Ebben az esetben eltûnhet a meghasonlottság filozófiai artikulációjáravonatkozó késztetés. A filozófia maga ugyan nem válik problematikussá,de a jelentése már csak letûnt korok kulturális kincseire vonatkozik.3. Végül elképzelhetõ, hogy a társadalom elismeri a diszharmónia létét,és bevallja, hogy nem képes a harmónia megvalósítására, de mégis megpróbáljaa meghasonlottságot valamiképpen elszigetelni; ennek útja pedig a privatizálás . A filozófia ekkor az egyén hatókörébe kerül,és valamiféle egyéni életstratégia megjelölésére szolgál.

De ha a meghasonlottság képes is artikulálódni, még mindig számolnunkkell néhány nehézséggel. Lehetséges, hogy a megszületõ filozófia nemlépi át elég radikálisan az alapjául szolgáló kontextust, ésezért a filozófia iránti szükséglet a valóság megszépítéséhez vezet.Így jön létre az "apológia" mint filozófiai mûfaj. Az "apológia" aXIX. század közepe óta általában vádként szerepel a filozófiai vitákban;és a vele való megbélyegzés a konkurens irányzatok elutasításánakegyik legfontosabb stratégiája. (Aligha tagadható, hogy ez az érvsokszor szolgált ideologikus elutasítások bázisául.)

A társadalmi meghasonlottság sikeres filozófiai meghaladásának ígyalapvetõen két feltétele van: egyrészt az artikulációs képesség, másrésztpedig az apológia elkerülése. Az ezeket a feltételeket teljesítõ posztmetafizikaifilozófiát filozófiai kritikának vagy kritikai filozófiának nevezhetjük. A "kritika" jelentésének meghatározásához Adorno fejtegetéseihezfogok visszanyúlni. Bizonyos helyeken Adorno a kritikát filozófiatörténetielvként mutatja be. A kritikai beállítottság ebben az esetben a filozófiatörténetnagy alakjainak közös sajátossága. A korai filozófusok a mitikus világképetbírálták, a késõbbiek pedig a mindenkori elõdök kritikai meghaladásáratörekedtek. 8 Ez az értelmezés azonban nem tûniktúlzottan produktívnak; mivel egyrészt dogmatikusan elfogadja a filozófiatörténetikánont, másrészt pedig trivializálja a kritika jelentését. Ennek következtébena filozófia újra elveszíthetné azt a társadalmi dimenziót, amelyrepedig a filozófia iránti szükséglet elmélete épül. Ettõl az értelmezéstõleltérve kései munkáiban Adorno egy olyan koncepciót próbált felvázolni,amely a társadalmi meghasonlottságra kritikai választ ad. Akritika lényege, hogy a filozófiának a saját magára irányuló kritikánkeresztül kell bírálat alá vonnia azt a társadalmat, amelyben létrejötta rá vonatkozó szükséglet. 9 A Hegeltõl valóeltérés így új dimenziót kap: a filozófiára vonatkozó szükséglet radikálisújraértelmezése mellett megjelenik a spekuláció harmónia-igényénekelutasítása. Ezek, a koncepció egészét megalapozó meggondolások afilozófiának negativisztikus színezetet adnak, s ezzel együtt lehetetlennéválik a kritika immanens megalapozása. 10

Kevéssé ismert, hogy Adorno egyik legutolsó írásában egy egészen újmegközelítéssel próbálkozott; amely a filozófia iránti szükségletnekis új jelentést adott. Adorno a kritika lényegét már nem a társadalmiösszefüggéseken való felülemelkedésben látja, hanem a kritikát (afilozófiát) a nyilvánosság fogalmával próbálja összekötni. 11 A filozófia lényegébõl következik, hogy önmaga belsõ elveként tartalmazzaa kritikát. Sokáig a filozófia hiányosságának tekintették, hogy nemképes a tudomány rangjára emelkedni, ez azonban nem hiányosság, hanema filozófiában rejlõ kritikai mozzanat következménye. E kritikai jellegmiatt a filozófia mindig is az "agonalitás" birodalmába tartozik,és sohasem juthat el végleges és lezárt ismeretekig. A kritikai mozzanatmiatt a filozófia feltételezi a társadalmi nyilvánosságot, vagy annaklegalább valamilyen csíraszerû formáját. (A megosztottság és a meghasonlottságfeltételét tehát ki kell egészíteni a nyilvánosság követelményével.)Ugyanakkor, mivel a filozófia lényegénél fogva kritika, õ maga ishozzájárulhat e nyilvánosság kibontakozásához és megerõsödéséhez.A filozófia iránti szükséglet mögött most is ott állnak a filozófiára- a posztmetafizikai kor filozófiájára - leselkedõ veszélyek. (Ezeketmég akkor is érdemes röviden áttekinteni, ha így elkerülhetetlenülfelmerülnek bizonyos ismétlések.)

1. A filozófiát fenyegetõ legkézenfekvõbb veszély, hogy pusztakultúrkinccsé alakul át, olyan ismeretek halmazává, amely régi korokbólszármazik, és amelynek ismerete a mûveltség alkotórésze, de igazábólsemmi köze sincs a világunkhoz. A filozófus (vagy a bölcs) korszakaleáldozott, az új posztmetafizikai kor feladata nem lehet más, mintaz emlékápolás.

2. A filozófia privatizálódhat: mindenki filozófus, vagy pontosabban,mindenkinek megvan a maga filozófiája. S ezért a filozófia nem iskövetelhet különösebb szellemi erõfeszítést vagy felkészültséget,csak egyfajta józan döntõképességet. Megnyílhatnak tehát a filozófiaiterápiát kínáló intézmények, hogy segítsenek mindazoknak, akik mégnem fedezték fel a bennük lebegõ filozófiai lángot. 12

3. Fenyegetõ mozzanat rejlik az apologetikus tendenciákban is. Bármilyennehéz legyen is e tendenciák pontos meghatározása, mégsem lehet õketfigyelmen kívül hagyni. Adorno apologetikus beállítottsággal vádoltaa pozitivizmust és a heideggeri egzisztenciális filozófiát. Lukácsnálpedig erre a kategóriára épült az "irracionalista" filozófia átfogóbírálata. Mindkét esetben a bírálatban bõven elõfordulnak ideologikusmozzanatok. Az apológiára épülõ bírálatot sokkal finomabb formábandolgozta ki Richard Rorty. Szerinte az apologetikus felhangok mára filozófiai kategória-alkotásban is benne rejlenek. A kategóriákdualitásában ugyanis évszázados egyenlõtlenségek tapasztalatai jutnakkifejezésre. 13 Rorty meggyõzõdése szerint ez a váda filozófia lényegét találja telibe, és ugyanakkor ez az egyetlenforma, a társadalmi meghasonlottság filozófiai kifejezésére. Ez azállítás azonban a fentiek alapján kétséges: egyrészt a társadalmimegosztottság és meghasonlottság filozófiai artikulációja bonyolult,több dimenziót magában rejtõ probléma, másrészt a filozófia irántiszükséglet forrása (a szem elõtt tartott hegeli tradícióban) egy össztársadalmiszituációra utal, s ebben az elnyomás kategóriája nem értelmezhetõ.

4. Meghasonlott körülmények között is elõfordulhatnak olyan feltételek,amelyek támogatják a filozófia megszületését; erre épül a filozófiaés a nyilvánosság kapcsolatának adornói gondolata. Ahhoz azonban,hogy a nyilvánosság elõmozdíthassa a filozófiát, bizonyos kritériumoknakkell megfelelnie. A hatvanas évek végének német nyilvánosságát elemezveAdorno három súlyos fogyatékosságot emelt ki. A függetlenséget szuggeráló"pontifikáló" hangvételt, a nyilvános kritikák következményeinek elmaradásátés azt a követelményt, hogy a kritikának mindig valamiféle pozitívfeloldást kell adnia. 14 Mindezek a tényezõk együttesena nyilvánosság meggyengítéséhez (vagy deformálásához) vezetnek, amelya filozófia létalapját is fenyegeti. 15

"Filozófia van. Hogyan lehetséges mégis?" 16 A fentiekalapján a következõket válaszolhatjuk: nem elég, ha a filozófia önmagátlegitimálni próbálja, ezt megelõzõen (vagy ezzel együtt) szembe kellnéznie azokkal a veszélyekkel, amelyek vele kapcsolatban a posztmetafizikaikorban merültek fel.

Jegyzetek

1 Ld. ehhez részletesebben: Rüdiger Bubner: "Was kann, soll und darf Philosophie?", in: Hermann Lübbe: Wozu Philosophie? Stellungnahme eines Arbeitskreises , Walter de Gruyter, 1978. 1-2.o.

2 Karl Leonhard Reinhold: Beyträge zur leichten Übersicht des Zustandes der Philosophie am Anfang des 19. Jahrhunderts , Erstes Heft, 1801. 66-70.o

3 Friedrich Schiller: Über die ästhetische Erziehung des Menschen , Reclam, Stuttgart 1995. 20.o.

4 Ez a lépés természetesen arra kényszerít, hogy a megosztottságot (meghasonlottságot) már igen korán felmutassuk, csak így lehet ugyanis elkerülni a filozófiatörténet megrövidítését.

5 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: "A filozófia fichtei és Schellingi rendszerének különbsége", in: Ifjúkori írások. Válogatás , Gondolat Kiadó 1982. 160.o.

6 "Nem szerencsés ... a filozófia szükségletét mint a filozófia elõfeltételét kifejezni, hiszen ezáltal a filozófia a reflexió formáját ölti." I.m. 163.o.

7 Jürgen Habermas: "Motive nachmetaphysischen Denkens", in: Nachmetaphysisches Denken , Suhrkamp Verlag, 1988. 41.o. (Habermas ezt a fordulatot a történelmi tudat megjelenésére vezeti vissza, aminek következtében a végesség dimenziója felértékelõdik
az égi magasságba emelt idealisztikus ésszel szemben.)

8 Theodor W. Adorno: "Wozu Philosophie", in: Eingriffe , Suhrkamp Verlag, 1963. 14-15.o.

9 "Zulängliches philosophisches Denken ist kritisch nicht allein gegenüber dem Bestehenden und seinem dinghaften Abguß im Bewußtsein, sondern gleichermaßen gegen sich." Theodor W. Adorno: "Anmerkungen zum philosophischen Denken", in: Stichworte, Suhrkamp Verlag, 1980. 18.o.

10 Ld. ehhez Jürgen Habermas: Der philosophische Diskurs der Moderne , Suhrkamp Verlag, 1985. 130-157.o.

11 Ld. Theodor W. Adorno: Kritik, in: Kritik. Kleine Schriften zur Gesellschaft , Suhrkamp Verlag 1980. 10-19.o.

12 Ld. ehhez részletesebben Boros János vitaindító tanulmányát: Filozófia: szenvedély vagy szükségszerûség? , in: Jelenkor, 1997/10.

13 I.m.

14 Theodor W. Adorno: "Kritik", i.k. 16-19.o.

15 A fentiekben bemutatott veszélyeket természetesen könnyen lehet alkalmazni a magyarországi viszonyokra is, ezt ezen a helyen mégsem tekintem feladatomnak; egyetlen (és a legfontosabb) veszélyt azonban szeretnék külön is megemlíteni. Ez nem más, mint a mûködõ szakmai nyilvánosságok hiánya. A fenti áttekintésbõl az is következik, hogy a mûködõ nyilvánosság nem csupán a filozófia
szükséges táptalaja, hanem ugyanakkor annak hiányáért õ maga is visel némi felelõsséget. Ezért is üdvözlöm (némileg megkésve) e filozófiáról szóló vita elindítását.

16 Ez Vajda Mihály hozzászólásának címe. Ld. Jelenkor, 1998/1. 88.o.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/