SIMON BALÁZS

Egy ív

Iriszt, a harmatos szüzet
Követtem görög és latin
Verslábakon bicegve, tisztes
Távolból, de szép, ahogy reptével
Gyors szivárványt húz!, bárcsak
Kileshetném néhány cseppjét.

Arany kannájában a Styx jégtövisû
Vize, más ridikülben is lapul
Gyanús kacat, egy nõhöz küldik, aki
"Túl korán, nem sorsszerû halállal"
Épp most távozik, már csak a gyötrelem,
A tusa tartja itt, mint egy csörgõ
Horgonykötél, a szárnyas szûz az
Áldozat egy tincsét hirtelen levágja,
Így kiált: "Ezt a hajat a Styxbe
Vetem, téged testedbõl kioldalak."
Egy másikhoz álmot visz elmesélni,
Férje hogy veszett, ne várja, sérti az
Isteneket, ha még rimánkodik e rég
Eldöntött ügyben, csönd legyen.
 
 

Egy ív

II.

Egy öregasszonynál, aki olykor
Hajába túrt és följajdult, lányom!,
Szemében rég kihunyt az értelem,
Irisz letette kannáját, és mintha
Töltene, úgy tartotta kezét, és úgy
Nézett bele, mintha ott olvasná, amit
Trillázott, élesen, vagy nem is õ,
Egy papagáj, amíg a zápor engedi, aztán
Nem tudni már, szólt-e egyáltalán.
Egy sikátorban eltûnt, és a kannáját
Eldobta, lábamnál gurult, egy falnyíláson
Át belsõ udvarba lépett, régi grund,
Ahol tombola- vagy jegyárus asztalka
Mögött vak ült, evéshez látva épp
Szokatlan szép ételt babráltak ujjai,
Szájához emelt már egy tejfölös husit,
Mikor elõjött két inkább madár, két nõi
Gnóm, karomba hajló körmeikkel csipkedték
A tenyerük, és mikor rászálltak az ételére,
Nyáluk folyt, a vak sikoltozott.
Mintha a széllel jöttek volna, ott állt
Két bõrmellényes suhanc, "mikor a széllel
Bélelt népség...", így fütyültek, és a
Gnómokra ugrottak megszalasztva õket,
Skótkockás ikerszoknyájuk verdesett,
Föltárt két éretlen vagy fonnyadt feneket,
Amit befont hajuk ostorként csapkodott.
Itt állt közéjük Irisz és bársony hangon
Becézve gnómjait, nyakukba csókolt,
Felsóhajtott, "kis testvéreim!"
Mintha elõször szólna õ, és csak a
Hangja volna, ez a suttogás, mint egy
Saját tenger, elég volt, hogy a gnómok és
A bõrmellényesek szétváljanak, õk erre,
Azok arra, õ a vakhoz vissza, a belsõ
Udvarba, egy stewardess, haját
Igazítva, mielõtt az utastérbe lép,
Úgy kémlelte az eget, mintha ott,
Ahol elõbb még szél volt és esõ,
Valamit nem találna, és a földet is,
Ahol, tudtam, a kannáját kereste,
Ami úgy várt rá, mint egy letett kabát,
Fölvette, és megint olyan volt, mint
Elõször, isteni légikisasszony, aki egy
Sikátorból az útra visszalép, és
Hirtelen a forgalomban eltûnik.
 

Idõatlasz

Szlavnak
Mikor a lökhárítón nem
Kopácsol épp a fürge kis
Kovács, már várom, mi munkál
Tovább, milyen pókháló szõ
Körül, ahogy a sok kis út a
Domboldalt, szeszélyesen, már
Követem a targoncás fiút, ahogy
Csörömpöl, vagy a ledobott
Szerszámok csengését, zajtérképen,
A két dimenzió Gullivere, akit a
Fülén át kötöz meg a liliputi sereg,
Akkor valami földszerût inkább,
Amin járni lehet, mindegy, ürege, mélye
Mi, akkor megfogni bármit, csak
Tapintani, a tornyot, ami õszi fényben
Áll, vagy még szememmel is, a kék
Selyemmackóst, aki csak alszik utca, ház
Derékszögében, mint egy ócska kérdõjel,
Látni, ahogy szakálla sarjad, súlyos,
Vörhenyes fonat, vagy együtt állni, még
Inkább, a zöld mellényessel, idõ-Atlasz,
A kapualjban, tûrni csak, ahogy a nap
Elér, végignyaldos, elhagy, mint egy
Nyugodt tisztás, és lopva nézni, ahogy
Õsz bajsza az örök cigitõl, ha még lehet,
Tovább sárgul.
 
 

A hattyúmester

A ligetben, hol kuplék
Helyén, sör és perec, mint
Régi május elsején, valami
Ittragadt, most már örök, ahol
Forog vattacukor és ringlispíl,
Vigadjon lépvesszõn a nép, repítse
Luftballon-zeppelin el, lusta
Hattyú-fogat, ott kezdõdött és fog
Még egy laza hurok, a hattyúmesteré,
Hiába nincs, csak ez a ház a liget
Közepén, egy régi udvarház, körül
Gazos sövény, a fára felfutó kócos
Lián, mint egy meddõhányó, a kertben
Rozsdás ócskavas, és még a pipitér,
Ahogy kitart a sok bódé, kioszk,
Gurítható áruskocsi között, mint egy
Magánybeszéd, amitõl megremeg a békés
Kacsaúsztató, akár a földalattitól,
Egy millenáris hang, mindig a hattyúkról
Rikolt a gyerekek között, a fáradt fényben
Még kölyök-Lédák násztánca lejt, mindig
Ezt mondja, soha nem hiszem, esd szinte,
Menjek át Wünsch Róbert hídján, hisz nem
Ível semmin át, csak van, száz év magas
Vas és cement, már alig érthetõ, még szól
A hattyúdal, sír olykor, menjek át, miért?,
Csõrük tollukba fúrva úsznak el Zeusz
Fehér dublõrei, csak suttog, menjek át!,
Magánybeszéde, és még nem, nem mentem át
Soha.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/