A római ezredes tekintete sánc
volt a homlok bástyája alatt, Simon ilyennek látta
akkor is, amikor Ruben az õrjárattal elhagyta Szefforiszt,
és most is, amikor ötnapi gyaloglás után elérte
Akkó kikötõjét. Az ezredes a keleti dombokról
a városba vezetõ ösvényt figyelte, onnan várt
támadást. Rómából nem érkeztek
utasítások. A leszakadó tartományokból
nem jöttek hírek. Az ezredes ugyanazzal a tisztelettel köszöntötte
Simont, amivel Rubent. Tekintete mintha még azt is megüzente
volna, hogy emlékszik annak a férfinak a társára,
akit õ kísért a kikötõbe és õ
fogadott.
Nem tartotta valószínûnek,
hogy Simont Ruben küldte hozzá, de valószínûtlennek
sem tekintette. Bármi megtörténhetett. A légiókkal
való kapcsolata megszakadt. Minden érkezésnek és
távozásnak lehetett jelentõsége, nem akarta
elmulasztani az utolsó esélyt sem helyzete meghatározására.
Nem kívánt Simon elõtt titkolózni, nem kívánt
vele nyílt lenni. Nem tudta, hogy ki ez a riadt tekintetû,
elvadult, szennyes ruházatú férfi, akit már
látott Szefforiszban Jehuda Hanaszi fiának társaságában.
Mindenesetre annak a barátja, aki megjárva a császár
palotáját, tiszteletet és védelmet kapott.
Annak a városnak a polgára, amelyet Heródes földig
romboltatott, amely életre keltette önmagát. Alkalmatlannak
mutatkozik a fegyverforgatásra, mégsem a szavak embere. Mintha
gyámoltalan lenne, de a tekintete elszánt. Az ezredes elfordult,
mint aki attól tart, hogy Simon pupillájában olyan
kicsinyre zsugorodik, hogy felszívja õt valamilyen meg nem
ismerhetõ erõ.
Mióta visszaérkezett Rómából
s továbbindult kelet felé, nincs hírem róla,
mondta. Nem volt bizonyos benne, hogy Simont kizárólag Ruben
sorsa érdekli. Simon nem volt bizonyos abban, hogy az ezredes nem
tud-e többet Rubenrõl, mint amit elmond. Meg is ölhette.
Kém is lehet, gondolta az ezredes. Kié? Hiszen azt sem tudom,
hogy a fegyvereim kit szolgálnak. Ki a császár? Ki
él, ki hal?
Simon ebben a védelemre berendezkedett
tekintetben látta önmagát. Egyszerre fordították
el arcukat. Simon a tengert nézte. Mintha egy ablakon át
látta volna, az ablakban õ maga áll, s így
a látványban benne van az is, aki néz, az is, akit
méreget. Arra gondolt: mi végre bárhová eljutni,
ha mindenhol önmagával találkozik, s ahelyett hogy tisztulna
a látvány, egyre homályosabb. Mintha egy olyan képet
látnék magamról, amelyik nem azt ábrázolja,
aki vagyok, hanem valakit, akit magamként elképzelek. A víztükör
sem tenger, olyan, akár a sivatag. A redõk nem az egymásra
kúszó hullámok, hanem a felszálló por
alatt rétegzõdõ homok. Örökösen a hold
ezüstje hasít a szemembe, amint végigszánt a
sivatagon, árkot vág, úgy húz ki egy bejárásra
váró sávot elõttem, hogy közben a múltat
takarja ki a számomra.
Öt napja is a szemébe tûzõ
holdfényre ébredt. Kiment a ház elé. Fellegek
úsztak Szefforisz felett, azért látta az ezüst
sávot. Visszafeküdt. Azt álmodta, hogy besüt a
holdfény az ablakon, a fekhelyéhez lopakodik, felszólítja:
búcsúzz, indulj, keresd Rubent. Elõkapart egy batyut,
s mintha látta volna magát készülõdés
közben, mintha a saját hangján hallotta volna a kérdést:
kié ez az indulatos tekintet? ki az, aki kenyeret pakol a batyuba,
vízzel tölti meg az agyagkorsót, megáll Ráchel
ágyánál, várja, amíg felriad? Kié
az álmodozó, elvadult pillantás, az akadozó
hang, amely egyetlen szót présel át a fogak között,
és az árva kiejtés úgy imbolyog a holdfényben,
mintha a hang testében ment volna végbe a megrázkódtatás.
Várj! kiáltaná Ráchelnek, de a szava alig hallható.
Simon, mióta felkínálta
és áruba bocsátotta a piacon a hangját, most
érezte elõször azt, hogy valami véget ért.
Végre azonosult a töredezett, árnyékos, egyetlen
szót ismételgetõ hangjával. Ráchel ugyanazokat
az elvadult vonásokat ismerte fel az arcán, mint a testvérei
arcán. Tudta, hogy a hold fényében Simon már
nem õt látja, s az, hogy dadogva, kínlódva
ismételgeti, "várj, várj, várj", azt jelenti,
hogy átforduló tudatában tõle búcsúzva
mástól is búcsúzik.
Cippora úgy viselkedett, mint aki
másodszor is özvegy lett. Uralkodott. Intézkedett. De
ez nem keltett senkiben visszatetszést. Az sem keltett figyelmet,
hogy Lévi naponta gyülekezeti órákat rendel el,
igéket hirdet, az Örökkévalóra hivatkozik,
megátkozva mindenkit, amiért eltántorodnak a parancsolatoktól.
A szefforisziak könnyûszerrel elviselték, hogy megátkozottak.
Úgy érezték, a balsors az õ nyelvükön
beszél, viseli az arcvonásaikat, az õ fohászaikra
felel a szigorú értetlenségével. A szefforisziak
nem tagadták meg senkitõl az élet terheit, ám
úgy gondolták, hogy az õket ért csapásokhoz
még csak hasonlóban sem részesedik senki, begubóztak
az egymás iránti részvétlenség érzésével
megférõ önsajnálatukba. A parancsolatokból
azt zengették fel a férfiak, imaszíjba fûzve
magukat, ami a szenvedés kiváltságosságát,
azt suttogták a gyertyák füstjébe a nõk,
ami a kiszolgáltatottak hûségét foglalta magába.
Simon azon a hajnalon, amikor a bizonytalan holdfényben maga mögött
hagyta a várost, miközben egyszeriben sokfelé hasadtak
a történetek, amelyek a dombon túl mögéje
kerültek, úgy érezte, hogy nem az a fõ cselekmény,
amit eddig megismert. Tudta, ha ennek a felismerésnek a szefforisziak
között híre terjedne, nemcsak idegennek tekintenék,
miként addig, de kiûznék õt a városból.
Elérkezett az utolsó esély
arra, hogy megtalálja Rubent. A válaszadás órája
elnyújtott lesz, minden bizonnyal megegyezik a még hátralévõ
életidejével. Feltett már minden kérdést,
amire képes volt, és habár ez csak elenyészõ
része volt a feltehetõ kérdéseknek, de úgy
érezte, ennyi tellett tõle. A holdfény nem sugárzott.
A nap nem vakított. Átjárta az emlékezés.
Nemcsak az apjára, az anyjára, nem is arra a kardcsapásra,
amelyre soha nem kellett emlékeznie, mert a teste részévé
lett, mint egy érzés, aminek nincs múltja, nincs jövõje,
folyamatos jelenléte van, akár egy hangnak, amely fáradhatatlanul
szól, és minden más hangot magába nyel; akármi
is történt vele az apja torkára mért kardcsapás
óta, mindent az a válaszképtelenség határozott
meg, ami a fej röptébe sûrûsödõ elrendeltséggel
vette kezdetét, s habár mint egy történet, mint
egy ima jól olvashatóak voltak önmagukban az apja szavai,
hogy ugyanis a válaszait nem a törvényekbõl,
hanem az életébõl merítette, mégis tudta,
hogy az apja várta a kérdéseit, és õ
várta az egyszerû és szerény feleleteket, amelyeket
azóta sem hallott a bölcsek ajkáról, és
nem is olvasott a száz meg száz végigolvasott tekercsen.
Az apja arcában látta a maga
arcát, a maga Ráchel tekintetében elindulásakor
felfedezett vonásaiban látta az apja arcát. Megváltoztam.
Valami történt az agyamban. Közel érzem a halálomat,
és az rémít meg? De mégsem az a fõ cselekmény,
ami velem történik. Mi az, hogy fõ cselekmény?
Mi történik meg közben velem? Át tudnék
gázolni embereken. Ordítozni tudnék. Végre
hasonlítok másokhoz, miközben egyre távolodom
tõlük.
Sohasem tapasztaltam, hogy a holdfény
ilyen izzasztó, gondolta, habár tudta, hogy a nap tüzel.
Minden megcáfolható volt, mégis oly sietõsen,
mint még soha, pergetve a szavakat beszélt félhangosan
a holdról, az ezüst fényrõl, amelynek sugárzásában
a múltja megjelent.
Nem tudom, merre tartok.
Azt sem tudom, miért haladok.
Valami megbomlott...
Vissza kellene fordulnom, és vándorolni.
Oda, ahol a gyász a kezdetét vette.
Amikor ötnapi gyaloglás után
Akkó kikötõjében a látvány feltárult
elõtte, úgy érezte: megérkezett. Nem a még
soha nem látott tenger végtelenségével találkozott,
mintha a gyermekkora óta nem látott sivatag húzódott
volna a horizontig.
Elértem valahová.
Ez volt a dolgom.
Bejártam a gyász halogatott
útjait. Íme, itt veszítettem el õket. Lehunyta
a szemét, hogy még jobban érezze a helyet, amire önmagában
rátalált.
Tudom, hogy Akkó városa van
alattam. Azért kellett útra kelnem, hogy megtanuljam bárhol
érezni a csak rám tartozót.
Mintha átismételte volna
az életét egy iskolapadban, és felelne belõle.
Ha sehol nem tudtam magam otthon érezni, annak csak az volt az oka,
hogy hiányzott belõlem a szembenézés bátorsága.
Távol maradtam a szefforisziaktól, mégis hasonló
lennék hozzájuk abban, hogy csak a saját gyászom
a világom?
Ezen a délelõttön a
tenger közelsége enyhítette a forróságot.
Simon belépett a piac nyüzsgésébe. Minden sátor,
minden árus és portéka ismerõs volt. Egy hang,
amely ugyan távolról hallatszott, mégis mintha az
övé lett volna. Szemben haladt a saját hangjával.
Az árnyalatnyi különbség, amit felfedezett, mintha
szövegmagyarázatként lett volna olvasható. Amit
hallott, hasonló volt ugyanis a kántáló kínáláshoz,
amellyel õ árulta a szefforiszi piacon a damaszkuszi kereskedõ
portékáját. A hang ugyanazokat a holmikat ajánlotta,
ugyanazokat a dicsérõ szavakat ismételve, messzi vidék
legkívánatosabb fûszereit, cserépedényeit,
szerszámait, kelméit kínálva. De nem volt lejtése,
nem volt hullámzása, nem húzódott meg a mélyén
igyekezet és tapasztalás, nem érzõdött,
hogy más az, aki kiáltozik és más a hang, ami
hallható, s ennek az elenyészõ, ám mégis
mérhetetlen különbségnek a hiányát
felfedezve Simon kíváncsian törtetett elõre a
tömegben.
A hang máris mögötte hallatszott.
Megfordult. Tett néhány lépést, átbújt
egy kifeszített háló alatt, megkerült egy selyemmel
megrakott asztalt, közeledett a hanghoz, de újra elveszítette.
Most jobbról hallotta. Futni kezdett. Fölbukott egy gerendában,
rázuhant egy árusra, ûzõbe vették. Rohant,
hátra se pillantva nem látta hogy nem õt, hanem egy
tolvajt kergetnek. A hang volt a nyomában, amit most már
a
saját hangjaként hallott, és sántikálva
az újabb sátrak között tudomásul vette,
hogy sem a damaszkuszi kereskedõ sátrát nem találja,
sem a portékát kínáló árust,
csak a hangot hallja, s ez a hang, miközben összeszorított
ajkakkal vonszolja magát, most már megegyezik az õ
hangjával.
Két elveszettség találkozott,
amikor az ezredes és Simon egymásra pillantott.
A tenger nyugodt volt.
A hullámtaréjok játéka
mint sok száz repülõ sirály szárnycsapása.
Négy nyelven köszöntötték
egymást, mintha így keresnének azonosságot,
holott mind a ketten tudták, hogy másban azonosak. De egyikük
sem akarta a másik tudomására hozni az elveszettségét,
aminek mutánsaiként hallgattak, miután biztosították
egymást arról, hogy Rubenról semmit sem tudnak.
A katona az egyetlen, akit valamelyest
ismerek az idegenségben, ami körülvesz. Õ az egyetlen
ember, akivel meg tudnám értetni magam, ha volna mirõl
szót váltanunk, ez az álmodozó arcú,
tántorgó idegen, gondolta az ezredes. Nem tágítottak
egymás mellõl, mindketten a másikra voltak utalva.
Az ezredes pattogó hangon, mint
aki kihallgatást vezet, megkérdezte, hogy járt-e Simon
Rómában a barátja kíséretében,
vagy nélküle, és találkozott-e valamelyik császárral
õ is. Be sem várva a feleletet azzal folytatta, hogy Simon
bizonyára látta a Szefforisztól nem messze gyülekezõ
légió elõõrseit, s még mindig a keleti
dombhátat figyelve az utakról, az idõjárásról
érdeklõdött, majd a termésrõl, hogy vajon
elegendõ-e nagyobb seregek ellátására. Simon
úgy látta, hogy talán nem is vár választ
a kérdéseire. S valóban, az ezredes, összekeverve
a szavakat, egymásba csúsztatta a latint és az arameust,
aztán mint akinek az a legfontosabb, hogy ne árulja el a
tanácstalanságát, amivel persze éppen hogy
felfedte, azt mondta, hogy utasításokat vár Rómából,
bármelyik órában feltûnhet a tengeren a hajó,
érkezhetnek új csapatok új parancsnokokkal.
Simont nem lepte meg az ezredes tanácstalansága.
Hozzátartozott a kavargáshoz, a délutáni forróságban
az áporodott levegõhöz, a homoktengerként elnyúló
víztükör remegéséhez, a közös
hiábavalósághoz, amely - mintha mindketten annak a
lehetõségét keresték volna, hogy ezt egymás
tudomására hozzák - túlsuhant a jelenlétükbe
zárt idõn, rátelepedett a házakra, a sátrakra.
Átadták magukat annak a felvillanyozó érzésnek,
hogy értik egymást.
Pallosukat maguk elõtt forgatva,
négy harcos tört át a tömegen. Egyikük jelentést
tett az ezredesnek, aki, nem vonva el pillantását Simonról,
bólintott. Menj! Menekülj! Kerüld a folytatást!
Elmosolyodott. Végre öröm töltötte el, hogy
olyan szavakkal adhatott valamit Simon tudtára, amelyeket méltónak
tartott. De Simon nem mozdult. Már benne érezte magát
a történetben, késõ lett volna kitérnie.
Olyan lassan haladt a menet, mintha évtizedek
óta úton lettek volna azok, akik a katonák õrizetében
láncra fûzve megjelentek. Simon olyannak látta a lépések
hagyta nyomokat, mintha felkutathatatlan eredetükbõl kanyarogtak
volna a követhetetlen jövõbe. A menet így önmaga
modellje volt, és Simon mintha nemcsak látná, de részese
is lenne, habár a részvétel meghatározhatatlan
volt, lehetett emlék, lehetett sejtés, kiismerhetetlenül,
hogy kinek a sorsaként következik be. Látva, amit látott,
a csoszogó lábakat, az összekötözött
kezeket, a cserepes ajkakat, a fekélyes bõrbe húzott
csontokat, a váladékos szemeket, s hallva, amit hallott,
a hullámzást, amelyben a lihegés, a jajongás,
az indulat, a csitító belenyugvás hangjai egyetlen
zúgássá vegyültek, nem volt nehéz a menet
részesének tekintenie magát. A sebek olyan sárgán
duzzadtak, hogy a következõ pillanatban kifakadva a genny akár
rá is spriccelhetett volna.
Éppen csak elhagyta a menet a csenevész
fák közötti kanyart, a nyüzsgõ emberáradat
elõl - oda sem pillantottak a rabokra, mint akik már annyi,
a végzete felé hajszolt embert láttak, hogy nem volt
mit nézniük ezeken - már takarásban voltak, megkezdõdött
a mészárlás. Az õrszakasz tagjai senkit sem
kíméltek. Hárman haladtak elöl, s mint mocsárparton
a nádvágók, jobbra és balra suhintva kétélû
pallosukkal a rabok torkára vagy tarkójára sújtottak,
újabb három katona a már földre zuhanókba
döfte kardját, a hátvéd emberei fejezték
be a munkálkodást, ha egy kar vagy láb még
mozdult. Kiáltva, visítozva a derekukon egymáshoz
szíjazott rabszolgák bukdácsoltak elõ, Simon
elképzelni sem tudta, hogy honnan, amiként azt sem értette,
hogy tulajdonképpen ki kit, kinek a parancsára mészárolt
le. Az ezredes mozdulatlanul állt mellette, nem adva jelét
sem annak, hogy a parancs tõle származik, sem annak, hogy
akadályt gördítene a végrehajtása elé.
A pusztulás automatizmusa és a pusztítás elkerülhetetlensége
mintha nem is megtörténés lett volna, hanem elrendeltség,
amely kiterjedtebbnek mutatkozott, mint amennyi látható volt
belõle. Az ezredes körülnézett, mint aki mindennapos
feladat végrehajtását ellenõrzi. Nem volt a
tekintetében elszántság, elhivatottság, nem
volt zavar, ugyanolyan volt az arca, mint amelyikrõl Simon néhány
perccel elõbb a magáéhoz hasonló töprengést
olvasott le. És ez a változatlanság, amely az archívuma
volt a látszólag összeegyeztethetetlen, mégis
egymáshoz tartozó érzéseknek, rettentette el
Simont attól, hogy megszólaljon. A kifordult belek, a csorgó
agyvelõ látványánál letaglózóbb
volt az, hogy elveszített valamit, ami mindannak, ami õt
jelentette, a fundamentuma volt. Tehát bárkivel megtörténhet
az, amirõl azt hitte, hogy csak az õ népéhez
tartozók sorsa? Az árvaságom tudata az egész
életemet meghatározta. Mindig hamisnak éreztem a szavakat,
még a könnyeimet is, a hallgatásomat is, amivel próbáltam
a kifejezhetetlent kifejezni. Lehet, hogy nem az érzés volt
bizonytalan? Nem a szavak lettek volna a kifejezésre alkalmatlanok,
ha egyáltalán megtalálom õket? Az ismeret volt
hamis? Az iszonyatánál erõsebb volt a rémülete
attól, hogy a gyász birodalmában az õ gyásza
egyetlen ingatag otthon csak, ha kilép az ajtaján, más
világokban is ugyanazzal találkozik.
Újabb fekete bõrû rabszolgák
rohantak elõ. Az ösvény melletti árokba hurcolták
a hullákat. A katonák utána õket is megölték.
Az ezredes sisakjához emelt kézzel
tisztelgett. Simon már elfordult, már majdnem háttal
állt, most úgy érezte, hogy az ezredes belátva,
elérkezett az elválásuk ideje, tõle búcsúzik.
A tisztelgéssel bevonta õt az eseményekbe. Részessé
tette. Ez megbénította. Mintha a másik oldalra kerültem
volna. A némaságom is más némaság lett?
A hozzájárulók némasága?
Hátat fordított az érkezõ
légiónak.
A lábak dobogása elnyomta
a nyüzsgés hangjait. A lemészároltak hörgése
a fülében zúgott. Jött a légió. Falanxa
elsöpört maga elõtt mindent. Nem volt már piac.
Csak holttestek. Már légió sem volt. Simon egy kupac
füstölgõ kelme alatt fuldokolva még mindig az ezredes
tekintetét látta, ami közben tiszteleg elõtte,
s most, amikor tekintete már a múltat jelentette, úgy
érezte, hogy igen, a részesség volt az ezredes arcán.
Csakhogy másképpen fejezve ki azt, ami Simont eltöltötte,
ugyanis azonosságként az elpusztítottakkal, mint akinek
nincs kétsége, hogy mi következik.
S valóban, amikor Simon lihegve,
elgyengülve, amiként hajdan a homokkupac alól, most
a kelmehalom alól kiásta magát, ott látta az
ezredest is a tamariszkuszfa alatt feküdni. A szeme nyitva volt, a
torka átvágva. A vérét gyorsan felitta a kiszáradt
föld. Mellvértjét, használhatónak ítélve,
leszaggatták róla, a bõrszíjak meg, mint akit
halála felszabadított - mi alól?, gondolta, a saját
élete megérthetetlensége alól? -, felszabdalva.
Próbálta elhárítani
magától a lopakodó érzést, hogy hasonlóságot
ismerjen fel az idegen halott és az õhozzá tartozó
halottak elõtte lebegõ arcán. Próbált
kitérni az elõl, hogy az ismétlõdés
útját járja, de megborzongott ennek a lehetõségnek
a közeliségétõl, és nem tudta meggátolni,
hogy nyúlós áradatként elöntse. Szerette
volna odaadni magát az együttérzésnek, a gyásznak.
Nem volt képes rá. Kívánta, hogy átélhessen
mindent, ami történt, de a tompasága, a kábultsága
akadályozta. Más lettem, mint aki voltam? Már nem
a szavak hiányoznak. Azt nem tudom, mihez kellene szavakat találnom.
Az ezredes arca nyugodt volt. Beletörõdõ.
Mintha a végsõ töredék pillanatban, megpillantva
a ráemelt kardot, az életének a halálával
való összekapcsolódását értette
volna meg, s a természetesség felismerése maszkként
balzsamozódott az arcára, mint aki a maga minden kardcsapásában
és minden kardcsapásra kiadott parancsában már
benne érezte volna a készenlétét arra, ami
bekövetkezett.
A légió már a síkságra
ért. A hegyvidéken túl, a síkságon túl,
a kikötõket megközelítve naponta érkezõ
új parancsnokok kiáltásaira váltogatva a támadás
célját és irányát menetelt tovább.
A harcosok megütköztek, elpusztultak, a csapatok újjászervezõdtek.
Császárokat választottak, császárokat
gyilkoltak meg, provinciákat foglaltak el és hagytak pusztulni,
tõrt döfve parancsnokaik hátába. Városokat
égettek fel, foglyokat mészároltak le, megütköztek
egymással, ahonnan már elvonultak, ugyanoda tértek
vissza, megállapíthatatlanul, hogy ugyanazok érkeznek-e
meg, vagy az ismert zászlók alatt az egykori gyõzteseket
eltipró újabb légiók.
Simon elveszítette az emlékeit.
Lefoszlott róla a figyelem.
Négykézláb kúszott,
aztán vakon botorkált a füstölgõ romok,
az egymásra hányt halottak között.
Nem tudta, merre vándorol.
Ott, ahol a síkság utolsót
lihegve a dombokra hajlott, a sziklakövek között egy embert
látott. Talán koldus? A szakadt ruhájáról,
a lila arcbõrérõl, a kiálló csontjairól
így gondolta.
A lerövidült alkonyat beékelõdött
a forró délután és a világos este közé.
Nem hallatszott madárfütty.
A sietve érkezõ késõiség
kétséget hagyott afelõl, hogy melyik szakaszához
érkezett el az idõ.
A tenger már ezüstös volt,
de a levegõben még kavargott a fénylõ por,
mintha nem az estébe nyúlt volna át erejének
végsõ megfeszítésével a nappal, hanem
visszafelé indult volna el az önmaga lepusztította idõben.
Az ezüst fény nem fentrõl
világított, habár a hold már az égen
úszott, hanem a horizontig nyúló tenger mélyébõl.
A mozdulatok felvillantak és tovacsúsztak.
Semmi nem volt megragadható, minden a léte kétségességében
talált formát.
Amikor a madárfüttynek már
az emléke sem volt felidézhetõ, Simon fülét
megütötte a hang, amelyrõl megállapíthatatlan
volt, hogy gyászének, ima, igehirdetés, emlékezés-e,
vagy egyszerû koldulás. Olyan volt a hang a számára,
mint egy íráskép, amely akár az õ keze
nyomán is megszülethetett volna. Néhány sor,
kihagyások, a sorok közé írt újabb szavak,
a margókon a ráírások különbözõ
nyelveken. Textúra volt a hang, tapintható. De a szavak leírása
között mintha évszázadok teltek volna el, s amikor
hozzáedzõdve a befogadáshoz, érthetõ
mondatrészeket ismert fel egy, a sziklák között
meghúzódó vak ember énekében, mint enyhületet
hozó permet, a múlt szitálását érezte.
A hangból - a horizontig nyúló alkonyi világot
szólítva meg - fanatikus erõ áradt. Hírül
adta azt is, hogy amit megszólaltat, azt ki mondta tovább
és kinek. Az emlékezetbõl szõtt hidat arameus
nyelven idézte fel: az álomfejtõk, írnokok,
jövendõmondók, gyógyítók és
csillagjósok gyülekezetében valaha a király elé
lépett Dániel, aki nemcsak a Nebukadneccar álmát
megfejtve, de magát az álmot is megtalálva leírta
szavaival a szobrot, a színarany fejet, az ezüst karokat, a
réz felsõtestet, a vas lábszárakat, a hatalmas
sziklakövet, amely lezúdult és porrá roncsolta
a szobrot, aztán nõni kezdett, hegy lett belõle, végül
elfoglalta az egész földet. Elmondván a királynak
Dániel a szobor összezúzódását,
a kõszikla növekedését, hozzátette, hogy
az eset a birodalmak terjedésének és küzdelmének
a története, ami közben az arany, az ezüst, a réz
és a vas egyaránt a szikla martaléka lesz. Hallván
Nebukadneccar, hogy a szobor arany feje õt jelenti, arcra borult.
Nem volt különbség számára aközött,
hogy vajon Dániel a múltból merítette-e a víziót,
vagy a jövõt állította-e eléje.
Az énekes a földön kuporogva
maga elé mormolta a szavakat. Olyannyira belepréselõdött
a hang a földbe, hogy Simonnak még jobban meg kellett õt
közelíteni. A kuporgó az arameus szavakat, miközben
asszírok, kaldeusok és médek sorsáról
beszélt, héberre váltotta: senki sem élt már,
aki járt volna Nebukadneccar udvarában, de átadva
és kiegészítve az újabb eseményekkel
a látomást, az egymást követõ írnokok,
próféták és bölcsek az álom megvalósulásaként
látták az ég négy szélén felkorbácsolt
tengert, láttak vadállatokat, amelyek bekebelezték
a földet, látták az ünnepek megváltoztatását,
a hatalmak szétfoszlását, megélték annak
a birodalomnak az omlását is, amelynek ereje nyomán
bukásra ítéltetett az elõzõ birodalom,
s amelyet egy újabb birodalom követett, amely aztán
maga is elenyészett; a szírek, perzsák, asszírok,
a babilóniaiak történetét foglalták szavakba
az egymást váltók; most már latin szavakat
motyogott az énekmondó a görögök birodalmáról:
így végzõdik az álom, így folytatódik
az álom, így kezdõdik az álom. Simon arra következtetett,
hogy a kuporgó a domboldalról végigtekintve a lejtõn,
a városszéli síkságon, az ösvények
két oldalán egymásra dobált holttestekrõl
beszél, de elõrehajolva meggyõzõdhetett róla,
hogy a koldus kivájt szemgödrei sötétek, mintha
a helyükön egy-egy holló ülne, elõremeredõ
csõrrel, szó nincs arról, hogy ez az ember bármit
is látna, csakis a benne élõ látványról
beszélhet, mintha magába szippantotta volna nemcsak a megörökítések
végtelenségének hagyományát, hanem a
föld váltakozva uralt évezredes darabkáiból
álló helyszínként a jelennel múltként
és jövõként megegyezõ idõt is.
Nézte a nap sebként felnyíló hasadékát,
az énekmondó szavai nyomán vöröslõ
orgiát, és nem tudta, látja-e a valóságban
is az alkonyatot, vagy a szavak nyomán tárul-e eléje.
Négy birodalom egymást követõ
széthullásáról beszélt a sziklák
között kuporgó vak ember. Idézte, amit az elõdjétõl
hallott, emlékeztetõként arra, amit az hallott attól,
aki ugyancsak az elõdjét idézte, s akinek szavai nyomán
vissza lehetett jutni a megelõzõket megelõzõk
énekeihez. Simon együtt hallotta mindezeket a hangokat, amint
az egyik rárétegzõdött a másikra, s az
azonosságokból és a különbözõségekbõl
egyetlen történetté formálták a másként
megéltet és elmondhatót.
Elõrehajolt.
A sötét szemgödrökbe
nézett.
Szerette volna meglátni a szavak
mögött a tapasztalatot.
Hogyan férhet ennyi gyász
a hangba?
Az ének nem árulta el, hogy
melyik nép fia ül elõtte. Minden nyelvet ismert. Leült
mellé. Várta, hogy a történet végére
érjen, de nem volt befejezés. Simon nem tudta, mióta
vár már. Talán órák múltak el,
talán napok. Az alkonyat színe nem változott. A horizonton
függõ nap színe, a tenger tükre sem. A hang mintha
nem is a mellette kuporgóé lett volna, hanem régóta
hangzó, befejezhetetlen kísérõhangja az alkonynak.
Mintha nem a vak énekmondó beszélt volna, hanem egy
szimulakórum, közvetítve, ami az alkonyi világból
áradt. Búcsúzik, gyászol, folytatja, újrakezdi,
ismeri a kaddist is, héberül mondja.
Él molé rachamim...
Simon számára olyan távoli
volt az óra, amikor elõször bevezették Lévi
házába, mintha nem is az õ történetéhez
tartozott volna hozzá. Késõbb, mikor visszagondolva
a kuporgó koldus imájára, próbálta felidézni
a pillanatot, már csak azt érezte, hogy ott, akkor a kaddis
hallatán, azoknak a szavaknak a hallatán, amelyekkel Lévi
is belekezdett az imába, amikor elmondták neki azok, akik
a városkapu elõtt rátaláltak, hogy mi történt
a szüleivel a sivatagban, nos, a vak énekmondó hangjától,
mint egy villanófény egyszeri megvilágításában,
megjelentek elõtte a kezdetek - az is, amire sohasem gondolt, amit
már elfelejtett - hatalmas ívként, egy érzés
árnyalata, akár egy mindent magába foglaló
kiáltás. Mintha az élet egy történet volna,
ami rendelkezik szerkezettel és az egy pillanatra megvilágosodva
megmutatja az egészet, amelyet soha máskor nem érzékelhet.
Hány halottat számoltál
össze? Simon nem értette a kérdést. Nem tudta,
mirõl beszél a világtalan. Látta õt
a sivatagban kisfiúként? Szefforisz kapujában talán?
Segíts fel, kérte a férfi.
Közel hajolva hozzá, Simon
most úgy látta, hogy fiatalabb nála. Csak a sötét
üregek, az arccsontokra feszülõ lila bõr, a kar
és a láb nyílt sebei, az elõregörbedõ
gerinc mutatták öregnek. A fogak nélküli szájüreget
is jól látta, miközben a másik mindkét
karját mellmagasságba emelve az ég felé fordította
tekintet nélküli arcát. Testvéreim, akiket a
gyász gyötör és szétmorzsol, gondoljatok
arra, hogy a végzet örök, sokan ittak már a poharából
és sokan fognak még inni, amilyen az elõdök lakomája,
olyan az utódoké is. Az énekmondó megkérdezte,
látta-e a vízparton a követet. Simon nem tudta, kirõl
beszél a másik. Nagy sokára megértette, hogy
az ezredest nevezi követnek. Õ hozta a hírt a pusztulásról
és a túlélésrõl. Tõle tudom a
való igazságot, amit elmondok neked.
Három király pusztult el,
újabb három követi az elpusztultakat. Nincs különbség
a népek között a pusztulásban, amiként nincs
különbség a gyászban. Simon közbevágott.
Az ezredest látta parancsot adni a gyilkolásra, az ezredest
látta holtan heverni a többi holttest között. Jó
ideig úgy beszélgettek ezután, mint a régi
ismerõsök. Mintha együtt érkeztek volna a domboldalra
és együtt haladnának tovább. Az alkony színe
még mindig nem változott, de Simon elfelejtette, hogy kivel
beszél, hol áll és azt is, hogy honnan érkezett.
Nem vette észre, hogy az énekmondó visszaült
egy kõre, ugyanúgy kuporogva beszél, mint annak elõtte,
ugyanúgy nem érthetõek a szavai, holott ismerõsen
beszédes a hangja. Simon, mint aki álomból ébred,
egy pillanatra megpillantotta önmagát, meghallotta a saját
hangját, és azonosnak találta a szavait az énekmondóéval.
Mintha álomban járnék. De kiében? Kivel? Bárha
itt lehetne most Ruben és azonosíthatna.
A vak ember megkérte, hogy beszéljen
önmagáról. Mondja el, milyen magas, milyen színû
a haja, a szeme, milyen a szakálla. Simon csak annyit mondott mosolyogva:
hozzád hasonlítok. A másik viszonozta a mosolyt, amit
nem láthatott. Talán te is Türoszban születtél?
Simon most gondolt rá elõször, hogy nem tudja, hol született.
Samáriából menekültek, onnan maradtak emlékei.
Talán te is hazafelé igyekszel? tette fel az újabb
kérdést a világtalan.
Tehát az ezredes. Õ talált
rá, látta el élelemmel. Az ezredes faggatta a történetekrõl,
amelyek rámaradtak. Az ezredes akarta ismerni az álmokat,
a múlt feltartóztathatatlanul elveszõ emlékeit.
Az ezredes parancsolt rá, hogy mondjon imát az elesettekért,
kutatta annak az útnak a kezdetét, amelyet, úgy vélte,
õ is járt, amikor légiója élén
Akkó kikötõjében évekkel elõbb
partra szállt, és részt vett a provincia meghódításában.
Nem tudom, kinek gondolt engem, mondta a világtalan. Koldusnak?
Kémnek? Vagy annak, aki vagyok. Simon szeretett volna közbeszólni,
megkérdezni, hogy ki tehát valójában, de a
világtalan máris folytatta. Ha koldusnak gondolt, vajon miért
ontotta a kérdéseit olyan mohón? Ha kémnek
gondolt, vajon babiloni, görög, héber, szír kémnek,
vagy egy másik római légió megbízottjának?
Tíz napon át vezette Simon
a tengerparton észak felé a világtalant. Tíz
nap alatt elmondták egymásnak az életüket. Simon
még soha nem beszélte el ilyen részletesen senkinek.
Rubennek sem. Ráchelnek sem. Mégis úgy érezte,
hogy alig mondott el valamit önmagáról, holott a másikról
mindent megtudott. Katonák gyilkolták meg a családja
tagjait. A szemét tõrrel szúrták ki. A világtalan
azonban nem önmagáról beszélt, hanem a városáról,
amely, mint mondta, mindig a leghosszabban állt ellent a hódítóknak.
Az asszír rablóknak, a babiloni katonáknak, a görög
csapatoknak, a kalózoknak, a római légióknak.
A part menti selymes homokon aludtak. Amiként mások, õk
is temetetlenül hagyták az útjukon heverõ holtakat.
Simon már nem is figyelmeztette rájuk útitársát,
maga után hurcolva õt kerülgette az oszladozó
tetemeket. A világtalan, mint aki mégis látja az elmúlást
és érzékeli a végeláthatatlan alkony
színeit, minden nyugovóra térésük elõtt
belekezdett az énekébe. Mindig ugyanarról, az õsei
álmáról, a továbbálmodott vízióról,
a megvalósult jóslatról.
Az úton létük harmincadik
napját Simon imádkozással töltötte. Nem
tudta pontosan, tisri hónap melyik napja van, de meg akarta ünnepelni
az új esztendõ beköszöntét. Kaddist mondott,
arra gondolva, hogy ha talán téved is az idõpontban,
nem mulaszthatja el a szülei halálának évfordulóját.
Útitársa ismerte és vele mondta a kaddist. Más
nyelveken elmondott gyászénekeibe is belekeverte néhányszor
a jiszgádált. Kik ölték meg a szüleidet?
Simon hallgatott. Te sem tudod?
Semmi... Senki... Soha...
Simon minden bizonyosságot elveszített.
Pedig nem most gondolt rá elõször, hogy nem tudja, kik
a szülei gyilkosai. Talán nem is úgy történt
meg, ahogy évtizedek óta hordozza magában. Útitársa
szavai kétségtelenné tették, hogy a világtalan
azért ismétli, "semmi, senki, soha" és közéjük
szorítva, "tehát te sem tudod", mert megerõsítést
kapott az õ hallgatásából a maga tehetetlenségére.
A harmincegyedik napon megpillantották
a szigetvárost, a partsávtól elválasztó
tengercsíkon túl Türosz falait. A kikötõben
õrség állt. Ismerik az öreget, gondolta Simon,
mert az õrség parancsnoka szó nélkül továbbengedte
õket. Beállhattak a bárkákra várók
sorába. Már jó ideje Az öregnek keresztelte el
útitársát, habár megtudta, hogy valóban
fiatalabb nála. Simon eddig úgy gondolta, hogy sokkal hosszabb
idõtávot ismer, mint amennyit megélt. Mintha a szülei
élete, mindazoknak az élete, akiknek az elbeszéléseit
olvasta és emlékeit befogadta, a tulajdonává
lényegült volna át. Hallgatva útitársát
azonban úgy érezte, hogy fiatal ahhoz a tapasztalathoz képest,
amit a másik birtokol. Nevezz engem Az árvának, szólította
fel a világtalant, én is rátaláltam a nevedre.
A másik bólintott: te is öreg vagy, értjük
egymást.
Mintha a leírások betûi
között lépkedett volna a város utcáin. Ilyennek
képzelte Türoszt annak alapján, amit olvasott róla.
Akárha domború páncél mellvértek sorát
fordították volna kifelé. A házak és
a bástyák, közöttük kinyúló
dárdák és kardok. Mögöttük a puha belsõ
részek, a piac, az oltárok, a kicsiny ligetek. Az utcákon
nyüzsgés. Amiképpen féltek a város lakói
a holnaptól, ugyanúgy rettegtek a tegnap emlékeitõl.
Ki akarták használni az idõt, belesûrítve
az életüket a szüntelen tevékenykedésbe.
Minden más volt, mint Szefforiszban.
A szívek gyorsabban szivattyúzták a vért az
erekbe. Még több nyelv keveredett össze a piacon. Az egymást
naponta váltó légióparancsnokok utasítására
felsorakozó, máris egy újabb császárra
felesküdõ katonák is annyiféle nyelven elhangzó
parancsra forgatták meg kardjaikat, hogy Simon nem tudta megállapítani,
melyik csapat honnan érkezik, azért jön-e, hogy az engedelmességre
nem hajlamos türosziakat öldösse, vagy azért, hogy
az elõzõ helyõrség lázadó csapatait
irtsa. Mégis az azonosságok voltak jobban észrevehetõek.
Itt is kagylózúzalék borította a földet,
itt is emberi csontokban akadtak meg a szerszámok, és a szõlõvesszõk
ugyanúgy rápréselõdtek a házak falára,
mint Szefforiszban, a férfiak és a nõk ugyanazzal
a gyanakvó tekintettel tapogatták egymást, a kilátástalanság
mélyén ugyanaz a fásultság húzódott.
A tenger eszébe juttatta ifjúságát. Megjelentek
emlékeiben a Genezáreti-tó halászai, Ráchel
testvérei. Ugyanazok a kemény arcok, összeszorított
szájak. A szigetváros mint egy idõmarta, repedezõ
tömb, a háborúk sziklaemlékmûve.
A piaci sátrak közelében
aludtak. A kölykök megtaposták és levizelték
õket. Simon eltompult, nem érezte reggel a bõrére
száradt vizelet bûzét. Valami átsütött
azért a tompaságán. El kellett ide érkeznie.
Világtalan útitársát a véletlen sodorta
mellé, de nélküle is ide kellett hogy vezessen az útja.
Gyötörte a félelem, hogy ha új látást
kell tanulnia ahhoz, hogy mindent annak láthasson, ami, és
ne csak kavargásként érzékelje azt, ami körülveszi,
mint egy áthatolhatatlan, örökösen változó
homlokzat, amely mögé nem képes bepillantani, akkor
vajon meg tudja-e még tanulni azt a másféle látást.
Az alkony újabb szakaszában
érték el a romokat. Útitársa végigsimította
az egykori templom bejárati oszlopainak maradványait. Betûket
keresett. Éjszaka Simon, annyi idõ után, ismét
álmodott. A tenger felé vándorolt, de nem tudta megállapítani,
hogy gyerekként vagy felnõttként. A hullámzó
felszínrõl sem tudta, hogy víztenger-e vagy homoktenger.
Felriadt. Azt gondolta, hogy Szefforiszban van, habár látta
az idegen várost. Mindenhol ugyanarról az életrõl
van szó, ugyanazt mondják a töredék feliratok,
a gyászénekek, hasonlóak a tekintetek, az õrségek
és a gyûlölködés? Bármilyen távol
van egymástól emlék és lehetõség,
ugyanazon a hangon szólal meg, a képzeletébe is együtt
siklik be, az álmaiban is közösen gyûrûzik
tovább, és akár az útizsákja, átvihetõ
az egyik földdarabról a másikra? Szégyen gyötörte
és tehetetlenség mindazok nevében, akik a saját
gyászuk varázslatában tudni sem kívántak
arról, hogy mások is szenvedhetnek. Talán megértettem
a sorsomból valamit azon a reggelen, gondolta késõbb,
amikor már nem volt jelentõsége a megértésnek,
mert már az is hiábavalónak bizonyult, amit a türoszi
templom romjainál megértett. A hosszú idõ elteltével
beköszöntõ napon, ami ott a romoknál még
a kitapinthatatlan jövõjében volt, Simon azt értette
meg, hogy világtalan útitársa mellett úgy kuporogva,
ahogy az korábban a tengerparti sziklák között
kuporgott, az emlékei hiábavalóságával
találkozott.
Az oszlopromokhoz emelkedõ vezetett.
Nyolc töredezett lépcsõ. Mögöttük kis
térség az agyagfalú házak félkörében.
A téren egy férfi futott át, mellette egy kisfiú.
A férfi fogta a gyerek kezét. Nem futott gyorsan, ügyelt
arra, hogy a gyerek követni tudja, átvette apró lépteinek
ütemét, de azért õ diktálta a közösen
kialakított ritmusban a tempót. A két elõredõlõ
test egymás mellé került, erõfeszítés
nélkül gyorsítottak, lassítottak. A természetes
összhang elvált a környezet nyüzsgésétõl,
mintha a piac kiáltozásait, a szûnni nem akaró
kavargást egy másféle hang ellenpontozta volna, s
ez nemcsak Simon érdeklõdését keltette fel,
hanem a téren lévõkét is. Mintha nem kivételes
dolog lett volna a lassú párosfutás, hanem hozzátartozott
volna a városhoz, mint a szentélyek, a falak és az
õrségek. Néhány pillanatra el is némultak,
aztán folytatták az alkut, a kiáltozást, a
panaszt és a fenyegetést. Azok ketten meg a könnyû
futást folytatták, körbe-körbe a kis téren,
végül befordulva a szélesebb, a fõkapuhoz vezetõ
útra.
Az öreg fölkapaszkodott a nyolc
lépcsõfokon. Nem esett nehezére. Mint aki sokszor
járt már itt, akkor is, amikor a rom még templom volt.
Nem a tekintetét, hanem a kivájt szemhéjgödrökkel
ékesített arcát hordozta körül, mintha azonban
látott volna mindent, a két futó alakot is. Tapogatódzva
elõrehajolt, s mint aki nem az istenszobor maradványára
emlékeztetõ kõhalmot érinti meg az ujjaival,
hanem a hajdani szobrot, a sorsát beleírtnak érezve
az egykori templom falaiba, tudván, hogy habár ezer esztendeje
is van már, hogy az ott állt, mégis egynek érzi
magát a történetével, imába kezdett. Késõbb
felemelkedett. A bûzlõ szeméthalmok, a sírok,
az õrszakaszok kísérte rabok, az alamizsnáért
könyörgõ koldusok felé fordulva folytatta az imát.
A nagyapjától tudja, hogyan
ostromolták meg a várost a római légiók,
a nagyapja a nagyapjától hallotta, aki a nagyapjától
hallott a görög katonákról, s kinek a nagyapja
a nagyapja nagyapjának a nagyapjától hallottakat is
megismerte, a babiloni hódítókról, egymásra
hagyva így az asszír csapatok ostromát, a minden támadónak
ellenállni próbáló, mindenféle hordától
leigázott város sorsát. Több mint ezer éve
csapkodják a hullámok ezeket a falakat, temetik a túlélõk
a halottakat. Ne gondold, hogy csak a leigázottak testét.
Ugyanúgy a leigázókét is. Több mint ezer
éve emelték ezt a templomot. Itt állt Baál
Córnak, Türosz urának, a város istenének
oszlopa. Itt volt mellette a Jahve sómróni templomában
lévõ felirathoz hasonló felirat. Aháb király
a felesége kérésére áldozati helyet
emelt Sómrónban, hogy Izebel Baálnak áldozhasson.
A királyné megüzente apjának, hogy a férjével
kötött szövetség bizonyítékaként
építsen emlékoszlopot Türoszban Jahve dicsõségére.
Egész nap, egész éjszaka
imádkozott. Ugyanazt a néhány mondatot ismételgette.
Mint valami szerkezet, gondolta Simon, mintha nem õ beszélne,
hanem belõle beszélne valaki talán a testébe
szivárgott, a tüdejébe, a gégéjébe,
a fogatlan szájába a múlt, amit most zihálva
kiokád, gyönyörûnek érezve a rothadást,
ami õt magát is elemészti.
Még tett néhány lépést.
Még lehajolt. Még ujjaival betûket rajzolt a földre.
Nem tudom, miért vagy velem, de köszönöm, mondta.
Lefeküdt, többé nem akart felkelni. Éjszaka halt
meg, habár Simon nem volt biztos benne, hogy mióta nem lélegzik.
Földet kapart rá. Köveket helyezett el a halmon. Lucskos
ingét húzva a fejére elmondta az árvák
kaddisát. A fõ rész után elmondta a rabbikért
szóló szakaszt is. Megköszönte, hogy elvezette
a legfelsõ lépcsõn kibetûzhetõ felirathoz.
Ujjaival követve a kõbe vésett szövegbõl
még megtalálható szócsonkokat, arra gondolt,
talán õ az egyetlen, aki Galileából eljutott
idáig, és ez az ismeretlennel való vágyott
találkozás. De az eltompulásban arra már nem
tudott magának válaszolni, hogy miért van ott, ahol
áll.
Ruben után indult el.
Habár... mintha mást is keresett
volna.
Visszarángatta testére az
imaköpenyként fejére húzott szakadt ingét.
Valami beteljesedett az imában.
A másodperc töredékéig
tartó rápillantásban Simon elõtt, mint egy
saját maga által leírt történet elfelejtett
kezdete, megjelent az élete, ami már elhomályosult
a hétköznapjainak tudatában. Felismert egy régi
érzést. A szeretet meghittségét a szülõi
ház terített asztalánál, miközben apja
hadarta az imát, és rápillantott, mint aki meg akarja
osztani vele az afelett érzett örömét, hogy az
imánál is fontosabb ez a cinkos egymásra pillantásuk,
a tekintetváltásuk, ami soha senki mással nem képzelhetõ
el, mert csak õket jelenti együtt. Simon számára
ez a pillanat magába szívta mindazokat a meghitt, örömteli
pillanatokat, amelyeket még átélhetett, ébren
tartva benne, hogy valaha ismert ilyen pillanatokat, és bármi
is történt vele, hozzátartozott ez az érzés,
ugyan egyre jobban zsugorodott, mégis megõrizte, mint egy
feddhetetlen bizonyítékot, amivel a számára
a világ elkezdõdött.
Az érzékei még kísérték,
amint kõdarabként a feledés tengerébe gördült
az érzés, de a búcsú már feltartóztathatatlan
volt, a közöny, ami a saját sorsa iránt is eltöltötte,
úrrá lett rajta; nem volt többé senki, akinek
kérdést kívánt volna feltenni, nem is volt
kérdése, sem a szöveghez, amelytõl elváltak
az ujjai, sem a romokhoz, sem önmagához.
Jegyzet
* Fejezet a Jelenkor Kiadónál megjelenõ, A szefforiszi ösvény címû regénybõl.