SÁNDOR IVÁN

Semmi... senki... soha...*

A római ezredes tekintete sánc volt a homlok bástyája alatt, Simon ilyennek látta akkor is, amikor Ruben az õrjárattal elhagyta Szefforiszt, és most is, amikor ötnapi gyaloglás után elérte Akkó kikötõjét. Az ezredes a keleti dombokról a városba vezetõ ösvényt figyelte, onnan várt támadást. Rómából nem érkeztek utasítások. A leszakadó tartományokból nem jöttek hírek. Az ezredes ugyanazzal a tisztelettel köszöntötte Simont, amivel Rubent. Tekintete mintha még azt is megüzente volna, hogy emlékszik annak a férfinak a társára, akit õ kísért a kikötõbe és õ fogadott.
Nem tartotta valószínûnek, hogy Simont Ruben küldte hozzá, de valószínûtlennek sem tekintette. Bármi megtörténhetett. A légiókkal való kapcsolata megszakadt. Minden érkezésnek és távozásnak lehetett jelentõsége, nem akarta elmulasztani az utolsó esélyt sem helyzete meghatározására. Nem kívánt Simon elõtt titkolózni, nem kívánt vele nyílt lenni. Nem tudta, hogy ki ez a riadt tekintetû, elvadult, szennyes ruházatú férfi, akit már látott Szefforiszban Jehuda Hanaszi fiának társaságában. Mindenesetre annak a barátja, aki megjárva a császár palotáját, tiszteletet és védelmet kapott. Annak a városnak a polgára, amelyet Heródes földig romboltatott, amely életre keltette önmagát. Alkalmatlannak mutatkozik a fegyverforgatásra, mégsem a szavak embere. Mintha gyámoltalan lenne, de a tekintete elszánt. Az ezredes elfordult, mint aki attól tart, hogy Simon pupillájában olyan kicsinyre zsugorodik, hogy felszívja õt valamilyen meg nem ismerhetõ erõ.
Mióta visszaérkezett Rómából s továbbindult kelet felé, nincs hírem róla, mondta. Nem volt bizonyos benne, hogy Simont kizárólag Ruben sorsa érdekli. Simon nem volt bizonyos abban, hogy az ezredes nem tud-e többet Rubenrõl, mint amit elmond. Meg is ölhette. Kém is lehet, gondolta az ezredes. Kié? Hiszen azt sem tudom, hogy a fegyvereim kit szolgálnak. Ki a császár? Ki él, ki hal?
Simon ebben a védelemre berendezkedett tekintetben látta önmagát. Egyszerre fordították el arcukat. Simon a tengert nézte. Mintha egy ablakon át látta volna, az ablakban õ maga áll, s így a látványban benne van az is, aki néz, az is, akit méreget. Arra gondolt: mi végre bárhová eljutni, ha mindenhol önmagával találkozik, s ahelyett hogy tisztulna a látvány, egyre homályosabb. Mintha egy olyan képet látnék magamról, amelyik nem azt ábrázolja, aki vagyok, hanem valakit, akit magamként elképzelek. A víztükör sem tenger, olyan, akár a sivatag. A redõk nem az egymásra kúszó hullámok, hanem a felszálló por alatt rétegzõdõ homok. Örökösen a hold ezüstje hasít a szemembe, amint végigszánt a sivatagon, árkot vág, úgy húz ki egy bejárásra váró sávot elõttem, hogy közben a múltat takarja ki a számomra.
Öt napja is a szemébe tûzõ holdfényre ébredt. Kiment a ház elé. Fellegek úsztak Szefforisz felett, azért látta az ezüst sávot. Visszafeküdt. Azt álmodta, hogy besüt a holdfény az ablakon, a fekhelyéhez lopakodik, felszólítja: búcsúzz, indulj, keresd Rubent. Elõkapart egy batyut, s mintha látta volna magát készülõdés közben, mintha a saját hangján hallotta volna a kérdést: kié ez az indulatos tekintet? ki az, aki kenyeret pakol a batyuba, vízzel tölti meg az agyagkorsót, megáll Ráchel ágyánál, várja, amíg felriad? Kié az álmodozó, elvadult pillantás, az akadozó hang, amely egyetlen szót présel át a fogak között, és az árva kiejtés úgy imbolyog a holdfényben, mintha a hang testében ment volna végbe a megrázkódtatás. Várj! kiáltaná Ráchelnek, de a szava alig hallható.
Simon, mióta felkínálta és áruba bocsátotta a piacon a hangját, most érezte elõször azt, hogy valami véget ért. Végre azonosult a töredezett, árnyékos, egyetlen szót ismételgetõ hangjával. Ráchel ugyanazokat az elvadult vonásokat ismerte fel az arcán, mint a testvérei arcán. Tudta, hogy a hold fényében Simon már nem õt látja, s az, hogy dadogva, kínlódva ismételgeti, "várj, várj, várj", azt jelenti, hogy átforduló tudatában tõle búcsúzva mástól is búcsúzik.
Cippora úgy viselkedett, mint aki másodszor is özvegy lett. Uralkodott. Intézkedett. De ez nem keltett senkiben visszatetszést. Az sem keltett figyelmet, hogy Lévi naponta gyülekezeti órákat rendel el, igéket hirdet, az Örökkévalóra hivatkozik, megátkozva mindenkit, amiért eltántorodnak a parancsolatoktól. A szefforisziak könnyûszerrel elviselték, hogy megátkozottak. Úgy érezték, a balsors az õ nyelvükön beszél, viseli az arcvonásaikat, az õ fohászaikra felel a szigorú értetlenségével. A szefforisziak nem tagadták meg senkitõl az élet terheit, ám úgy gondolták, hogy az õket ért csapásokhoz még csak hasonlóban sem részesedik senki, begubóztak az egymás iránti részvétlenség érzésével megférõ önsajnálatukba. A parancsolatokból azt zengették fel a férfiak, imaszíjba fûzve magukat, ami a szenvedés kiváltságosságát, azt suttogták a gyertyák füstjébe a nõk, ami a kiszolgáltatottak hûségét foglalta magába. Simon azon a hajnalon, amikor a bizonytalan holdfényben maga mögött hagyta a várost, miközben egyszeriben sokfelé hasadtak a történetek, amelyek a dombon túl mögéje kerültek, úgy érezte, hogy nem az a fõ cselekmény, amit eddig megismert. Tudta, ha ennek a felismerésnek a szefforisziak között híre terjedne, nemcsak idegennek tekintenék, miként addig, de kiûznék õt a városból.
Elérkezett az utolsó esély arra, hogy megtalálja Rubent. A válaszadás órája elnyújtott lesz, minden bizonnyal megegyezik a még hátralévõ életidejével. Feltett már minden kérdést, amire képes volt, és habár ez csak elenyészõ része volt a feltehetõ kérdéseknek, de úgy érezte, ennyi tellett tõle. A holdfény nem sugárzott. A nap nem vakított. Átjárta az emlékezés. Nemcsak az apjára, az anyjára, nem is arra a kardcsapásra, amelyre soha nem kellett emlékeznie, mert a teste részévé lett, mint egy érzés, aminek nincs múltja, nincs jövõje, folyamatos jelenléte van, akár egy hangnak, amely fáradhatatlanul szól, és minden más hangot magába nyel; akármi is történt vele az apja torkára mért kardcsapás óta, mindent az a válaszképtelenség határozott meg, ami a fej röptébe sûrûsödõ elrendeltséggel vette kezdetét, s habár mint egy történet, mint egy ima jól olvashatóak voltak önmagukban az apja szavai, hogy ugyanis a válaszait nem a törvényekbõl, hanem az életébõl merítette, mégis tudta, hogy az apja várta a kérdéseit, és õ várta az egyszerû és szerény feleleteket, amelyeket azóta sem hallott a bölcsek ajkáról, és nem is olvasott a száz meg száz végigolvasott tekercsen.
Az apja arcában látta a maga arcát, a maga Ráchel tekintetében elindulásakor felfedezett vonásaiban látta az apja arcát. Megváltoztam. Valami történt az agyamban. Közel érzem a halálomat, és az rémít meg? De mégsem az a fõ cselekmény, ami velem történik. Mi az, hogy fõ cselekmény? Mi történik meg közben velem? Át tudnék gázolni embereken. Ordítozni tudnék. Végre hasonlítok másokhoz, miközben egyre távolodom tõlük.
Sohasem tapasztaltam, hogy a holdfény ilyen izzasztó, gondolta, habár tudta, hogy a nap tüzel. Minden megcáfolható volt, mégis oly sietõsen, mint még soha, pergetve a szavakat beszélt félhangosan a holdról, az ezüst fényrõl, amelynek sugárzásában a múltja megjelent.
Nem tudom, merre tartok.
Azt sem tudom, miért haladok.
Valami megbomlott...
Vissza kellene fordulnom, és vándorolni. Oda, ahol a gyász a kezdetét vette.
Amikor ötnapi gyaloglás után Akkó kikötõjében a látvány feltárult elõtte, úgy érezte: megérkezett. Nem a még soha nem látott tenger végtelenségével találkozott, mintha a gyermekkora óta nem látott sivatag húzódott volna a horizontig.
Elértem valahová.
Ez volt a dolgom.
Bejártam a gyász halogatott útjait. Íme, itt veszítettem el õket. Lehunyta a szemét, hogy még jobban érezze a helyet, amire önmagában rátalált.
Tudom, hogy Akkó városa van alattam. Azért kellett útra kelnem, hogy megtanuljam bárhol érezni a csak rám tartozót.
Mintha átismételte volna az életét egy iskolapadban, és felelne belõle. Ha sehol nem tudtam magam otthon érezni, annak csak az volt az oka, hogy hiányzott belõlem a szembenézés bátorsága. Távol maradtam a szefforisziaktól, mégis hasonló lennék hozzájuk abban, hogy csak a saját gyászom a világom?
Ezen a délelõttön a tenger közelsége enyhítette a forróságot. Simon belépett a piac nyüzsgésébe. Minden sátor, minden árus és portéka ismerõs volt. Egy hang, amely ugyan távolról hallatszott, mégis mintha az övé lett volna. Szemben haladt a saját hangjával. Az árnyalatnyi különbség, amit felfedezett, mintha szövegmagyarázatként lett volna olvasható. Amit hallott, hasonló volt ugyanis a kántáló kínáláshoz, amellyel õ árulta a szefforiszi piacon a damaszkuszi kereskedõ portékáját. A hang ugyanazokat a holmikat ajánlotta, ugyanazokat a dicsérõ szavakat ismételve, messzi vidék legkívánatosabb fûszereit, cserépedényeit, szerszámait, kelméit kínálva. De nem volt lejtése, nem volt hullámzása, nem húzódott meg a mélyén igyekezet és tapasztalás, nem érzõdött, hogy más az, aki kiáltozik és más a hang, ami hallható, s ennek az elenyészõ, ám mégis mérhetetlen különbségnek a hiányát felfedezve Simon kíváncsian törtetett elõre a tömegben.
A hang máris mögötte hallatszott. Megfordult. Tett néhány lépést, átbújt egy kifeszített háló alatt, megkerült egy selyemmel megrakott asztalt, közeledett a hanghoz, de újra elveszítette. Most jobbról hallotta. Futni kezdett. Fölbukott egy gerendában, rázuhant egy árusra, ûzõbe vették. Rohant, hátra se pillantva nem látta hogy nem õt, hanem egy tolvajt kergetnek. A hang volt a nyomában, amit most már a saját hangjaként hallott, és sántikálva az újabb sátrak között tudomásul vette, hogy sem a damaszkuszi kereskedõ sátrát nem találja, sem a portékát kínáló árust, csak a hangot hallja, s ez a hang, miközben összeszorított ajkakkal vonszolja magát, most már megegyezik az õ hangjával.
Két elveszettség találkozott, amikor az ezredes és Simon egymásra pillantott.
A tenger nyugodt volt.
A hullámtaréjok játéka mint sok száz repülõ sirály szárnycsapása.
Négy nyelven köszöntötték egymást, mintha így keresnének azonosságot, holott mind a ketten tudták, hogy másban azonosak. De egyikük sem akarta a másik tudomására hozni az elveszettségét, aminek mutánsaiként hallgattak, miután biztosították egymást arról, hogy Rubenról semmit sem tudnak.
A katona az egyetlen, akit valamelyest ismerek az idegenségben, ami körülvesz. Õ az egyetlen ember, akivel meg tudnám értetni magam, ha volna mirõl szót váltanunk, ez az álmodozó arcú, tántorgó idegen, gondolta az ezredes. Nem tágítottak egymás mellõl, mindketten a másikra voltak utalva.
Az ezredes pattogó hangon, mint aki kihallgatást vezet, megkérdezte, hogy járt-e Simon Rómában a barátja kíséretében, vagy nélküle, és találkozott-e valamelyik császárral õ is. Be sem várva a feleletet azzal folytatta, hogy Simon bizonyára látta a Szefforisztól nem messze gyülekezõ légió elõõrseit, s még mindig a keleti dombhátat figyelve az utakról, az idõjárásról érdeklõdött, majd a termésrõl, hogy vajon elegendõ-e nagyobb seregek ellátására. Simon úgy látta, hogy talán nem is vár választ a kérdéseire. S valóban, az ezredes, összekeverve a szavakat, egymásba csúsztatta a latint és az arameust, aztán mint akinek az a legfontosabb, hogy ne árulja el a tanácstalanságát, amivel persze éppen hogy felfedte, azt mondta, hogy utasításokat vár Rómából, bármelyik órában feltûnhet a tengeren a hajó, érkezhetnek új csapatok új parancsnokokkal.
Simont nem lepte meg az ezredes tanácstalansága. Hozzátartozott a kavargáshoz, a délutáni forróságban az áporodott levegõhöz, a homoktengerként elnyúló víztükör remegéséhez, a közös hiábavalósághoz, amely - mintha mindketten annak a lehetõségét keresték volna, hogy ezt egymás tudomására hozzák - túlsuhant a jelenlétükbe zárt idõn, rátelepedett a házakra, a sátrakra. Átadták magukat annak a felvillanyozó érzésnek, hogy értik egymást.
Pallosukat maguk elõtt forgatva, négy harcos tört át a tömegen. Egyikük jelentést tett az ezredesnek, aki, nem vonva el pillantását Simonról, bólintott. Menj! Menekülj! Kerüld a folytatást! Elmosolyodott. Végre öröm töltötte el, hogy olyan szavakkal adhatott valamit Simon tudtára, amelyeket méltónak tartott. De Simon nem mozdult. Már benne érezte magát a történetben, késõ lett volna kitérnie.
Olyan lassan haladt a menet, mintha évtizedek óta úton lettek volna azok, akik a katonák õrizetében láncra fûzve megjelentek. Simon olyannak látta a lépések hagyta nyomokat, mintha felkutathatatlan eredetükbõl kanyarogtak volna a követhetetlen jövõbe. A menet így önmaga modellje volt, és Simon mintha nemcsak látná, de részese is lenne, habár a részvétel meghatározhatatlan volt, lehetett emlék, lehetett sejtés, kiismerhetetlenül, hogy kinek a sorsaként következik be. Látva, amit látott, a csoszogó lábakat, az összekötözött kezeket, a cserepes ajkakat, a fekélyes bõrbe húzott csontokat, a váladékos szemeket, s hallva, amit hallott, a hullámzást, amelyben a lihegés, a jajongás, az indulat, a csitító belenyugvás hangjai egyetlen zúgássá vegyültek, nem volt nehéz a menet részesének tekintenie magát. A sebek olyan sárgán duzzadtak, hogy a következõ pillanatban kifakadva a genny akár rá is spriccelhetett volna.
Éppen csak elhagyta a menet a csenevész fák közötti kanyart, a nyüzsgõ emberáradat elõl - oda sem pillantottak a rabokra, mint akik már annyi, a végzete felé hajszolt embert láttak, hogy nem volt mit nézniük ezeken - már takarásban voltak, megkezdõdött a mészárlás. Az õrszakasz tagjai senkit sem kíméltek. Hárman haladtak elöl, s mint mocsárparton a nádvágók, jobbra és balra suhintva kétélû pallosukkal a rabok torkára vagy tarkójára sújtottak, újabb három katona a már földre zuhanókba döfte kardját, a hátvéd emberei fejezték be a munkálkodást, ha egy kar vagy láb még mozdult. Kiáltva, visítozva a derekukon egymáshoz szíjazott rabszolgák bukdácsoltak elõ, Simon elképzelni sem tudta, hogy honnan, amiként azt sem értette, hogy tulajdonképpen ki kit, kinek a parancsára mészárolt le. Az ezredes mozdulatlanul állt mellette, nem adva jelét sem annak, hogy a parancs tõle származik, sem annak, hogy akadályt gördítene a végrehajtása elé. A pusztulás automatizmusa és a pusztítás elkerülhetetlensége mintha nem is megtörténés lett volna, hanem elrendeltség, amely kiterjedtebbnek mutatkozott, mint amennyi látható volt belõle. Az ezredes körülnézett, mint aki mindennapos feladat végrehajtását ellenõrzi. Nem volt a tekintetében elszántság, elhivatottság, nem volt zavar, ugyanolyan volt az arca, mint amelyikrõl Simon néhány perccel elõbb a magáéhoz hasonló töprengést olvasott le. És ez a változatlanság, amely az archívuma volt a látszólag összeegyeztethetetlen, mégis egymáshoz tartozó érzéseknek, rettentette el Simont attól, hogy megszólaljon. A kifordult belek, a csorgó agyvelõ látványánál letaglózóbb volt az, hogy elveszített valamit, ami mindannak, ami õt jelentette, a fundamentuma volt. Tehát bárkivel megtörténhet az, amirõl azt hitte, hogy csak az õ népéhez tartozók sorsa? Az árvaságom tudata az egész életemet meghatározta. Mindig hamisnak éreztem a szavakat, még a könnyeimet is, a hallgatásomat is, amivel próbáltam a kifejezhetetlent kifejezni. Lehet, hogy nem az érzés volt bizonytalan? Nem a szavak lettek volna a kifejezésre alkalmatlanok, ha egyáltalán megtalálom õket? Az ismeret volt hamis? Az iszonyatánál erõsebb volt a rémülete attól, hogy a gyász birodalmában az õ gyásza egyetlen ingatag otthon csak, ha kilép az ajtaján, más világokban is ugyanazzal találkozik.
Újabb fekete bõrû rabszolgák rohantak elõ. Az ösvény melletti árokba hurcolták a hullákat. A katonák utána õket is megölték.
Az ezredes sisakjához emelt kézzel tisztelgett. Simon már elfordult, már majdnem háttal állt, most úgy érezte, hogy az ezredes belátva, elérkezett az elválásuk ideje, tõle búcsúzik. A tisztelgéssel bevonta õt az eseményekbe. Részessé tette. Ez megbénította. Mintha a másik oldalra kerültem volna. A némaságom is más némaság lett? A hozzájárulók némasága?
Hátat fordított az érkezõ légiónak.
A lábak dobogása elnyomta a nyüzsgés hangjait. A lemészároltak hörgése a fülében zúgott. Jött a légió. Falanxa elsöpört maga elõtt mindent. Nem volt már piac. Csak holttestek. Már légió sem volt. Simon egy kupac füstölgõ kelme alatt fuldokolva még mindig az ezredes tekintetét látta, ami közben tiszteleg elõtte, s most, amikor tekintete már a múltat jelentette, úgy érezte, hogy igen, a részesség volt az ezredes arcán. Csakhogy másképpen fejezve ki azt, ami Simont eltöltötte, ugyanis azonosságként az elpusztítottakkal, mint akinek nincs kétsége, hogy mi következik.
S valóban, amikor Simon lihegve, elgyengülve, amiként hajdan a homokkupac alól, most a kelmehalom alól kiásta magát, ott látta az ezredest is a tamariszkuszfa alatt feküdni. A szeme nyitva volt, a torka átvágva. A vérét gyorsan felitta a kiszáradt föld. Mellvértjét, használhatónak ítélve, leszaggatták róla, a bõrszíjak meg, mint akit halála felszabadított - mi alól?, gondolta, a saját élete megérthetetlensége alól? -, felszabdalva.
Próbálta elhárítani magától a lopakodó érzést, hogy hasonlóságot ismerjen fel az idegen halott és az õhozzá tartozó halottak elõtte lebegõ arcán. Próbált kitérni az elõl, hogy az ismétlõdés útját járja, de megborzongott ennek a lehetõségnek a közeliségétõl, és nem tudta meggátolni, hogy nyúlós áradatként elöntse. Szerette volna odaadni magát az együttérzésnek, a gyásznak. Nem volt képes rá. Kívánta, hogy átélhessen mindent, ami történt, de a tompasága, a kábultsága akadályozta. Más lettem, mint aki voltam? Már nem a szavak hiányoznak. Azt nem tudom, mihez kellene szavakat találnom.
Az ezredes arca nyugodt volt. Beletörõdõ. Mintha a végsõ töredék pillanatban, megpillantva a ráemelt kardot, az életének a halálával való összekapcsolódását értette volna meg, s a természetesség felismerése maszkként balzsamozódott az arcára, mint aki a maga minden kardcsapásában és minden kardcsapásra kiadott parancsában már benne érezte volna a készenlétét arra, ami bekövetkezett.
A légió már a síkságra ért. A hegyvidéken túl, a síkságon túl, a kikötõket megközelítve naponta érkezõ új parancsnokok kiáltásaira váltogatva a támadás célját és irányát menetelt tovább. A harcosok megütköztek, elpusztultak, a csapatok újjászervezõdtek. Császárokat választottak, császárokat gyilkoltak meg, provinciákat foglaltak el és hagytak pusztulni, tõrt döfve parancsnokaik hátába. Városokat égettek fel, foglyokat mészároltak le, megütköztek egymással, ahonnan már elvonultak, ugyanoda tértek vissza, megállapíthatatlanul, hogy ugyanazok érkeznek-e meg, vagy az ismert zászlók alatt az egykori gyõzteseket eltipró újabb légiók.
Simon elveszítette az emlékeit.
Lefoszlott róla a figyelem.
Négykézláb kúszott, aztán vakon botorkált a füstölgõ romok, az egymásra hányt halottak között.
Nem tudta, merre vándorol.
Ott, ahol a síkság utolsót lihegve a dombokra hajlott, a sziklakövek között egy embert látott. Talán koldus? A szakadt ruhájáról, a lila arcbõrérõl, a kiálló csontjairól így gondolta.
A lerövidült alkonyat beékelõdött a forró délután és a világos este közé.
Nem hallatszott madárfütty.
A sietve érkezõ késõiség kétséget hagyott afelõl, hogy melyik szakaszához érkezett el az idõ.
A tenger már ezüstös volt, de a levegõben még kavargott a fénylõ por, mintha nem az estébe nyúlt volna át erejének végsõ megfeszítésével a nappal, hanem visszafelé indult volna el az önmaga lepusztította idõben.
Az ezüst fény nem fentrõl világított, habár a hold már az égen úszott, hanem a horizontig nyúló tenger mélyébõl.
A mozdulatok felvillantak és tovacsúsztak. Semmi nem volt megragadható, minden a léte kétségességében talált formát.
Amikor a madárfüttynek már az emléke sem volt felidézhetõ, Simon fülét megütötte a hang, amelyrõl megállapíthatatlan volt, hogy gyászének, ima, igehirdetés, emlékezés-e, vagy egyszerû koldulás. Olyan volt a hang a számára, mint egy íráskép, amely akár az õ keze nyomán is megszülethetett volna. Néhány sor, kihagyások, a sorok közé írt újabb szavak, a margókon a ráírások különbözõ nyelveken. Textúra volt a hang, tapintható. De a szavak leírása között mintha évszázadok teltek volna el, s amikor hozzáedzõdve a befogadáshoz, érthetõ mondatrészeket ismert fel egy, a sziklák között meghúzódó vak ember énekében, mint enyhületet hozó permet, a múlt szitálását érezte. A hangból - a horizontig nyúló alkonyi világot szólítva meg - fanatikus erõ áradt. Hírül adta azt is, hogy amit megszólaltat, azt ki mondta tovább és kinek. Az emlékezetbõl szõtt hidat arameus nyelven idézte fel: az álomfejtõk, írnokok, jövendõmondók, gyógyítók és csillagjósok gyülekezetében valaha a király elé lépett Dániel, aki nemcsak a Nebukadneccar álmát megfejtve, de magát az álmot is megtalálva leírta szavaival a szobrot, a színarany fejet, az ezüst karokat, a réz felsõtestet, a vas lábszárakat, a hatalmas sziklakövet, amely lezúdult és porrá roncsolta a szobrot, aztán nõni kezdett, hegy lett belõle, végül elfoglalta az egész földet. Elmondván a királynak Dániel a szobor összezúzódását, a kõszikla növekedését, hozzátette, hogy az eset a birodalmak terjedésének és küzdelmének a története, ami közben az arany, az ezüst, a réz és a vas egyaránt a szikla martaléka lesz. Hallván Nebukadneccar, hogy a szobor arany feje õt jelenti, arcra borult. Nem volt különbség számára aközött, hogy vajon Dániel a múltból merítette-e a víziót, vagy a jövõt állította-e eléje.
Az énekes a földön kuporogva maga elé mormolta a szavakat. Olyannyira belepréselõdött a hang a földbe, hogy Simonnak még jobban meg kellett õt közelíteni. A kuporgó az arameus szavakat, miközben asszírok, kaldeusok és médek sorsáról beszélt, héberre váltotta: senki sem élt már, aki járt volna Nebukadneccar udvarában, de átadva és kiegészítve az újabb eseményekkel a látomást, az egymást követõ írnokok, próféták és bölcsek az álom megvalósulásaként látták az ég négy szélén felkorbácsolt tengert, láttak vadállatokat, amelyek bekebelezték a földet, látták az ünnepek megváltoztatását, a hatalmak szétfoszlását, megélték annak a birodalomnak az omlását is, amelynek ereje nyomán bukásra ítéltetett az elõzõ birodalom, s amelyet egy újabb birodalom követett, amely aztán maga is elenyészett; a szírek, perzsák, asszírok, a babilóniaiak történetét foglalták szavakba az egymást váltók; most már latin szavakat motyogott az énekmondó a görögök birodalmáról: így végzõdik az álom, így folytatódik az álom, így kezdõdik az álom. Simon arra következtetett, hogy a kuporgó a domboldalról végigtekintve a lejtõn, a városszéli síkságon, az ösvények két oldalán egymásra dobált holttestekrõl beszél, de elõrehajolva meggyõzõdhetett róla, hogy a koldus kivájt szemgödrei sötétek, mintha a helyükön egy-egy holló ülne, elõremeredõ csõrrel, szó nincs arról, hogy ez az ember bármit is látna, csakis a benne élõ látványról beszélhet, mintha magába szippantotta volna nemcsak a megörökítések végtelenségének hagyományát, hanem a föld váltakozva uralt évezredes darabkáiból álló helyszínként a jelennel múltként és jövõként megegyezõ idõt is. Nézte a nap sebként felnyíló hasadékát, az énekmondó szavai nyomán vöröslõ orgiát, és nem tudta, látja-e a valóságban is az alkonyatot, vagy a szavak nyomán tárul-e eléje.
Négy birodalom egymást követõ széthullásáról beszélt a sziklák között kuporgó vak ember. Idézte, amit az elõdjétõl hallott, emlékeztetõként arra, amit az hallott attól, aki ugyancsak az elõdjét idézte, s akinek szavai nyomán vissza lehetett jutni a megelõzõket megelõzõk énekeihez. Simon együtt hallotta mindezeket a hangokat, amint az egyik rárétegzõdött a másikra, s az azonosságokból és a különbözõségekbõl egyetlen történetté formálták a másként megéltet és elmondhatót.
Elõrehajolt.
A sötét szemgödrökbe nézett.
Szerette volna meglátni a szavak mögött a tapasztalatot.
Hogyan férhet ennyi gyász a hangba?
Az ének nem árulta el, hogy melyik nép fia ül elõtte. Minden nyelvet ismert. Leült mellé. Várta, hogy a történet végére érjen, de nem volt befejezés. Simon nem tudta, mióta vár már. Talán órák múltak el, talán napok. Az alkonyat színe nem változott. A horizonton függõ nap színe, a tenger tükre sem. A hang mintha nem is a mellette kuporgóé lett volna, hanem régóta hangzó, befejezhetetlen kísérõhangja az alkonynak. Mintha nem a vak énekmondó beszélt volna, hanem egy szimulakórum, közvetítve, ami az alkonyi világból áradt. Búcsúzik, gyászol, folytatja, újrakezdi, ismeri a kaddist is, héberül mondja.
Él molé rachamim...
Simon számára olyan távoli volt az óra, amikor elõször bevezették Lévi házába, mintha nem is az õ történetéhez tartozott volna hozzá. Késõbb, mikor visszagondolva a kuporgó koldus imájára, próbálta felidézni a pillanatot, már csak azt érezte, hogy ott, akkor a kaddis hallatán, azoknak a szavaknak a hallatán, amelyekkel Lévi is belekezdett az imába, amikor elmondták neki azok, akik a városkapu elõtt rátaláltak, hogy mi történt a szüleivel a sivatagban, nos, a vak énekmondó hangjától, mint egy villanófény egyszeri megvilágításában, megjelentek elõtte a kezdetek - az is, amire sohasem gondolt, amit már elfelejtett - hatalmas ívként, egy érzés árnyalata, akár egy mindent magába foglaló kiáltás. Mintha az élet egy történet volna, ami rendelkezik szerkezettel és az egy pillanatra megvilágosodva megmutatja az egészet, amelyet soha máskor nem érzékelhet.
Hány halottat számoltál össze? Simon nem értette a kérdést. Nem tudta, mirõl beszél a világtalan. Látta õt a sivatagban kisfiúként? Szefforisz kapujában talán?
Segíts fel, kérte a férfi.
Közel hajolva hozzá, Simon most úgy látta, hogy fiatalabb nála. Csak a sötét üregek, az arccsontokra feszülõ lila bõr, a kar és a láb nyílt sebei, az elõregörbedõ gerinc mutatták öregnek. A fogak nélküli szájüreget is jól látta, miközben a másik mindkét karját mellmagasságba emelve az ég felé fordította tekintet nélküli arcát. Testvéreim, akiket a gyász gyötör és szétmorzsol, gondoljatok arra, hogy a végzet örök, sokan ittak már a poharából és sokan fognak még inni, amilyen az elõdök lakomája, olyan az utódoké is. Az énekmondó megkérdezte, látta-e a vízparton a követet. Simon nem tudta, kirõl beszél a másik. Nagy sokára megértette, hogy az ezredest nevezi követnek. Õ hozta a hírt a pusztulásról és a túlélésrõl. Tõle tudom a való igazságot, amit elmondok neked.
Három király pusztult el, újabb három követi az elpusztultakat. Nincs különbség a népek között a pusztulásban, amiként nincs különbség a gyászban. Simon közbevágott. Az ezredest látta parancsot adni a gyilkolásra, az ezredest látta holtan heverni a többi holttest között. Jó ideig úgy beszélgettek ezután, mint a régi ismerõsök. Mintha együtt érkeztek volna a domboldalra és együtt haladnának tovább. Az alkony színe még mindig nem változott, de Simon elfelejtette, hogy kivel beszél, hol áll és azt is, hogy honnan érkezett. Nem vette észre, hogy az énekmondó visszaült egy kõre, ugyanúgy kuporogva beszél, mint annak elõtte, ugyanúgy nem érthetõek a szavai, holott ismerõsen beszédes a hangja. Simon, mint aki álomból ébred, egy pillanatra megpillantotta önmagát, meghallotta a saját hangját, és azonosnak találta a szavait az énekmondóéval. Mintha álomban járnék. De kiében? Kivel? Bárha itt lehetne most Ruben és azonosíthatna.
A vak ember megkérte, hogy beszéljen önmagáról. Mondja el, milyen magas, milyen színû a haja, a szeme, milyen a szakálla. Simon csak annyit mondott mosolyogva: hozzád hasonlítok. A másik viszonozta a mosolyt, amit nem láthatott. Talán te is Türoszban születtél? Simon most gondolt rá elõször, hogy nem tudja, hol született. Samáriából menekültek, onnan maradtak emlékei. Talán te is hazafelé igyekszel? tette fel az újabb kérdést a világtalan.
Tehát az ezredes. Õ talált rá, látta el élelemmel. Az ezredes faggatta a történetekrõl, amelyek rámaradtak. Az ezredes akarta ismerni az álmokat, a múlt feltartóztathatatlanul elveszõ emlékeit. Az ezredes parancsolt rá, hogy mondjon imát az elesettekért, kutatta annak az útnak a kezdetét, amelyet, úgy vélte, õ is járt, amikor légiója élén Akkó kikötõjében évekkel elõbb partra szállt, és részt vett a provincia meghódításában. Nem tudom, kinek gondolt engem, mondta a világtalan. Koldusnak? Kémnek? Vagy annak, aki vagyok. Simon szeretett volna közbeszólni, megkérdezni, hogy ki tehát valójában, de a világtalan máris folytatta. Ha koldusnak gondolt, vajon miért ontotta a kérdéseit olyan mohón? Ha kémnek gondolt, vajon babiloni, görög, héber, szír kémnek, vagy egy másik római légió megbízottjának?
Tíz napon át vezette Simon a tengerparton észak felé a világtalant. Tíz nap alatt elmondták egymásnak az életüket. Simon még soha nem beszélte el ilyen részletesen senkinek. Rubennek sem. Ráchelnek sem. Mégis úgy érezte, hogy alig mondott el valamit önmagáról, holott a másikról mindent megtudott. Katonák gyilkolták meg a családja tagjait. A szemét tõrrel szúrták ki. A világtalan azonban nem önmagáról beszélt, hanem a városáról, amely, mint mondta, mindig a leghosszabban állt ellent a hódítóknak. Az asszír rablóknak, a babiloni katonáknak, a görög csapatoknak, a kalózoknak, a római légióknak. A part menti selymes homokon aludtak. Amiként mások, õk is temetetlenül hagyták az útjukon heverõ holtakat. Simon már nem is figyelmeztette rájuk útitársát, maga után hurcolva õt kerülgette az oszladozó tetemeket. A világtalan, mint aki mégis látja az elmúlást és érzékeli a végeláthatatlan alkony színeit, minden nyugovóra térésük elõtt belekezdett az énekébe. Mindig ugyanarról, az õsei álmáról, a továbbálmodott vízióról, a megvalósult jóslatról.
Az úton létük harmincadik napját Simon imádkozással töltötte. Nem tudta pontosan, tisri hónap melyik napja van, de meg akarta ünnepelni az új esztendõ beköszöntét. Kaddist mondott, arra gondolva, hogy ha talán téved is az idõpontban, nem mulaszthatja el a szülei halálának évfordulóját. Útitársa ismerte és vele mondta a kaddist. Más nyelveken elmondott gyászénekeibe is belekeverte néhányszor a jiszgádált. Kik ölték meg a szüleidet? Simon hallgatott. Te sem tudod?
Semmi... Senki... Soha...
Simon minden bizonyosságot elveszített. Pedig nem most gondolt rá elõször, hogy nem tudja, kik a szülei gyilkosai. Talán nem is úgy történt meg, ahogy évtizedek óta hordozza magában. Útitársa szavai kétségtelenné tették, hogy a világtalan azért ismétli, "semmi, senki, soha" és közéjük szorítva, "tehát te sem tudod", mert megerõsítést kapott az õ hallgatásából a maga tehetetlenségére.
A harmincegyedik napon megpillantották a szigetvárost, a partsávtól elválasztó tengercsíkon túl Türosz falait. A kikötõben õrség állt. Ismerik az öreget, gondolta Simon, mert az õrség parancsnoka szó nélkül továbbengedte õket. Beállhattak a bárkákra várók sorába. Már jó ideje Az öregnek keresztelte el útitársát, habár megtudta, hogy valóban fiatalabb nála. Simon eddig úgy gondolta, hogy sokkal hosszabb idõtávot ismer, mint amennyit megélt. Mintha a szülei élete, mindazoknak az élete, akiknek az elbeszéléseit olvasta és emlékeit befogadta, a tulajdonává lényegült volna át. Hallgatva útitársát azonban úgy érezte, hogy fiatal ahhoz a tapasztalathoz képest, amit a másik birtokol. Nevezz engem Az árvának, szólította fel a világtalant, én is rátaláltam a nevedre. A másik bólintott: te is öreg vagy, értjük egymást.
Mintha a leírások betûi között lépkedett volna a város utcáin. Ilyennek képzelte Türoszt annak alapján, amit olvasott róla. Akárha domború páncél mellvértek sorát fordították volna kifelé. A házak és a bástyák, közöttük kinyúló dárdák és kardok. Mögöttük a puha belsõ részek, a piac, az oltárok, a kicsiny ligetek. Az utcákon nyüzsgés. Amiképpen féltek a város lakói a holnaptól, ugyanúgy rettegtek a tegnap emlékeitõl. Ki akarták használni az idõt, belesûrítve az életüket a szüntelen tevékenykedésbe.
Minden más volt, mint Szefforiszban. A szívek gyorsabban szivattyúzták a vért az erekbe. Még több nyelv keveredett össze a piacon. Az egymást naponta váltó légióparancsnokok utasítására felsorakozó, máris egy újabb császárra felesküdõ katonák is annyiféle nyelven elhangzó parancsra forgatták meg kardjaikat, hogy Simon nem tudta megállapítani, melyik csapat honnan érkezik, azért jön-e, hogy az engedelmességre nem hajlamos türosziakat öldösse, vagy azért, hogy az elõzõ helyõrség lázadó csapatait irtsa. Mégis az azonosságok voltak jobban észrevehetõek. Itt is kagylózúzalék borította a földet, itt is emberi csontokban akadtak meg a szerszámok, és a szõlõvesszõk ugyanúgy rápréselõdtek a házak falára, mint Szefforiszban, a férfiak és a nõk ugyanazzal a gyanakvó tekintettel tapogatták egymást, a kilátástalanság mélyén ugyanaz a fásultság húzódott. A tenger eszébe juttatta ifjúságát. Megjelentek emlékeiben a Genezáreti-tó halászai, Ráchel testvérei. Ugyanazok a kemény arcok, összeszorított szájak. A szigetváros mint egy idõmarta, repedezõ tömb, a háborúk sziklaemlékmûve.
A piaci sátrak közelében aludtak. A kölykök megtaposták és levizelték õket. Simon eltompult, nem érezte reggel a bõrére száradt vizelet bûzét. Valami átsütött azért a tompaságán. El kellett ide érkeznie. Világtalan útitársát a véletlen sodorta mellé, de nélküle is ide kellett hogy vezessen az útja. Gyötörte a félelem, hogy ha új látást kell tanulnia ahhoz, hogy mindent annak láthasson, ami, és ne csak kavargásként érzékelje azt, ami körülveszi, mint egy áthatolhatatlan, örökösen változó homlokzat, amely mögé nem képes bepillantani, akkor vajon meg tudja-e még tanulni azt a másféle látást.
Az alkony újabb szakaszában érték el a romokat. Útitársa végigsimította az egykori templom bejárati oszlopainak maradványait. Betûket keresett. Éjszaka Simon, annyi idõ után, ismét álmodott. A tenger felé vándorolt, de nem tudta megállapítani, hogy gyerekként vagy felnõttként. A hullámzó felszínrõl sem tudta, hogy víztenger-e vagy homoktenger. Felriadt. Azt gondolta, hogy Szefforiszban van, habár látta az idegen várost. Mindenhol ugyanarról az életrõl van szó, ugyanazt mondják a töredék feliratok, a gyászénekek, hasonlóak a tekintetek, az õrségek és a gyûlölködés? Bármilyen távol van egymástól emlék és lehetõség, ugyanazon a hangon szólal meg, a képzeletébe is együtt siklik be, az álmaiban is közösen gyûrûzik tovább, és akár az útizsákja, átvihetõ az egyik földdarabról a másikra? Szégyen gyötörte és tehetetlenség mindazok nevében, akik a saját gyászuk varázslatában tudni sem kívántak arról, hogy mások is szenvedhetnek. Talán megértettem a sorsomból valamit azon a reggelen, gondolta késõbb, amikor már nem volt jelentõsége a megértésnek, mert már az is hiábavalónak bizonyult, amit a türoszi templom romjainál megértett. A hosszú idõ elteltével beköszöntõ napon, ami ott a romoknál még a kitapinthatatlan jövõjében volt, Simon azt értette meg, hogy világtalan útitársa mellett úgy kuporogva, ahogy az korábban a tengerparti sziklák között kuporgott, az emlékei hiábavalóságával találkozott.
Az oszlopromokhoz emelkedõ vezetett. Nyolc töredezett lépcsõ. Mögöttük kis térség az agyagfalú házak félkörében. A téren egy férfi futott át, mellette egy kisfiú. A férfi fogta a gyerek kezét. Nem futott gyorsan, ügyelt arra, hogy a gyerek követni tudja, átvette apró lépteinek ütemét, de azért õ diktálta a közösen kialakított ritmusban a tempót. A két elõredõlõ test egymás mellé került, erõfeszítés nélkül gyorsítottak, lassítottak. A természetes összhang elvált a környezet nyüzsgésétõl, mintha a piac kiáltozásait, a szûnni nem akaró kavargást egy másféle hang ellenpontozta volna, s ez nemcsak Simon érdeklõdését keltette fel, hanem a téren lévõkét is. Mintha nem kivételes dolog lett volna a lassú párosfutás, hanem hozzátartozott volna a városhoz, mint a szentélyek, a falak és az õrségek. Néhány pillanatra el is némultak, aztán folytatták az alkut, a kiáltozást, a panaszt és a fenyegetést. Azok ketten meg a könnyû futást folytatták, körbe-körbe a kis téren, végül befordulva a szélesebb, a fõkapuhoz vezetõ útra.
Az öreg fölkapaszkodott a nyolc lépcsõfokon. Nem esett nehezére. Mint aki sokszor járt már itt, akkor is, amikor a rom még templom volt. Nem a tekintetét, hanem a kivájt szemhéjgödrökkel ékesített arcát hordozta körül, mintha azonban látott volna mindent, a két futó alakot is. Tapogatódzva elõrehajolt, s mint aki nem az istenszobor maradványára emlékeztetõ kõhalmot érinti meg az ujjaival, hanem a hajdani szobrot, a sorsát beleírtnak érezve az egykori templom falaiba, tudván, hogy habár ezer esztendeje is van már, hogy az ott állt, mégis egynek érzi magát a történetével, imába kezdett. Késõbb felemelkedett. A bûzlõ szeméthalmok, a sírok, az õrszakaszok kísérte rabok, az alamizsnáért könyörgõ koldusok felé fordulva folytatta az imát.
A nagyapjától tudja, hogyan ostromolták meg a várost a római légiók, a nagyapja a nagyapjától hallotta, aki a nagyapjától hallott a görög katonákról, s kinek a nagyapja a nagyapja nagyapjának a nagyapjától hallottakat is megismerte, a babiloni hódítókról, egymásra hagyva így az asszír csapatok ostromát, a minden támadónak ellenállni próbáló, mindenféle hordától leigázott város sorsát. Több mint ezer éve csapkodják a hullámok ezeket a falakat, temetik a túlélõk a halottakat. Ne gondold, hogy csak a leigázottak testét. Ugyanúgy a leigázókét is. Több mint ezer éve emelték ezt a templomot. Itt állt Baál Córnak, Türosz urának, a város istenének oszlopa. Itt volt mellette a Jahve sómróni templomában lévõ felirathoz hasonló felirat. Aháb király a felesége kérésére áldozati helyet emelt Sómrónban, hogy Izebel Baálnak áldozhasson. A királyné megüzente apjának, hogy a férjével kötött szövetség bizonyítékaként építsen emlékoszlopot Türoszban Jahve dicsõségére.
Egész nap, egész éjszaka imádkozott. Ugyanazt a néhány mondatot ismételgette. Mint valami szerkezet, gondolta Simon, mintha nem õ beszélne, hanem belõle beszélne valaki talán a testébe szivárgott, a tüdejébe, a gégéjébe, a fogatlan szájába a múlt, amit most zihálva kiokád, gyönyörûnek érezve a rothadást, ami õt magát is elemészti.
Még tett néhány lépést. Még lehajolt. Még ujjaival betûket rajzolt a földre. Nem tudom, miért vagy velem, de köszönöm, mondta. Lefeküdt, többé nem akart felkelni. Éjszaka halt meg, habár Simon nem volt biztos benne, hogy mióta nem lélegzik. Földet kapart rá. Köveket helyezett el a halmon. Lucskos ingét húzva a fejére elmondta az árvák kaddisát. A fõ rész után elmondta a rabbikért szóló szakaszt is. Megköszönte, hogy elvezette a legfelsõ lépcsõn kibetûzhetõ felirathoz. Ujjaival követve a kõbe vésett szövegbõl még megtalálható szócsonkokat, arra gondolt, talán õ az egyetlen, aki Galileából eljutott idáig, és ez az ismeretlennel való vágyott találkozás. De az eltompulásban arra már nem tudott magának válaszolni, hogy miért van ott, ahol áll.
Ruben után indult el.
Habár... mintha mást is keresett volna.
Visszarángatta testére az imaköpenyként fejére húzott szakadt ingét.
Valami beteljesedett az imában.
A másodperc töredékéig tartó rápillantásban Simon elõtt, mint egy saját maga által leírt történet elfelejtett kezdete, megjelent az élete, ami már elhomályosult a hétköznapjainak tudatában. Felismert egy régi érzést. A szeretet meghittségét a szülõi ház terített asztalánál, miközben apja hadarta az imát, és rápillantott, mint aki meg akarja osztani vele az afelett érzett örömét, hogy az imánál is fontosabb ez a cinkos egymásra pillantásuk, a tekintetváltásuk, ami soha senki mással nem képzelhetõ el, mert csak õket jelenti együtt. Simon számára ez a pillanat magába szívta mindazokat a meghitt, örömteli pillanatokat, amelyeket még átélhetett, ébren tartva benne, hogy valaha ismert ilyen pillanatokat, és bármi is történt vele, hozzátartozott ez az érzés, ugyan egyre jobban zsugorodott, mégis megõrizte, mint egy feddhetetlen bizonyítékot, amivel a számára a világ elkezdõdött.
Az érzékei még kísérték, amint kõdarabként a feledés tengerébe gördült az érzés, de a búcsú már feltartóztathatatlan volt, a közöny, ami a saját sorsa iránt is eltöltötte, úrrá lett rajta; nem volt többé senki, akinek kérdést kívánt volna feltenni, nem is volt kérdése, sem a szöveghez, amelytõl elváltak az ujjai, sem a romokhoz, sem önmagához.
 

Jegyzet

* Fejezet a Jelenkor Kiadónál megjelenõ, A szefforiszi ösvény címû regénybõl.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/