HALÁSZ MARGIT

A Kanál família legkisebb lányának, Verának a már halomnak is alig nevezhetõ, sárgaföldbányákkal lyuggatott Szeplõ-domb jutott. A többi öt szép sorjában elkelt: újszülött gyermekeit ajándékozta meg velük Kanál Jóska. A keresztelõi ebéd ki sem hûlt, amikor fényesre bokszolt csizmájában lelépte a domb lábánál bekerítendõ részt. Nem döglök meg addig, amíg ide házat nem építek, mondta az égre nézve és a földre mutogatva. Majd összecsapta bokáját, kihúzta magát és tisztelgett a dombnak.
Szoba-konyhát húzott fel Verának is. A házikó építése, isten tudja, miért, évekig tartott. A kis penészvirág Vera, aki úgy eresztett gyökeret Bora Vera méhében, mint egy útszélre hullajtott virágmag, nem volt húsz, amikor megkapta a jusst. Kanál Jóska a kulcsátadás után két nappal megbotlott az udvaron, elvesztette az eszméletét, nem is állt lábra soha. Egyszer rövidke idõre magához tért, megragadta Vera karját és eszelõs torokhangon szólalt meg. Vegyél egy szekér sót, hazaviszem anyámnak, hörgött, itt az idõ, itt az idõ, és remegõ kezét a homlokához emelve tisztelgett. Vera langyos diólevélteával csillapította, és fokhagymás borogatást tett lebénult balfelére. Az állott fokhagymától orrfacsaró bûz sáncolta körbe a házat, melyet senki sem próbált áttörni. El is terjedt a Ligeten, hogy Kanál Jóska élõ halott, a föld alatt lenne már a helye. Nagyanyámat a szemérmetlen kíváncsiság hajtotta át hozzájuk. Te, félregomboltad az ingét, mondta Verának. Jóska lecsüngõ tenyerére egy légy szállt, belenyalintott a verejtékbe, majd tébolyultan nyargalászott a fakó ujjak között. Hogy a francba épített ez hét házat, nézte a vértelen ujjakat nagyanyám, egy tyúkóllal sem boldogulna. A légy Jóska szemére szállt, a felpuffadt szemhéj gyûrõdéseiben keresgélt. Itt, itt, itt kell lennie a sóútnak, folytatta Jóska, add a tarisznyámat, elhagytam a három nyárfát. Ez már a sóút, szipogta Vera nagyanyámnak az ajtóban. Akkor fehérdáliát, mondta nagyanyám. Jó, de a diólevelet sem hagyom el, szorította meg Vera a zsebében lapuló kulcsot. Azt is elszipogta még nagyanyámnak, hogy anyja diólevélteával gyógyította ki apját a sírva fakadásból. Sohasem láttam könnyezni, zokogott fel, soha életemben...

Kanál Jóska hosszú délutánokat aludt át, szétnyúlt szája sarkából habosra vert nyálbuborékokat horkolt ki, fel-felhorkant, melytõl a macska félelmében a szekrény alá menekült. Egy ilyen savanyúszagú délutánon Vera, maga sem tudta, miért, elhagyta apja házát. Akkor nézett nagyot, amikor belebotlott a szeplõ-dombi ház faküszöbébe. Orrát megcsapta a friss mész illata, a falhoz támolygott és kinézett az ablakon. Az Ördög-domb mellett kígyózó, végtelenbe veszõ út egyenesen feléje tartott, a szobájába tolakodott volna be, ha el nem húzza a függönyt. A széles utat sok-sok fényösvényre bontotta a függöny mintázata, és úgy szóródott a világosság, mint locsoló rózsájából a víz.
Ha szekér tûnt fel az úton, nem kecsegtetett semmi jóval, mert az csakis ligeti emberé lehetett. A porcsíkot pedig szinte mindig Herceg Jóska, a szeleburdi postás húzta. Se szekér, se motor, gondolta Vera, és kivette a kulcsot a zsebébõl. Se... semmi, mondta a kulcsnak.
Másnap délután is átszökött, harmadnap is. Az utat leste akkor is, amikor egy füstgombolyag jelent meg a Derengõ-dûlõ végén. Félúton járhatott, de már boglyányira terebélyesedett. Ha forgószél lenne, nem az úton jönne, tétovázott Vera. A kertkapu nagy hanggal vágódott be, megcsörrentek a cserepek, az ablak üvegéhez gazszálakkal kevert homok csapódott. Majd csend lett, iszonyú csend. Vera kisettenkedett a házból, a tetõre nézett. A cserepek hibátlanul feszültek egymásra, gizgazok se hevertek az ablak elõtt. Csak a kert földjét és a ház környékét mintha felgereblyézte volna valaki. Jaj, apám!, kiáltott fel Vera, és elkezdett rohanni hazafelé...

A legkisebb Kanál-lány nemcsak apjától örökölt. Anyjától a Vera nevet kapta, és két anyajegyet. Az egyikkel nem volt baj, mert jól eltakarta a ruha. De a másik! A másik az arca hegyén szépelgett, kissé oldalt, a szeme sarka alatt. Ebbe a homokszín lencsébe és Vera ártatlanságába szeretett bele az a délceg ember, aki egy szeles délutánon fonott sörényû szürke kanca hátán poroszkált be a Ligetre és Vera emlékezetébe. A Ligeten három napig maradt, Vera emlékezetében nem tudni, meddig. Micsoda forgószeles provincia, terem itt a krisztustövisen kívül más is?, kérdezte gúnyolódva, miközben lova felkarcolt szügyét simogatta. Persze hogy terem, felelte nagyanyám, csicsóka. Nézd már, ez azt hiszi itt rólunk, hogy tövisen élünk, mondta a macskának nagyapám, aki az eperfa hûvösében a kamrai egérfogókat javította, és káromkodott, ha becsípõdött az ujja. Na-kuj, na-kuj, na-kuj, skandálta. Nagyanyám csitítani próbálta, hogy hát mégiscsak egy idegen, ne elõtte. Nagyapám azt mondta, ne csacsogjon neki senki, majdnem megfagyott a fronton, õt már csak a dohány és a káromkodás tartja életben. Magának mi a hobija?, kérdezte a b-t alig ejtve. A lovak, mondta az idegen. És a nõk, mi?, jól mondom, ez a kettõ összepasszol, nem?, faggatta tovább. Ja-foje maty, azt a kurvát, vágta földhöz az egérfogót. Te meg mit dorombolsz itt?, rúgott bele a macskába, kapjad magad, takarodj az egér után, nehogy már én fogjam az egereket. Már a macska se a régi, semmi sem az, aminek látszik, panaszkodott az idegennek.
Albert, a délceg lókupec három nap alatt a Liget összes valamirevaló lovát felvásárolta, Verának elvette a szüzességét és cserébe egy paprikapiros karórát hagyott, melyet alig tudott felcsatolni a meztelenre vetkõztetett lány csuklójára. Vera akkor vette le, amikor rájött, hogy mind a két mutatója egyforma hosszú. Hogy nem vettem ezt észre eddig, hú, de csúnyán átvágott, gondolta, és a kredencre dobta az órát. Onnan pedig valaki egyszerûen elemelte. Legyen vele boldog, mondta Vera, nem ismerem a római számokat, meg különben is, csak összezavarta az idõmet. Megszabadította még a tolvaj Verát azoktól a gyötrelmes álmoktól is, amelyek éjszakánként törtek rá.
Albert nem volt hálátlan, maradandóbb emléket is hagyott a római számlapos karóránál. Kilenc hónap múlva hamuszín kisfiú látta meg a napvilágot. A gyerek az Albert nevet kapta, s a szeplõ-dombi házban cseperedett. Nem tudtál neki tisztességes nevet adni, mért feszegeted a húrt?, kérdezte nagyanyám. A mi családunkban ez a szokás, én is az anyám nevét kaptam, felelte Vera...

Ahogy fejlõdött Albi, úgy nõtt Vera arcán az anyajegy. Az anyajegy pedig álmait hívta elõ. Ha forgószéllel, zivatarral vagy hóeséssel álmodott, akkor Kasza Albert rendszerint nála talált menedéket. Kikötötte a szürke kancát a kúthoz, összeütötte bokáit, mint annak idején Kanál Jóska, és hármat kopogott. Általában eddig álmodta. Kiugrott az ágyból, az ajtóhoz ment, de csak a kutya kolonca csapkodta az ajtót. Takarodj a helyedre, szólt ki Vera, és visszafeküdt. De néha Kasza Albert belépett a házba, az ágyig ment és elkezdte gombolni az ingét, alulról. Ha itt ért véget az álom, Vera reggelig le sem hunyta a szemét. Azt vette észre, hogy elindul a keze a melléhez, onnan le a hasához, a combjai közé, le-fel huzigálja nyitott tenyerét. Aztán hasra fordul, a kemény szalmazsák domborulatára fekszik, karja az öléhez ér, és ketyegni kezd a csuklóján a római számlapos karóra. Tizenvalahányat tiktakol párban. Az elsõtõl hideg fut végig a testén, a többi állhatatos visszhangjáték. Legalább egyszer történne meg álmomban, ami másnak... Csak visszajön egyszer, gondolta, és lerúgta magáról a dunnát...

Kasza Albertnek esze ágában sem volt visszatérnie a Ligetre. A torkának ugrottak volna, nem volt bolond. Így Verára hárult az az agyrém, amit hívõ emberek gyereknevelésnek becéznek. A habókos kisfiú, aki minden ok nélkül gyakran sírva fakadt, tizenhárom évesen is egy bokszosdobozból összetákolt famotorral ütötte el a tanulási idõt. Miért ugat a kutya?, kérdezgette esténként, aztán meg, miért zúg a csend? Mert elment egy motor, felelte Vera és jól ránézett Albira. Dühében valami olyasmit gondolt, amilyet nem mondhat ki egy anya. Így hát nem merte sorba állítani a betûket, dülöngéltette õket jobbra-balra. Ha szél zörgette meg az ablakot, Albi odafutott anyjához, hozzábújt és azt dadogta, hogy jön a forgószél. Tizennyolc múlott, amikor szóba merte hozni az apját. Vera odapiszmogott valamit, és hogy ne kelljen a hosszú estéken fia szemébe néznie, elkezdett horgolni, rongyszõnyegeket. Összekoldulta a Liget elnyûtt ringy-rongyait. Nem gyõzte hasítgatni a foltos ingeket, a toldott-foldott nadrágokat. Albit is próbálta bevonni a tébolyító foglalatosságba, de hála Istennek, ez idõ tájt Balog bácsi természettudományos hatása alá került. És néhány évvel késõbb egy vacak Pannónia motorért megkötötte élete leggyászosabb alkuját...

Amikor a fiát halálba repítette a mozis fekete Pannóniája, Vera gyászruhát öltött, melyet aztán élete végéig hordott. Ja, és a leglényegesebbet majdnem elfelejtettem: áttért a csipkehorgolásra. Egyszer nagyanyámnak megmutogatta a terítõket. Mitõl ilyen marha nehezek?, kérdezte értetlenül nagyanyám. A sótól, felelte Vera. Kétszer is megtelt volna a Nagy-gödör azzal a temérdek könnyel, amennyit hullattam érte. Legalább, nyelt nagyot, lenne miben fürödniük a gyerekeknek, nem becsmérelnék szegényt a kiszáradt gödör miatt.
A Szeplõ-dombot mindenki lopta. Majdnem elhordták Vera háza mögül, sok homok kellett a nagyiskola építéséhez. Az Ordas-puszta felõl érkezõ dermesztõ szelek kedvükre tépázhatták a házát. Vera észre sem vette, csak horgolt szorgalmasan. A már-már végzetes horgolásmániájának nagyapám és egy Hebrencs nevû macska vetett véget. A kertjét ellepi a gaz, õ meg csak horgol, morgott nagyapám. Tudod, mi kéne neked, Vera?, egy nagy háromágú... Jaj, ki ne mondd, ha istent ismersz, könyörgött neki nagyanyám, nemrég temette el a gyerekét. Az helyrehozná, bizonygatta nagyapám, az észhez térítené. Én mondom, Szibériában is kás a kása...

Vera kertjében a vadszõlõ annyira elszemtelenedett, hogy a gyümölcsfákra csavarta indáit és kacsaival addig fojtogatta az ágakat, míg látszatra valamennyi fa szõlõt nem termett. Egy-két ványadt alma, körte mutogatta csak magát, de ezek idõ elõtt lehullottak és a szõlõbozótba emésztõdtek.
Annyi itt az idegen mostanában, mint kutyában a bolha, mondta neki nagyapám, az út mellett laksz. Idegen, pisszentett Vera, persze, idegen. Hát, ami a macskát illeti! A vetett ágy tetején döglött a rongyszõnyegeken, mint egy egyiptomi királyi macska. Még arra is lusta volt, hogy mind a két szemét kinyissa, fél szemmel pillogott Verára. Ásításkor utálkozva nyújtotta ki a nyelvét, mintha öklendezne. De szerencsére nem rusnyálkodhatott tovább, mert a Liget homoknehéz csendje egy zsáknyi álommal fejbe kólintotta. Egy kósza villámot kísérõ nagy dörgés riasztotta fel. Vera ijedtében megszúrta az ujját, Hebrencs pedig nekiugrott az ablaknak. A súlyos csipkefüggöny hálójába akadt, kapálódzott, mint egy kövér csuka. Aztán nagy lyukat tépve a földre huppant. Két évig horgoltam, két évig, rogyott térdre a függöny elõtt Vera, és arcához emelte a cafatot. Miután jól kisírta magát, mint egy öreg Csipkerózsika, ültõ helyében elaludt. Három napon át aludt. Közben fel-felébredt egy-két órára, és akkor félálmában nekilátott a függönynek. Bontotta, bontotta, míg el nem ragadta újra az álom. Amikor három nap múlva felocsúdott, hét egyforma gombolyag sorakozott elõtte az asztalon. A többi csipkével együtt ládába rakta õket, és rájuk pattintott egy lakatot, melynek kulcsát még Albi játszhatta el valamikor. Nézd már, megjött Vera esze, mondta nagyapám, amikor meglátta Verát a kertben dolgozni. Legalább a macska lett volna hozzá kíméletesebb, sóhajtott fel nagyanyám...

Amennyivel meggyengült szeme a sok horgolástól, annyival lett finomabb a hallása. Sokat ácsorgott az udvaron, fülelt, mint egy éjszakai rágcsáló. Hallotta az úton elhaladó szekerek nyikorgását, traktorok pöfékelését, bicikliküllõk percegését. Bár nem látta, de megértette annak az erõtlen forgószélnek a szándékát is, amely az úton jött, a kert végében tétovázott valameddig, de ahhoz már nem volt mersze, hogy összekoccintsa a kerítésbe húzott lyukas fazekakat.
Vera a léptek, neszek, zörejek ritmusából csalhatatlanul megjósolta a hozzája betérõk szándékát, és elõre tudott kedves, nyájas, vagy éppen elutasító lenni. Egyszer, egyetlenegyszer hagyta csak el a jó szerencse...

Nem az úton jött, mint a forgószelek szoktak, hanem a Bocskor-dombon át. Felkaptatott a dombhátra, a bokrok sörényébe kapaszkodva többször is kifújta magát. Széttekintett a tetõn, és egybõl Vera házát vette célba. Vera a létrán állva nyesegette a szõlõindákat. Elkujtorgott állatkölyöknek hittem, panaszolta hónapokkal késõbb nagyanyámnak, elhatároztam, hogy segítek rajta.
Pallagi Lajos eredetileg egy pohár vízért battyogott be Verához, és másfél évig maradt nála. Na nem azonnal. Hosszas mentegetõzések után nyögte csak ki, hogy õ tulajdonképpen szomjas. Parancsoljon, nyújtotta vissza a vizeskupát Verának, és összeütötte bokáit. Mit is akarhatnók én már többet egy pohár víznél, nem?, kérdezte elcsukló hangon és elköszönt. Vera hat napig gondolkozott azon, ki lehetett vajon a választékos beszédû öreg. Honnan a fészkes fenébõl kerülhetett ide, kérdezte magától.
Az Ordas-pusztán túlról jöttem, kapta meg a választ a hetedik nap délelõttjén, de hogy hova megyek, azt csak a jóisten tudja. Letette a hátibatyuját és jajgatva leült a lugasba. Szíves vagyok, szusszantott nagyot, szíves. Vera egy stampedli pálinkával erõsítette meg Pallagi Lajos szívét, és maga is felhajtott egy kupicával. Szüksége is lett rá, mert az öreg négy óra hosszán át panaszkodott. Szerény volt, mindössze öt percet szánt magára, a maradék kétszázharmincöt percben gyermekei háládatlanságát taglalta. Félóránként a szívéhez kapott, és az üvegre mutatott tompa ujjaival. Vera töltött, régen érezte már ilyen jónak és hasznosnak magát. El is határozta, hogy vasárnaponként misére fog járni.
Világéletemben lovakat akartam tenyészteni, csillogó szõrû, fekete patájú lovakat, temette tenyerébe arcát a negyedik kupica után Pallagi Lajos. De csak disznók jutottak nekem, szarszagú, csámcsogó mangalica malacok, nyújtotta poharát a pálinkásüveg felé. Már megint jön, susogta Vera. Mi van?, kérdezte Pallagi. Hát a forgószél, mondta Vera, szeles egy provincia ez, lassan kiszáradnak az akácok, és a szelek elhordják a homokot.
A forgószél prüszkölve közelített az úton. Mintha a harminckét éve elhajtott lovak lelke nyargalt volna vissza. Nekirontott a kerítésnek, feldöntötte és zabolátlanul vágtatott a lugasig. Vera a kendõjéhez kapott, a pálinkásüveg legurult az asztalról. Pallagi kalapját, mint egy baljós koronát, a kéményre repítette. A forgószél az Ürge-réten át hagyta el a Ligetet. Nyomok maradtak utána, homokba süppedt lópatanyomok...

Pallagi Lajos jó húsban volt, lehetett vagy száztíz kiló. Bodor szemöldöke félig eltakarta szemét, pajesza a fülére göndörödött, fürtös bajusza a száját birizgálta. Még a fülébõl is szõrszálak nõttek, mint a ridegtartásra szoktatott mangalica hízóknak.
Meghúzom én magam a tornácon is, mondta Verának, ne fáradjon velem. Vera mégis a nyári konyhában szállásolta el, horgolt rongypokrócokat adott neki éjszakára. Én nem tudom, az öregség vagy mi a fene, de sokszor elfelejtem, mit akarok mondani, jaj, a szívem, kapott a mellkasához Pallagi.
Vera hajnalban diólevélteát fõzött, mézzel ízesítette. Halkan kopogott, de nem jött válasz. Megbotlottam a küszöbben, a tea kilöttyent a földre, és arra gondoltam, hogy nekem ez a sorsom, panaszkodott nagyanyámnak. Sajnos tévedett. Pallagi két órával késõbb elõbújt a Baka-domb mögül. Degeszre tömött batyut cipelt a hátán. Disznószagú ruháit hozta benne. Egyik kezében szúette sámlit lóbált, másikban egy töredezett vesszõjû üres demizsont. Örömömben pálinkát adtam neki a tea helyett, mert úgy zihált, hogy majdnem megfulladt, mesélte Vera.
Nagyanyám egy hét múlva rémes lélekrajzot festett Pallagiról, melyhez a színeket homályos mendemondákból keverte. Ordas-réti vén mocsok, aki kurvákat táncoltat az asztalon, mondta egy egérrágta zsákot foltozgatva. Akkor mit keres Veránál? kérdezte nagyapám. Rádõlt a ház, a disznóit meg elvitte valami nyavalya. Ezt most találod ki vagy hallottad?, kérdezte nagyapám. De milyen nap is van ma? Szerda, nyögte oda kelletlenül nagyanyám. Na, akkor ehetem megint a puliszkát délre. Á, ribazup, ribazup, most is számban van az íze. Szibériában a friss levegõt is meg tudták fõzni, mi meg jóllaktunk vele...

Vera kezét a magány, a félelem, az öregség vezérelte, amikor a viszontlátás örömére stampedlikkel kínálgatta Pallagit. Pallagi görbebot-lábát az öregség, a félelem és a magány botorkáltatta vissza Verához. Ja, és még valami. Lehozta már a kalapomat a szél?, mert nem látom, kérdezte lihegve, és a kecskelábú asztalra tette a cókmókját.
Egyszóval egymásra találtak. Itt be is lehetne fejezni, de a történetnek nincs vége. Mégpedig azért nincs, mert nagyanyám ettõl kezdve egyfolytában badar álmokat látott. Egy rekedten kukorékoló tarajos kígyót álmodott, mely Vera kertjébe fészkelte be magát, nappal a dáliákat zabálta, éjjel a kút vizét vedelte. Akkor õsszel Verának egyik napról a másikra kiszáradtak a dáliái, a kút vize egy teljes betonnyit apadt. Jaj, istenem, mért álmodok én meg mindent, sopánkodott nagyanyám. Nincs ebben semmi különös, mondta nagyapám, két hónapja egy csepp esõ sem esett, a mi kutunk is leapadt, nem? De ez még mind semmi, igazította meg nagyapám ingnyakát, ide hallgass! Egy nagy szürke mangalica malac jött be a moziba, fogta suttogóra hangját nagyanyám, és a tenyerébe köpött. Mellém ült, és azt kérdezte, hogy régóta megy a film? Így, régóta megy a film? Mondom neki, nem, nem olyan régóta, ha figyel, még értelmét veheti. Erre azt mo... Ne szöszmötölj itt körülöttem!, tolta el magától nagyanyám kezét nagyapám, még itt engem pelyhez. Nagyanyám megsértõdött, és nem mesélt többé az álmairól. Majd elmondom ott, ahol nem fojtják belém a szót, mondta duzzogva. Én meg századszor is végighallhatom Vlagyivosztokot. Neki szabad, neki mindent szabad, motyogta a fülembe, mert megjárta a frontot...

Tudja, hogy szíves vagyok, nem?, förmedt egyik reggel Verára Pallagi. Jól megijesztett, kapott a mellkasához. Mit lopakszik itt utánam, nem tud aludni? Vera odanyújtotta a pálinkáspoharat, de közben fel se mert nézni a földrõl. Pallagi vágott virággal, a kertbõl levagdalt virággal engesztelte. Másfél hét sem telt el, színtelen lett a kert. A lekaszabolt virágoktól nagyanyámnak sírhatnékja támadt. Nem tudtam volna megmondani, miért, de Albi halála jutott eszembe, szipogta. Mit kerestél te ott, a boltba indultál?, kérdezte nagyapám, és oroszul káromkodott. Neked már a halál se szent?, pityeredett el nagyanyám. Döglöttek az emberek, mint a legyek, mellettem a fronton, mit akarsz, tán sírjak?...

Együtt kezdték el a szõlõszüretet. Vera a létráról szedte a fürtöket, Pallagi a létrát támasztotta. Darazsak dongták körbe õket. Kuss el már, na, kuss, csapkodta Pallagi a cukortól megrészegült dongókat. A déli pihenõ után annyira belenyilallott a szívébe, hogy a lugasban maradt. A tyúkokat figyelte és Verát, aki olyan áhítattal nyúlt a fürtökért, mintha a szõlõ teremtette volna a világot. Pallagi nem akarta nézni, de kellett. Idegesítette Vera fürgesége. Úgy szaladt a teli vödörrel, mint egy férget talált tyúk. Ráadásul egyik kezét a csípõjére szorította. De más is idegesítette. Ott volt Vera anyajegye, amely valósággal megfeketedett. Olyan volt, mint egy odakövesedett nagy könnycsepp. Pallagi felnézett az égre. Egy vonuló madárraj kovácsolta magát az ég kékjére. Vajon magukkal viszik-e az öregeket is?, bámult utánuk. Aztán a sárguló akácokra nézett. Hát persze hogy viszik, különben tele lenne a környék öreg, szárnyaszegett madarakkal, gondolta. A madarak nem öregszenek, mondta ki félhangosan, és kiegyenesítette zsibbadt lábát. A madarak a repülés miatt nem öregszenek, ásított nagyot, ha az ember tudna repülni, nem öregedne meg soha. Büszke volt gondolatára, mely csak úgy jött magától, és csakis az övé volt. Éppen úgy az övé, mint a rozoga, szúette sámli, amin a legjobban esett az ülés.
Hatvan éven át csak a disznók, csuklott nagyot. Igen, a disznók nem hagyták õt gondolkodni, az örökké moslékot követelõ mangalicák. Röfögtek még éjszaka is, üldözték egymást, különösen a heréletlen kanok. Lehunyta szemét, és az égen, a nagyon magasban kis testtel, kalaposan egy embert látott repülni a madarak élén. Megint felcsuklott. Õ volt az, Pallagi Lajos, aki ötven éven át legyûrte gumicsizmája szélét, és a karima alatt megrekedt és odaszáradt a disznószar. Hiába cserélte naponta az ingét, hiába mosta le etetés és ganézás után a csizmáját, az a büdös ment vele, követte, mint egy árnyék. Most, hogy ott repült, most jött rá, hogy mégsem kellett volna legyûrni a csizmaszárat, takarta volna el inkább teljesen a térdét.
A szél térítette magához. Egy száraz szõlõlevelet fújt az arcába, Pallagi felnézett, és a kalapját látta lebegni a levegõben. A ritkuló lugasra szállt le, mint egy fáradt, öreg madár. A sámliról érte csak el, és éppoly áhítattal nyúlt érte, mint Vera a szõlõfürtökért. Akkor délután még más is történt. Vera alatt összecsuklott Balog bácsi kétágú létrája. Vera majdnem kitörte a nyakát. Harminc év alatt egyszer sem akasztódott ki a kampója, mondta Balog bácsi, kit fogadtál te magadhoz, Vera, kit?...

Pallagi Lajos télire a nyári konyhai dikóról felköltözött a pitvarba. Egy fehérre pingált rugós vaságyat kapott, amely úgy ropogott alatta, mintha dióhéjakból lett volna a sodronya. Igazából Vera akarta így. Megsajnálta Pallagit. Egyik reggel Pallagi keze annyira remegett, hogy kitáncoltatta a pohárból a pálinkát. Megvesz az isten hidege, mondta Verának, takaró kéne. Több takaró nem volt, mert az egerek nyáron szétrágták.
Akkor este már Kanál Jóska építményét bitorolta, a tavasz pedig, hogy, hogy nem, a nagyszobában találta. Abban az ágyban horkolt, melyet a lókereskedõ óta nem melegített férfiember teste.
Nyáron nagyanyámnak nem a lekaszabolt virágok miatt támadt sírhatnékja. A virágok szépek voltak, két kör alakú ágyásban enyelegtek. Nagyanyám három szál korai õszirózsát kért Verától. Ezek nem vázába valók, szólt ki a lugasból Pallagi, a kertben van a helyük. Mindennek megvan a maga helye, megértetted?, mondta Verának. Úgy beszélt vele, mint egy taknyos kölyökkel, mesélte nagyanyám. Mért nem mondtad el akkor, rögtön melegében?, faggatta nagyapám. Nem akartam, hogy rád jöjjön a hoppáré, felelte nagyanyám.
Nagyanyám Vera láttán keseredett el. Remegett szegénynek a szája, mesélte, falfehér volt az arca, ha így halad, nem ér meg kilenc pénteket. Másnap valami ürüggyel megint arra vette az irányt. Egy rozsdás horgolótût smirglizett, mondta nagyapámnak. Ha ez most megint elkezdi a horgolást...

Pallagi egész nyáron gondolkodott. Úgy érezte, hogy ha elgondol valamit és kitartóan köröz felette, mint sólyom a nyúlra, elõbb-utóbb lecsap a lényegre. Akkor aztán csak az övé lesz, tépheti, marcangolhatja, cincálhatja, ahogyan csak tetszik.
Mi történt, mi nem, nyáron Vera kiköltözött a pitvarba. Valakinek azt bizonygatta, hogy önszántából tette, a horkolás zavarta. Nagyanyám nem állhatta meg, hogy a költözés grádicsairól ne tájékoztassa nagyapámat, inkább a káromkodásokat is elviselte. Én mondtam a legelején, hogy nõket táncoltatott az asztalon, csitította nagyapámat, mit nõket, büdös kurvákat...

A világmindenség alapja a vér, mondta Pallagi csámcsogva, a sült csirkevér maradéka fölött. A föld vére meg, na, mit gondolsz, mi?, kérdezte Verát. A föld vére a víz, válaszolt meg magának, a folyók az erek, a Csorgó-zsilip, mit tudom én, egy kis hajszálér. Víz nélkül nincs élet, nincs ám, vér nélkül sincsen. Vera riadtan nézett rá, és zavarában nagy darab kenyeret tett a szájába. Azt is mondhatnók, elmélkedett tovább, hogy a víz a vér, a vér meg a víz. A mondat utolsó szavait már kiabálnia kellett, mert Vera félrenyelte a nagy kenyérfalatot, és köhögött, öklendezett. Amikor csend lett, Pallagi megint elkezdte. A világ fele vér, mit is akartam ezzel mondani, kérdezte, mindig belezavarsz. Nem hagysz gondolkodni, olyan vagy, mint a disznók, pontosan olyan, mindenbe beleröfögsz.
Vera kikullogott a lugasba. Leült. Egy szekér haladt az úton. Nem tudja, merre van a szeplõ-dombi sárgaföldbánya?, kérdezte a kocsis. Még sohase hallottam róla, nem jó helyen jár, vetette oda szenvtelenül. Ahogy a két fonott sörényû szürke lovat nézte, eszébe jutott a lókereskedõ. Cérnát, horgolótût vett elõ, és elkezdett horgolni. Úgyis minden kiszárad ezen a nyáron, nézett a lankadó virágokra, ezen a nyáron minden kivész.
Kanál Vera másnap délután olyat tett, amit életében soha. Horgolás közben elaludt. Feje oldalra biccent, a lóca támlája tartotta meg, a horgolótû kicsúszott a kezébõl, a gombolyagot a macska pofozta le a földre. Legyek szálltak a csuklója feletti repedezett bõrpikkelyekre. Az odaszáradt ételmaradékot csemegézték. Egy fájdalmasan burukkoló vadgalamb riasztotta el õket. Vera a Ligetrõl álmodott. A Róka-dombon állt, mint anyja, lenézett a tájra, és Albit látta elsuhanni a nagy fekete Pannóniával.
Hozod már, vagy mi lesz?, kiabálta Pallagi a szobából, jaj, jaj, elszorul a szívem. Vera felpattant, rálépett a macska farkára és szaladt a nyári konyhába. Felkapta a bögrét és rohant vele a házba. Pallagi belekortyolt a diólevélteába és az asztalra köpte az egészet. Ez, ez, ez méreg!, mérget akarsz velem itatni?, vágta Verához a bögrét, takarodj ki, de azonnal.
Azt hittem, a szíve fáj, motyogta magában a lugasban, és kiszabadította a macska körmei közé akadt horgolnivalót. Aztán a macskát felvette az ölébe. Anyám is ezzel gyógyította meg apámat. Sohasem láttam sírni, soha, csuklott el a hangja, és eleresztette ölébõl a morcogó macskát.
Így történt meg, hogy a Kanál-família legkisebb lánya, aki a Szeplõ-dombot jussolta, egy mállott vakolatú, egérszagú nyári konyhába szorult. Csak nem itt hálsz?, kérdezte tõle egyik hajnalban nagyanyám a buszhoz sietve. Á, dehogy, hogy is gondolsz ilyet, a rongyszõnyegeket levegõztetem. Hálóingben, hajnalban?, képedt el nagyanyám.
A kibírhatatlan hõség közelgõ végét nagyanyám álmai jelezték, és egy forgószél, amely állítólag a Liget központjában, a keresztút kellõs közepén támadt. Sólyom Gyula, a Liget tanára, aki a felsõ tagozatot vitte, de saját bevallása szerint nyolc évfolyammal is elbírt volna, novát rendelt mindenkinek a sörkertben. Épp csak hazaugrott a pénztárcájáért, mert hitelbe nem kapott már semmit. Én kitölthetem, de ne igyon bele senki, amíg vissza nem ér, nyugtatta a türelmetlenkedõket a boltos. Tizenkét borospohár várta vissza Sólyomot. Még ilyet, még ilyet, csapta a bádogpultra a pénzt, ott ni, mutatott a keresztútra, jöjjenek, gyertek, kérem szépen, itt ni, így, a semmibõl, vagyis, kérem tisztelettel, a porból feltámadt, kavargott és elindult arra. Meg-megállt, visszanézett, még jó, hogy nem köszönt. Kirõl beszél?, kérdezte valaki. Hát a forgószél, csóválta a fejét Sólyom, legközelebb jobban tessék figyelni. Na, szerbusz, Gyuszi, emelte meg a poharát Balog bácsi, a sólyomszemedre, és felhajtotta az unikumot.
Sólyom Gyula látomása hagyott némi nyomot a homokban. A keresztúton, ahol feltámadt a forgószél, tölcsérszerû kráter mélyült. A pulyka fürdött ott, mondta nagyapám...

Nagyanyám álmai nagy csetepatét okoztak. Az úgy volt, hogy nagyanyám fõzött a konyhában és az álmát mesélte, nagyapám pedig a lábát áztatta az eperfa alatt. Hiába gyömöszölte dunnába, kiabálta ki nagyanyám a konyhából, a dunna is égett, Vera haja is. Odamegyek, mondom, Jóska, megégsz. Erre azt mondja, nem hagyhatom elégni az asszonyt. Jóska is elkezdett füstölögni, de nem bánta. Jaj, kiáltom. Nem hallom, ordította a fa alól nagyapám. Jaj, jaj, jaj, sikította nagyanyám az ablakon kinézve, így hallod? Jaj, Jóska, jaj, Vera, jaj, istenem. Mi a vége?, kérdezte nagyapám. Ez a vége, löttyintett nagyapám lábfejére egy csupor forró vizet nagyanyám. Az isten bassza meg az álmokat, káromkodott nagyapám, mióta hazajöttem Szibériából, itt mindig csak az álmok meg a filmek. Az ennivaló vagy leég vagy sós, az ujjamat becsípi az egérfogó, vágta földhöz a rozsdás szerkentyût. Az egerek násztáncot járnak a padláson, cin-cin, táncoltatta meg ökölbe szorított kézfejét, az asszony meg ál-mo-dik, rajzolt egy félkört az égre görbe botjával.
Egy hétig nem szóltak egymáshoz. Velem üzengettek meg a macskával. Jaj, Bogumil, mondta nagyanyám a macskának hangosan, el kell mennem a varrónõhöz, a tojásokat össze kéne szedni, nehogy megegye valami. Nem süket az a macska, vetette oda nagyapám, mire föl egzecíroztatja itt szegény állatot?...

Pallagi Lajos egyre testesebb lett. Mint egy jól tartott hízónak elõször a hasa gömbölyödött ki. Utána tokát növesztett, széles pofacsontját beborította a szõr, fülei lekonyultak. Keze, lába maradt a régi. Teste méreteivel egyenes arányban nõttek az igényei is. Napi fél liter vegyespálinka lett a fejadagja, s minden reggelre sült vért követelt. Vera leöldöste az összes csirkét, a szomszédokat járta és a vérért cserébe egy-két csipketerítõt hagyott. Vámpír ez, vagy mi a jóisten?, kérdezte nagyapám Verától, az én csirkéim vérét én szeretném megenni.
Nincs több vér, mondta ki Vera egyik este fel se nézve a horgolásból. Se vér, se csipke, se vér, se csipke, motyogta magában horgolás közben. Hosszú még az éjszaka, reggelre csak kerítesz valahonnan, he?, kérdezte Pallagi és elkezdett nevetni. Pokolian nevetett, elkapta a csuklás, rázkódott minden ízében, majdnem leesett a székrõl. Még ha-lál-ra ne-ve-tem itt ma-gam, hahotázott köhögve.
Hosszú, nagyon hosszú, bólogatott Vera, és az üres pálinkásüveg helyére egy telit tett. Kitöltött egy pohárral és Pallagi kezébe nyomta. Pallagi felhajtotta, szeme fehérje látszott csak ki bodor szempillája alól. Olyan volt, mintha nem is ember lett volna, elveszítette a tekintetét. Vera megint öntött, Pallagi ivott és iszonyút csuklott. A csuklás, kezdte el, a csuklás nem más, mint egy vércsepp lecseppenõ hangja. Tudod, hova cseppen?, kérdezte. Dehogy tudod, hát a tüdõre cseppen, hallod? Igen, igen, hallom, te nagyon okos vagy, én még soha nem láttam ilyen okos embert, mondta Vera. Egy irányt tévesztett madár repült neki az ablak üvegének, de nem vették észre. Pallagi aléltan hanyatlott le az asztalra, a felborult üvegbõl arca alá folyt a pálinka. Vera pedig elkezdett takarítani. Áthúzta az ágynemût, felseperte a földet. Négykézláb hátrált a küszöb felé, hogy ne maradjon utána nyom. A kályha repedésein átvillanó tûz sárgásvörös harci jeleket kent az arcára. A csuklás az egy csepp vér, mondta a petróleumkannáért nyúlva. A tele kanna kicsúszott a kezébõl, oldalra dõlt és vékony patakban elindult a petróleum Pallagi felé. A vér meg nem válik vízzé, makogta Vera. Kiemelte a meztelen lámpatestet a díszes páncélból. Az üvegébe újságpapírt tömködött, és háromszor-négyszer körbeforgatta. Adok neked enni, hogy ki ne aludj, hebegte a lámpának. Vért adok, jó lesz?, zilált és Pallagi izzadt tarkójára nézett. Aztán felkapta a kannát és tartalmát az égõ lámpára öntötte...

A rendõrség jöttéig várnunk kellett, közelébe se mehettünk a füstölgõ romnak. Na, végre, mondta valaki az útra mutatva. De az a nagy porfelhõ nem a rendõrség volt, hanem egy forgószél. Az úton jött, mint a többi, gyors volt, nem hagyott idõt a gondolkodásra. Körhintázott egy kicsit a leégett ház fölött, felkapta a könnyû pernyét és szétszórta a Liget felett. Még a Róka-domb is kapott belõle jócskán.
Én mondtam, hogy kurvákat táncoltatott az asztalon, szipogta nagyanyám, én mindent elõre megmondtam.