Rétegszöveg
(1)
A temetõ kapuja zárva volt,
pedig, gondoltam, ott nyugodtan lehet
sétálni,
megnézzük a sírköveket,
leolvassuk a neveket, évszámokat,
de közelebbrõl látszott
a táblán a felirat,
hogy csak szombaton és vasárnap
nyitják ki,
menjünk a másik kapuhoz.
Csakhogy a másik kapu túl
messze volt,
egy másik utcában valahol,
az óriási temetõ
túloldalán,
annyit nem ért meg a dolog,
úgyhogy csak elindultunk a rácsos
kerítés mellett.
Némi csalódást
éreztem hirtelen,
céltalanságot, hogy akkor
hová,
maradnak nekünk megint
az utcák és az emberek,
el kell vegyülni köztük,
eladni kell vagy vásárolni,
vagy lázas semmittevéssel
utánozni
a nagy üzletet.
A túloldalon végig autójavítók.
Egyik oldalon temetõ,
a másikon autójavítók,
illetve
az elején virágboltok
is vannak,
de aztán csak autójavítók,
mert, gondolom, az autójavítók
következetesen a temetõk
mellé települnek,
a benzinkutak bíróságok
mellé,
és autópályát
mindig két anyakönyvi hivatal közé építenek.
Felszedtünk néhány
levelet a kerítés tövébõl,
s beszélgetni kezdtek, ez volt
a játék.
Õsz van, de ahhoz képest
odabent
a fák alatt alig láttam
levelet,
inkább csak a kerítés
közelében,
biztosan összefújják
õket
egy vállra akasztható,
motoros fúvókával,
aztán felszedik, megszámolják,
teherautóra rakják, vagy
elõbb megjelölik mindegyiket,
ragasztanak rájuk okmánybélyeget.
Mentünk, és a levelek beszélgettek,
dicsekedtek fõleg,
kinek mije van, s mekkora,
aztán vége lett a temetõnek,
még mentünk egy kicsit,
végül elfáradtunk,
és nem volt semmi érdekes.
Bármivel tudunk beszélgetést
csinálni,
állatokkal fõleg, de autóval
is, kõvel,
levéllel. Mindenki nagyon szeret
beszélni,
csak a fehér emberek nem, õk
hallgatnak,
mint a sír, csak a hatalmas nagy
némaság,
vagy mint megannyi postás,
aki ismeri az összes,
egymásnak ellentmondó
rendelkezést,
de úgy kell tennie a dolgát,
hogy a civilek ne tudjanak meg semmit,
s a régi postai bûnökrõl
végképp sejtelmük
se legyen,
mert minek is, ha ugyanaz
történt így is a
világban.
(2)
Megláttuk a biciklit a tóban,
viszonylag ép gyerekbicikli volt,
megvolt a kereke is, kormánya
is.
Elõször azt hittem, távolabbról,
hogy valami csõvezeték,
és egy pillanatra érthetõnek
is tûnt,
hogy vannak itt csövek,
miért kellene megkerülni
velük
ezt a nagy parkot,
talán el se férnének
már máshol
a rengeteg csõtõl és
vezetéktõl,
a víz alatt meg mennyi hely van,
de közelebb lépve láttam,
hogy bicikli.
Ez volt az elsõ kerek mondat,
amelyet mondott a tó,
vagy csak nem értettem a többit,
pedig figyeltem, közelhajoltam,
a kacsák automatikusan odajöttek,
majdnem ránk másztak,
pedig nem is adtunk nekik semmit,
túl erõs lehetett bennük
a rugó,
vagy túl nagy a lendkerék,
a vízbe dobált üvegeken
és dobozokon
nem ütközik meg annyira az
ember,
halat nem láttunk, csak egy horgászt,
de õ is olyan volt, mint a kocogók
a park arra kijelölt részein,
görcsösen szorította
a botot,
mint amazok a walkmant vagy a discmant,
s nagyon elszánt volt az arca,
hogy neki ezt muszáj csinálni,
ha törik, ha szakad, mert akkor
a végén majd megjutalmazza
az élet.
Sütött a nap, halványan,
kényelmetlenül,
több volt az árnyék,
mint a fény.
Alig láttunk embert. De ebben
a parkban
nincs is annyi aszfaltos sétaút
s az út mellett öntöttvas
vagy drótkerítés,
hogy a mókusok hirtelen támadásától
megvédje az embert, vagy fordítva,
szinte olyan ez, mint egy igazi erdõ
vagy liget, úgy hagyták
még régen,
egyszerûen nem építették
be házakkal
és parkokkal, talán tudták,
hogy fel fogják találni
a kólásüveget
meg az italosdobozt (a biciklit),
vagy esetleg babonából,
de azóta sem mertek róla
megbizonyosodni.
Követtük a partot, ahol lehetett
a fáktól, bozóttól,
meg féltem is egy kicsit,
hogy mi mindent találhatunk még
a vízben vagy a bokrok mélyén,
aztán a tó túlsó
végében,
egy kövezett, betonozott,
sétánynak kiképezett
partszakaszon,
ahonnan jó rálátás
nyílt a víztükörre,
amely nem tükrözött vissza
semmit,
leültünk egy padra, hogy pihenjünk.
Jött valahonnan egy motorcsónak,
talán a vízre hajló
lombok közül,
pedig jártunk arra az elõbb,
s nem láttunk semmi csónakszerût,
megállt egy stégnél,
kiszállt valaki,
elment, visszajött, beszállt,
és a csónak továbbindult
a tó oldalága felé,
eltûnt a szemünk elõl.
Eldõlt hát mégis
valami ügy, talán csak egyetlen
szóval,
de legalábbis közelebb került
a megoldáshoz, miközben
mi hallgattuk
a mellettünk ülõ, fekete
bõrû,
magányba süppedt nõ
táskarádiójából
a jazzt, és odébb valahol
sirályok és galambok marakodtak.
Végre nem kellett mást,
csak ülni, nézni ezt a belátható,
változékony messzeséget,
és a kínzó kérdésekre
válaszolni.