PÉTERFY GERGELY

I.
Reggel

(Frankel)

A Frankel Leó úti lakásban az egykori cselédszoba méretei ébredéseim koreográfiáját is megszabták: amikor kikeltem az ágyból és a papucs után kutattam az ágy alatt a lábaimmal, tudhattam, hogy ezt most pontosan úgy és azon a helyen teszem, ahogy a szoba korábbi lakói - az ablak és az ajtó nyílásiránya már megszabta a szekrény és az asztal helyét, így az ágy csakis arra a helyre kerülhetett, ahol állt: az ablakkal szemben, a falhoz simulva.
Nagyanyám reggeli szertartásaira ébredtem: kiütögette a zaccot a török, réz kávéfõzõbõl, hosszasan folyatta ki a vizet, reggelizni hívta a macskákat és közben becézte õket, megkérdezte, hogy aludtak, és helyettük válaszolt, aztán reggeli után a macskák betelepedtek a cselédszoba ajtaja elõtt álló szaródobozukba, körülményesen kotorták a szagelszívó ásványkompozitumot , amelyet én hoztam szombatonként a közeli kisállat-kereskedésbõl, és nagyanyám szinkronizálásában kommentálták ürítkezési élményeiket.
Tudtam, hogy van némi célzatosság nagyanyám reggeli szertartásainak hangosságában, hogy fel akar ébreszteni, mert sokallja a délelõttbe nyúló alvást és kevesli a munkát, amelyet persze én is sokalltam/keveselltem, ahogy a barátaim és ahogy a szüleim is, de a délelõttbe nyúló alvást kiábrándító kora reggeli szemináriumokra tudtam volna csak felváltani, szintaxisra, fonetikára vagy szakszövegolvasásra, mert a kiábrándító, deskriptív szemináriumok titokzatos módon mindig korán reggel kezdõdtek, mint régen, a Bartók Béla úti lakásban töltött idõkben a nulladik órás testnevelés; míg a kommentatívak, a Pindarosz-, bizantinológia-, Márai- és Platón-szemináriumok kora délután vagy este.
Nagyanyám, akinek többször elpanaszoltam, hogy mennyire gyûlölöm a nyelvészeti, deskriptív jellegû stúdiumokat, és ezzel szemben mennyire rajongok az elemzõ és kommentáló stúdiumokért, reggeli zajongásával nyilván alapvetõen hedonista álláspontom iránti rosszallását igyekezett kifejezni. Imre viszont, húgom férje, hedonista álláspontommal a legmesszebbmenõkig egyetértett, hiszen joghallgatóként hasonló dilemmákba ütközött, a húgom viszont, aki amatõr színházban színésznõsködött, úgy vélekedett, hogy mind a deskriptív, mind a kommentatív szemináriumok, az egész ógörög és latin nyelv magyar irodalommal kombinálva úgy, ahogy van, baromság, én pedig alapvetõen egy élhetetlen kretén vagyok. Szexuális életem rendezetlen, mondta, társadalomban elfoglalt helyzetem bizonytalan, barátaim hozzám hasonlóan kretének, lelkileg pedig zombi vagyok; mindezek közül azonban leginkább barátaim kreténségét hangsúlyozta, ezen belül pedig döntõen Sculptorét. (A húgom által használt többes számban persze volt némi dramatizáló túlzás, hiszen akkor már évek óta minden kapcsolatot megszakítottam Kõniggel, és valójában egyetlen igazi barátom volt, Sculptor.)
Sculptorra a húgom ugyancsak orrolt, minthogy sok évvel azelõtt, nyolcvanhatban, amikor fél évvel utánam (akit agresszivitásra való hajlam és szociális összeférhetetlenség miatt lefüveztek) leszerelt, és ennek alkalmából vendégségbe hívtam a családunkhoz, nyilvánvalóan és leplezetlenül beleszeretett a húgomba; ezt az érzelmet azonban nem tudta vagy nem akarta nyíltan kimutatni (késõbbi bevallása szerint azért, mert úgy gondolta, hogy a húgom iránti, esetleg beteljesülõ szerelme megszüntetheti a barátságunkat), és a húgom szemében (aki késõbbi bevallása szerint ezt az érzelmet ott és akkor minden bizonnyal viszonozta volna) ez a bátortalanság (Sculptor szerint: tapintat) bárdolatlanságnak és töketlenségnek minõsült, amely bárdolatlanságért és töketlenségért minden adandó alkalommal igyekezett bosszút állni. Valahányszor Sculptor meglátogatott, hogy felolvassa legfrissebb írását, vagy hogy megosszuk tényleges vagy elképzelt életünk oly sok furcsa párhuzamot mutató eseményeit, egyszer sem mulasztotta el, hogy be ne nyisson a szobámba és ne tegyen valamilyen becsmérlõ megjegyzést Sculptor ruházatára (mindig öltöny), testalkatára (elhízás), szerelmi életére (nyolc év ugyanazzal a nõvel, agyrém) és írásaira (impotens szóvirágok).
Ezeket a támadásokat csak Imre tudta úgy-ahogy tompítani: a maga különös módján összebarátkozott Sculptorral, és lassan velem is, miközben megtartott mindkettõnkkel szemben egyfajta óvatos kívülállást, mintha minden provizórikus volna (mint ahogy tényleg az is volt, de ez csak sokkal késõbb derült ki, és végsõ soron ez igazolta számomra álláspontja helyességét, anélkül persze, hogy akár egy pillanatra is képes lettem volna az Imrééhez hasonló kívülállásra). Sculptorhoz fûzõdõ barátságomat is az Imre tartózkodásával való nap-nap utáni szembesülés humanizálta, mert abban a barátságban túlságosan is sok volt a hisztérikus elem - egyébként pontosan ezt, a hisztérikusságot pécézte ki nagyanyám, és valahányszor Sculptor telefonált, és nagyanyám beszólt a szobámba (minthogy a telefonok õre mindenkor õ volt, nem zsarnokságból, hanem játékos pletykakedvbõl és valódi érdeklõdésbõl, amit persze lehetett volna gonoszságnak venni, ahogy a húgom vette és ahogy Imre vette, de minthogy nagyanyám nyíltan, bevallottan és kislányos huncutsággal értékelte-boncolgatta és minõsítette a nekem telefonálókat, nem vettem zokon a dolgot, minthogy nekem is lett volna kedvem olyan mértékig kívülrõl szemlélni magam és kapcsolataim, ahogy azt õ csinálta), Sculptort mindig úgy jelentette be, hogy a szerelmed keres telefonon , amire eleinte dühöngtem, amire õ kuncogott, késõbb aztán én is elkezdtem mosolyogni, ahogy metaforikus kedvének egyéb megnyilvánulásain is. Ahogy telibe találta a Sculptor és köztem fortyogó barátság furcsán feminin jellegét, ugyanúgy gázolta el Imrét a japán kakas elnevezéssel, minthogy Imre a húgomnál jóval kisebb termetû, ám roppant kanos volt, engem pedig a gregory pech gúnynévvel, miután kifejtettem neki Ahab kapitány és az egész melville-i õrület iránti rajongásomat, miközben oly igen kevéssé voltam Ahab kapitány ott, az északi, belsõ udvarra nézõ egykori cselédszobában, fél tízkor álom és ébrenlét között oszcillálva.
Mert az oszcillálás volt a legjobb a Frankel Leó úti reggelekben: hallgatni nagyanyám szöszmötölését, a macskák kaparászását, az ablak koccanásait, és a távolabbi zajokat, ahogy lassan felébred a hatalmas ház; belealudni ezekbe a hangokba, és az álomban tovább szõni.

(Bartók)

Frankel Leó úti reggeleimtõl a sok évvel korábbi Bartók Béla útiak alapvetõen az oszcillálás hiányában, pontosabban az oszcillálásra való képtelenségben különböztek.
Este kilenc-fél tíz felé aludtam bele valamelyik kedvenc zenémbe, a Brahms harmadikba vagy a Bruckner hetedikbe, a Bartók második zongorába vagy a Wohltemperiertes valamelyik oldalába. Hogy melyikbe, azt elõzetesen, a mindennapi félnyolcas telefonnal - nagyjából ekkorra értem haza ugyanis Annától - elõre megbeszéltük Kõniggel: elemeztük a darabot kompozicionális és kultúrhistóriai szempontból, és fõképp az interpretációt illetõen, hogy Furtw"ngler vagy Bruno Walter, Glenn Gould vagy Richter - amennyiben nekem Bruno Walterrel volt meg az, ami Kõnignek Furtw"nglerrel, akkor a furtw"ngleri interpretáció került ki gyõztesen, amennyiben egy másik mû fordított felállásban, akkor Bruno gyõzött, és így tovább, egyedül a Bartók vonósnégyesek Julliard-féle kiadásával állt másképp a helyzet, amit aztán kölcsönkért és nem is adott többet vissza.
Reggel anyám ébresztett hét körül, vagy az általános reggeli készülõdésre magamtól felébredtem a családi rekvizitumokkal, nagyapámtól örökölt latin, francia és olasz nyelvû könyvekkel, könyvheti standokról kabát alá emelt kurrens irodalommal, zenei antikváriumból lopott partitúrákkal (amíg el nem kapott az antikvárius hónom alatt A nürnbergi mesterdalnokok partitúrájának kilós zsebkiadásával és ki nem tiltott örökre a boltból), zongorával, gitárral, szanaszét heverõ, telejegyzetelt papírlapokkal zsúfolt szobámban.
Azonnal feltettem valamelyik kedvenc reggeli zenémet, a Walkürök lovaglását vagy a Rheingold nyitányát vagy a Liszt Esz-dúr zongoraversenyt (amelyekrõl Kõnig elítélõen nyilatkozott mind kompozicionális, mind interpretációs szempontból, õ reggelenként többnyire a Grand Partitá t hallgatta vagy az Egy katona történeté t, amire én képtelen voltam, a Grand Partita lehangolt, az Egy katona története idegesített, és képes volt elrontani az egész napomat, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy a tizenegyes nagyszünetben, amikor a reggeli zenei élményeket rendszerint megbeszéltük, el fogom titkolni, hogy Wagnert hallgattam, és azt mondom majd, hogy a Grand Partitá t), aztán tíz-tizenöt percre visszafeküdtem az ágyba és Annára gondoltam. Elképzeltem, hogyan ébred és hogyan öltözködik, és elképzeltem gömbölyû, asszonyos melleit, ahogy harangoznak, amikor a fürdõszobában félmeztelenül lehajol, hogy megigazítsa a lábujjai körül a fekete harisnya egyenetlenségeit. Azon a reggelen, amikor felhívott, hogy megtalálták az apja holttestét, elmulasztottam a reggeli Anna-fantáziát: az egy hét alatt, amíg meg nem találták Endrét, túlságosan is ránk telepedett az aggodalom, én minden este késõig ott maradtam a rettegõ családdal, ezerszer is végigbeszéltünk minden lehetséges variációt, miközben elképesztõ, és rám tulajdonképpen egyáltalán nem tartozó részleteket tudtam meg az apja magánéletérõl és titkos útjairól.
A Rheingold nyitánya szólt Soltival, túlságosan is hangosan ahhoz, hogy a párnázott ajtók, amelyeket még nagyanyám hangszigeteltetett (a szigeteléshez használt mûbõr és enyves ragasztó hullaszaga összevegyülve anyám parfümjével, apám borotvakrémjével, nagyapám ereklyeként õrzött levendulakölnijével és kishúgom papagájának szomorú kalitka- és tollszagával még évek múlva is meghatározta a lakás illatát), megvédhették volna a családomat Wagnertõl. Különösen apám nem állhatta Wagnert, és néhány perc múlva be is nyitott azzal, hogy kész a reggeli. Az ajtónyitás lendületében és a bejelentés hangsúlyában azonban legalább négy másik mondat is kódolva volt, mint ahogy apám egyéb mondatai is két-három további mondatot tartalmaztak, ezért a szavaiban mindig volt valami fenyegetõ vagy éppen fájdalmas, hiszen a háttérsugárzást adó rejtett mondatokban a korholás és a könyörgés szétválaszthatatlanul és talán éppen ezért kimondhatatlanul összekapcsolódott. Erre én, anélkül, hogy lehalkítottam volna a Rheingold ot, kimentem a fürdõszobába borotválkozni, apám pedig vissza a munkájához, mert õ már hajnalban felkelt és megreggelizett, és ilyenkor, késõ õszi reggeleken pizsamában ülve az íróasztalánál erdélyi temetõkben fényképezett sírköveket vitt át már-már önkínzó aprólékossággal pauszpapírra egy diavetítõbõl átalakított ügyes kis szerkezet segítségével, és csak akkor emelte fel egy-egy pillanatra a tollat, amikor a Bartók Béla úton végigdübörgõ villamos megremegtette a házat, aztán újra visszagörnyedt a vakító papír fölé, amelyen az apró tuspontokból már kezdett kialakulni egy bibliai nevû székely furcsa faragványokkal díszített sírköve.
Közben én a rajnai sellõk dalát dúdolva borotválkoztam a fürdõszobában, gyomromban azzal a félreérthetetlen remegéssel, amely Kõnig telefonjait szokta megelõzni, ezért aztán siettem a borotválkozással, nehogy félig megborotválatlanul kelljen a telefonhoz mennem, hogy aztán tíz-tizenöt perc múlva arcomra száradt habbal osonjak vissza a fürdõszobába, apám lesújtó és anyám aggódó pillantásától kísérve, mert apám alapvetõen férfiatlan dolognak tartotta a hosszú telefonbeszélgetéseket, különösen a Kõniggel folytatottakat (amelyekben Kõnig beszámolt az éjszaka kigondolt regénytervérõl, a világirodalom legzseniálisabb regényérõl, és beolvasta a telefonba éjszaka írt versét, a magyar és alighanem a világirodalom legzseniálisabb versét, amely zárójelbe tesz minden eddig írt regényt/verset, amire én azt mondtam, hogy lehet, amire Kõnig azt mondta, hogy biztos, és hogy ez a lehet objektivitásra való képtelenségem eklatáns bizonyítéka). Amit apám a férfiatlan jelzõvel írt körül (miközben a férfiatlan jelzõ mögött négy-öt jóval lesújtóbb jelzõ rétegzõdött), azt anyám lelkileg károsnak nevezte, és gusztustalannak és groteszknek és undorítónak és gennyesnek, amire én válasz nélkül visszamentem a fürdõszobába és új habot pamacsoltam az arcomra, és átkoztam magam, amiért nem halkítottam le idõben a Rheingold ot, amit persze Kõnig meghallott a telefonon, és azonnal néhány lesújtó jelzõvel illetett, amelyeket sehogy sem tudtam visszaverni; hogy Wagner fasiszta germán agyrém és dilettáns zenei onánia, Solti pedig sarlatán, és éppen egy igaz ugyan, hogy, de kezdetû érvelésen gondolkodtam Wagner és Solti védelmében, (amelyet majd a tízórai nagyszünetben elõadok a díszterem kakasülõjén, ahová nyugalmat keresve rendszerint visszahúzódtunk beszélgetni), amikor anyám, már felöltözve (minthogy kínosan vigyázott arra, nehogy egyszerre, netán együtt érjünk be a gimnáziumba, ha már apám minden ellenkezésével dacolva elkövette azt a hibát, hogy abba a gimnáziumba engedett járnom, ahol maga is tanított) beszólt a fürdõszobába, hogy Anna keres.
Szeretettel nyomta meg az Anna név szótagjait, mintegy kirajzolva azt az érzelmi ívet, ahogy elvárásai és a szerelembe - minden szerelembe - vetett hite szerint ezt a nevet ki kellett volna ejtenem, rajongással, feltétlen odaadással és örökre szóló hûséggel, ellentétben apámmal, aki viszont ellensúlyozandó anyám extatikus szerelemkultuszát, igyekezett józanságra inteni. A legkomolyabban azon az októberi délutánon, amikor zavartan és félszegen, nyilvánvalóan hosszú töprengés és többszörös rákészülés után sétálni hívott a Feneketlen-tóhoz - furcsa volt a dolog, mert kisgyerek korom óta nem sétáltam apámmal -, és néhány szótlan, illetve elfúló párbeszédkísérletben eltelt kör után elmesélte egy fiatalkori történetét: ötvenkilencben vagy hatvanban, Marosvásárhelyen, fiatal festõként együtt élt egy nõvel, egy veszélyes, izgalmas, hisztérikus nõvel. Nagy volt a szerelem, és valahogy hírül vette ezt nagyapám, aki egy távoli faluban paposkodott, és felutazott Marosvásárhelyre. Egy egész napot együtt töltöttek, szó sem esett a nõrõl. Amikor este lett, és nagyapám felszállt a vonatra, és a vonat elindult, nagyapám az ablakban állt, integetett, és búcsúzóul még annyit mondott, hogy és aztán vigyázz magadra, fiam, amibõl apám rögtön megértette, hogy ott kell hagynia veszélyes, izgalmas és hisztérikus szerelmét; nekem ott, a Feneketlen-tónál egy szóval sem említette Annát, csak elmondta ezt a történetet, az idõk mélyérõl érkezõ dupla fenekû mondatot.
A telefonhoz mentem, és Anna távoli, fásult hangon közölte, hogy hajnalban a Kamaraerdõben megtalálták az apját, már egy hete halott, és én egész délelõtt csak arra tudtam gondolni, hogy az utóbbi héten végig zuhogott az esõ.

(Szentjánospuszta)

Szentjánospusztán, a családi nyaralóban, esõs, Medárdi reggeleken, amikor a völgyön végigzúgott a szél, és a Börzsöny felõl érkezõ felhõk szinte a fák tetejét súrolva húztak el a hegyek felett, nagyatyai nagynénémék kutyájának vonítására, vinnyogására és lánccsörgetésére ébredtem, mintha egy elkárhozott lélek visítana és igyekezne szabadulni egy virtuális pokolból. Aztán rákezdett csaholni nagyatyai nagynénémék másik kutyája, egy izgága, bumfordi korcs, körbeugrálta a láncra vert óriássnaucert, amire vonítani kezdett nagyatyai nagybátyámék kutyája, és a völgy különbözõ pontjairól újabb és újabb kutyák csatlakoztak a gyászos kórushoz, mígnem mintegy varázsütésre valamennyi elhallgatott, csak a szomszéd óriássnaucer lihegése és lánccsörgetése hallatszott továbbra is, amíg aztán, tíz-tizenöt perc múlva, amire éppen visszaaludtam volna, újra el nem kezdte a vonítást, meg-megújuló támadásait az ajtó ellen, hogy bejusson a házba, ahová kölyökkorában a tenyésztõ nyomatékos figyelmeztetése ellenére babusgatva beengedték, aztán amikor behugyozott, elverték és kidobták, aztán babusgatva beengedték, aztán megint elverték és kidobták, és attól fogva a koromfekete óriássnaucer ügyet sem vetett az utcai járókelõkre, minden energiáját arra fordította, hogy bejusson a házba, amelyben a lánc újra és újra megakadályozta. Ezért aztán nagyatyai nagynénémék kénytelenek voltak beszerezni egy újabb kutyát, immár tényleges házõrzõi feladatokra, az izgága és bumfordi korcsot az utcai járókelõknél azonban sokkal inkább érdekelte az óriássnaucer érthetetlen magánszáma, és valahányszor az óriássnaucer rákezdte, a korcs ott termett és kontrázott neki, a kerítésnél meg történhetett, ami akart - mígnem aztán megelégeltem a hiábavaló visszaalvási kísérleteket és felkeltem a ház számtalan apró szobájának valamelyikében, és az arcomat kezdtem masszírozni, hogy eltûnjön róla a másnapos püffedtség, amellyel nem mertem megjelenni a szüleim elõtt, pontosabban: merni mertem volna, csak nem volt kedvem szembesülni apám lesújtó és anyám aggódó pillantásaival, amelyek intenzitása fokozódott, amikor reggelizés nélkül kávézni kezdtem és a kávéhoz cigarettára gyújtottam, majd sétálni indultam a Duna-partra, amely séta alatt, tudtam, hogy tudják, hogy valójában Kreisz Tomi Duna-parti kocsmája értendõ, ahol másnaposságomat sörrel szoktam humanizálni.
Miközben az arcomat próbáltam rendbe hozni, arra gondoltam, várok inkább még egy darabig, hátha történik valami, vásárolni mennek, vagy hirtelen vendégségbe hívják õket, tehát valahogy szabaddá válik az út a kávéfõzõhöz és a cigarettához és aztán tovább, végig a kerten, át a kapun és le az úton, amely persze ha szabaddá vált volna, akkor sem garantált, hogy az út egészen Kreisz Tomi kocsmájáig szabad, egyéb rokonaim, nagyatyai nagynénémék, nagybátyámék, unokatestvéreimék házából még akkor is kísérhetnek lesújtó/aggódó pillantások, mert mentek itt már elégszer másod- és harmadgenerációs fiúk kora reggel Kreisz Tomi Duna-parti kocsmája felé, loptak már itt lepedõt, ütvefúrót, családi ezüstöt, hogy az ára Kreisz Tomihoz vándoroljon, hoztak itt már lovas kocsin, Barkason, billentõs Ifán Visegrádról és Szentendrérõl haza jótét barátok hullarészeg másod- és harmadgenerációs fiúkat, ezért aztán, húgom ottfelejtett mékapdobozának tükrében vizsgálgatva arcom alakulását (amely doboz festékkészletébõl a fekete, a sötétzöld és a sötétkék már csaknem kimerült) úgy döntöttem, várok még egy darabig, és a várakozás idejét olvasgatással fogom elütni, amikor a kertben felhangzott apám kopácsolása, miközben szinte ugyanabban a pillanatban nagyatyai nagynéném ugyancsak szobrász férjének a kopácsolása is.
Apám kövei felõl finom, aprócska koppanások, nagyatyai nagynéném férjének kövei felõl erõteljes, hatalmas csapások, mert apám rendszerint kisebb köveket kisebb vésõkkel és kisebb kalapácsokkal, kisebb ütésekkel faragott, míg a szomszéd kertben Gyula nagyobb eszközökkel nagyobb köveket, nagyobb ütésekkel.
Kezdetben, a hatvanas évek végén a két szobrász össze-össze járt, Gyula, aki maga radikálisan nonfiguratív szobrokat faragott, átjött apámhoz, aki viszont radikálisan figurálisakat, és tanácsokat adott, illetve bírált, idõnként helytelenített, és apám is átjárt, és tanácsokat adott, ám mind a nyílt bírálattól, mind a nyílt helytelenítéstõl tartózkodott (azt csak családi körben fejtette ki), aztán apám nehezményezni kezdte a tanácsokat, a bírálatokat, majd a helytelenítéseket, Gyula viszont ügyet sem vetett a tanácsokra, így az átjárkálás egy idõ után véglegesen megszûnt, majd megszûnt a beszéd, majd egymás tudomásul vétele is, apám falat épített, amelyik eltakarta nagyatyai nagynénémék házától a miénket és viszont, Gyula pedig kerítést húzott, amely elválasztotta a korábban egybefüggõ telkeket, aztán beszerezte a koromfekete óriássnaucert, amelyik izé, aztán egy év múlva egy izgága, bumfordi korcsot, amelyik viszont izé, és végül a két szobrász úgy faragott egymástól tíz méterre, mintha a másik nem is faragna. - És teljesen nyilvánvaló volt, hogy ebbõl már nem lesz visszaalvás, arcsimító, szívnyugtató, hanem elõbb-utóbb szégyenszemre valamilyen rejtekúton bizony le kell osonnom Kreisz Tomi Duna-parti kocsmájába gyógysörért.

(Appendix I)

Mielõtt kinyitnám a szemem, néhány percig a szemhéjamon átderengõ fényt nézem, a kezdeti, vörös káoszt, a semmit, a dolgok ígéretét. Ahogy a külsõ tûz átsüt a belsõn, a vér tüzén. Mintha csak szem volnék, csak ez a látvány. A testem még nem érzem, még nem mozdultam meg, és lehetek akárhol, Szentjánospusztán, a családi nyaralóban, Erdélyben, nagyapámék tisztaszobájában, a Bartók Béla úti lakásban vagy a Frankel León vagy a San Marco utcában, a negyedik emeleti, félig tetõtéri szobában vagy Assisiben a pályaudvar várótermében a hálózsákban, fejem alatt a párnának összegöngyölt esõkabáttal (amit késõbb, a Villa Borghesében kilopnak a fejem alól a hátizsákkal együtt), vagy egyszerûen sehol, tényleg sehol, és hiába is nyitnám ki a szemem, a látvány ugyanez maradna, ez a kezdeti, vörös káosz.
Az esõkabátot egyébként a nagyapámtól örököltem, számtalan nyakkendõvel, selyem-, posztó, és bõrmellénnyel, Szinnyei tájszótárával és Voltaire összes mûveinek 1863-as, huszonnyolckötetes, bõrkötéses kiadásával együtt. Harmincas évekbeli vulkanizált köpeny volt, hátul mélyen felvágott, ballonos szabású; az a fajta ruhadarab, amit arra találtak ki, hogy titokzatosan lobogjon a szélben, vagy sietõs léptekkel úgy lehessen befordulni vele egy mellékutcába, hogy a kabát szárnya még búcsút intsen, aminek jutalmaképp esõben nem is hordtam az öreg bonvivánt, hanem kivételes alkalmakra tartogattam, mint a szivart vagy a pezsgõt . A cigaretta akkor már mindennapos, óránkénti szükséglet volt, azt a doboz mezítlábas Camelt, amelybõl azon a reggelen, amikor kiraboltak a Villa Borghesében - amelyet azért választottunk alvóhelyül, mert Goethe ott fejezte be a Faust második részét -, rágyújtottam, a Tarquiniusi fal tövében vettem egy kis trafikban, azzal a pornóújsággal együtt, amely csak azért nem jutott a tolvaj kezére, mert Kõnig hálózsákja alatt maradt, és ennek is megvan a maga története. Este körülbelül tíz szálat szívtam el a Camelbõl, a hatalmas pinea tövében, miközben Bandikuszról beszélgettünk, és arról a salzburgi estérõl, amikor önkéntelenül is tanúja voltam a hármas szimbiózis - Kati, Kõnig és Bandikusz - élete egyik különös fejezetének. Azon a salzburgi estén is parkban aludtunk, valamelyik zeneintézmény mögött, ahol az Ünnepi Játékok elõkészületeként egész éjszaka a Don Giovanni zenekari próbái folytak (miközben számtalan más zeneintézménybõl a város különbözõ pontjairól más és más operák zenekari, énekkari és szólistapróbái hallatszottak). A park sajátos keveréke volt az osztrák ízléstelenségnek és áleurópai nagystílûségnek: mûkõ kertitörpék kandikáltak elõ a bokrok mögül, mindegyik egy-egy szélsõséges érzelmet karakterizált, volt depressziós, volt részeg, volt tragikus és élveteg kertitörpe, arrébb pedig egy franciás, márványszegélyû szökõkút csobogott, csobogása összekeveredett a város különbözõ pontjain folyó zenekari, énekkari és szólistapróbákéval. Kõnig és Kati egymás mellett feküdtek, összekombinálva valahogy a két hálózsákot; Bandikusz tõlük egy méterre, én pedig a másik oldalon ugyanolyan távolságra, és így a platán törzse körül nagyjából Mercedes-csillag alakban helyezkedtünk el.
Késõ volt már: még fönt, a borzalmas érseki vár tövében vettem egy lapos üveg Stroh rumot, a fele még megvolt (a másik felét délután ittuk meg, mialatt egy indián zenekart hallgattunk Mozart szülõháza elõtt), ezt behúztam, aztán lefeküdtem aludni. Alig telt el tíz perc, amikor Kõnig és Kati szeretkezni kezdett: viszonylag csendben csinálták, csak Kõnig mohó, suttogó utasításait lehetett hallani és Kati zavart, csitító szavait, amelyekkel Kõniget igyekezett önmérsékletre inteni, persze hiába, minél kétségbeesettebben intette csendre, Kõnig annál hangosabb lett, végül aztán Kati elhallgatott, amire Kõnig (suttogva) megkérdezte, mért van csendben, talán nem élvezi, mire Kati (suttogva) könyörgött, hogy maradjon Kõnig csendben, mire Kõnig (hangosabban) megint megkérdezte, amit az elõbb, amire Kati megint elhallgatott, aztán kezdõdött az egész elölrõl. Különösebben nem feszélyezett a dolog, megszoktam már, hogy szerelmi életükben nyoma sincs a szeméremnek, sem Kõnig részérõl, akinek soha semmi szüksége nem volt intimitásra, sõt, az tette boldoggá, ha az élete minél nagyobb nyilvánosság elõtt folyik, sem Kati részérõl, aki viszont azt szerette játszani, hogy neki ugyan szüksége volna intimitásra, de Kõnig nem engedi, ezen aztán rendszeresen összevitatkoztak, és ezeket a vitákat rendszeresen és sokszor veszekedésig fajulóan ismét csak nagy nyilvánosság elõtt folytatták, amit, mondom, megszoktam, ezért megpróbáltam egyszerûen nem odafigyelni, és átengedve magam a rumból áradó zsibbadásnak, minél hamarabb elaludni; pontosabban igyekeztem belülrõl úgy tenni, mintha nem figyelnék oda, és átengedném magam a rumból áradó zsibbadásnak, miközben természetesen odafigyeltem.
A furcsa helyzet nyilván náluk sem könnyítette meg a dolgot, ahogy a párbeszédbõl kivettem, problémák adódtak mindkét részrõl, már legalább öt perce ment a csata, az épületben a zenekar harmadszor kezdett bele a nyitányba, arrébb az Ernani ból énekelt a cigánykórus, megint máshol a Mozart Rekviem bõl a Lacrimosa, amikor észrevettem hogy Bandikusz hálózsákja ütemesen föl-le mozog, amely mozgásból minden kétséget kizáróan következtetni lehetett az azt kiváltó mozdulatok eredetére. Végül is nem lepett meg a dolog, régóta nyilvánvaló volt, hogy Bandikusz szerelmes Katiba - már amennyire szerelemnek lehet nevezni a rendszeres, bamba bámészkodást Kati blúza alá, a tekintet el-nem-fordítását, amikor Kõnig nagy nyilvánosság elõtt Kati blúza alá nyúlt és a melle aktuális állapotát elemezte a menstruációhoz mért feszesség-keménység idõfüggvényében, tehát mondjuk kívánta Katit, vagy még helyesebben: kívánta a Kõnig-Kati állapotot, egészen pontosan: Kõnig helyébe kívánta magát Katival, de úgy, hogy õ Kõnig legyen, ne pedig Bandikusz, aki volt - és nemcsak hogy suttyomban kívánta Katit, hanem amikor bizalmasabb pillanatokban Kõnig megkérdezte, hogy kívánja-e Katit, nyerítõ röhögés kíséretében igennel felelt, és széles mosolyából kilátszottak ritkás fogai, amelyet a mediterrán közvélemény a szerencse jelének tart - szerintem tévesen -, és amikor Kõnig megkérdezte, hogy szeretné-e hátulról megbaszni Katit, erre is igennel felelt, még szélesebb vigyorral, még nyerítõbb röhögéssel, és amire Kõnig azt mondta, hogy szerinte undorító, ahogy Bandikusz gondolkodik és viszonyul Katihoz, megint csak röhögés és vigyor, és azt mondta, hogy õ is undorítónak találja magát, amire Kõnig azt válaszolta, hogy a legfontosabb a kritikus önvizsgálat és a mindenre kiterjedõ, nyíltan vállalt õszinteség, mint például most ebben az esetben, és igazad van, Bandikusz, undorító vagy, örülök, hogy belátod.
Nem lepett tehát meg a dolog, viszont nem találtam különösebben gusztusosnak, és elég kínosan éreztem magam ott a Mercedes-csillag egyik ágaként, miközben azzal áltatom magam, hogy inkább aludni szeretnék, mintsem tanúja lenni ennek az egésznek, holott nyilvánvalóan élvezem, hogy tanúja vagyok, és eszem ágában sincs elaludni, és nem tudom azt akarni, hogy aludjak, mert valahol mégiscsak figyelek, és nem tudom azt akarni, hogy figyeljek, mert valahol mégiscsak alszom. Végül az történt, hogy mindannyian végeztek - Bandikusz valamivel korábban, Kõnig és Kati pedig heves szóváltás közben valamivel késõbb - és mindannyian elaludtak, én pedig ébren feküdtem a nagy platán tövében, és hallgattam a város különféle pontjairól áradó különféle zenéket - amit amikor elmondtam Kõnignek a Villa Borghesében, egyik Camelrõl a másikra gyújtva, az azt megelõzõ éjszaka, hogy kiraboltak volna, Kõnig azt válaszolta, hogy na és, Bandikusz a barátja, ami õszintén fájt, mert azt szerettem volna, ha én vagyok Kõnig egyedüli barátja, ha Kõnig egyedül az én barátom.
Tíz óra körül feküdtünk le aludni, tele szorongással, a Circus Maximus sötét dombja elõtti bokrokat figyelve, pontosabban azokat én figyeltem, miután Kõnig félálomból felébresztett, hogy a Circus Maximus elõtti bokrokban mozog valami, nem látja pontosan, rossz a szeme, farkasvakság vagy valami frissen támadt betegség, lehet hogy súlyos, sõt biztos, haza kell utazni, meg hogy nézzem meg a szemét, amivel nem lát, aztán meg a bokrot, amit ergo nem lát. Elemlámpát gyújtottam, és megnéztem Kõnig szemét: szürkéskék írisz apró, ék alakú sárga foltokkal, körben vérerek. Na az az, mondta, mi, kérdem, a vér, az nem jó jel, nagy baj van, mondta, és elsápadt, és hogy nézzem meg a bokrokat a Circus Maximusnál, mert hallja, hogy ott mozog valami, látni már abszolút nem lát, mert elvakítottam azzal a kurva zseblámpával. A bokrok felé világítottam, semmi, csak valami kilógó ág himbálózott az esti szélben. Lekapcsoltam a lámpát, visszafeküdtünk, visszakötöttem az övemre a hátizsák egyik madzagját, hogy fölébredjek, ha el akarnák vinni, ellenõriztem a pénztárcát a pólóm alatt, rágyújtottam még egy Camelre, és vártam, hogy Kõnig elaludjon végre, mert biztos voltam benne, hogy ha történetesen én alszom el elõbb, úgyis felébreszt valamilyen ürüggyel, hogy fáj az ujja vagy a gyomra, vagy hogy ez a hely mégsem megfelelõ alváshoz, túl zárt vagy éppen ellenkezõleg, túl nyílt, de mindenképpen veszélyes, nem érjük meg a reggelt, elvágja a torkunk egy késes digó, vagy a carabinierik vernek agyon puszta szórakozásból.
Vártam tehát, hogy elaludjon, hogy végre én is elaludhassak, ahogy minden este, mióta átléptük a francia-olasz határt, és az olasz vámosok beterelték a vonat utasait egy rosszul világított, dohos alagútba, és átvizsgálták a csomagjainkat, ami módszerében és atmoszférájában túlságosan is emlékeztetett az otthoni vámvizsgálatokra, de mindenképpen homlokegyenest ellenkezett a franciaországi kedélyes nemtörõdömséggel, ahol soha nem éreztük kiszolgáltatottnak magunkat, sem idegennek, ott viszont, az olasz határon rá kellett ébrednünk - Kõnig intenzíven és hisztérikusan, én flegmán és beletörõdve - hogy kiszolgáltatott idegenek vagyunk, akikkel bármi megtörténhet. Amikor visszaszálltunk a vonatra, Kõnig hisztérikussága csak fokozódott, könyörgött, hogy forduljunk vissza a napfényes, tiszta és liberális Franciaországba, amire megpróbáltam megnyugtatni, hogy én már jártam itt, aludtam a Vezúv lejtõjén és a Piazza Venezián, és az egész sokkal napfényesebb és barátságosabb, mint Franciaország, ami lehet, hogy tisztább és liberálisabb, de egyben valahogy érdektelenebb is, azonban nem sikerült meggyõznöm, hanem most már dühöngeni kezdett, hogy elrontottam az utazásunkat, és õ azonnal itt hagy engem és visszafordul, õ nem szorongani jött ide, nézzek körül, mindenütt suvikszos képû carabinierik, sunyi, lenyalt hajú késes digók, romok és húgyszag és szemét, az egész olyan, mint a nyolcadik kerület, csak nagyobb, és hogy nagyon jellemzõ rám, hogy Olaszországot részesítem elõnyben Franciaországgal szemben, ezt a romantikus díszlethalmazt, ezt az önvizsgálatot sosem végzett, kaotikus, erõszakos és képmutató konglomerátumot, az egész olyan, mint Verdi, illogikus, strukturálatlan, pityergõs és öntetszelgõ, és nyilván nem véletlen, hogy az olaszok mellett még a németeket szeretem, na persze Brahms, a másik formátlan, gomolygó, strukturálatlan, lobogó szakállú ripacs, és hogy nem véletlen, egyáltalán nem véletlen, hogy a németek odavannak az olaszokért, hát legyek csak én is oda, ha ezeken a nyilvánvaló igazságokon ezek után túl tudok lépni, de õ megy haza, vagy legalábbis vissza a liberális Franciaországba, mert ez az egész itt avéta .