A mûfajok életében nyilván néha elérkezik egy idõpont, amikor a sokszorosan megkockáztatott kísérletek, hiú változtatási lázak és szemenszedett apró eredmények korszakai után a mûalkotás visszahajlik tulajdon lelkiismeretéhez, a szerzõ lerázza köpönyegérõl a terelõutak porát, és a mû anyagát nem a dolgok törésvonalai mentén találja meg, hanem egy feltételezett, éles körvonalakkal megrajzolt és a közmegegyezés keretein belül hangolt nyelvi közegben. A regény mûfajának ezt a nyugalmas mozdulattal végrehajtott, önuralomról tanúskodó, az író szerepét kevéssé fitogtató, kiszámítható egységekben föltáruló derítését manapság, többek között, Závada Pál kísérli meg. A Jadviga párnája nem csupán merész, hanem egyszersmind szükséges tett is: mintegy új azonossággal látja el a regényíró lassanként azonosíthatatlanná fakult figuráját.
Závada napló-regénye a század elsõ felében, Békés megyei szlovák környezetben kezdõdik: a fõhõs, Osztatní Ondris (osztatni szlovákul utolsót, maradékot jelent) 1913-ban fog hozzá a naplóíráshoz, s abban többnyire titokzatosan fagyos, a szerelemben és házasságban önmagát megvonó, saját múltjában megfeneklett feleségéhez fûzõdõ viszonyát részletezi tüzetesen, izmos kitartással. Errõl a Jadvigáról megtudjuk, hogy árvaként cseperedett fel, s Osztatní Ondris édesapja, Osztatní György feltûnõen gondos figyelemmel követte élete alakulását (bizonyos körülmények arra utalnak, hogy Jadviga Osztatní György leánya lehetett); az Angolkisasszonyoknál tanul, késõbb hosszabb idõre külföldre vetõdik, majd hazatér s házasságot köt Osztatní Ondrissal (aki tehát, vélhetné gyanútlanul az ember, féltestvére). A regény folyamán még az is kiderül róla -- ugyanis Ondris halála után, 1937-ben elõveszi férje naplóját és "beleír", azaz rögzítgeti életének némely eseményét --, hogy annak idején külföldön rajongó szeretettel (netán szerelemmel?) vette körül Osztatní Györgyöt, de aztán szerelmi kapcsolatba bonyolódott egy bizonyos Winkler Franci nevezetû ügyvédbojtárral, akinek hódolatát -- házasság reményében -- igencsak viszonozta, már a testi beszéd jeleivel is. Ez a Winkler Franci aztán a könyv több pontján föl-fölbukkan -- komoly sugallatok ösztönöznek arra a feltevésre, hogy Jadviga második gyermekének, Osztatní Mártonnak valóságos édesapjaként.
A könyv fejezetekre és dõlt betûvel szedett lapalji jegyzetekre tagolódik: egy-egy Ondris-naplórészletet követ egy-egy arra felelõ Jadviga-szöveg, s mindkettõjük jegyzeteit gyarapítja a lábjegyzetekben Miso, az idõsebb gyerek kommentárja (idõvel az ifjabbnak, Mártonnak is kedve szottyan a jegyzeteléshez). A naplószövegek -- mint említettem -- fõként a házaspár gátlásoktól terhes, félreértésekkel és szorongásokkal kísért érzelmi életét ecsetelik: részint Ondris érthetõ megütközéseit, találgatásait, hol suta, hol goromba közeledéseit, darvadozásait és emésztõ magányát, részint pedig Jadviga utólagos érzelmi gombolygatásait, görcsös truccolásait, örökké megosztott és senki által ki nem sajátítható érzelmi belsõségét: a kínok és más-más jellegû szerelmek természetrajzát. A nemzõk intimitásait aztán megigézõ ártatlansággal, bumfordi kotnyelességgel, darócszerûen nyers stílben hosszabbítja meg Miso -- és Márton -- sikálatlan ákombákomja (az õ kézírásuk ilyennek dereng fel az olvasó képzeletében). A magántörténet hátterében, persze, fölvonul ennek az õseredeti szlovák kisebbségi zárványnak számtalan figurája: a zsarnok Osztatní-mama, a jó öreg szolga, Gregor, s a ház apraja-nagyja; és -- tágabb körben -- föl- fölpislan a szlovák falunak megannyi érdekes fényforrása: például Bacovszky tisztelendõ, aki az elsõ világháború alatt ébredõ szlovák "önállósodási", illetve "csatlakozási" törekvések lelkes szervezõje és fáradhatatlan szószólója; Szilágyi fõhadnagy, aki Ondrist "beszervezi", hogy tegyen "jelentéseket" a szervezõdõ szlovák nemzetiségiek összejöveteleitõl; aztán Ondris baráti köre, Buchbinder Miki, Rosza Pali és a többiek.
A könyv elsõdlegesen integráló szála azonban a két fõszereplõ története; a külsõ események csak mintegy ágyat vetnek a lélektörténet folyamának, s az olvasónak orra is ott hegyesedik -- mint a kíváncsiaké --, ahol a könyv visszazökken erre a lélektani sínre. A történelmi események ábrázolásakor is, úgy véljük, elsõ osztályon utazunk, de mellékvágányon. Így véljük, az erõ helyeit, a mû kultikus tereit a lélekábrázolásban érdemes keresnünk; hiszen ott tárul elénk Závada könyvének alaptapasztalata: vannak emberi világok, ahol a közös szavaknak nincsen jelentése többé. És a Jadviga párnája voltaképpen azt a nagy közös élet-hallgatást és "összehidegedést" ábrázolja, amely sûrûsödõ némaságában is elszántan válaszokat keres; nem csupán a hormonok tébolyult táncát mutatja be, hanem azt az utóbb nem ritka emberi életgyakorlatot, amelyben visszafelé forognak az óramutatók, végleges ásványi állapotba szorul és önmagára hurkolódik -- egymás foglyaként -- két ember.
A mû szerkezeti ötlete nem korlátozódik arra, hogy a naplóforma fokozott bensõséget kínáló, rejtett értelmi és érzelmi tégelyeket is fölpattintó lehetõségeit kiaknázza, hanem kiegészül azzal, hogy a fõhõs jelenidejû, inkább evezés, mintsem kormányzás jellegû tapasztalatrögzítését egy tisztázó -- vagy legalábbis elmélyedést célzó -- jegyzetanyaggal állítsa szembe: Ondris nyers, alkalmasint sötétrõl virradó, rémülettõl rémületig pergetett jegyzeteit egy visszatekintõ, a lét érettebb idõszakából szólaló partner kíséri figyelemmel, s ezzel az olvasóban folytonosan azt a megalapozott várakozást kelti, hogy a szövegben fokonként egymásba oltódik a spontán élettapasztalat és a mérlegelt, igazságon tájékozódó reflexió (ne feledjük: egy élõ folytat itt párbeszédet egy megelevenített halottal). A két viselkedési síknak ez az állandó jelenléte, az idõzónáknak ez a feszes zártsága és diszharmóniákban zajló egymásra zsúfolása nagyszerûen érzékelteti a két figura befüggönyözött hátterû vetekedését. Ondris jegyzeteinek fõ-fõ tárgya, sarkalatos tûnõdési és veszteglési pontja: feleségének, Jadvigának nem közvetlenül indokolt, de többször árnyalatosan taglalt testi elutasítása, megközelíthetetlen (kis kedvességekkel enyhített) monstrumszerûsége. A mûnek igen fontos, mondjuk, a delphoi jósdára emlékeztetõ vonása, hogy jobbadán nem tagad és nem állít valamit, hanem pusztán utal valamire, ami megtörténhetett; a rettegett lehetõségek szülik itt a rettenetes valóságot. Az író valójában soha nem tisztázza, hogy Jadviga édesapja Osztatní György-e vagy Palkovics Endre; hogy édesanyja miért halt meg idejekorán; hogy tudatában van-e esetleges féltestvérségének -- vérfertõzõ viszonyának -- Ondrissal; hogy Miso ténylegesen Osztatní Ondris vagy Winkler Franci gyereke-e stb. Úgy rémlik, a nõi figura az apa iránti szerelem- és szeretet-érzetnek, az Ondris iránti hála-, megszánás- és kitinszerûen zárt (csak befelé nyitott) szeretet-érzetnek vacogó lélegzetû hordozója, aki tetsz-életét a kísérteties múlt és a megtalálatlan jelen közötti senkiföldjén kénytelen élni, gyötrõdve valamely éppen titkaiból táplálkozó, gyökereiben láthatatlan, elsatírozott rajzú életficamban, egy senkinek meg nem fogadott, bizonytalan tartalmú hallgatási parancs kötelezettjeként. Nem látjuk kétségtelenül a halandóság bélyegét ezen a halhatatlan figurán, aki folyton kiválik az együttlétekbõl, minduntalan önmaga barlangjába menekül és titkos értelmû lét-áldozatot mutat be egy homályos családi láncolat fantomjainak. Mégis azt gyanítjuk, Jadviga alakjában a bosszúvágyat szító, megalázást osztó, csökönyösségével mérhetetlen fájdalmat okozó érinthetetlenség elevenedik meg; az a benyomásunk, hogy Jadviga számára -- mindegy, milyen okból -- az a fontos, hogy ne hazudjon, hogy önmagához hûen cselekedjen és mindig ugyanúgy mutatkozzék meg a világ színe elõtt. Az önmagában álló, szokványos magyarázatokkal nem szolgáló, öntörvényû személyiség magatartása Závada könyvében fõként a vérségi kötelékek sejtetésével, a múltban már lejátszódott életdöntések és egész életre kötelezõ érvényû halasztások emlegetésével van indokolva; a mû halál-szerelem-tematikája pedig valami végzetes és végleges tragikum szférájába emeli a kompozíciót. Idéznék itt két rövid részletet a könyvbõl. Mindkettõ a szerelem és a halál közelségét sugallja, és -- minthogy mindkettõ önmagában áll a szövegben -- nyomatékosan érzékíti meg: a két tapasztalat kölcsönösen megnyitja, elmélyíti és a mulandóság légkörével veszi körül egymást. Elõször idézem a "páva-jelenetet" (Ondris dühében halálra tapos egy gyönyörû pávacsirkét, 19--20. o.);
"Igaz, hogy miután bõrig ázva kifogtam, az istállóból jövet a hámmal s a vizes pokróccal, nem láttam a lábom alá. De ahogy (lehajítván bosszúsan a holmikat a kamraajtó elé) erõvel belé is rúgtam abba a nyomorult díszjószágba, az villant fejembe: Olyan õ, mint ez a páva.
S azzal: zsumsz, kotródjál láb alól! Hogy az én feleségem is ilyen. És ezzel rúgtam a falhoz [...] S az még nem elég [...] fölkapván egy vesszõseprût a csirkéi közé vetettem. A három közül a legnagyobbikat ütöttem el, s ahogy leemeltem a söprût az oldalára dõlt pávacsirke verdesõ szárnyáról, elmém elborult, és csizmás lábom összes erejével rátiportam [...] Kis híján hánytam, úgy undorodtam, s megéreztem, hogy önmagamtól."
S íme, néhány mondat a "templomcsillag-avató"-jelenetbõl (a templomcsillag kitûzése közben az egyik munkás leszédül a kötelek közül és szörnyethal, 98--100. o.):
"1795 Május 12-ikén az evangélikus templom elkészültével a fõbejárat elõtt bizonyos Zsilák Tisztelendõ szenteli föl anyaszentegyházunk mintegy másfél méter átmérõjû jelvényét, a csillagot, ezt a gömbalakból tûhegyes kúptüskéket meresztõ nyeles acélbuzogányt, mely azóta is odafönt látható a 64 méteres, kecses torony csúcsán. A csillagot a szertartás végeztével vontatják föl csigákkal. [...] Hlavicska János helybeli bádogoslegény szíjazza magára a széles övet a tartókötéllel, s mászik a már fölállított és rögzített buzogány nyelére, hogy kioldozza a vontatókötélzetet. Ám ahogy belekapaszkodik az alsó acéltüskébe, a buzogány elbillen, s lerántva az állvány egyik sarkát, beszakítva a bronzpalást szoknyafodrát, és magával sodorva a bádogoslegényt, csapódik be a templomkert kerítésének ama szegletébe, tövig beverve öles tüskéit a járda téglái közé. Hlavicska János kissé odébb, a gyepen zúzza fölismerhetetlenné magát [...] A csillaglövedék kráterénél heverõ bádogosfiú alaktalan teteme felé egy leány rohan, mezítláb, ingvállasan, futtában lecsúszik róla a kendõ."
Látjuk tehát, mindkét
jelenetben halál esik, mégpedig olyanokon, akiknek lénye
egyszerre hordozza a szépség (szerelem) és a pusztulás
esélyét: vesztüket örökössé, ikonszerûen
statikus érvényûvé dermeszti a halál
mozzanata, s mintegy illusztrálják, tágasabb léptékûvé
avatják Jadviga naplójának bensõ tereit. Fontosnak
tartom, hogy a mûben tõszomszédságba kerül
az egyéni szenvedéstörténet és a keresztény
kultúrkör húsvét-ünnepe, a konkrét
emberi szenvedést idõtlen reménységû
várakozássá oldó isteni áldozat, s ezáltal
a szenvedés hovatovább földöntúli értelmet
tükrözhet, vagy legalábbis a beláthatatlanság
magasába emeli ezt a tapasztalatot. A két imént idézett
epizód azt is kielégítõen szemlélteti,
hogy Závada milyen mesteri gesztussal képes felvillantani
a hétköznapi véletlenek fakó szövedéke
mögött az irracionális energiák magnézium-lobbanásait,
s az olykor "lassú víz partot mos" Ondris-stílus dágványaiban
megsejtetni -- egy váratlanul odaiktatott részlet révén
-- a nem-emberi mértékek jelenlétét.
A könyv központi érdekgóca
tehát Osztatní Ondris és Jadviga érzelmileg
részben viszonos, egymásban csupán mozaikokban tükrözõdõ
vonzalma. Az író -- úgy tûnik -- fõleg
a szerelmi beteljesülést megelõzõ, az annak elmaradása
körül kialakuló vagy elmaradásából
következõ, a beteljesülés helyébe lépõ
érzelmi állapotok ábrázolásában
bizonyítja mesterségbeli tudását. A Jadviga
párnája a beteljesületlenség köré
épülõ szakadatlan lelkiismeretvizsgálat monumentuma.
Pontos szavakat talál itt -- Osztatní Ondris figurájában
az óvatos sóvárgás, a gyöngéd,
de hajthatatlan-csillapíthatatlan testi és lelki kívánkozás,
a fájdalom-okozástól való félelem, a
birtokbavételi ostrom számtalan ceremóniája,
az érzelmi ködszurkálás, a bánattal és
szorongással teli ritka testi egyesülés, a bántalmi
indokot csak találgatni képes engesztelés; általánosabban
szólva: a találás és nem-találás
egymásra emlékeztetõ, lüktetõ csenddé
érõ emberi erõfeszítése. A Jadviga-részekben
pedig: a senki számára valósággá nem
váló nõi létezés emlékezetes
figuráját látom. Mindkét naplóíró
szemléletében van valami csontig hatoló gátlásosság,
szolid csökevényesség és lényeges akarat-nélküliség.
Ondris valósággal szeretné feleségét,
mégis folyamatosan felkészül a lemondásra, s
miközben a szerelem roppant erejû bensõ indítékait
emlegeti, azt érzi az olvasó: hiába sír és
toporzékol és járja le a lábát a szerelemért
ez az ember, végül mégiscsak senkinek tartja magát
életének e legkomolyabb kihívásával
szemben; legbátrabb elszánásai is a félelem
és az eleve fenyegetõ kudarc jeleivel szólítják
meg a külvilágot. A közvetlen érzelmi hatékonyság
hiánya, ez a bensõ lelki áttételrend a motívuma
annak, hogy a könyv nem csúcspontról csúcspontra
halad, hanem némileg lapályosan teregetett, szorosan önmagára
záródó és nehezedõ stílusburokban
születik, s a kínálkozó drámai gócok
sugárköreinél inkább a tompított fényû
közlés-ösvényeket választja. Az olvasó
azt gondolja: már megtérítették, de még
az utolsó sorban ül a friss szertartáson. Závada
gondosan és óvatosan poroszkáló cselekményszövése
mindamellett nem feledkezik meg arról, hogy ki ne tekintsen egy-egy
komorabb tapasztalatra vagy alkalmasint a lelki fondorlatosság aknáira;
gondolok itt például arra a jelenetre, amelyben Mamovka (Ondris
anyja) ütlegeli húsz esztendeje hûségesen szolgáló
cselédjét, Zelenákot, arra kényszerítvén,
hogy ugasson, mint a kutya, és nyaldossa a lábát;
ez a jelenet mindössze néhány sorban vetül elénk,
de szikárságában, nyerseségében a mû
egyik legmegrendítõbb pontja (sovány modelláltsága
ellenére is); pár lappal késõbb pedig ezzel
a bejegyzéssel találkozunk: "Két hét telhetett
el tán a Zelenákkal való kutya-jelenet óta,
s ma Anyám szobája elõtt, a küszöbön
egy ajtófélfába vert karikára felfûzött
láncot pillantok meg." Fölöttébb sikeresnek, sõt
eredményesnek érzékeljük ezt a kisded kommentár
nélküli, részvétlennek látszó technikát:
a két kurta részlet egymásra utal, kiegészíti
egymást s mintegy meglendíti a körülötte látványtalanul
egyesített, színlelt közömbösséggel
nyûtt nyelvi anyagot. Pars pro toto is elmondhatjuk: a naplóregény
likacsos szerkezete, mikrokozmikus lelki eróziói teszik lehetõvé,
hogy a gyéren drámaivá komponált jelenetek
és a hosszasan sorjáztatott semleges részletek egységesen
mégis egynemû katarzis-anyagnak tûnnek, s amolyan csigalassúsággal
kerekedõ tartalmi kiteljesedést biztosítanak ennek
a Janus-arcú regénynek. S közben -- az aggályosan
beékelt drámai dopping-részletek mellett -- fel-feltûnik
egy-egy tengervészes, bájdús líraisággal
megfogalmazott, cirmos hangulatú betét: ezek kiegyensúlyozottá,
ellenpontossá és hitelessé teszik a könyvet,
sodorral ellentétes értelemben is olvashatóvá
fordítják a mû nagy passzusait. Az érzelmi fogyatékosság
nyelvét furfangosan alkalmazó Jadviga például
ilyen cizellálásra is képes:
"Szeptember végére az érett kukoricacsõ csúcsán az a kikandikáló haj bronzvörösre sötétül. De érésének megelõzõ hónapjaiban mindkettõnk hajszínét megmutatja: Júliusban az a nyers, elevenszõke fürtöcske Irmusét, az augusztusi, rézvörösbe hajló kukoricatincs pedig az enyémet. De ha közös párnára fekve összefésültük kibontott hajunkat, akkor augusztus elejét írtuk, ennyivel volt az enyém dúsabb és erõsebb szálú. Amikor pedig Irmusét keféltük inkább fölülre, vissza lehetett pörgetni egy-két héttel a naptárt. Forróság volt így is, meg úgy is. Az ágyékok viszont mindig árnyékosabbak egy hónappal: Irmusé augusztusi, az enyém szeptemberi. De szinte mindig rögtön rájuk hullott a korai tél hálóing-hava. Az esõ áztatta õszök közös fürdéseinek színei közül pedig épp a hajzatoké-szõrzeteké megbízhatatlan: ha megázik, minden kukoricahajacska-bajuszka ezüstcseppektõl csillog és besötétül. Száradni persze leghamarabb a karok ritkásan hintett aranyszálacskái száradtak, majd a nyakszirt pihéi, a hónaljak bomlott gombolyagocskái, utána a szépiavörös, lebukónapi pázsitok, s csak legvégül, gereblyézõ fésûk és ujjak szánkázása s tekintetünk napsütése nyomán, a marokra szedhetõ búzakéve-hajak."
A regény naplószerû szerkezete -- ez az egymást fellebbezõ naplóhalmaz -- érdekes hatáskövetkezményekkel jár. Minthogy a szereplõk feljegyzései szakaszosan, fejezetekre tagolt szembenállásban helyezkednek el, megtörik a történet menetét, de nem szolgálják -- még részleges megfeleléseikkel sem -- az emberi helyzetek tisztázódását. Tudjuk, a döntõ fejlemények a múltban történtek meg, s így folytonos versengésbe kerül egymással az ábrázoló és a reflexív elem. A "cselekmény" moccan egyet, az egyik esemény megelõzi a másikat anélkül, hogy "behozná", illetve az egyes kis idõegységek újra- s újrakeletkezõ sejtecskékben sorakoznak. Az emlékezési staféta láttán úgy vélnénk: itt meg itt, ezen és ezen a ponton kereshetnénk is a "megoldást" -- de egyszersmind el is szalasztottuk már. A könyv tulajdonképpeni tartalma, úgymond, karsztszerûen telepített; amikor azt hisszük, még minden lehetséges, már lezajlott minden; és amikor már minden szemlátomást lezajlott, még minden lehetséges. A szubjektív beszédtónus, a szereplõk monolitikus jellemrajza, az írói terv légvonal-forma jelenléte inkább az erkölcsi igazság-mérlegelés, semmint az írói szerepérvényesítés terepévé teszi a szöveget: nem az elementáris írói ábrázolás áll elõtérben, hanem csupa egyes dolog -- egységes világ helyett; nem látomás-egységgé összekapaszkodó jellemrajzokat látunk, hanem csíkonként fölvitt valóság-darabokat (akár egy Kokoschka-festményen). Az író úgy forgatja eszméletének tárgyait, mint szellõ a leveleket: mindkét oldalukat láttatja, de maga a háttérben marad. Van ezeknek a kusza irkalapoknak valamilyen szívós bensõ tartóssága és tárgyiasan konkrét érdessége, fémes csillogása. Az írói ötlet nem válik mûformáló igénnyé, a mû elilleszkedik valamely növényien szenvtelen, informális szférában; a szereplõk egyszerre valóságosak és lebegõen valószerûtlenek, kicsinyek és véletlenszerûek -- és miniatûr-formájukban körvonalazottak, megigézõek, statikusan szilárdak és mégis fantomszerûen félelmetesek (gondoljunk például Mamovka zsarnoki, ellenszenves alakjára, vagy a készséges öreg szolgára, Gregorra). A külsõ mozgásokat mintegy légiesíti a belsõ szellemi minta erõssége, a szerelmi sorsesemények tarkabarka rajza aránytalan összefüggésû rendszerré teszi a kiegészítõ, egyébként elhivatottan komponált történet-modellt. Felületes és nem felületes olvasó számára egyaránt eldönthetetlen kérdés, vajon itt egy nagyregény kapott-e be egy kisregényt, vagy inkább a kisregény vette kölcsön a nagyregény nyelvét. A naplóforma itt nem megvesztegethetetlenül gondoskodik arról, hogy a mû egész terepe egy tõbõl faragottnak, sértetlen méltóságúnak és kerekdednek tûnjék. A mû azonban az idõben nyilván képes leválni önmagáról, képes berendezkedni önmagában; a szikrák is világítanak; a mezõ virágai is mindenfelé lehajolnak s mégis egyformán éri õket a napfény. És az is kétségtelen, hogy a könyv tetemes szöveggyarapításai ellenére végül összetett, sokrétûen egységes élményanyagot közvetít; hiszen kitérõi, számlafelsorolásai, bágyadt részletei is életszerû és robusztus akusztikával közölnek egy-egy apróságot, szokást, régiséget vagy szociográfiai, nyelvi vonatkozású adatot.
Závada konok hintamozdulatokkal, a tárgy fölött szûk körben lebegõ figyelemmel tereli ábrázolt anyagát. Figyelme fõleg az emberi állapotokra, a tárgyi világ adottságaira, a mûben megidézett századeleji szlovák falusi miliõ szokásrendjére irányul; tétovább igyekezettel fordul az emberi viszonyok, a dinamikusan zajló életfolyamatok felé. E mikroszkopikus tárgyiasságnak köszönhetõen a könyvben számtalan közvetlenül újat mondó koradat rögzõdik (például megismerjük a szárma-készítés módját vagy a Luca-nap szlovák legendáriumát). A regény szlovák helyi színezete, a szlovák kifejezések használata, a "csabai" szlovákság szokásrendjének bemutatása, mondanom sem kell, nem függ össze a könyv mûvészi minõségeivel. Az olvasó hajlandó hamar megszokni ezt az archaikus környezetrajzot, és az aprólékosan adagolt, saját tapasztalatból merítkezõ elemek mögött -- mûalkotásról lévén szó -- keresi azt a bensõ legendát, amirõl az író közölni kíván valamit. A kecsesen sokasodó, drámaiságot késleltetõ (sõt hátráltató) szociografikus szövegcsoportok között azonban olykor-olykor megjelenik egy-egy mélyebben gyökerezõ, általánosabb belátást hangoztató részlet, inkább bizonyos egységesen affektív töprengés, semmint a mû folyamatából következõ gondolat-szüredék. Osztatní Ondris és Jadviga viszonyát sokrétû türelemmel és méltányos elmélyedéssel teregeti elénk az író; maradéktalan szépségû fõleg Ondris rajongásainak, megalázásba torkolló lelkesültségeinek ismétlõdõ leírása: itt az alaphelyzet állandósága ellenére rendszerint újjáéled az olvasói érdeklõdés, s mivel a kibonyolítás a szöveg szaporodásával egyre késik, a rejtély a feszültség ébrentartásának legfontosabb indoka marad. Jadviga válasz-szövegeirõl általában úgy érezzük, mintha Ondris naplójának olvasása is fõképp e rejtély újra-átélésére irányulna s nem a végérvényes szembenézésre vagy emberi megnyilatkozásra. (Miso lapalji jegyzetei nemigen rajzolnak ki esztétikailag terebélyes személyiséget; a lap alján amolyan részleges figurális eredmény születik: a fõalakok vastag árnyékba borítják a két fiú alakját. Ezek a tojások már azelõtt megrepedtek, mielõtt lerakták volna õket.) A két fõalak környezetében mozgatott többi szereplõ közül Gregor, továbbá Mamovka, valamint Szilágyi fõhadnagy figurája tûnik kidolgozottnak; itt nem egyszerûen közömbös írói mellérendelésrõl van szó, hanem valódi, síkból elõdomborodó figurális felületekrõl. Noha a könyv napló-szerkezete itt is a rivaldaszerû, vertikálisan részletezett és titokban statikus ábrázolásra hajlik; s mivel a szereplõk nem a könyv közvetlen felületén, hanem a stilizált naplóírók egyedi szemléletében tükrözõdnek, mintegy vissza-visszahátrálnak egy bizonyos szoborszerû zugba, ahonnan persze akadálytalanul -- Ondris és Jadviga ítélete szerint -- elõléphetnek létüknek összes kalácsformájában. Az öreg Gregor amúgy eleven együttérzést kiváltó alakja mellett például igen plasztikus, térszerûen eleven, hallhatóan lélegzõ Szilágyi fõhadnagy alakja; Mamovka viszont, aki egyébként Jadviga elleni áskálódásaival, környezetének testi-lelki gyötrésével (gondoljunk a Zelenák-ügyre!) nagyon is reális félelmet ébreszt maga körül, esztétikailag láthatatlan marad a naplóírók nem külsõ világot, hanem belsõ sorsszerûséget megvilágítani igyekvõ szemléletében. Általában is úgy rémlik, a két fõszereplõ fõleg a saját érzelmi biotópjával szoros összefüggésben álló tapasztalatokat képes árnyalatosan megidézni; e páros viszony fölfejtésére irányuló szándék kissé háttérbe szorítja a harmadikakat, s az egyetlen Másikra összpontosuló figyelem túlzó élessége be-beárnyékolja a maradék világ amúgy nem jelentéktelen elemeit.
A könyv nyelvi anyagát is döntõen meghatározza a napló-szerkezet: a három (valójában négy) "jegyzõ" háromféle stiláris síkon közelítgeti a múltat (s zárkózik el a jövõ elõl). A szülõk naplóit át- meg átszövik a szlovák kifejezések; ezeket aztán Miso tolmácsolja az utókornak -- olykor csupán lefordítja magyarra, olykor kaján megjegyzésekkel kíséri, kétségbe vonja, kiegészíti õket. Osztatní Ondris stílusa egy könnyed mozdulattal naivvá mesterkedett, laza csavarmenetekre emlékeztetõ, nyelvtanilag billenékeny, alkalmasint szögletes, de meglehetõsen vegetábilis, vakon erjedõ, nem vékony szókészletû nyelv, amelynek itt-ott az emberi létezés komikus összefüggéseire is van tetemes szókatalógusa. Ez a ravasz érzékkel kiókumlált stiláris naivitás hellyel-közzel hallatlan intenzitást ér el, különösen a természeti képekkel kapcsolatba hozható tartalmú leírásokban. Ondris szófûzései, hasonlatai, képszerû fogalmazásmódja, csak kiskanállal adagolt fogalmi bölcsessége és bõséges nehézkedésû természetlátása a könyv figyelemreméltó teljesítménye. Merthogy Ondris például ilyen leírásokra képes: "A lebukó Nap, mint aki ölelésre készül, bíborszínû már, és önmaga háromszorosára dagadt. Megérinti a Földet, s most öl nyílik a befúródás helyén. Tekintetemet belemélyesztem az izzó nyiladékba, mely pirulást áraszt szét maga körül. A hatalmas nász itt, a világ legsimább síkján, egyetlen ráncocskát sem vetõ ágyán választ helyet ölelkezéséhez minden este" (49. o.); "Mert a csupasz szenvedély-idegek istrángján vagyok én odakötözve nõmhöz, s õ futtat maga körül" (74. o.); "Franci fölpattan, elkacagja magát, s beborozva, széles kedéllyel tárja ki karját, átölelve csapkodja a hátam, majd ugratva, szemével csippentve kezd korholni a lustaságomért..." (86. o.); "Néztem, ahogy belevájja-taszajgatja ásóját a földbe. Párzás az anyafölddel. Ölébe fát ültetni olyan, mint gyermeket nemzeni neki. S ha megered, már magától nõ ki. / Szerintem nyugtot kell hagyni minden új teremtménynek a maga természetével." (134. o.); "Nem lehetséges, hogy az, aki ágyról ágyra bolyong, s a bõr illatából, a fogak csattogásából, a húsok hullámverésébõl, tengerízébõl remél páros megváltást, egyszer csak combokat széttárva s betérdepelve közéjük -- megérzi, hogy imazsámoly az a nõ is? Hogy kéjvágyó húsból való oltártérdeplõk az asszonyok? Hogy a nõi test, ez a párás, hullámzóan eleven márvány kolostori kõpadlattá lesz, amelyre bûnbocsánatért könyörögni vetjük rá magunkat? Hogy a szenvedély új és új megtestesüléseibe mélyesztett vágyak, a belõlük kicsikart, szétszaggató beteljesülések mind a test áldozásai, fohászai a megváltásért?" (180. o.); "Egy eleven, magamozgó állat ez énbennem" -- ti. "lábom közt az az elevenség" (184. o.)
Látjuk, korántsem mondható, hogy itt pusztán egy író-akarnok parasztgazda esnék áldozatul a túl magasan vagy túl mélyen hordozott szó örvényeinek. Így, hibás fikcióival is robusztus, mélységek felé nyitott nyelv ez; csak éppen az irodalmias szóemelés gõze hiányzik belõle. De alapfelülete kemény, teherbíró, díszíthetõ is lehetne. Olyan talapzat, amelyrõl hiányzik a szobor.
A Jadviga-"beleírások" nyelvezete egy árnyalattal sutább, hûtöttebb, kevésbé rajongó és bolondított; tél-túl még kiábrándultnak is nevezhetném, egy olyan ember írásának, aki ráébredt, hogy élete értelmetlen (ez is a könyv erénye: a nyelvhasználat pontosan illeszkedik a lelki diszpozíciókhoz, s ugyanúgy tele van áttételekkel és termékeny tévesztésekkel, mint a szereplõk belsõ világa). Hanghordozásának dísztelensége, simasága, hûvös mérlegelései, fojtott csöndje, visszavonásainak szórendje plasztikusan eleveníti meg azt az embert, aki irgalmatlanul ragaszkodik személyes titkaihoz, azokból táplálkozik, s azokról való vélekedéseivel béleli szellemi kisvilágát. Befele gyûrõdõ beszéd ez; mint ahogy a figura is olyan kagylóhoz hasonlít, amelyik állandóan igazgyöngyére gondol. Itt nem a szóhasználat vagy a képgazdagság szembeszökõ, hanem a mondatszerkezetek szikársága, az épp csak legyintésre moccanó gesztus fáradt lemondása. Idézek néhány emlékezetes részletet: "Talán segített volna nekünk, ha olyan tájakra merészkedünk, melyekre Maga ifjan kezdett járni, amikor e lapokra írt, s én nem csak most vetõdnék titkai mezejére. Mert így találkoznunk s együtt laknunk e belsõ tájainkon nem sikerült soha." (59. o.); "Megnevezni nem tudom, csak az erejét sejtem annak az érzésnek, mely egyszerre áldás és átok, amely egymástól elválasztott szüleinkben vert gyökeret, majd Apácskának velem (s a bennem megtestesülõ Anyámmal) való, újból csak tiltott találkozásában folytatódott, végül pedig végzetesen körbenõtt bennünket is, Magát és engem, soha el nem eresztve, de örökre szét is választva minket" (60-61. o.); "Szükségem van valamire, amit sem a szerepeim nem írnak elõ, sem nem belülre fojtva történik meg csupán. Hanem mint, teszem föl, a kacagást élhetem át kedvemre, minden szégyen és gátolás nélkül." (104. o.); "Nem vette észre, hogy nap mint nap kell újra kivirágoztatnunk jóságunkat, szeretetünket és vágyunkat, mintha lelkünk is, testünk is akkor érintené elõször a másikét. Ahogy a Nap járja be mindig elejétõl a végéig a maga naponkénti misztériumát: Semmikor se kezdi délben, este lenyugszik mindig, és soha nem felejt el hetekig megvirradni..." (107. o.); a fentebb már idézett kukoricacsõ-részlet is a legszebb Jadviga-lapokhoz tartozik4.
Miso jegyzeteit kiegészítésnek, tájékoztató jegyzetnek, szerényebb figuratív igényû szöveg-együttesnek tekintem: ez a furcsa, akadékoskodó, tudálékos, nemzõje személyében is kételkedõ "kis törpe" (ahogy a könyv mondja) nem részesedhet abban, hogy teljes valójában odailleszkedjék a csoportképre: csak lábjegyzetei vannak, de "fejléce, kézirata, ujjgyakorlatai" nincsenek. Mindazonáltal megérdemli, hogy legalább egyszer rálapozzon olvasója a Luca napi kommentárjára, a 209. oldalon.
Összességében tehát elmondhatjuk: jelentékeny mû született itt: egy olyan író szólalt meg, aki hosszú ideig tudta méltányolni a hallgatás értékeit, a lassan fejlõdõ szerkezetek komoly ígéreteit és a hagyomány részben örökké kötelezõ nyelvi tömbjeit. A könyv nemcsak a klasszikus hagyomány irányába mutat, hanem bizonyára új hagyományok ösztönzõjévé válik majd, s szerzõjének is megadja azt a tudatot, hogy ezután saját ösvényeken léphet tovább. Csak amit gereblyével begyûjtött, villával szét ne szórja.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu