Závada Pál: Jadviga párnája
Ha kedvem volna egy tökéletesen ódivatú kérdést feltenni, akkor azt kérdezném: Szereti-e Jadviga a férjét, Ondrist vagy sem. Mert Ondris - úgy látszik - szereti õt. Vagy hogy is van ez? Závada Pál regényét olvasva minden bizonnyal ez a kérdés motoszkál a poétikai problémákat felfüggesztõ, az oldalakat mindössze izgatottan habzsoló olvasó fejében. Sok ilyen olvasója is lehet - legalábbis az elképesztõ eladási adatok szerint. Ez a könyv sikerkönyv. Hogy azzá lett, abban a példás kiadói munka is nagy szerepet játszott, de ez önmagában nyilván nem volna elég. Kell az alkalmas kézirat is.
(Rafinált régimódiság) Závada regénye valóban megajándékozza befogadóját azzal a kivételes olvasási lehetõséggel, amivel kortárs magas irodalom minálunk csak nagyon ritkán: engedi, hogy belefeledkezzen a regényvilágba, elmerüljön benne, s hogy kitöltse olvasói igényét az elõadott történet és a hozzá való viszonyulás: "ezzel az irodalom viszszatalált valamihez, amit elveszíteni vélt Á ahhoz a lehetõséghez, hogy mint olvasó foglya leszek, foglya lehetek egy mûnek" (Radnóti Sándor, Beszélõ, 1997. 8-9. 178.). Szokás mondani, hogy mindez a klasszikus irodalomra jellemzõ, és a modern e lehetõséget kikezdte, leépítette, szétrombolta, ám a modernség végóráiban (és azután) mégis visszatér, egyfajta rafinált egyszerûség látszatának jegyében. A Jadviga párnája rész-szövegei úgy olvastatják magukat a "hagyományos" elvárások alapján is, hogy a szövegek együttese mégis nyitva hagyja a kérdéseket, az egyes szövegek úgy értelmezik át egymást, hogy el is bizonytalanítja egyik a másikat, és végül mégsem kapunk magyarázatot arra, miért történt minden úgy, ahogyan történt.
Akkor hát itt van végre egy újabb fontos magyar regény, "amely egyszerre elégítheti ki a hagyományosabb nagyepikai történetmondás teljességigényének vonzásában élõ olvasókat, valamint a posztmodern elbeszélõi stratégiák híveit" - írta róla Margócsy István - egyszerre klasszikus családregény és vérbeli szövegregény, egyszerre jellemzi a "regényes cselekményesség" és az "elbeszélõi sokszólamúság, melynek révén az elbeszélés szinte [[macron]]természetes módon relativizálódik" (Margócsy István, Népszabadság, 1997. 9. 13. 29.). Ha a jelenkori világirodalom bizonyos mûveire tekintünk (mondjuk Gabriel García Márquez vagy Salman Rushdie vagy Umberto Eco regényeire) ez a kettõsség nem is olyan különleges sajátosság. Mintha csak nálunk lenne bevett dolog, hogy aki posztmodernt mond, az egyben nem mondhat például regényes cselekményességet vagy nagyepikai teljességet is. Pedig a posztmodern 80-as évektõl tõlünk nyugatra elterjedõ új értelmezése éppen a korábban (a francia új regény vagy a 60-as évek új amerikai prózája által) kiélezett ellentét feloldásáról beszél. A világ nyelvi, narratív leképezésének problematikusságát (ami kezdte megbénítani a regényírást) felváltani látszik az az igény, hogy megintcsak egyfajta kulturális, antropológiai, lélektani, sõt akár erkölcsi jelentõsége legyen annak, hogy történetekkel magyarázzuk a világot, és újra elõtérbe kerül az irodalomnak az a sajátossága, "hogy azok a szövegek, amelyeket a regény utánoz vagy rekonstruál, társadalmi, politikai, ideológiai, vallási és másfajta tartalmakkal telítõdött szövegek" (Bényei Tamással beszélget Takáts József, Jelenkor, 1996. 3. 234.). Így hát a posztmodern poétika és a posztmodern jelzõvel illethetõ kultúra jegyében történõ értelmezés nem csak mondjuk a Bevezetés a szépirodalomba esetében lehet termékeny, hanem akár az Emlékiratok könyve esetében is (erre tett kísérletet Szegedy-Maszák Mihály, Kortárs, 1988. 11.), termékeny lehet még akkor is, ha egyes posztmodern poétikai sajátosságok (például a talált kézirat, a kommentátor szövegválogató, több énformájú elbeszélés jelenléte, egy nem fikciós forma utánzása) megléte ellenére nem beszélhetünk Nádasnál a posztmodern világszemlélet egyértelmû jelenlétérõl (például mert nem hiányzik nála a tragikum, regénye határozott lélektani igénnyel ábrázol és azt állítja, hogy van történelem és van történetünk). Az elõbb említett poétikai sajátosságok és világszemlélet Závada regényére is jellemzõek. A Jadviga párnája megformálását (legalábbis végsõ formába öntését) valószínûleg az Emlékiratok könyve is ösztönözhette, anélkül, hogy annak utánzatáról beszélhetnénk. (Errõl késõbb.)
(Naplórend) A mû három szövegtestbõl áll össze, melyek egy nem fikciós formát követnek. Mindhárom szöveg naplófeljegyzéseket, tehát szabálytalan visszaemlékezéseket, leírásokat, kommentárokat, reflexiókat és önreflexiókat, elmélkedéseket, mindenféle feljegyzéseket tartalmaz. Az elsõ szövegegység egy Békés megyei szlovák nagygazda, Osztatní András (Ondris) naplója, aki 23 évesen, 1915. február 5-én, a nõsülése elõtti napon kezdi el feljegyzéseit, s rendszertelenül folytatja azokat nagyjából 1922-ig. András a regénybeli család utolsó elõtti generációja, apja, György még sikeresen gazdálkodó, tehetõs ember, András idejében tönkremegy a gazdaság, két fiával pedig kétszer is gyászos véget ér a család. A második szöveg Jadviga naplója, aki "beleír Ondris naplójába", pontosabban folytatja a naplót férje halála (1937. április) után. (Jadviga 50 éves ekkor.) Jadviga tulajdonképpen párbeszédet folytat halott társával, míg András egy általános, meghatározatlan instancia számára írt, igazából "csak" "Naplójának" rögzítve mindazt, amit szükségesnek látott. Jadviga nagyjából 1945 nyaráig (Márton fia haláláig) írja tovább a naplót.
E két szövegtest a fikció szerint egy "haloványlila vonalazású", "indigószín vászonkötésû" jegyzetkönyvben követte egymást (Ondris vette Bindernél "korona negyvenért"), mígnem 1954-ben a feleség is meghal, kisebbik fia, Misu - aki titokban korábban is olvasta - veszi kezelésbe a naplót, elõször csak a szlovák kifejezéseket kezdi lefordítani, majd nemcsak hogy egyre hosszabb jegyzetekkel látja el a szöveget, hanem (mivel a lapok kötése szétesik) õ az, aki elrendezi, sorba teszi az egyes szövegrészeket, mégpedig meglehetõsen önkényesen, hiszen megbontja a két szövegtest egységét, és hat szövegpárt képez belõlük, ahol is elõször mindig András hosszabb naplórészei, majd Jadviga - mintegy válaszképpen írt - rövidebb feljegyzései következnek.
A szülõk szlovák kifejezéseinek lefordítása Misu legfontosabb feladata, és egyben a szerkezet kialakulásának fikcióbeli indokát is ez adja meg. Misu szerepe aztán a közvetítés lesz a két napló között. Az õ szövege (a harmadik szöveg) kurzivált betûkkel szedett lapalji jegyzetekként indul már az elsõ oldalon, az utolsó közel 30 oldalon pedig már egyedül fut, a tartalomjegyzékben Sajátkezû hozzátoldások címmel jelezve. A könyv utolsó hat oldala üresen, de oldalszámozva áll, érzékeltetve, hogy addig tart a naplókönyv, ennyit írhatott volna még Misu, ha meg nem hal. (A szülõk naplóiba beékelõdnek más szövegek: gazdasági feljegyzések, Mamovka "leltárlapja", Jadviga levele, Winkler Franci levele, Ondris novellája, Márton "notesz lapjai".) A kisebbik fiú és egyben az utolsó Osztatní-sarj (Osztatní egyébként maga is utolsót jelent szlovákul) a szövegválogató és a kommentátor a fikció szerint, az õ kezében van tehát a napló sorsa, õ határozza meg a könyv szerkezetét, és azt is õ dönti el, hogy mit hagy ki, mit kommentál és hogyan. A legnagyobb szellemi teljesítményt hajtja végre: végül is õ szerkeszti meg a regényt. Ugyanakkor õ a legbutább, legszerencsétlenebb, legsilányabb tagja a családnak, ráadásul az is kiderül róla, hogy nem is Osztatní-fiú, hiszen András csak a névadó és nevelõ apja, a vér szerinti apa Winkler Franci, aki hosszú éveken át anyja szeretõje volt.
(Nádas-párhuzamok) A szerkezet, a cselekményvezetés, a motivikus munka és a problematika számos ponton az Emlékiratok könyvével mutat rokonságot. Ez a kapcsolódás lényegesnek tûnik, és korántsem felületes. Továbbgondolásról és egyes esetekben talán rájátszásról van szó, nem stílusimitációról. Sikeres és eredeti forma jön így létre, teljesen új szín és új hang, ami azonban érzésem szerint Nádas nagyregénye nélkül nem egészen így valósult volna meg, mint ahogy Nádas mûve sem lenne elképzelhetõ többek közt mondjuk Thomas Mann nélkül. Hogy mennyire tudatos ez a kapcsolódás Závada részérõl és mennyire nem, azt nem tudom. Mindenesetre számomra rendkívül érdekesnek tûnik az érintkezési pontok számbavétele.
1. Mindkét regény szövege a fikció szerint talált kéziratokra épül, melyeket egy, a történetben szereplõ figura állít össze (Krisztián - Misu), a szövegek egymást értelmezik és átértelmezik, az összeállító kommentál is, a szövegek ellentmondásosak, nem deríthetõ ki, pontosan mi az igazság.
2. Fölmerül, hogy a gyerekkorban és a származásban lehetne keresni a magyarázatot a történtekre s a hõsök életproblémájára, a szereplõk megismétlik a szülõk vétkeit, nem tudnak kitörni egy hanyatlástörténetbõl, végül kihal a családjuk is. Probléma az apaság kérdése, a nevelõapa nem az igazi, a fiú tehát nem az, akinek gondolja magát, ugyanakkor a képzelt és vágyott apja erkölcsi nullává válik (gyilkos illetve besúgó és áruló lesz).
3. Sajátos történetértelmezési lehetõségként jelenik meg egy-egy színházi elõadás (Fidelio, III. Richárd - Don Giovanni), illetve egy mitológiai történet és figura (Hermész). Az idegen nyelvi közeg megidézése (más-más módon) kitágítja a történet horizontját, a különösséget erõsíti.
4. A figurák szerelmi hármasokat alkotnak, a szerelmi vágy kiélése mint bûnös cselekedet válik hangsúlyossá, a szerelem beteljesületlen, ez a történet alapproblémája, a hõsök reménytelenül vágynak az elérhetetlenre - az azonos nemûek szerelme is árnyalja a képet, általánosítja, de nem oldja meg a kérdést (Melchior és a névtelen elbeszélõ - Jadviga és Irmus furcsa, életre szóló viszonya, Ondris és Franci gyerekkori homoerotikus barátsága).
Míg azonban Nádasnál a szerelmi háromszögek záródnak, Závadánál nyitva maradnak, nem szeretik "körbe" egymást egymásban a figurák. Ezáltal Závada regénye sokkal inkább két ember konkrét szerelmi kapcsolatára összpontosít, mintsem hogy sok és sokféle kapcsolaton keresztül beszéljen a szerelemrõl.
Nádasnál a szerelem és a politika világa azonos erõvel és egymást kiegészítve, gazdagon értelmezve jelenik meg, Závadánál a szerelem és a politika szétválik, és a politika világa inkább csak háttérfestõ elem, nem értelmezi a szerelmi történetet, ezért ilyen mennyiségben, ahogy a regényben szerepel (a szlovák nacionalista készülõdések az elsõ világháború alatt, a tanácsköztársaság, a második világháború, a Rákosi-korszak megjelenítése) fölöslegesnek tûnik. Mégpedig azért, mert nem tesz hozzá lényegileg a szerelmi történethez. Elméletileg ugyanez a Jadviga-Ondris történet elképzelhetõ lenne egészen más történelmi körülmények között is.
A gyerekkori és a felnõttkori események Nádasnál egyenrangúak, Závadánál nem, a gyerekkor csak néhány - egyébként erõteljes - jelenetben villan fel, így a nevelõdésnél itt nagyobb szerepet játszik a szerelmi gyötrelmek magyarázatakor maga a származás tisztázása, a vérfertõzés alapos gyanúja, ami a fikció sugallatai szerint nem maradhat következmények nélkül. (Az alapos gyanú tudniillik az, hogy Jadviga saját tényleges apjába volt szerelmes, mikor gyámjába, Osztatní Györgybe szerelmes volt, majd saját öccséhez ment hozzá, mikor Osztatní András elvette.)
Egyébként mindkét regényben a kommentátor saját szövegével van leginkább baj. Nádasnál a Krisztián-fejezet nyelvileg nem különül el eléggé. Závadánál meg túlzottan is elkülönül a Misu-fejezet: míg a szülõk hol finoman kimunkált, hol cirkalmasan felstilizált szecessziós nyelvet használnak, Ondris vadabbat, Jadviga kimódoltabbat, addig Misu szövege inkább szerencsétlenül mint sikeresen rontott mai köznyelven íródott, paródia-szerû, mintha Parti Nagy Lajos írta volna. Túl sok ez a stílus-ellenpontozás, lerontja a regénykompozíció méltóságteljes emelkedettségét. Kevesebb több lett volna. A "macisajt" mint végszó jól jellemezheti ugyan a családtörténet végét, jól mutathatja a hanyatlást, a mélypontot, de árt a regényszöveg egészének. A záró Misu-fejezettel többé már nem a romlásról beszél az addig finoman felépített, következetes stílusimitációt megvalósító regénytest, hanem maga is szó szerint leromlik. A regényvég már nem távolságot tartva beszél a leépülésrõl, mint az addigi szövegegyüttes, hanem maga épül le.
(Szerelmi szenvedéstörténet) Nevezhetnénk, és nevezték is már ezt a regényt családregénynek, napló-regénynek, XX. századi történelmi regénynek, sõt egy sajátos magyarországi szlovák regénynek is, ha azonban egyetlen meghatározással kellene illetni, mégis azt mondhatnánk, ez a mû mindenekelõtt szerelmi regény. Osztatní András és Palkovits Mária Jadviga szerelmi történetén keresztül bontakozik ki ugyanis minden egyéb szál, az õ kapcsolatuk, gyötrelmes házasságuk áll a történet középpontjában. Ez a történet a szenvedélyrõl, a végzetrõl, a kielégülés utáni vágyról és a beteljesülés lehetetlenségérõl szól. De olyan erõvel, rafináltsággal, megjelenítõ képességgel, lelki nyitottsággal és érzékenységgel, mint kevés mû a magyar irodalomban.
A házasság gyötrelmeirõl, a férfi-nõ kapcsolatról a nõ szemével nézve minden bizonnyal Németh László tudott ez idáig a legtöbbet leírni. A szerelem elmúlásának, a megítélhetetlenül elsuhanó párkapcsolatok visszaidézésének öregkori rezignációjáról valószínûleg Déry Tibor. A teljesség vágyáról és keresésérõl mint önismereti tárgyról, az egészrõl való erotikus tudásról, a szerelem oszthatatlanságának eszméjérõl Nádas Péter. A szerelmi nyelvek sokféleségérõl, pikáns és játékos lehetõségeirõl, a bújtatás és kifordítás eszközérõl mint egy lehetséges hiteles megszólalási módról Esterházy Péter. Az erotika misztikus voltáról, a pokoli kín és az égi gyönyör kettõsségérõl Pályi András. Závada a szerelemrõl való epikus gondolkodásban leginkább Nádast követi és folytatja, miközben Németh Lászlót is gyakorta eszünkbe juttatja.
Závada mindenekelõtt abban eredeti, ahogyan itt a szerelmi problematika egy házasság keretében úgy fogalmazódik meg (nem véletlen, hogy éppen a Bovaryné és az Anna Karenina idézõdnek meg hangsúlyosan a regényszövegben), hogy mégsem a házasság intézménye a kérdéses, az nem érdekes, a házasság csak keret két gyötrõdõ ember párhuzamos életproblémájának feltárásához - ez a feltárás pedig a két fél naplószövegének egymásra vetítésével valósul meg: egyszerre látunk tehát a férfi és a nõ szemével (sõt egy harmadik megfigyelõ szemével is). Kérdés, tud-e együtt élni, tudja-e egymást szeretni és kielégíteni ez a két ember, ha már egyszer egymás nélkül - úgy tûnik - nem tudnak meglenni. Hiszen szükségük van (volna) egymásra, azt gondolják, akár megoldható is lenne az, amit szeretnének. De hogy mit szeretnének igazából, ez nem mindig világos. Mindkettõ szenved. Mindkettõ kiutat és magyarázatot keres. Mindkettõ képtelen a másikhoz, a másikig eljuttatni a jelzéseit, amikbõl az megérthetné õt. Az egymásnak szánt szavakat nem egymásnak mondják el, azokat csak a napló lapjai õrzik. Mondataik nem jókor fogalmazódtak meg és nem jó helyre kerültek. A kései közvetítõ - korcs Hermészként - hiába rakosgatja a lapokat. Nem tud jóvátenni semmit. Még megérteni sem tud semmit. Vagy nem is lehet megérteni egyik felet sem? A vak végzet munkál itt? Nincs kiút és nincs magyarázat sem a szülõk dilemmájára, melyet az utókorra hagytak?
"A két szöveg: két szenvedõ, nagyon nem vétlen, mégis autonóm, tehát emberi lény és természet szeretet/taszítás ritmikájának nyelvileg is elkülönülõ, igazságkeresõ mozgása, bármiféle bizonyosság megnyugtató reménye és hazugsága nélkül" - írta Balassa Péter e tragikus szerelmi történetet jellemezve (Élet és Irodalom, 1997. 6. 20. 15.). Nagyszabású szenvedélyek és nagyszabású kínlódások, harcok és elszakadások története ez. A fõ kérdés a naplóírók számára: miért nem tudott mûködni ez a páros szenvedély, habár el soha nem múlott. Ondris fõleg a másikban és a mostoha gondviselésben keresi a magyarázatot, nem minden ok nélkül. Jadviga értelmezése árnyaltabb, õ magát is gyakran hibáztatja, nem minden ok nélkül. Mégsem mondhatjuk, hogy akkor tehát õ a bûnös. Winkler Franci levelében, melyet Jadviga idéz naplójában, azt írja szeretõjérõl, hogy az "Egy nõi szörnyeteg" (309). Jadviga nyilván ösztönösen áthuzigálta ezt a részt, de Misu kisilabizálja és jegyzeteli. Ez az egyetlen eset a regényben, mikor a napló eredeti szövegének megváltoztatása a szemünk elé kerül. Azt gondolhatnánk, hogy az elfedni akart kijelentés közelebb visz a magyarázathoz, de nem. Francinak itt nemigen van igaza. Jadviga jelleme és motivációi sokkal összetettebbek, mintsem e kijelentéssel elintézhetõ volna viselkedésének magyarázata.
Az alapos lélektani ábrázolás csak nehezíti e kínlódásokkal teli párkapcsolat okainak feltárását. Mivel itt csak a szereplõk szólalnak meg, minden leírt szó megkérdõjelezhetõ. Mégis idemásolom Jadviga néhány sorát, melyekben fikcióbeli lehetõségeihez képest igyekezett kimerítõ összefoglalást adni: "Mint magamba fojtott érzéseimnek is örök viselõje talán csupa olyan okból nem fogadtam el mindenestül Magát, drága Ondris, amikben ártatlan volt. Noha eleinte bíztam házasságunkban, a Maga lényébõl mégis hiányoltam az Apácskáét, Francit pedig nemhogy feledni nem bírtam, vonzása csak még tovább erõsödött. Hiába vetettem meg a lábam a legeltökéltebb elszánással, hisz tudtam, hogy bûnbe visz, ha hagyom, s hiába láttam és kifogásoltam e férfi hibáit (olykor hitványságait), mindig legyõzött engem ez az éles, heves érzés. Á Nõhöz talán nem is illik, mégis az egyéb parancsoknak engedelmeskedni képtelen testek vágyait kell okolnom ezért legfõként, miknek pedig talán csak az öregedés az ellenszere. Negyvenkilenc esztendõs vagyok" (241-242). Ennél árnyaltabban talán nem is fogalmazhatna szereplõ ebben a regényben. Kérdés persze, nem hallgat-e el semmit, és mindenben igazat állít-e. Hogy azért bizonytalanodjunk el egy kicsit, Misu lábjegyzeteli ezt a részt is, imígyen: "Pedig 37 március elsején az 50-et már betöltötte". És valóban, hiszen 1887. március 1-jén született, és ez a feljegyzése 1937. augusztus 26-ról való. Kicsike nõi öncsalás ez, de ha ez megesett, vajon nincsenek-e nagyobbak, sugallja ez a lábjegyzet is. Mindenesetre látható, hogy a két hõs szerelmi harcának lélektani alapozása igencsak körültekintõ munka, a naplóírók szövegeinek egymásra vetítése pedig a regény folyamatos feszültségforrása. Ennek az intenzív nyelvi- és lelki játéknak a kulcsmotívuma a párna motívuma.
(A párna) A párna nemcsak a regény mintegy harminc fontos szöveghelyén elõforduló központi motívum, amely az egyes cselekményelemek összefüggéseire is ráirányítja a figyelmet, hanem - amint azt Balassa Péter említett kritikájában felvetette - a párna a mû egyik megalkotó metaforája is. A regénycím ritka intenzitással sûríti magába a történet lényegét, azáltal, hogy a párna kifejezés olyan jelentésköröket ölel fel, amelyekbõl szinte a történet minden irányába elágazások mutatnak.
Jadvigának valóban van egy párnája, amely gyerekkorából haláláig vele van, egy éves, mikor anyja, Ponyiczky Mária meghal, a párnát anyja hímezte, ez köti mindössze hozzá. Gyámját és feltételezhetõen valódi apját, Osztatní Györgyöt azért is szereti szerelemmel az árva lány (akinek névadó apja is meghalt), hogy ezáltal anyját is visszakaphassa: "nélkülözött Anyácskámra úgy találjak rá, hogy szinte már én lehessek õ is" (63). A gimnáziumban Irmussal, barátnõjével osztatlan vagyonközösséget valósítanak meg, ami az ágy- és alsónemûre is kiterjed, de késõbb ezt visszavonják, mert Jadviga ragaszkodott a párnájához, az egyetlen biztos dologhoz az életében. Még akkor is vele van ez a párna, mikor Francival szeretkezik. Mikor már kín számára a Francival való kapcsolat is, százszor visszavágyik Ondrishoz, aki "nyugtot-biztonságot, lehiggadást ígérõ", azért is nevezi szlovákul "Vankúsik moj"-nak - Misu: "Párnácskám! (kisvánkoskám)" (252). Ondris halála után pedig a legtöbbet írja oda a naplóba, amit kívánhat: "Hogy amint Magához szólok, az soha többé pofon ne üsse már, hanem szegény feje, gyötört arca alá legyen jó, lágy szavakkal teli vánkos. Noha tudom, hogy így õszintétlenség is fenyegeti szavaimat" (306). Mikor Ondris haldoklik, Jadviga párnája van a feje alatt, ezt mondja is neki a felesége, ekkor hangzanak el Ondris utolsó szavai, szlovákul, Misu fordításában: "Haza értem. Istenem! Végre (végül) itthon vagyok veled. Jadviga kedvesem!" (392). Késõbb Jadviga is ezen a párnán fekve hal meg. Aztán meg Misu alszik rajta. Jadviga a naplókönyvet a párnája alatt tartja, úgy is hal meg, a naplóval a feje alatt. A párna tehát megtartó, végsõ menedék, magának a naplónak - és így ennek a regénynek is - ez ad biztonságot.
A párna fogalma akkor is rendre elõkerül, amikor a másiktól való elkülönülés a cél, amikor Jadviga veszélyeztetve érzi saját lényét attól, ha közeledik hozzá Ondris. A hímzett párna csak Jadvigáé. Ondrisnak van másik párnája, amint azt felesége többször tudatosítja benne. Ritka öröm számára, ha úgy alszanak el, hogy feje Jadviga párnáján lehet. "Az a másik a maga párnája" (112), küldi el a nõ, "ha az ágy közös is, egymás párnáján csak vendégek lehetünk" (150). Ezért aztán, mikor Jadviga hetekre otthon hagyja férjét, az leroskad neje vánkosát ölelni, szagolni. Ondris feljegyzi azt a magyarázat nélkül maradó esetet, mikor egyszer Jadviga álmában éjszaka meztelenül ráfeküdt az õ testére. A férfi magáévá szeretné tenni az asszonyt, de az nem ébred fel: "puha vánkosa lehettem csak, nem az ölelõje" - írja errõl (119).
S itt jutunk el a párna metaforikus jelentéséhez. A párna fogalma végsõ soron a szeretett nõre, a nõi testre, a combok közt feltáruló "páros megváltásra" vonatkoztatható. Imazsámolyhoz hasonlítja egyik naplóbejegyzésében Ondris a nõt (ez egyszer évek múlva újra eszébe jut, mikor a templomba beszökik részegen éjjel, hogy ott valóban imádkozni próbáljon, de hiába), s azzal gyötri magát: "Lehet-e remélni a kint és a bent, az érzéki vágy és az irgalom, a férfi és a nõ eggyé olvadását a vezeklés párnáján, a megváltó szerelem imazsámolyán?" (180).
Jadviga párnája egy életen át páros magányt biztosít e regény hõseinek. Mintha Pilinszky János Életfogytiglan címû versének regényesített változatát valósította volna meg Závada. Nem is lehetne annál rövidebben és annál lényegretörõbben összefoglalni e 438 + 6 oldalas mû témáját, mint Pilinszky eme címében is tökéletesen ideillõ versének teljes szövegével, ami így szól: "Az ágy közös. / A párna nem".
És hogy szereti-e tehát ez a különös, furcsa, szerencsétlen és büszke asszony szeretetre és szánalomra méltó, jobb sorsra érdemes, ám a sorsán változtatni egyre képtelenebb párját? A magam részérõl döntöttem: Emberek, Jadviga mégis szereti Ondrist!
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu