SZITÁS ERZSÉBET

Hermann Broch és az alkotó eklekticizmus reprezentálhatósága

A sokféleség erénye és látszata

Megszakadó, félbemaradt mondatok, hosszú, sokszorosan összetett szószerkezetek, túlbonyolított gondolatsorok és elhallgatott konklúziók - valamennyi megtalálható e század közepének narratív szövegeiben. Jellemzi ez Közép-Európát, a kultúrkört és civilizációt, az emlékek, mítoszok és reflexiók sokfélesége által mûvekké szervezõdött egységet, melynek történései és specifikumai sajátos "amalgámot képezve az élettel" (Doderer) az elbeszélhetõség különbözõ formáiba integrálódnak. A folytonosság mélyrõl eredõ igénye másutt reprodukálhatatlan egyedi jelleggel tölti meg a korszak valamennyi fontosabb írását.

Valószínûleg Hermann Broch volt az a szerzõ, aki a mûfaji határok átírásában és egymásba játszatásában a legmesszebbre ment. Egyedülálló és nem könnyen érthetõ írásmûvészete mégis egy egész kultúrkör (az õ szavával) értékvesztett jelenvalóságának kulcsa. Teóriákat állít fel, melyekhez fogalmakat alkot. Értékvesztésrõl beszél, de nem engedi, hogy a kultúrkritika önámító passzivitásának uralma alá kerüljenek gondolatai. Életérzéseket analizál; kétségeit az alkotás lehetõségeként, annak progresszív jellegét hangsúlyozva reprezentálja. A hajdan volt birodalom kultúrtörténeti hagyományait szem elõtt tartva tekinti szellemi örökségének az "alkotó eklekticizmust", melyet a korszerûség egyetlen formájaként értelmez.

Hannah Arendt, aki Hermann Broch írásainak igazán hivatott értelmezõje, a Broch-szövegek háromrétegûségét hangsúlyozza egy tanulmányában.1 Az arendti fogalmak (a Noch-nicht, a Nicht-mehr és a Doch-schon) segítségével próbáljuk a narráció ezen hagyományának mondatait értelmezni. Nem teljes életmûveket, még csak nem is teljes mûalkotásokat vizsgálunk. Leginkább, Gianni Vattimo kifejezésével élve, a halandóság gyakorlása lesz az a folyamat, melyet megpróbálunk körüljárni a szövegolvasatokon keresztül.

A modern regények egy részét e században egyfajta polihisztorikus-pszeudomitikus sajátosság jellemzi, melyet a temporalitás legitimál. Arendt idézett tanulmányának összetett fogalmai a három idõsík karakterisztikus jegyeit ragadják meg a múlt Nicht-mehr ('már-nem'), a jövõ Noch-nicht ('még-nem') és a jelen Doch-schon ('mégis'; 'csak azért-is') jellegén keresztül. Ez a terminológia mozgásban tarthatja a narráció itt vizsgálat alá kerülõ tradíciójának értelmezését.

A kulturális egység, melyet a közép-európai civilizáció jelent, határainak folytonos átírásával szembesül. Ennek egyik reprezentációja lesz a mûalkotások heterogén nyelve, mely a róluk szóló beszéd módozatait is meghatározza. A fogalom, melyen keresztül érzékelhetõvé válik az állandó dialogicitás és mozgásban lét: a reflexió türelme.2 Ez annyit jelent, hogy egy adott mûalkotás nyelve megõrzi kapcsolatát a saját zárt diskurzusán kívül esõ térrel, így tudatosítja a tapasztalati jelenségeket. Benne foglaltatik tehát mindaz, ami a fikció és a tiszta reflexió kényes határvonalainak átírását engedélyezheti. Míg az egyik a rendelkezésére álló képeket vagy a már meglévõ jelentésükben, vagy azt alapul véve használja, a másik állandó jelleggel visszavezeti (vagy legalábbis a közelébe juttatja) õket egy zárt diskurzus terébe. Mozgását tehát valamiképp explikálnia kell. A reflexió türelme épp ezért vitathatatlan egységet képez a nyelvvel, melynek segítségével mozgásba lendül. Ehhez azonban idõ kell. A Nicht-mehr feletti rezignáció nem elegendõ. A Doch-schon által követelt cselekvés szükségessége legitimálja a Noch-nicht-en keresztülvezetõ utat. A legitimitás-legalitás problémája az egész régió alkotásrendjét átszövi, hátterében pedig állandó jelleggel ott találjuk a tradíció szerteágazó jelen idejét.

"A hagyomány valójában mindig magának a szabadságnak és a történelemnek a mozzanata" - írja Gadamer. A kettõ között húzódó feszültségtérben ott lebeg a fokozott érzékenység minden iránt, ami más (más, mint a rend, a törvény, a szokás). Lényegében ebben ragadható meg a közép-európai narráció fõ specifikuma. Václav Belohradsky fejti ki részletesen a régió egész gondolkodásmódjának jellegzetesen "az egyenruhákra és a tisztviselõk illetékességére épülõ rend szétesése körül"3 kialakult lehetõségeit.

Az Anschluss évében tûnik el végérvényesen az egységében elgondolt Közép-Európa, a civilizáció, melynek kulturális és társadalmi bázisát a Bildungsbürgertum biztosította. A mûvelt és gazdaságilag is stabil polgárság megszûnte egyben valamiféle osztrák-zsidó szimbiózis teljes felszámolódását is jelentette, mely a Broch-szövegek hátterében is állandóan jelen van. "Aus dem Judentum kommt man nicht heraus" ('zsidó mivoltunktól nem szabadulhatunk') - írja Hannah Arendt Rahel Varnhagenrõl szóló könyve záró fejezetének címében. Ennél lényegretörõbb és mélyen identikus összegzését nehezen lehetne fellelni annak az életérzésnek, amely Brochot éppúgy determinálja, mint Arendtet.4

A század teremtõ és alkotó kultúrájának egyik lényeges komponense volt sokszínû, soknyelvû és sokvallású társadalma: a magyar - német - szláv - örmény és persze: katolikus - zsidó - protestáns - ortodox Közép-Európa. Mit is jelent hát a teremtõ kultúra ebben a kontextusban? Mindenekelõtt a már meglévõ feltételekhez való viszonyulás képességét, az egészhez, a rendhez, a tradíciók szerteágazó formáinak összességéhez. A kulturális fejlõdés letéteményese lesz az alkalmazkodás a mítosz és ideológia által - mint azt Claudio Magris a Dunában nevezi - "nemzetek fölötti koiné szimbólumává tett"5 birodalomban. Megjelenik ez a narráció különbözõ formáiban, melyekben az elbeszélõ mint eszme (Erz"hler als Idee) a két tag felcserélésével is értelmes egységet képez: az eszme mint elbeszélõ (Idee als Erzohler6) formájában. Azt az inkább virtuális közösséget, melyet egyetlen eszme képes összekötni, a középszerûség és a "zárvány-élet" (Patoka) kínálta lehetõségekkel szembeni harc jellemzi. A teremtõ kultúra erõvonalai között, a létrehozás Doch-schon karaktere miatt vállalják az érthetõség határainak megközelítését: "az elbeszélés nehézségeit" (Ottlik), az "élet amplitúdójában"7 (Patoka) feltáruló veszélyt.

A Habsburg Birodalom eszméje, mely a pszeudomitikus elbeszélés alapját képezi, valós közösségre épülve teljesedett ki. Az így kialakult eszmék személyesebbek voltak, mint a törvények, melyek határokat húztak és személytelenségük következtében csupán legalizálni tudták a rendet, az elidegenedés folyamatát azonban már nem tudták feltartóztatni. Belohradsky az egész kultúrkör mûködési stratégiáját a legalitás-legitimitás dichotómiájában látja. A két fogalom alapvetõ különbsége abban rejlik, hogy míg a legalitás egy személytelenségre épített rendszert és apparátust mûködtet, a legitimitás megõrzi individuális vonásait. A felcserélhetetlenség ezen alapoknál keresendõ, hisz az eszmék forrása nem az államapparátusban, hanem a társadalom gyökereiben, annak élõ hagyományaiban rejlik. A belsõ ellentmondások fluktuálása hozza felszínre az individuum és ráció viszonyát oly módon, hogy az a mûvészetben állandó konfliktushelyzetként valósul meg. Ez adja Broch, Musil, Doderer vagy Ottlik írásainak is legfõbb témáját, s egyben biztosítja olvasatuk aktualitását.

A komparatív értelmezési stratégia felvetése, épp egy ilyen sokrétû (lehetséges) közép-európai regényláncolat értelmezése során, elengedhetetlen. Kétségtelen, hogy a felemás osztrák-magyar világ szarkasztikus kritikáját Kákánia birodalma tükrözi leginkább. Robert Musil ezért sem hagyható figyelmen kívül, de azért sem, mert egész életmûve annak a világnak a szövegbe integrálása, melyet a metszõ és kiélezett irónia döntõen meghatároz. Három kötetbõl álló nagyregénye megkerülhetetlen része ennek a tradíciónak. A tulajdonságok nélküli ember a polihisztorikus regény megvalósulásának markáns példája, mely talán a legátfogóbb képét nyújtja a birodalom ambivalenciájának. A polihisztorikus regény átalakulását azonban a nála hat esztendõvel fiatalabb Hermann Broch szinte követõk nélküli, jelentõs írásmûvészetén keresztül követhetjük nyomon. Maga a polihisztorikus regény teóriája is Broch nevéhez fûzõdik,8 melyet leghívebben Die Schlafwandler ('Alvajárók') címû 1932-es regénytrilógiájában alkalmaz. A polihisztorikus jelzõ eleve két értelmet rejt magában: egyrészt utal az író-polihisztorra, illetve magára a soktörténetûségre. E regényforma reflektál többek között a húszas, harmincas évek megváltozott polgárságának újratájékozódási igényére. A szereplõk jobbára általános, példaszerû karakterek; a tartalom szükségszerû etikai mondanivalót hordoz; maga a mûfaj elõzmények nélküli, épp ezért hagyományosan nem kategorizálható a státusza. Általános teoretikus sajátosságai nehezen ragadhatók meg. Ebben a bizonytalanságban azonban benne találhatók azok a tulajdonságok, melyek lehetõvé teszik, hogy hídként átvezessenek a polihisztorikus regénytõl a pszeudomitikus írásokhoz. A pszeudomitikus jelleg reprezentációját szintén Hermann Brochnál találjuk meg. A hosszú ideig alakított és többször átdolgozott Vergilius halála címû, elsõként 1945-ben megjelent regényét tekintjük e szempontból példaértékûnek. Magáról a mûrõl kiindulópontként fontos megjegyezni, hogy benne a súlypont a polihisztorikus regényt jellemzõ valóság-reflexív jellegrõl egy sokkal inkább fiktív-reflexív irányba helyezõdik át. Konstrukciójában, illetve ábrázolásmódjában másféle totalitás-igénnyel lép fel, mint a polihisztorikus regények bármelyike. Az idõkezelés problematikája is ezzel összefüggésben jelenik meg. Broch itt mindössze tizennyolc órányi idõbe sûríti mondandóját olyan filozófiai, etikai és esztétikai, valamint metafizikai kérdésekrõl, melyek idõben a legkevésbé sem határolhatók. Ez a regénytípus tehát felszabadul a cselekmény kötelezõ és mindent uralma alatt tartó jelentõségétõl (természetesen idetartozik még számos, ebben a kultúrkörben gyökerezõ mû, a magyar irodalomból leginkább talán Ottlik Géza Iskola a határonja). Alapját a nyelv teremti meg, mely minden mûhöz külön értelmezõi stratégiát rendel. Egyedi, az egyes mûveket jellemzõ metaforikussága miatt nem tipizálható. Alapkarakterének közös eredõjét feltételezhetjük a legalizált világ Doch-schon-ként megnyilvánuló felszólításában. A metaforikus nyelv védelme a reflexió türelme által teljesedhet ki, egy a tradíció állandó jelenléte által határolt diskurzusban.

Az osztrák és a magyar hagyomány legitim közös szálai teszik lehetõvé Broch és Ottlik egyazon kultúrkör örököseiként való vizsgálatát. Innen szemlélve lesz helytálló a kijelentés, mely szerint írásaikban hasonló gyökerekhez vezethetõ vissza a számvetés igénye azzal, hogy tökéletes rendben lehetetlen élni. Broch, a Vergilius halálában mondja, hogy "nem, semmilyen földi eszköz nem elégséges, hogy megoldja az örök feladatot, fölfedje és hirdesse a rendet".9 Ugyanígy valamiféle földöntúli felé irányítja a válasz keresõit Ottlik Géza az Iskola a határonban: "A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, idõn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol."10 Az ottliki mondat személyessége tartalmazza a passzív egzisztálás ellenében születõ megoldás lehetõségeit. Az út keresésének sokféleségét bonthatjuk ki az elszakadásból. A Próza címû kötet elején ki is mondja: "Sok minden félbeszakad, elakad, abbamarad. (Á) Úgy látszik a világ ilyen szakadásos. Ezeket a szakadásokat a lelkünk nem veszi szívesen, nem is mindig tudja követni, elfogadni, magáévá tenni: folytonosságot kíván."11

A folytatás igénye benne rejlik a közép-európai regényekben. Addig a pontig jutnak el, ahol még minden megeshet. Ez a belülrõl eredõ befejezetlenségi kényszer lehetõséget biztosít részleges lezárásokra. Akár egy takarékosan végigszívott cigaretta metaforájában kiteljesedõ határérzés, mint Ottliknál, vagy egy körülményeskedõ k. und k. hivatalnok túlbonyolított boldogság-definíciójában Doderer A Strudlhof-lépcsõjében. Broch nem elégszik meg a metaforikus nyelv így felfogott védõpajzs-jellegével. A menekülésnek ebben a formájában is továbbmegy, a folytatás lehetõségeit a nyelven túl keresi. Nem véletlen, hogy a tudományos, költõi vagy filozofikus nyelvet választja metaforáinak hosszúra nyújtott füzéréhez.

Korszak-érzet és eszmékbõl születõ történetek

A század történetében bekövetkezett korszakváltások a narratív szövegek lehetõségeit is átírták. A krízistudat és kritikai készenlét fogalmai mentén létrejövõ alkotások határozzák meg az egész régió irodalmát. A harmincas években kiteljesedõ modern regényekrõl általában elmondható, hogy: "az individuum termi, a magányosságába zárt individuum, amely igazán fontos ügyeiben már képtelen példaszerû megnyilvánulásra, maga tanácstalan, és adni sem tud semmiféle tanácsot. Regényt írni annyi, mint a végsõkig hajszolni a végtelenséget az emberi lét ábrázolásában ."12 (kiem. tõlem, Sz. E.). Walter Benjamin mindezt Döblin Berlin, Alexanderplatz címû regénye kapcsán fejti ki. Claudio Magris hasonló megfontolások alapján Döblin mellett Brochot említi mint olyan írót, aki írásaiban elfogadja a "szubjektum individuális törékenységét és bizonytalanságát".13 Ugyanakkor Broch magának a szubjektumnak a likvidálását nem tekinti magától értetõdõ folyamatnak vagy felszabadító jellegû tevékenységnek. Ennek igazolása az a tudatos és feszes nyelv, mely a Vergilius halálát is strukturálja. Hogy mennyire nem lehet felszabadításról beszélni, mutatja az a tény is, hogy a modern regény már vázolt polihisztorikus, illetõleg pszeudomitikus hagyományának szövegei az olvasó komoly együttmûködése által válnak hatékonnyá. Minden egyes mû külön értelmezõi stratégiát követel. Broch szépirodalmi írásaihoz az állandó mûfaji határsértést is vállalva, esszéiben, illetve nyíltan vállalt filozofikus szövegeiben adja meg a kulcsot. Az igazi mûvész korszak-érzetérõl beszél, mely olyan belsõ látásmódot biztosít számára, hogy általa képes a kor minden rezzenésének feltérképezésére. Ez teszi lehetõvé az újdonságok integrálását egy-egy mûalkotásba. A kihívások diktálta megfelelés kényszere szüntelen erõkifejtést igényel. Hannah Arendt meggyõzõdéssel vallotta Brochról, hogy akarata ellenére vált költõvé, alkotóvá. Ha a Doch-schon oldaláról gondoljuk végig ezt a kijelentést, mely erõvonalait temporalitásával együtt tartalmazza, úgy érthetõvé lesz az állandó jelen újabb tagolása: az alkotás, megismerés és cselekvés egységeire. Ez a fajta készenléti állapot képes különbözõ formákat öltve kijátszani azt a folyamatot, melyet Vattimo a mûvészet halálaként14 jellemez. Ennek három aspektusa lesz a halál mint utópia, giccs és hallgatás. A halál utópisztikus karakterét a narráció ezen pszeudomitikus vonulata nem tárgyalja, viszonyait egyértelmûen a fikció és reflexió találkozási pontjaihoz utalja. A giccs és irodalom összeegyeztethetetlensége Broch írásaiban szüntelenül megmutatkozik, szoros összefüggésben a "Zerfall der Werte" ('értékvesztés') fogalmával. Ezt a neologizmust, a Die Schlafwandler-trilógia harmadik részébe iktatott esszé címében alkalmazza elsõ ízben. Az egész kultúrkört hosszú idõre befolyásoló életérzést is ez a fogalom példázza legmarkánsabban. Késõbb, a James Joyce-esszében (1936) tovább árnyalja a fogalom jelentését az igazán jelentõs mûalkotások születésében betöltött szerepét vizsgálva. Az értékvesztés fogalma elõre- és visszatekintõ mozgása által újabb jelentéstartománnyal bõvül: valósággal involválja a Nicht-mehr lemondó hangját, ugyanakkor teret biztosít egy bizakodóbb Noch-nicht jellegû szólamnak. Maga a korszak-érzet orientálja az értékvesztés minden megnyilvánulását. A Joyce-esszében jegyzi le azt is, hogy "a bekövetkezõ értékromlás pillanatában viszont épp ez az egység törik darabokra, s minél tovább folytatódik ez az értékhasadás, tehát minél zavarosabb lesz a világ erõ eloszlása, annál nagyobb mûvészi erõfeszítés szükséges az erõk összegyûjtéséhez, a mû létrehozásához."15 A probléma élénkebb megvilágításához egy Broch számára is igen fontos szövegen keresztül juthatunk el. Hugo von Hofmannstahl írása az Ein Brief (1902) fiktív, Erzsébet-kori levél. Lord Chandos, egy fiatal vidéki nemes, atyai barátjának, a tekintélyes államférfinak és filozófusnak, Francis Baconnek számol be arról, miért nem foglalja többé írásba gondolatait, s mi az oka annak, hogy felhagyott irodalmi tevékenységével. A kulcsmondat, mely a nyelvvel vívott küzdelem egyik lényeges momentumát világítja meg, így hangzik: "Es zerfiel mir alles in Teile, die Teile wieder in Teile, und nichts mehr liess sich mit einem Begriff umspannen."16 Broch egyik írásában hosszan foglalkozik a Lord Chandos-levél elemzésével,17 mely még indokoltabbá teszi a feltételezést, mely szerint túlbonyolított mondatai hofmannstahli gondolatokban gyökereznek. A pontosság igényével a megfogalmazhatatlan dolgok szavakba öntése egyetlen módon lehetséges: (miként a fiatal Chandosnak is) szembesülni kell egy félelmetes élménnyel, mely mint egy áramütés döbbent rá arra, hogy a kifejezõképes én (maga az alkotó) "misztikus-intuitív egysége" a dolgok és a kifejezés által határolt világban hermetikusan zárt egységet képez. Innen adódik minden további nehézség, mellyel az írónak meg kell küzdenie. Ottlik Géza a Budában lényegében ugyanerrõl beszél az Ingyen Mozi "Nézõ-Szereplõ-amalgám" metaforáját használva, melynek konklúziója odáig vezet, hogy "Te biztosan vagy, a világ ennyire biztosan nincs."18 A széppróza által megengedett már-már költõi metaforikus nyelv hordozza a teoretikus szövegekbe rejtett passzív egzisztálás - a halál mint hallgatás posztmodern toposzának - feloldását. A kettõ azonban együtt képes megfelelni az alkotó eklekticizmus korszerûségi követelményeinek. A "nyelv szimbólumbirodalma" (Broch) legitimálja mind a "hallgatás szövetébõl" (Ottlik), mind pedig az eszmékbõl létrejövõ történeteket.

Már Broch elsõ regénytrilógiája sem tekinthetõ klasszikusan egységes kompozíciónak. Az egyes részek címéhez egy-egy évszámot rendel: 1888. Pasenow oder die Romantik ('Pasenow vagy a romantika 1888.'); 1903. Esch oder die Anarchie ('Esch vagy az anarchia 1903.'); 1918. Huguenau oder die Sachlichkeit ('Huguenau vagy a tárgyiasság 1918.'). A címek a régi rendnek és az értékek szétesésének stációit jelzik. A romantikus világ megszûntét, a világégés elõtti anarchikus állapotokat és az azt követõ nihilizmus kezdetét. Maga a regény már említett polihisztorikussága mellett azért is példaértékû, mert a hagyományos mûfaji határok szûkösségét is híven tükrözi. A szerzõ az utolsó részben szakítja meg leggyakrabban a cselekményt epizódszerû történetekkel (itt szerepel többek között a már idézett esszéisztikus betét az értékek szétesésérõl).

A pszeudomitikus világ, mely az értékvesztett valóságból (vagy épp annak ellenére) rajzolódik ki Broch mûvészetében, igazán a Vergilius halálában éri el csúcspontját. Ezt a mûvet vizsgáljuk a pszeudomitikus elbeszélésmód talán legvégsõkig vitt példájaként.

Álom vagy mítosz? - A "Nicht-mehr" és a "Noch-nicht" között

Roland Barthes mondja egyik irodalomelméleti szövegében: "Valahányszor az író papírra vet egy szókomplexumot, magát az Irodalom létét kérdõjelezi meg; a modernség írásainak sokféleségében tulajdon Történelmének zsákutcája jelenik meg."19 Ez a végletekig radikalizált kijelentés határozza meg egyik oldalon azt a beállítódást, melyet a modern regény hagyományt teremtõ alkotásai az õket értelmezõ közösségtõl elvárnak. A másik oldalon azt a fajta nyitottságot feltételezi, mely által az olvasó beavatottá válik a lényegi gondolkodásba. Hagyja, hogy egy állandóan generálódó feszültség hatalmába kerítse, s általa képessé váljon a szöveggel való együttmozgásra. Ez persze mindig fokozott figyelmet és koncentrációkészséget igényel. A szinte cselekmény nélküli történetszövés elsõ huszadik századi példája kétségtelenül Rilke 1910-ben megjelent Malte Laurids Brigge feljegyzései címû munkája, melyrõl õ maga sosem állította, hogy regénynek szánta volna. Malte egy sajátos fragmentumokból összeálló útinapló formájában írja meg gondolatait, emlékeit. Elsõ jelentõs párizsi élményeként a "látni tanulok" szubjektív átélésérõl számol be. A látvány által idézi fel benyomásait, melyek huszonnyolc esztendejének minden tapasztalatát átszövik: idõtlenül és imaginatív formában. "Az irodalom mint szellemi kísérlet", ahogy Viktor Omega Történeti poétikájában20 a metanarratív regények elõfeltételét nevezi, lényegében itt veszi kezdetét. Ez a kísérlet jelenti az 1937 óta készülõ és 1945-ben megjelentetett, a maga nemében egyedülálló vállalkozás, a Vergilius halála alapját. A látvány és a képekben megragadható világ problémája vezeti el a haldokló Vergiliust lázas delíriumában a mindent feltárni akarás lehetetlenségig vitt határainak megkísértéséhez. A lényegében Malte szavaiból útnak indult modern európai regény tehát nemcsak Proust irányában, de Brochnál is folytatásra talált.

Laurids Brigge félig elhallgatott, visszafojtott elmélkedéseinek hangja szerves részét képezi a hagyománynak, melybõl a haldokló Vergilius szavai is merítenek. "Látni tanulok." - írja feljegyzései elején Malte. "Nem tudom mitõl van az, hogy minden mélyebben hatol belém, és nem áll meg ott, ahol azelõtt véget ért."21 A Vergilius halálának második részében - mely talán a gondolati líra és filozofikus elmélkedés legnehezebben megközelíthetõ szakasza - a kiindulás alapját a "képekkel áldott és képekkel átkozott" élet határozza meg. Mert "a képek, bennünk vannak a horda-kezdet óta, régebbiek és hatalmasabbak, mint gondolkozásunk, idõtlenség a közegük, magukban foglalnak múltat és jövõt, kettõs álom-emlékezés õk, és hatalmasabbak minálunk".22 Ez a kijelentés önmaga is példázza, de egyben pozicionálja is a további nyelvi szükségszerûséget: a metaforikus nyelvhasználatot. Northrop Frye saját Vico-olvasatára alapozva állítja fel annak a nyelvhasználati rendszernek a teóriáját, mely az egyes történelmi korszakokat specifikusan jellemzi. Ennek alapján beszél hieroglifikus, hieratikus és démotikus nyelvi kifejezésmódokról, valamint ezek irodalmi megjelenési formáiról. A továbbiakhoz elengedhetetlen ennek szem elõtt tartása, hisz a három nyelvi szakasz közül már a legkorábbit jellemzi a metaforikus beszéd (mely persze nem jelenti azt, hogy egykorú használói számára is szükségképp az lett volna). A harmadik szakasz - mely Frye szerint nagyjából a 18. századtól vált uralkodóvá - tudatosan képszerû nyelvhasználata érthetetlen lenne ezen alapok nélkül. Az ún. démotikus vagy leíró szakaszt a tiszta és pontos fogalomalkotás, valóság és illúzió lehetõség szerinti teljes elkülönítése jellemzi. A nyelv, melyet a pszeudomitikus narráció szövegei használnak, tulajdonképp a kezdeti hieratikus nyelvnek, valamint ez utóbbinak, a reflexió türelme általi megvalósulása. Ezen nyelvhasználat rendszerbe fogott bázisa a mítosz, mely a további szövegolvasatokat alapvetõen meghatározza. Annál a lényegi tulajdonságánál fogva, hogy "körülhatárol egy emberi közösséget, majd azt vizsgálja, bent, nem pedig a természet mûködését, kint. (Á) nem közvetlen válasz a természeti környezetre; hanem része a képzelet teremtette elszigetelésnek, amely elválaszt bennünket ettõl a környezettõl."23 Broch prózájában implicit módon találjuk meg ennek reprezentációját. Természetesen mint mûvészetében minden tudatosan elõkészített és centrális helyet betöltõ motívumnak, úgy a mítosznak is megtalálhatók elõzményei, illetve következtetései teoretikus írásaiban. Ebbõl a szempontból talán leginkább figyelemre méltó egyik, a Vergilius halála kiadásával azonos esztendõben született írása, melyben az elbeszélés minden formájának õsatyjaként (Ur-Ahn) szerepel a mítosz.24 Az ehhez való visszatérés alapfeltétel, mely idõtlenségével átöleli az emberiség minden alapproblémáját. Alig több mint két évvel késõbb a Hofmannstahl-tanulmányban és egy rövidebb elméleti írásában25 tovább árnyalja a mítosz mindent átfogó és visszatérõ, mintegy mozgásként elgondolt jellegét. Állításai összhangban állnak a Frye-i teóriával. Broch szerint a mítosz a racionalitás és irracionalitás közös elegyének tekinthetõ, ennélfogva túlmutat ezeken. Ugyanakkor mindenféle hagyomány megalapozója is "mert mind logikailag, mind idõben vele kezdõdik mindennemû hagyomány".26

A brochi mítoszfelfogás egyik sarkalatos pontját képezi a regény és mítosz viszonya. Lényegében az egész probléma elméleti körülbástyázása ezért volt fontos. Viktor Omega Der europ"ische Roman címû könyvében27 hívja fel a figyelmet többek között arra a tényre, hogy Broch írásaiban nem valamiféle új mítoszról beszél, sokkal inkább igaz, hogy újszerûen szól. Óhatatlanul felmerül a kérdés: nem lehetséges-e egy speciális mítosz-nyelvrõl beszélni? Egy olyan nyelvrõl, mely a maga tradicionáltságába determinálva, elvesztette irányjelzõit. A szerzõ pedig a teljes idõtlenség pozíciójából, az imagináció által képes megvalósítani céljait (legalábbis megkísérelni azt) a mítosz nyelvét használva eszközként, de valójában állandó küzdelemben vele? Ehhez az oda-vissza jellegû mozgáshoz pedig a teret a regény átértelmezett keretei között találja meg. Az irodalom maga is mozgás eredménye, s a regény is ennek köszönheti eredetét: alapjainak visszavétele által - miként erre Lukács regényelmélete hívta fel a kor szerzõinek (köztük Brochnak is) a figyelmét. Az ezen alapok feltárására tett kísérlet pedig kizárólag az individuum számára adatott meg. Broch a regény és mítosz viszonyának érzékeltetésére a posztimpresszionista és a primitív mûvészet kapcsolatát állítja példaként: a mûvészi akarat gátja mindkét esetben a naturalizmus. Következésképp: a modern regény õs-alapja is csak egy korszerûen értelmezett vagy korszerûvé tett mítosz lehet? Amennyiben ez lehetséges, akkor az értékvesztett jelennek Doch-schon-ként kell visszanyúlnia a Nicht-mehr világába, az emlékképek segítségével. A Doch-schon a reflexió türelmének letéteményese. Általa tárulnak fel az élménylehetõségek, koordinátái tehát a fikció és reflexió keresztezõdésében rajzolódnak ki. Itt válik eszmévé az elbeszélõ, sõt itt kezd el igazán mûködni a fogalom megfordítása is. A Vergilius halála erõfeszítést igénylõ olvasásának okai is itt keresendõk: a narráció retorikus mondatai nem illeszthetõk be pontosan egyetlen hagyományba sem. A nagy mûvek hatékonnyá válásának feltételeként Broch a korszakhatárokat említi, melyek megérzéséhez (magához a korszak-érzethez) mûvésznek kell lenni. Ez azonban nem jelent kimerítõ választ. "Ohne Ich-Theorie keine Werttheorie, ohne Werttheorie keine Ethik und Žsthetik"28 - írja egyik 1949-es levelében Arendtnek. Itt egyetlen mondatba sûrítve találjuk meg azokat a kulcsfogalmakat, melyek stílust, formát és értelmet adnak Broch írásainak. Ha elfogadjuk Arendt álláspontját az akarata ellenére alkotó stratégiájáról, (melyet Hermann Brochhal kapcsolatban oly gyakran hangoztatott) úgy a mûvészlét és az alkotás aktusa az értékvesztett világ és a maradandót létrehozni akaró mûvész ambivalens kölcsönjátékában oldódik fel.

Broch a Vergilius halálában körültekintõ alapossággal igyekszik felvonultatni minden eszközt annak érdekében, hogy bizonyosságot keressen, vagy legalábbis megteremthesse az emberi lét végsõ kérdéseire irányuló teret. Problematikus marad azonban annak eldöntése, hogy vajon költõi spekulációról vagy spekulatív költészetrõl, esetleg metafizikai kérdésfelvetésekrõl beszélhetünk-e, hisz dialogicitása ellenére is egyes szám harmadik személyû monológként hat az a forma, melyben a mû íródott.

Dorrit Cohn narrációelméleti terminusai29 fogódzót nyújthatnak a brochi próza sajátos hullámzásának vizsgálata során. Annál is inkább, mert ezen meghatározások közelítik meg - épp összetett és megengedõ jellegüknél fogva - leginkább azt a sokrétûséget, mely a szövegbõl kiolvasható. Az ön-narráció korlátai nagyjából az elbeszélõ egzisztenciális korlátaival esnek egybe. Ha a fõhõs szerepe megegyezik a narrátoréval (miként Broch is Vergiliusszal mondatja ki gondolatait), úgy számára kétfelé határolt a tudatos lét: egyrészt a gyerekkor felõl (innen kezdi emlékezését Vergilius), másrészt pedig a tényleges lét vége, vagyis a halál felõl (a tizennyolcadik óra záróakkordja lesz ez). A disszonáns ön-narráció és az egybehangzó ön-narráció egymásra hatásából bontakozik ki a Broch által alkalmazott stratégia: "mert szakadatlan kölcsönjáték zajlik az élet és a halál között, és a halálba torkolló, a halál által elfogadott és eredete felé visszaforduló múló idõ szüntelenül az emlékezet egységévé változik, a világok és a túlsó világok emlékezetévé: csak aki vállára veszi a halált, az képes zárni a földiek körét".30 A monologikus forma "idõhegyek" és "idõvölgyek" között keresi idõtlenségét. Ez az idõtlenné vált folyamatos jelen biztosítja a reflexiók sora által állandó mozgásban tartott múlt legitimitását, valamint a keretet adó belsõ monológ kivetíthetõségét. A kettõ közötti résben helyezkednek el azok a személytelen és általános állítások, melyek az eltávolítás szerepét töltik be. Ennek az idõtlen jelennek köszönhetõen válnak az esszéisztikus betétek, illetve a filozófiai értekezések stílusával rokon eszmefuttatások a szépprózai részek egységévé.

Az értékteória szervesen illeszkedik a narratív lehetõségek kiszélesített kereteibe. A totalitásra törõ ábrázolásmód nem különít el sem külsõ és belsõ realitásra irányuló lehetõségeket a tudati aktusokban: "Kint és bent egy és ugyanaz, kép és ellenkép, ám még nem az az egység, mely a tudást teszi";31 sem a realitás és irrealitás közötti hagyományosan értelmezett határvonalat (például: "önmaga képe volt õ, aki itt feküdt, és a legvalóságosabb valóság felé tartva, láthatatlan hullámok hátán hordoztatva, beléjük merülve, a hajó képe saját képe volt, sötétségbõl jövõ, sötétségbe tovatûnõ, sötétségbe süllyedõ hajóé, õ maga volt a mérhetetlen hajó, amely egyúttal maga a mérhetetlenség").32 Mindez a beszéd fiktív-imaginatív terében keletkezik, egy utazás során, mely végeredményben a semmibe vezet. Ez a semmi azonban képes betölteni minden ûrt, s ezáltal világmindenséggé válni. Itt újabb árnyalattal gazdagodik az egyébként is sokszínû világértelmezés: a metafizikai sík tudatos szövegbe komponálásával. A teremtõ aktus minden esetben reflexív tulajdonságokkal bír. A Vergilius halála mint fordított teremtéstörténet ezen reflexivitás negatívja: egy értékvesztett jelen feszült várakozása a biztos megszûnést jelentõ jövõre, szinte cselekmény nélküli mozgás közel 150 000 szóban elbeszélve. Késõbb aztán a Hofmannstahl-esszében már kötelezõ érvénnyel jegyzi le, hogy a mûvészetnek metafizikai kérdések felé kell fordulnia.

A vezérmotívumok, melyek egyben alapkategóriái is lesznek az itt alkalmazott költészetnek: a Nicht-mehr és a Noch-nicht egyfelõl, a Noch-nicht és a Doch-schon másfelõl. Az értékek eltolódnak: már nem azok elvesztése feletti kultúrkritikai eszmefuttatások lesznek érdekesek, mint a Die Schlafwandler írásának idején. Itt sokkal inkább az értékellenes jelennel szemben kidolgozandó túlélési stratégiák kapnak szerepet. Vergilius, a valóságtól való menekülés egyetlen lehetséges módjának élete fõ mûve elégetését tekinti, mikor szembesül a költészet elértéktelenedésével: "semmit sem tehet a költõ, semmilyen bajon nem tud segíteni; csak akkor talál meghallgatásra, ha magasztalja a világot, és nem akkor, ha olyannak ábrázolja, amilyen. Csupán a hazugság dicsõ, nem a felismerés! Elképzelhetõ-e itt, hogy az Aeneisnek más, különb hatás jusson osztályrészül? (Á) ó, neki tilos ámítania magát, vagy hagynia, hogy mások ámítsák, túlságosan is jól ismerte ezt a közönséget, amely a költõ nehéz, voltaképpeni munkáját éppoly kevésre becsüli, mint a rabszolgák kínos-keservesen keserû evezését"33 aztán a Plotiusszal folytatott beszélgetés végére megváltoztatja álláspontját: "MegsemmisíteniÁ nem, nem akarom már megsemmisíteni az Aeneist."34 A kettõ között azonban ott feszül az egész különösen hullámzó költészet a költészet ellen, a maga etikai és esztétikai aspektusaival, melyeket Vergilius mûvészi intenciói sugároznak szemben a halállal mint utópiával, giccsel és hallgatással.

Broch mitikus távlatba helyezi tárgyát, ugyanakkor szüntelenül reflektál saját korának problémáira. Itt a többszörös elõjelváltás hozza mozgásba a fogalmakat, s a tisztán tudományos nyelvbõl átváltoztatott formában életre hívott hasonlatok, melyeket használ, az absztrahálás igen kifinomult módját tükrözik. Megfigyeléseit nem egyszerûen leírja, hanem számot vet azok mûködõképességével is. Az irodalom Broch számára mindenekelõtt mûvészet, ám annak nem esztétikai jellege a meghatározó, hanem etikai. Hisz az irodalom egyáltalán nem függetleníthetõ öncélúan az emberiség etikai felelõsségtudatának igénybevételétõl. Ez a felelõsségvállalás és etikai készenlét maga alá rendel minden egyéb szempontot. Ha szükséges, Broch etikai argumentációit a költészet adta lehetõségek ellenében lépteti fel. Abban az inkább anti-esztétikai felfogásban, melyet írásaiban az etikai javára alkalmaz, a rá oly jellemzõ ambivalencia mutatkozik meg. A kijelölt tárgy vezeti az alkotót - általa válik elbeszélõvé az eszme. Egy egészen kései, giccsrõl szóló elõadásában Husserlt idézõ hasonlat formájában oldja fel ennek vonatkozásában a tárgy és szépség viszonyát, mely szerint ez utóbbi inkább ráadása a sikernek.35 Arendt mutatott rá elsõként arra is, hogy Broch regényalakjainál jól megfigyelhetõ, hogy a világ és maguk az események is ezen figurák intencionális tárgyaiként jelennek meg. A szerzõ a szubjektív megragadhatóságnak megfelelõen árnyalja azokat oly módon, hogy jelentõségük túllép a szubjektivizmus keretein, és az egész feltételezett értelmezõi közösségre irányulva, annak esetleges világnézeti összefüggéseitõl sem mentesen lépnek mûködésbe, már a ráció világában.

Broch levelezésébõl világosan kirajzolódik, hogy az életét meghatározó alapkonfliktusok: az otthon kényszerû elhagyása, mely egyben az értékek és az egységes világkép szétesését is jelentették számára; az állandó küzdelem a cselekvés és hivatás értelmével és az emlékezés felszólító ereje mind kiemelt helyen szerepel abban a panoptikumban, mely sohasem engedi írásainak független, egyoldalú vizsgálatát, mert: "Janus-arcú a kétfelé irányuló végtelenség, Janus-arcú a végtelenül elnyúlt, derengve pihenõ lélek, úgyhogy fülelõ vigyázásának a fenn és a lenn világa, anélkül, hogy egyesülne, egyformán jelentõs zónája lehet."36

A gondolkodás és írás elvitathatatlan szükségességén keresztül próbálta érvényre juttatni a mûvészet totalitásába vetett hitét. A Janus-arcúság megteremtésének eszköze természetesen maga a nyelv. Küzdelmeinek szüntelen visszatérõ terepén érinti mindazokat a problémákat, melyek intenzíven megjelennek a század narrációjának ugyanebbõl a közép-európai tradícióból kinõtt alkotásaiban. Átfogó keretet biztosít a mûvészet kérdésének és életképességének tárgyalása. Mint azt szerepe megköveteli, a legnagyobb hangsúllyal: különbözõ erõvonalak metszéspontjában vizsgálja. A kinyilatkoztatás misztikummal vegyes érzelmei mutatkoznak meg soraiban: "Ó, akit a sors a mûvészet tömlöcébe vetett, az többé aligha képes kimenekülni abból; belül reked az átléphetetlen határon, amelynek mentén a távolian szép történés lezajlik, és ha fogyatékos tehetségû, hiú álmodozóvá válik ebben az elzártságban, a mûvészietlenség becsvágyó akarnokává, ha viszont igazi mûvész, akkor kétségbeesik, mert hallja a hívást a határon túlról, de csak rögzítenie szabad a költeményben, követnie nem, tilalom-szabta helyhez van kötve, betûvetõ a határon innen, jóllehet átvette a sybillai megbízást és hívõn, akár Aeneas, letéve a fogadalmat, megérintette a papnõ magas oltárát"37 (kiem. tõlem, Sz. E.). Szinte az írás harcra hívása ez, az írás ellen. Miként lehet hát ebbõl a paradox helyzetbõl kilépni? Egyáltalán, szabad-e túljutni a határon?

"- Átlépni a határt.

- A filozófia? a költészet? ki lépi át a határt?

- Ahol Platónnak sikerült, ott a filozófiából költészet lettÁ legmagasabb csúcsain képes volt erre a költészet, átlépni a határt."38

Magyarázat vagy inkább a mûfaji rétegzettség, esetleg a mozgás engedélyezése, amelyrõl beszél s amelyre kísérlet volt a Vergilius halála? A válasz legalább annyira tagolt, mint maga a probléma. Egyrészt létezhet olyan lehetõség, mely szerint mindez kizárólag logikai kísérletnek bizonyul. Minden radikalitása ellenére része az illúziók mûvészet teremtette világának. Másrészt felmerül egy árnyaltabb forma lehetõsége is, mely által szembesülni kell annak tényével, hogy pontosan csak egy bizonyos határig lehet leírni a szavakat. A metaforák hieratius-démotikus rendje csupán elfedi a lázas gondolkodás örvényeit, melyek valójában belsõ lelki békét keresnek. Broch írásának ritmusát többnyire a filozofálás mozgása - ha ugyan lehetséges ábrázolni a gondolkodás ilyen karakterét - határozza meg, de inkább úgy, ahogy egy zenemû képes a lélek finom rezdüléseinek megjelenítésére: az absztrakció igen magas fokán, szavakkal visszaadhatatlanul. A négy nagy fejezet is inkább mint egy szimfónia négy tétele olvad össze. A fejezetek címe pedig a klasszikus mítoszok világ-egység elképzelését idézik ('Víz - Tûz - Föld - Levegõég'). A filozofálás egyes mozzanatait a lírai betétek jelenítik meg, állandóan reflektálva önnön kifejezhetõségük nehézségeire. Ennek köszönhetõ azonban, hogy az olvasó nem reked teljesen kívül a magányos dialóguson: részévé válhat a "nyelvnémaság nem-közösségének". A képekbe mentett gondolatok költészettel rokon tulajdonságain keresztül alakul az emlékezés tetté. Sõt, igazából hasznos cselekvéssé és valósággá lesz az idõ szövetségeseként, a körülmények értéktelenné válásának ellenében. Vergilius parabolája tehát nem egyszerûen fordított teremtéstörténet. Azáltal, hogy útjának egzisztenciálisan korlátozott végét átemeli a mitikus idõtlenségbe, egy másik világ részesévé válik (átlépi a határt), melyben a "nyelvnémaság nem-közössége" a hallgatás Janus-arcát mutatja: nem elégszik meg a puszta hallgatással mint halálformával.

Vergilius utazása végén megérkezik valahová, ahol a szavak áramlását nem tudja rögzíteni, "nem volt szabad rögzítenie, megragadhatatlanul kimondhatatlan volt számára, mert túl volt a nyelven ."39 (kiem. tõlem, Sz. E.). Ez a hely: az eredendõen meglévõ türelmes reflexió (még inkább: õs-emlékezés), melyben elkülöníthetetlen egységet képez nyelv és emlékezés - valamint a fiktív narrátor teremtette tér metszéspontja. Itt az idõtlen jelen, mely a Halált az Énnel úgy egyesíti, hogy összefogja az álom, a reménykedés és a vágyak szétfutó szálait, elvezeti a beszélõt a nyelven túli világába. Végsõ soron az ifjú Chandos is ezt ismeri fel az ideális nyelv lehetõségeit latolgatva. Brochnál azonban egy lépésrõl lépésre felépített rendszer lépcsõin haladva valósul meg az értékek lehetséges átvitele, illetve megõrzése. Ezen az úton kitüntetett pozíció illeti meg a mítoszt; egy olyan megõrizve-átadó (leginkább transzmitter funkciót betöltõ) eszköz szerepét teljesíti, amely úgy látja el feladatát, hogy ugyan bizonyos dolgokat megtart, de közben el is rejt valamit a rábízottakból. A leírható szavak alapvetõ tulajdonsága, hogy valamilyen rend szerint illeszkednek egymáshoz, s alkotnak nagyobb értelmezhetõ egységeket. Ez azonban csak látszólag, a felszínen valósul meg, a grammatika mindenki számára érthetõ, legalábbis követhetõ szabályain belül. A túljutás aktusa pszeudomitikus tulajdonsággal rendelkezik (az eszme mint elbeszélõ jeleníti meg), ezért lejegyezhetetlen. Ez az apória azonban közel sem jelenti azt, hogy miután a hagyományosan elfogadott közlésformák egyikébe sem illeszkedik a regény, a közölhetetlenség hiányában költészetre, illetve filozófiai reflexióra szakadna szét. A kettõt egy állandóan meglévõ feszültségtér köti össze, mely maga is mozgásban van, de olvasójától is komoly szellemi tevékenységet követel. Ez biztosítja nemcsak e regény, de általában a mûfaj életképességét a kizárólag közlõ funkciót betöltõ, cselekményes és különösebb szellemi erõfeszítést nem igénylõ írásokkal szemben.

Új pátosz: a távolságtartás

A pszeudomitikus írásmód nem követeli meg a klasszikus témákat. Broch zseniális parabolája mögül is hallani lehet a jellegzetesen közép-európai szellemi tradíció hangját: a szövegekbe menekülés metaforikus lépéseit.

A Habsburg-mítosz (mely a pszeudomitikus elbeszélések egyik fõ komponense) igazán a második világháború utáni retrospektív narrációban vált az egység letéteményesévé. A történetmondás hagyományát a reflexió türelmébe vetett bizalom teszi folyamatossá. Vélt és valós emlékképek, életérzések kitörölhetetlen nyomai által szervezõdik ez a diskurzus. Részvevõi látszólag igen laza szálakkal kapcsolhatók össze. Mélyen kódolt identitástudatuk teszi õket egyetlen tradíció részesévé. A monarchia pátoszában, a közép-európaiság eszméjében nevelkedett generáció közös élménye ez: a századforduló osztrák-magyar világának mitikus rendjében idõtlenné merevedett jelen idõ. Autonóm, imaginatív világok rajzolódnak ki a reflexiók sokrétûsége és a metaforikus nyelv védelme által.

A törvény és uniformis szigorúan formált világát, az érték- és mûvészetellenes realitás iszonyatát kellett itt elviselhetõvé maszkírozni. Hisz, mint Broch mondja "élni tud ugyan az ember a vákuumban, de a látványát nem viseli el". Ha róla belátható, hogy a totalitás igényével eszmékbõl szõ történetet, úgy Heimito von Doderer (aki a kor osztrák irodalmának szintén megkerülhetetlen szerzõje) elbeszélõmûvészetét egy újabb totalitásigénnyel felvázolt társadalmi tablóként lehetne összefoglalni. A Strudlhof-lépcsõ talán a legterjedelmesebb ún. bécsi regénye, bár fontosságát elsõsorban nem ez jelzi. Ez a nagyívû metaforikus írás a ténylegesen Bécs központjában lévõ építmény körül bontakozik ki. Többféle idõsíkon zajlik a cselekmény, és csak látszólag véletlenszerû, hogy idecsoportosulnak az események. A szereplõket visszatérõ jelleggel fûzi össze az események láncolatával a monarchia és a "régi Bécs" utolsó néhány esztendeje. Doderer a totális regény megalkotására tett kísérletet, a múltból merítve témáját és állandóan reflektálva a jelenre. A bizonyítás kényszere hajtotta, hogy az individuum és a társadalom, a személyiség és a genius loci egymással összefüggõ igazságait feltárja.40 Individuumfelfogásának egyik karakterisztikus vonása, hogy az individuumról úgy vélekedett: ablakká kell válnia, hogy a gondolkodás számára appercipiálható legyen. A külsõ és belsõ élet között azonban, akárcsak Broch, õ sem tesz markáns különbséget: a kettõ együttesen, mintegy a valóságot átívelõ hídként jelenti a teljességgel megélhetõ életet. A kötelességvállalás belsõ etikai norma által elõírt cselekvésre készteti a szereplõket. Az elértéktelenedõ jelen, mellyel Broch, sõt már Hofmannstahl szembenézett, magával hozta az egység szétesését. Doderer regényében a Nicht-mehr és Doch-schon közötti szakadást ragadja meg. Mûve talán ezért sem válik a szétesés teljes krónikájává, bár az idõvel való bánásmódja külön felkelti a figyelmet. Elbeszélésmódjának egyik újítása és jelentõsége épp az evokatív idõkezelésben rejlik. Bár logikailag múltbéli eseményekrõl, személyekrõl esik szó, a két idõsík (múlt és jelen) elbeszélésének pillanatában gyakran szinte egybeolvad.41 Korának mindent elhomályosító szorongás érzését oldja fel az irónia és humor szövetsége által. Az értékvesztett jelen Janus-arcának másik oldala tárul fel itt, Doderer vállalt terepén: az osztrák-magyar világ között, ahol tényleges, de nem átléphetetlen határok léteznek. "Itt volt ez, aztán visszatért Bécs felé menet, pontosan Hegyeshalomnál, ami nálunk Strass-Sommerein, - ahol a nyárba befelé és a nyárból kifelé az élet a melankólia rejtett fuvoláit másutt nem hallható erõvel szólaltatja meg, a kezdõdõ Kelet kapujában, s mintegy annak roppant függõ tömbje alatt."42 A vidám apokalipszis éveinek finom iróniával átszõtt kemény kritikája rejlik ezekben a gondolatokban. Az elegánsan könnyed hangvétel ellenére is pontosan érezhetõ a mérhetetlen energia, mely által maga A Strudlhof-lépcsõ áramlása a felgyülemlett kultúrkritikai nyomást az iróniába vezeti át.

A Strudlhof-lépcsõ mint regény és metafora lényegében abból a felismerésbõl bontakozik ki, hogy egyszerre jelenti az élet szimbólumát és színterét. Az emberré válás ("Menschwerdung") kulcsfontosságú fogalma által képes Doderer a távolságtartás sokszorosan árnyalt pátoszának megfogalmazására, mely egyben a történetek egységgé szervezését is jelenti. A regény egyik kulcsfigurájának, Melzernek a házasságkötése jelent ebbõl a szempontból fontos csomópontot. Többféle kezdet lehetõségét rejti magában, hisz a változások elindítója az az olvasók számára rejtve maradó aktus, melyben a késõbbi menyasszony (a regényben õ az egyetlen aki ezt megteszi) teljes nevén szólítja. Létezését lényegében ekkortól érzi identikusnak. Mindez akkor teljesedhet ki, ha cselekvéshez kötött élete Doch-schonként realizálódik. A tájékozódás újonnan kialakult igénye szerint kell szembenéznie a hagyomány fonalának szétszakadásával Ottlik hõseinek is. Itt mondatik ki a leghangsúlyosabban, hogy a teremtõ képzelet felfedezése és mûködtetése, az egyenruhákhoz kötött ultralegális világban a legfontosabb alkotói aktus. Talán az egyetlen lehetséges ellenpólus, mely a mûvészet mitikussá növelt birodalmában összpontosul. "A terv az, hogy mindenki költõ legyen. A világnak nincs más lehetõsége, Bébé. A vak is látja, semmi más. Nem kell elsietni, de nem fontos, hogy ügyeljünk rá, mert ezt nem is lehet elsietni"- olvashatjuk a Buda lapjain.

A haldokló Vergilius álom nélküli alvása a várakozás feszült óráiban végiggondolt alkotóélet. Az ottliki narráció menedéke lesz a végigálmodott kibírhatatlanság. A menekülés egyetlen módja ez, a belülrõl befejezhetetlen történetekben. A militáris világ szûrõjén át látható világ nem illeszthetõ be semmilyen civil gondolkodásmódba. Ahhoz, hogy kifejezhetõ legyen, ami alig mondható, olyan nyelvet kell keresni, mely csak ezen a világon keresztül érvényesíthetõ. Nem egyszeri szókapcsolatokról, egyetlenegyszer kimondott rész-igazságokról esik szó, hanem olyanokról, melyek széles körben érvényesek. Igazán mégis abban a radikálisan szétesett tradícióban, mely földrajzilag alig behatárolható, az eszmék és szövegek által létezõ Közép-Európa-tudatban valósul meg. A mitikus nyelv alapvetõ sajátossága, hogy eredendõen metaforikus, mert a lényeg, éppúgy mint a Budában, a "látvány sokféle [[macron]]több -jébõl tevõdõ, szemmel nem látható". Medve Gábor pedig az Iskola a határonban olyan világról álmodik, "ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül." Ez a vágy nem kevesebb, mint Lord Chandos vagy Vergilius gyötrelmei a szavakba önthetõ gondolatok lehetetlenségét illetõen.

A felfogható valóság mögött súlyos morális érzék teremti meg a történeti, politikai és mûvészeti ambivalenciák egységét. Olyan alkotó eklekticizmust, melyet a mûködõképes világrészletekkel bánni tudó író-gondolkodó (környezetének ellaposodásával és érdektelenségével szembehelyezkedve) a Doch-schon hívószavára rendez olvasható konstrukcióvá.

A szövegolvasatokból összeálló pszeudomitikus tradíció tehát egy legalizált világgal szembeni legitim menekülésforma a szövegek terébe. Olyan elbeszélésmód, mely eszmékbõl születik (Idee als Erz"hler) és képes a narrátort is eszmévé (Erz"hler als Idee) változtatni. Nem lineáris, inkább szakadozott történetekbõl építi fel világát. A hajdan volt birodalom behatárolt rendjével szemben a szabadság és kitörés lehetõségeit tartalmazza. A határok által szûkre szabott külvilág zónáin a reflexió türelme segíti át a mûalkotásokat. A teremtõ kultúra sajátja, hogy tárgyakhoz kötõdik - látható vagy azzá kell válnia. Maguk a mûalkotások: a szövegek, az általuk mozgásban tartott világokkal par exellence kulturális tárgyakká lesznek. Sokszínûek, sokértelmûek. Magukban hordják a válaszok lehetõségeit a soknemzetiségû - valós vagy virtuális - Közép-Európa-eszme sokkultúrájúvá alakult posztmodern toposzaira. Ebben a világban már nem az értékek széthullása, a talajvesztés, a hagyományok szétforgácsolódása lesz a döntõ, hanem a mindezeket kellõ etikai tartással, megfelelõ kritikai készenléttel folytonosan átformáló alkotásmód. Azok a mûvek válnak fontossá, melyek nem csupán egyetlen nemzet számára hordoznak aktuális és lényeges információkat. A távolságtartás és értékõrzés egyetlen útja a nyelvbõl kibontható lehetõségek kihasználása. A metaforák, a szóalkotások, valamint az egyéni nyelv megbízható útitársak a halandóság gyakorlása során. A közép-európai narráció különbözõ kísérletei akár a tudományos, filozofikus vagy akár költõi nyelvhez való dezertálásra a különbözés egy újabb specifikumát mutatják. Ezek a kísérletek hozták létre az elbeszélhetõség formáinak, a maguk eklekticizmusában is összetéveszthetetlen jelenségeit. A századforduló hosszú évtizedekig determináns jellegébõl születhetett meg a teoretikusan és gyakorlatilag is megalapozott írásmód, mely Hermann Broch alapvetõ fontosságú írásmûvészetét meghatározza. Az emlékek és mítoszok adott és felhívó tulajdonságait a narratív struktúrák kiszélesítve, átírva integrálják magukba. A széppróza és költészet meglévõ hagyományai mellett megkövetelik az esszéisztikus és filozofikus személytelenséget. Persze ennek az irodalomnak szerves részét képezi, hogy szerzõi szembesülnek a szubjektum kiiktathatatlanságának abszurditásával. Épp ezért olvashatók ezek a szövegek annyira közeli, bensõséges élményként még akkor is, ha a kritikai készenlét következtében pontosan felmérhetõ, mi az ami Nicht-mehr jellegû. Az elhallgatás nem jelent befejezettséget. Nem lezárásokról, hanem folytatásokról, nem ismétlésekrõl, hanem megújulásokról esik szó. A pszeudomítosz többnézõpontúságot kíván; a tradíció kreatív újraértelmezésére jelentenek felhívást az olvasatok és újraolvasatok. Ennek feltételeit a sokkultúrájú társadalom eredendõ nyitottsága teremti meg, s ugyanez biztosítja lehetõségeit is. A Doch-schon ereje az õs-emlékezés és a kihívás ereje is egyben. Oda-vissza mozgása következtében szembe mer nézni a mindenkori változás követelményeivel. Rajta keresztül történik mindannak az átvitele, mely lényegi és értékes, oda ahol Noch-nicht-ként figyelhetõ a nyelv mélysége: a még meg nem szerzett tudás. A pluralizmus olyan értelmezése, melyet a Vergilius halála reprezentál, pontosan ezért lehet útjelzõ egy posztmodern kölcsönjátékban. Az eligazodás szerteágazó szabályai - nem feltétlenül az ismétlés vagy leképezés módján - az itt született szövegek által alakulnak Janus isten elõre- és hátratekintõ arcát hordozva magukkal. Eleget téve a regény radikális újítási követelményeinek, mely a hagyományok lerombolását jelenti egyfelõl, illetve a kulturális tradíció örökségének retrospektív biztonsággal való feldolgozását másfelõl.

Jegyzetek

Az írás egy nagyobb terjedelmû dolgozat rövidített, átdolgozott részlete. Itt szeretnék köszönetet mondani a munkám alakulása során nyújtott segítségért Thomka Beátának és Somlyó Bálintnak.

1 Hannah Arendt: Hermann Broch und der moderne Roman. In: Hermann Broch. Perspektiven der Forschung. Szerk. Manfred Durzak. München, Wilhelm Fink, 1972. 25-33.

2 A reflexivitás türelmének fogalmát Michel Foucault vezeti be A kívülség gondolata címû írásában. In: Athenaeum, 1991/1. 81-103. (Ford.: Angyalosi Gergely) Ennek egy általános változataként használjuk a reflexió türelme kifejezést.

3 Václav Belohradsky: A legalitás térhódítása, avagy az osztrák birodalom mint metafora. In: Uõ.: A kapitalizmus és a polgári erény. Pozsony, Kalligram, 1994. 27. (Ford.: Vásárhelyi Júlia és Dévai Mária)

4 1943-ban közös barátjuknál Anne Marie Meier-Graefe-nél (Broch késõbbi felesége) ismerkedtek meg New-Yorkban. Hannah Arendt 1946. szeptember 14-én, a The Nation hasábjain jelentette meg elsõ Brochról szóló írását, No longer and not yet címen. Számos tanulmányt írt Brochról, mûveinek elsõ gyûjteményes kiadását szintén õ rendezte sajtó alá, a zürichi Rhein-Verlagnál.

5 Claudio Magris: Duna. Budapest, Európa, 1992. 27. (Ford.: Kajtár Mária)

6 Az "Erz"hler als Idee" gondolatát Broch a James Joyce és korunk címû esszéjében fejti ki : "a tárgyat nem szabad egyszerûen beállítani a megfigyelés fénykúpjába és egyszerûen leírni, hanem ebbe, ábrázolási közegként, beletartozik az ábrázoló egyén is, tehát [[macron]]az elbeszélõ mint eszme , és ugyanígy a nyelv is, amellyel leírja az ábrázolás tárgyát." In: Írók írókról. (Vál.: Szekeres György) Budapest, Európa, 1970. 343. (Ford.: Szabó Ede)

7 "Amplitúdóról ott beszélhetünk, ahol az ember maga mögött hagyja a szokványos élet csábítását, a józan hamisságot, mely eltakarja elõle létezése igazi magaslatait és veszélyeit - vagyis ott, ahol az ember rezzenéstelen arccal elébe megy annak, ami elõl megszökik a bátortalan középszerûség." Jan Patoka: Az élet egyensúlya és amplitúdója. In: Uõ.: Mi a cseh?, Pozsony, Kalligram, 1996. 32.

8 Ennek sokkomponensû jellegérõl magyar nyelven Kiss Endre írt részletes tanulmányt, Hermann Broch elmélete a polihisztorikus regényrõl címen (Irodalomelméleti tanulmányok 6. Budapest, Akadémiai, 1981).

9 Hermann Broch: Vergilius halála. Budapest, Európa, 1976. 127. (Ford.: Györffy Miklós)

10 Ottlik Géza: Iskola a határon. Budapest, Magvetõ, 1968. 390. [továbbiakban: Ottlik, 1968.]

11 Ottlik Géza: Próza. Budapest, Magvetõ, 1980. 35.

12 Walter Benjamin: A regény válsága. In: Uõ.: Angelus Novus. Budapest, Magyar Helikon, 1980. 597. (Ford.: Kõszeg Ferenc)

13 Claudio Magris: Die neue Unschuld. In: Uõ.: Der Ring der Clarisse. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1987. 439.

14 Vö.: Gianni Vattimo: A mûvészet halála vagy alkonya. In: Az esztétika vége. (Vál.: Bacsó Béla) Budapest, Ikon-ELTE Esztétika Tanszék, 1995. 13-26.

15 Broch, 1970. 330.

16 Hugo von Hofmannstahl: Ein Brief. In: Erz"hlungen Erfundene Gespr"che und Briefe Reisen. (Hugo von Hofmannstahl Gesammelte Werke) Frankfurt am Main, Fischer Taschenbuch, 1979. 466. "Minden részeire hullott elõttem, a részek megint csak részeikre, és semmit sem lehetett többé egyetlen fogalommal átfogni." Hugo von Hofmannstahl: Levél. In: Kultusz és áldozat. (Vál.: Salyámosy Miklós) Budapest, Európa, 1981. 440. (Ford.: Györffy Miklós)

17 Hermann Broch: Hugo von Hofmannstahls Prosaschriften. (Dritte Fassung) "Die Abkehr von der Lyrik und [[macron]]Der Brief des Lord Chandos " fejezete. In: KW. (= Hermann Broch Kommentierte Werkausgabe. Szerk. Paul Michael Lützeler. 13. k. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1974-81.) 9/1. k. 1975. 300-311.

18 Ottlik Géza: Buda. Budapest, Európa, 1993. 19.

19 Roland Barthes: Az írás nullfoka. In: Uõ.: A szöveg öröme. Budapest: Osiris, 1996. 35. (Ford.: Romhányi Török Gábor)

20 Omega azt a regénymodellt tekinti metanarratívnak, amely: "az írás irodalmi tettét a szöveg tárgyává teszi". Viktor Omega: Történeti regénypoétika. In: Az irodalom elméletei I. (Szerk.: Thomka Beáta) Pécs, Jelenkor-JPTE, 1996. 154-156. (Ford.: Rajsli Emese)

21 Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Budapest, Franklin Társulat, é.n. 4. (Ford.: Bor Ambrus)

22 Broch, 1976. 112.

23 Northrop Frye: Kettõs tükör. A Biblia és az irodalom. Budapest, Európa, 1996. 84. (Ford.: Pásztor Péter)

24 Hermann Broch: Die mytische Erbschaft der Dichtung. KW. 9/2. 1975. 202-211.

25 Hermann Broch: Mythos und Altersstil. Uo.: 212-233.

26 Hermann Broch: Hofmannstahl és kora. Budapest, Helikon, 1988. 31. (Ford.: Györffy Miklós)

27 Viktor Omega: Geschichtsphilosophie und Ethik: Hermann Broch. In: Uõ.: Der europ"ische Roman. Geschichte seiner Poetik. Tübingen: Max Niemeyer, 1991. 357-368.

28 In: KW. 13/3. 1981. 301. ('én-teória nélkül nincs értékteória, értékteória nélkül nincs etika és esztétika')

29 Dorrit Cohn: Áttetszõ tudatok. In: Az irodalom elméletei II. (Szerk.: Thomka Beáta) Pécs: Jelenkor-JPTE, 1996. 81-93. (Ford.: Cseresnyés Dóra, Gács Anna, Gocsál Ákos)

30 Broch, 1976. 118.

31 Uo.: 68.

32 Uo.: 112-113.

33 Uo.: 46.

34 Uo.: 486.

35 "nem feladata azonban a mûvésznek, hogy a szépségre törjön, emez (akárcsak az igazság a tudósnak), inkább az érett gyümölcs, mely az ölébe hullik, ha sikerült a mûve." Hermann Broch: Néhány megjegyzés a giccs problémájáról. In: Kultusz és áldozat. 778. (Ford.: Györffy Miklós)

36 Broch, 1976. 116.

37 Uo.: 177.

38 Uo.: 401.

39 Broch, 1976. 544.

40 Vö.: Claudio Magris: Doderers erste Wirklichkeit. In: Magris, 1987. 352-380.

41 Például: "Idáig Stangeler sem akkor, sem késõbb nem nyomult elõre. Nem ért õ annyit, mondhatnánk, nem érdemelte ki, soha nem vált, úgymond, eléggé éretté ehhez. De Melzer hadnagy, a késõmég késõbbi fiókvezetõ ült itt egyszer, társalgott Paulával és a férjével, és lovagoltatta a rúgkapáló gyermeket a térdén." Heimito von Doderer: A Strudlhof-lépcsõ. Pécs, Jelenkor Kiadó, 1995. I. 211. (Ford.: Tandori Dezsõ)

42 Uo.: II. 108.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu