ZOLTÁN GÁBOR

Hallgatás


- Lehet, hogy ki leszek átkozva - mondta P.-nek a testvére a telefonba. - Baj van a kicsivel. Nem tudok mit kezdeni vele. Már teljesen. Érted?

Maguk se tudták, miért hívták kicsinek. Hiszen serdülõ volt. És nem is a legkisebb a családban. A gyerekek között éppenséggel a legidõsebb.

- Arra gondoltatok, hogy nálam? Hogy hozzám? - kérdezte P.

- Nem mi gondoltuk. Õ találta ki. Már úton van.

- Aha.

Nevezhették volna kicsinek a termete miatt is. De a kicsi nyúlánkabb volt az átlagosnál.

- Vonattal megy. Úgy át kell szállni. Azt mondja, a busztól rosszul lesz. Ilyen.

- Aha - mondta P. Végül is volt helye. Tudta hova fektetni a testvére gyerekét, ha odaköltözik. - Mennyi idõre? Te, nincs most a gimnáziumban tanítás?

- Nem tudom, mennyi idõre. Ameddig bírod. És van tanítás.

Hallgattak egy darabig.

P. látni vélte a kicsit, amint kilép a pályaudvarról és egy pillanatra megtorpan a fényben, a nyüzsgésben. Rossz arcú emberek tartanak felé: vajon tudja-e? És látni vélte a telefonközpont számlálószerkezetét is, ahogy kíméletlenül forintosítja csöndjüket.

P. nem költekezõ természet. A testvére még kevésbé.

- Õsszel letette a német nyelvvizsgát. Felsõfokon. Ráállítottuk az angolra. Nyáron ment volna ki Kanadába. Gyakorolni. És aztán a vizsga, abból is. De hát egyszer csak kiszállt. Nem ment be a gimnáziumba. Kifúratta a fülét tíz vagy tizenkét helyen és gyûrûket rakatott bele. Abból a pénzbõl, amibõl a tanfolyamot kellett volna befizetnie. Az orrát is kifúratta. Meg még a nemtudommijét is. Mindenhova gyûrûket! Eljárt egy bizonyos körbe.

- Szekta?

- Nem biztos, hogy szekta. Nem tudom, mi. De folyton ott volt náluk. Secperc alatt mindez. Egyik nap még hajt, mint a güzü, másik nap ki van akadva. Ne tudd meg, mit kapott tõlem.

- Nincs nálatok egy pszichológus abban a városban?

- Van. Naná, hogy ráállítottam. Egyrészt nem tud vele mit kezdeni, másrészt azt mondja, nincs nagy baj. A kicsi - és ezt azért is mondom, hogy ne félj, nem fog nálad mûsort csinálni - nem narkózik. Teljesen tiszta, nem eszik gyógyszert. Nem iszik. Kipróbálta, de nem érdekelte. Legalábbis ezt mondja. Meg a pszichológus is ezt mondja.

P. úgy érezte, nem véletlen, hogy éppen õnála akar lenni a kicsi. Mindig is volt valami köztük. Nem ritkaság: van, hogy a nagybátyját, a nagynénjét jobban szereti a gyerek, mint a szüleit. Van, hogy órák, napok múló hangulata ez. Van, hogy halálig tartó kölcsönös vonzalom.

- És ha nekem se sikerül? - kérdezte P. - Mit kell vele csinálnom egyáltalán?

- Üzleti szempontból az már egy rossz befektetés. A menedzser az ilyet leírja. Mint veszteséget. Megszabadul tõle. Nem kell csinálnod vele semmit. Nem várok tõled eredményt. Csak hogy lehessen ott. A kicsi talált ki téged, hogy odamegy. A pszichológus azt mondja, ez jó ötlet. Együttmûködés! Az elsõ aktivitása hetek óta. Különben nem csinál semmit. Még csak meg se szólal.

- Mégis, mit lehet tudni arról a társaságról, ahol

- Nem telefontéma. Elég az hozzá, hogy a kicsi besokallt náluk. Hetekig nem akart enni.

- És most? Most már eszik?

- Eszik. De nem úgy, mint egy rendes ember. Hogy élvezné. Hogy értékelné.

Kopogás hallatszott a lakásajtó felõl.

P. röviden elbúcsúzott a testvérétõl. - Ha õ az, akarsz vele beszélni? - kérdezte még. - Nem - kattanás, búgás. Ajtót nyitott.

- Te vagy? De jó, gyere. Elfáradtál. Ugye? Elfáradtál.

A kicsi arcán mosoly. Szomorú, halvány mosoly volt, de kétségtelenül valami mosolyféle, reményt keltõ. Talán rendben lesz minden.

P. félt a bolondoktól.

Ki nem fél?

Másrészt viszont ott voltak az ezüstkarikák is, a fülkagylóban és az arc olyan részeiben, amilyenekben P. fiatalságának idején nem viseltek ékszert.

- Hány karikád van? - kérdezte. Aztán megbánta rögtön. Kerülni kellett volna a témát.

- Tizenhárom - mondta a kicsi. Hangja halk volt, de tiszta. Újabb ok a reményre.

P. megengedte magának, hogy nézze az arcot.

A kicsi arca. Vékony szemöldök, nagy, puha ajkak. A homlok magas. A sötétbarna haj hátra van fésülve. A szem fehérje tiszta, fehér, akár a porcelán, de kissé belejátszik a kék is, mint P.-ék apai nagyszüleinek városszéli kis házában a fal, mert a nagyapa úgy tartotta, hogy fehérebb a fehér, ha van benne némi kék, és meg is tette a hatását a kékítés, mert valahogy tisztábbnak hatott az így kezelt fal a szokottnál, talán azért - gondolta P. -, mert testnedveink pirosát, sárgáját, ezeket a meleg színeket hajlamosak vagyunk a szennyel, a bûnnel azonosítani.

Karcsú arc. Lehet egy arc karcsú? - tûnõdött P. - Ha igen, annak éppen a kicsi arca lehetne példája.

Halvány bõr. Örökös sápadtság. Festékhiány. Nem megy a napra, gondolta P. Nem sportol. Egész életében tanult. Mintatanuló volt.

Attól még sportolhatott volna.

Volt idõ, mikor a "tejfehér" bõr a szépség fogalmához tartozott. És lesz idõ, mikor kerülni fogja a napot mindenki, aki meg akar felelni a szépségeszménynek.

Világos arc. Egyetlen sötétség a szem barnája. Majdnem fekete már. Alig különbözik írisz és pupilla.

Karikák ezüstje csillog. Jólesik nézni. "Ne tudd meg, mit kapott tõlem." Mégis, mit? - tûnõdött P. Éppen ki is tépkedhette volna belõle. Azért az mégse volt valószínû.

P. tudta, hogy a testvére iszonyodik a vértõl. És a madaraktól. Iszonyuk közös volt, mint ahogy az élmény is, ami kiváltotta. Egy homokdombon játszottak és közéjük esett egy galamb. Verdesett, meghalt. Fehér galamb volt. Látták kijönni a vért.

- Jól utaztál?

- Jól.

Beszél, konstatálta P. Nem túl bõbeszédû, de nem is néma. Úgy lehet, a testvére nem találta meg a kicsihez a hangot. Ám ami nem sikerült az egyiknek, sikerülhet a másiknak.

- Nem volt semmi baj?

- Nem.

A kicsi nem mondott igazat. Mikor a vonatra fölszállt, és benyitott egy kupéba, mert látta, hogy ott csak ketten vannak, egy sorkatona és egy nõ, és nem kérdezte, szabad-e odaülnie, mert úgy látta, hogy nagyon el vannak egymással foglalva, és nem merte õket megzavarni, épp csak elsuttogott valami köszönésfélét és leült a sarokba, akkor történt az atrocitás. A katona rászállt. Hogy hogy mer csak úgy? Engedélyt kellett volna kérnie. Mit képzel? "Hülye madáremberek." Ezt a kiszólást nemrég, a laktanyában tanulta a katona. Mint ahogy annak a szólásnak az értelme is ott világosodott meg elméjében, hogy "szabad, mint a madár". A körlet ablakán bámult kifelé, és látta, hogy egy varjúcsapat egyik fele a kerítésen inneni, másik fele a kerítésen túli nyárfákon ül és károg. De ha úgy hozza a kedvük, bármelyikük, bármikor átmehet a másikakhoz.

A kicsi egy pofont is kapott a katonától. Bár igazán nem nagyot. Elõtte el lett neki mesélve, hogyan pokrócoztak meg egy másik hülye madárembert.

A katona nõje is mesélt. Azt, hogy hogyan szûztelenítettek a kolesban egy csajt, kólásüveggel. Leszálláskor, mintha véletlenül tenné, megtaposta a kicsi lábát.

- Nem vagy éhes? Megmutatom a szobádat. Jó, hogy eljöttél. Maradhatsz, ameddig jólesik. Örülnek majd a kutyák!

Kutyának hívta P. a gyerekét is, aki tízéves volt, meg a dobermant is, akivel a gyerek szoros közösségben élt. Valóban, mint két kutya, úgy kergetõztek, úgy birkóztak, úgy harapdálták egymást.

A kicsi lerakta a hátizsákját az ágyra. Mintha a hátizsák állt volna idáig az útjában, P. ölelésre tárta a karját, magához szorította a kicsi testét.

Érezni vélte, ahogy érintkezõ felületeiken át egészség és józan erõ áramlik a kicsibe.

Aztán mesélni kezdett, a lakásról. Új szerzemény volt, a kicsi most járt itt elõször. Nem volt könnyû megszerezni. El kellett érte követni olyasmiket is, amiket tilt a törvény, és meg kellett tenni olyasmiket, amivel P. tudva ártott másoknak. Az elõbbieket P. nem nagyon bánta, sõt büszke is volt miattuk, hiszen országában az számít életrevalónak, aki a törvények ellenében él, mindaddig, amíg valami ügyetlenséget el nem követ és "megbukik"; ezekkel a cselekedetekkel nem ártott személyesen és különösen senkinek, szemben az utóbbiakkal, amelyek esetében P. elõre eltervezte, hogyan téveszti és károsítja meg a partnereit, akik õszerinte azért "egy kicsit meg is érdemlik a sorsukat", mert nem figyeltek eléggé, és amúgy "azok se szentek".

- Százhúszezret buktak rajtam - mondta ki P., amit soha senkinek azelõtt. Még gondolatban sem.

A sötét szemek tisztán, szelíden tekintettek rá. Rég nem érezte magát ilyen könnyûnek. A kicsi nem mondott semmit, de P. biztos volt benne, hogy együtt érez vele és megérti, és ha nem is mondja erénynek, ami bûn, számára kétségtelen, hogy hiába érintkezett P. a mocsokkal, õ maga tiszta maradt, mert indítékai tiszták voltak.

Fürdõvizet engedett a kicsinek, forrót. Gondolta is, mielõtt beleparancsolta, hogy enged hozzá hideget, de aztán ez valahogy elmaradt.

Nem hal bele, gondolta P. Élénkebb lesz a vérkeringése. Ráfér.

Egy kis bõrpír. Az is ráfér.

Nem igaz?

Az elsõ napokban P. aggódott, mivel fogja eltölteni az idejét a kicsi. Aztán ez kialakult. Elõször a maga szobájának az ablakait tisztította meg, aztán, mivelhogy P. elhalmozta dicsérettel és köszönettel, az összeset. Lassan és alaposan dolgozott. Híre ment a házban, sorban mindegyik lakásba bejáratos lett.

Megbíztak benne. Ott merték hagyni, ha dolgozni vagy vásárolni mentek. Még az értékeket se dugdosták elõle. Nyilvánvaló volt, hogy a kicsi nem kutakodik senki tárgyai vagy titkai után.

Amit meséltek neki, azt figyelmesen meghallgatta.

Az elsõ emeleten egy galambõsz öregasszony lakott.

P.-t meglepte, hogy beengedi a lakásába a kicsit, mert az idõs hölgy annyira utált mindenkit, hogy szóba is csak akkor állt a lakótársaival, ha már nagyon muszáj volt.

Õnála vitrinek is voltak. A kicsi fél napon át tisztogatta üvegüket.

- Volt egy társalkodónõm - adta tudtára a galambõsz asszony. - Hogy mégse legyek mindig egyedül. Gusztusos volt és tisztelettudóan viselkedett. De nem tartottam egy hónapnál tovább. Az volt az érzésem, hogy megvan rólam a véleménye. Jó családból való nõ volt. Most rosszul megy nekik anyagilag, és aszerint is viselkedett, nem fújta fel magát. De én éreztem, hogy megvan a véleménye. És otthon el is mondja. Kell az nekem, hogy a szájukra vegyenek? Hogy kitárgyaljanak?

A kicsi kezében megállt a rongy.

Rátekintett a galambõsz öregasszonyra.

Egész csinos pofája lenne, ha nem lennének beleaggatva azok a karikák, állapította meg magában amaz. Elhatározta, hogy szól P.-nek, vetesse ki.

- Érted? Érted, mit éreztem? Hogy az nekem milyen kellemetlen volt?

- Értem - mondta a kicsi.

- Még az elsõ hónap le se telt, már elküldtem. Nem fizettem neki semmit. Azt mondtam, az volt a próbaidõ. "Sajnálom, nem vált be." Nem akadékoskodott. Várt egy percet, mit tudom én, miért, hogy hátha meggondolom magam, vagy hogy csak vicc volt, beugratás. A testvéreimnek voltak ilyen viccei. Fõleg a kisebbik öcsémnek. Egy percre nem voltál mellette biztonságban. Mindig kitalált valamit. De én nem tréfálok, az asszonynak menni kellett. Nahát elég csúnyán nézett rám. Biztos mondta magában, hogy "gebedj meg!" Csak nem merte kimondani. Vagy pláne valamit csinálni, pedig föl voltam készülve. Ott volt a botja az uramnak, a szúrós végû, hogy védjem magam, meg Seduxen is kikészítve, pohár víz.

Már menni készült a kicsi, és a galambõsz asszony már hálálkodott egy sort, mikor eszébe jutott, hogy van a vitrineknek egy hátsó, tükrös fala is, amit nem ártana letörölgetni.

- Eddig nem látszott koszosnak, de most, hogy a külsõ üveg olyan szép tiszta, már snassz.

A kicsi nekilátott. Gondosan átrakta a vitrinek törékeny tartalmát az asztalra, nedvesített és dörgölt.

Közben meghallgatta, hogy maradt egyedül, hogy özvegyült meg az öreg<->asszony. Sok baj volt már az urával, aki pedig derék, tiszteletre méltó ember volt, de hát az idõ eljárt fölötte, és nagyon hamar. A horkolás éjjel, a harákolás nappal, az örökösen leevett ruhák, az elhagyott tárcák. És hiába volt egy trotli, a kis nõket azért megbámulta még mindig. A szívének se tett jót pedig, az biztos. És õt, a megfáradt, idõsödõ asszonyt, továbbra is zaklatta, hétrõl hétre, a méltatlan vágyával. Csak teher volt már benne, élvezet nem.

- Puhácska volt a micsodája - mesélte a galambõsz asszony. - És mikor egyszer rosszul lett és hörgött, ki kellett volna hívnom az ügyeletet, hát persze, tudtam én, de mondom: ha jobban lesz, akkor kár kihívni, hiszen magától is rendbe jön, minek ugráltassuk azokat a szerencsétleneket. Ha meg itt az ideje, mert elhasználódott a szervezet, akkor az a jó neki is, nekem is. Ha lesz, ami lesz.

Ahogy tisztult a tükör, úgy vált benne egyre csillogóbbá a kicsi halvány arca, figyelõ szeme. Az öregasszony leste az arcot. Nem látta semmi jelét sem annak, hogy a kicsi lekicsinyelné a mondottak súlyát, sem annak, hogy elítélné õt.

Napok múltán a galambõsz asszony úgy intézte, hogy szót válthasson P.-vel. Fõleg arra volt kíváncsi, hogy a kicsi továbbadott-e valamit P.-nek a tõle hallottakból. Szinte bizonyos volt benne, hogy nem, "de, ahogy mondani szokták, az ördög nem alszik." Meg azt is tudni akarta, hogy elpanaszolta-e a kicsi, hogy õ rávágott a bottal a kezére. Rávágott, naná hogy rávágott, mert a kicsi nem vigyázott eléggé és eltört egy kristálytégelyt. Más kérdés, hogy a galambõsz asszony látta, amint a kicsi a fogantyújánál fogva emeli meg a tégelyt, és az a fogantyú kijár, csak úgy oda van passzítva, és szólhatott volna, hogy nyúljon alá, úgy tegye vissza a vitrinbe, aztán valahogy mégse szólt. Jó gyerek, de nem elég gondos. Miután rávágott, még elnézést is kért, mondván, hogy nem akarta, de hát értse meg a kicsi: "kedves emlék volt". És mindjárt meg is kérte, hogy jöjjön máskor is. "Ha nem iszonyodsz egy ilyen öregasszonytól."

Hozott egy doboz bonbont a kicsinek, a legdrágább fajtából.

- Igazán kedves gyerek - mondta P.-nek.

- Az. Kedves.

- Mikor veteted ki vele azokat a ronda karikákat?

- Õ tudja. Az õ teste - mondta P. a galambõsz öregasszonynak.

A galambõsz öregasszony, aki máskor arra keresett magában érveket, hogy ráér az az ablakpucolás, elég lesz egy hónappal késõbb is, most azt számítgatta, mikor hívhatná el megint a kicsit egy kis tisztogatásra. Jobban érezte magát a szokottnál. Türelmesebb volt a buszon, több boltot be tudott járni. Elintézett egypár régóta húzódó macerás ügyet. Kondoleált és gratulált. Mindenkit fölhívott, akit föl kellett.

Kiment a temetõbe az urához. Intézkedett a saját temetése felõl is.

És mióta nála volt a kicsi, altató nélkül aludt.

- Ez se semmi.

Lakott a házban egy nyugdíjas jogász. Sovány volt az arca, beesett. Karja, lába vékony, melle horpadt. Csak a hasa dudorodott elõre kereken.

A jogász rég nem volt már életek és sorsok ura, de a ház lakóit, ha elmentek mellette, mint illatszerpára vagy bûz, úgy legyintette meg valamiféle vegyüléke a félelemnek, a csodálatnak és az undornak.

Olyan vastagon tapadt ablakaira a mocsok, hogy nem végezhetett nála a kicsi egy nap alatt. Meg aztán a lakás is nagy volt.

A jogász már évekkel azelõtt szétválogatta a dolgait, külön rakva a legszükségesebbeket, a kevésbé szükséges, de esetleg még hasznosnak bizonyulható holmikat, és a fölösleget. Utóbbiból volt messze a legtöbb. Föl volt készülve rá, hogy jönnek érte, és elviszik. A legkevesebb az lett volna, ha kipaterolják ebbõl a közel kétszáz négyzetméteres lakásból, esetleg épp az eredeti tulajdonos leszármazottjai, és bedugják valami sufniba, ahogy a tulaj családjának azon részével történt, amelyik nem került rács mögé, mikor a hatóság neki, a jogásznak keresett lakásmegoldást. Azon se csodálkozott volna, ha most õ kerül rács mögé, vagy akár kötélre; éjszakákon át fogalmazgatta védõbeszédét és lehetséges utolsó szavait, majd, miután látható lett, hogy ezek elmondására nem lesz szükség vagy alkalom, beírta õket egy füzetbe. Hogy miért is küldött embereket ide meg oda. Hogy mi volt akkor a helyzet, és mik voltak az elõzmények; és hogy a felelõsséget valakinek mindenkor vállalnia kell.

- Tanítottak nektek történelmet abban a középiskolában? - kérdezte a kicsit az elsõ nap délutánján. Az udvarra nézõ ablakok tiszták voltak már.

- Tanítottak - mondta a kicsi.

- Olvasd el ezt. Forrásmunka. Ha valamit nem értesz, kérdezz rá. Egy éjszaka elég lesz, át tudod tanulmányozni. Vigyázol rá?

- Vigyázok.

- Másnak ne mutasd. Még senkinek se adtam oda. Ha valamit nem értesz, holnap rákérdezel. Rendben?

- Rendben.

Reggel ott volt a megbeszélt idõben. A füzet a kezében. A jogász átvette, eltette.

- Értetted?

- Értettem.

- Elolvastad?

- El.

A kicsi vizet töltött a vödörbe, munkához látott.

- Világos? - kérdezte késõbb a jogász. A kicsi a fölsõ kis ablakot pucolta már.

- Azt hiszem - mondta a kicsi -, világos.

- Világos - bólintott a jogász és elfordult -, mint a vakablak. - Fordultában nekiment a létrának. A létra feldõlt. A kicsi a kilincshez kapott. A kilincs kiszakadt.

A létra már a földön volt, arra zuhant a kicsi. Csontja nem tört, csak zúzódásai lettek. Föl is kelt hamar.

- Ajaj - mondta a jogász. - Kieshettél volna az ablakon.

- Kidõlt a víz - mondta a kicsi. - Feltörlöm.

A jogász rongyot hozott, segített neki.

Este ragaszkodott hozzá, hogy a kicsi elmenjen vele egy vendéglõbe. Hiába unszolta, vendége nem evett sokat, de a jogász így is boldog volt, mosolyogva nézte, ahogy magához vesz néhány finom és drága falatot.

Neki mindenesetre megjött az étvágya.

- Évek óta nem ettem ilyen jót - mondta hazafelé menet.

Amit a javára írhattak volna, azért nehezteltek a jogászra a lakótársak legjobban. Egy köztörvényest, aki ellen a vádat képviselte ügyész korában, és akit annak rendje és módja szerint el is ítéltek, a pártfogásába vett, fogsága idején rendszeresen látogatott, és mivel az illetõnek a szabadulás után nem volt hova mennie, lakásról is gondoskodott számára. Mégpedig ahol lakott, abban a házban. A jogásznak megvolt a kellõ befolyása ahhoz, hogy el tudja intézni, hogy az egykori mosókonyhát kiutalják az illetõnek.

Egy fedél alatt kell laknunk egy börtönviselt emberrel, gondolták a lakók, nagyszerû! Még ha alulra került volna, ahogy illõ, a pincébe. Most aztán élhetünk fejünk fölött a bûnnel! Kerülték. Ha lehetett, kitértek az útjából.

P., mikor hallotta, hogy a kicsi ahhoz a bûnözõhöz is föl fog menni, ráébredt, hogy nem emlékszik, mikor látta utoljára.

- Azt hittem - mondta a kicsinek -, már rég kipurcant vagy megint odabent csücsül.

A bûnözõnek tetszettek a kicsi karikái. Õneki tetoválásai voltak.

- Mire valók ezek a karikák? Tudod?

- Nekem így jó - mondta a kicsi.

- Régen voltak a rabszolgák. Azokba tettek ilyeneket. Ha gazdag volt a tulajdonos, akkor aranyból. Ha nem annyira gazdag, akkor ezüstbõl. A szegények vasból vagy rézbõl. De az olyat feloldja a vér, és meg lehet tõle betegedni. Aztán a karikába bele lehetett csatlakozni egy lánccal vagy szíjjal. Éjszakára, vagy ha a tulaj elment hazulról, úgy rögzítették a rabszolgákat. Meg akkor is, ha verés volt. Olvastam, hogy csináltak ilyeneket fából és bõrbõl is. A tatárok bõrszíjat fûztek a foglyaik mellébe. Neked van a melledben karika?

- Van.

- Muti.

- Nem szeretném.

- Ha nem, nem. Egyébként minden ékszer a tulajdonos jele. A nyakörvbõl lett a nyaklánc, a bilincsbõl a karkötõ. Na és az nem is lehetett rossz, ha valakinek volt egy ilyen tulajdonosa. Mondjuk te egy görög kereskedõ vagy. Zajlanak a háborúk, aggódsz, hogy nem fúrják-e meg a hajóidat. Olvastam ilyeneket, volt mindenféle. Te vagy a kereskedõ és egy majré az életed, hogy mi lesz. És akkor bejön az ellenség, közlik veled, hogy fogoly vagy. Na jó. Kivisznek a piacra azzal, hogy eladnak rabszolgának. Az államkincstár javára. Valakinek megtetszik a pofád vagy a segged, leperkálja érted amennyit kell. Elvisz a karikacsinálóhoz, választ neked egy szépet és beléd rakatja. Ettõl kezdve nincs gondod az árura. Te vagy az áru. Értem?

- Értem.

Ezek után beavatta a kicsit olyan titkaiba, amelyeket nemhogy a nyomozati szervek, de pártfogója, a visszavonult jogász és a tettestársai se ismertek. Majd mutatott néhány önvédelmi fogást, mert jó az, ha meg tudja védeni magát az ember, akármi van. Csakugyan mestere volt a bunyónak, a kicsit hol a falra, hol a padlóra kente.

- Figyeled? - kérdezte. - Figyeled, hogy csinálom?

- Figyelem - mondta a kicsi.

Együtt mentek le a lépcsõn.

A kicsi valamelyest bizonytalanul, mint akinek fáj valamije.

A bûnözõ ruganyos, szabad léptekkel, fütyörészve. Ha netán elment volna mellette valaki a lakótársak közül, most egyenesen a szemébe tudott volna nézni. De csak P. kisfiával, meg a dobermannal találkoztak. A kutyák mindjárt el is vitték a kicsit sétálni.

- Nincs a terhedre? - kérdezte valamelyik este a testvére P.-t. - Gondoltuk, hogy az ünnepekre hazajöhetne. De ha nálad most éppen jól elvan.

- Sajnos nem tudom idehívni a telefonhoz. Sétálni ment a kutyákkal. Ha megjön, megkérdezzem tõle, hogy van-e kedve otthon ünnepelni?

- Talán nem kellene. Hogy aztán itt visszaessen nekünk abba az állapotba! Mikor már kezdett kimászni. Érted. Az lenne jó, ha maradna, legalábbis amíg téged nem zavar. És amíg teljesen jól nem lesz. Add át az üdvözletem.

- Átadom - mondta P.

P. eleinte félt, hogy a kicsi rossz hatással lesz a gyerekére. De a kutyát nem kellett félteni. Erõs egyéniség volt. Még az elsõ napokban, akaratlanul, kihallgatott egy beszélgetést a kutya és a kicsi közt.

- Fenn ültem a falon - hallotta P. a félig csukott ajtó résén át. A másik kutya, a doberman, ki-be járt. - Lenn volt a kuka. És vannak ezek a kukázók, akik belemásznak a szemétbe és kikotorják a cuccainkat. Pont alattam volt az egyik. Beleláttam a nyakába. És volt ott a fal tetején egy csomó kis kõ vagy kavics. És mintha valaki a kezembe adott volna egyet. És mintha meg is mondta volna, hogy oda kell dobnom a kukázó nyakába. De közben meg tudtam, hogy nem szabad. Nem akartam dobni. És mégis dobtam. Érted ezt?

- Értem.

- Hogy bele kellett dobnom egy követ a nyakába. Érted?!

- Értem.

- Szerencsére nem találtam el. Észre se vette. De közben meg én még mindig ott vagyok a fal tetején és õ meg ott van lenn és a feje a kukában. Kilátszik a nyaka. És érzem a kezemben, hogy megint ott egy kavics! Elhiszed?

- El.

- Egyszer csak ott van. Valaki a kezembe dugta. És tudom, hogy azt akarja, dobjam a nyakába.

- Dobtad?

- Dobtam, de nem akartam. És nem találtam el másodszor sem. Pici volt a kavics, nem volt semmi zaja, amikor becsapódott. Na akkor kellett volna szép csöndben lemászni a falról. De nem lehetett. A harmadikkal eltaláltam.

P. azon kapta magát, hogy egy ideje még lélegzetet se vett, úgy figyel. Hogy az õ gyereke!

- Fölnézett. Meglátott. Üvöltött. És futott körbe. Kereste, hogy hol tud följönni, elkapni. Szidta az anyámat meg a Szûz Máriát. Ha a kutya ott lett volna, akkor persze nem mer hõzöngeni. Jobb is, hogy nem volt ott, mert akkor a kukázó szét lett volna szedve. Mielõtt följött volna, leugrottam, aztán át egy kerten, meg egy szögesdróton. Akadályfutás volt. Szög ment a tenyerembe. Úgy lihegtem, majd kiköptem a tüdõm. Szerinted?

- Szerintem is jó, hogy nem volt ott a kutya - mondta a kicsi.

- Azóta se voltam azon a falon.

P.-nek elég volt. Sürgõsen más tevékenység után nézett. Úgy félóra múlva zaj volt a kutyaszobában, a gyereke üvöltött a kicsivel. A kicsi évekkel idõsebb, és vékonyka termete ellenére mindenképpen erõsebb volt a gyereknél, mégis õ kapott sebet. Vérzett az ajka. Valamivel megüthette a gyerek.

P. jódot tett a sebbe. Örült, hogy a kicsi nem árulkodott, nem mesélte el, hogyan szerezte a sebet.

Mint ahogy nem árulkodott akkor sem, mikor P. a tetõn rátalált. Kereste, mert egy napja és egy éjszakája nem látta. A kicsi még egyszer se maradt el ilyen soká, mióta ott lakott nála. P. azt se tudta, hol keresse, merre induljon. Telefo<->náljon a rendõrségre vagy a mentõkhöz?

Végigjárta a házat. Becsöngetett a lakótársakhoz. Aki otthon volt, szívélyesen fogadta. Nem tudnak a kicsirõl. Nagyon remélik, hogy elõkerül. Annál is inkább, mert most már számítanak rá.

- Olyan kedves és megbízható.

A háznak lapos teteje volt. Ott talált rá.

P. az elsõ ijedtség után megnyugodott: a kicsi rosszul van, de él. Nem volt rajta ruha. Elõször is le kellett menni és keresni neki valamit, amit ráadhat. Ha mást nem, lepedõket.

Útközben azon tûnõdött, jól látta-e, hogy a kicsi bõrén különféle sebek és szennyezõdések vannak. Meg véraláfutások. Talán harapások nyomai. Vérfolt nem volt. Az ezüstkarikák nem voltak benne.

Bebugyolálta. Járni, azt nem nagyon tudott a kicsi. Nehezen és sokára jutottak le a lakásba. Az arcon a bõr forró és piros volt, mintha többévi elmaradt napozást akart volna valaki bepótoltatni a kicsivel egyetlen nap alatt.

P. tisztában volt vele, hogy ha az arc leégett, akkor az egész test is. De gondolta, ráér kibontani a lepedõkbõl. Ha már egyszer bebugyolálta. És félt is, félt a sebektõl. Ki tudja, milyen bántalmazások nyomai.

Vizet hozott, megitatta a kicsit. Most még valami ételt kéne neki adni, gondolta, és szelíd erõszakkal belediktált egy kiflit. Aztán elrohant bõrtápláló krémért.

Mire hazaért, a kicsi élettelenül hevert. Arcán nyálka, hányadék. Azonnal kórházba kell juttatni, gondolta P. Kibontotta a lepedõkbõl és egy szivaccsal lecsutakolta. Nem kis nehézségek árán ruhát adott rá. Taxit hívott.

A taxis hajlandó volt feljönni a lakásba és segíteni P.-nek.

Egy óra se telt azóta, hogy P. rátalált a tetõn, és a kicsi a taxi hátsó ülésére fektetve már a kórház felé száguldhatott.

És hogy mégse jutott oda, arról a taxis egy akaratlan, rossz mozdulata, vagy talán egy szembe jövõ teherautó váratlanul oldalra csapódó pótkocsija tehetett, mindegy is: a taxi a folyóparti útról a vízbe zuhant. A sofõr és P. kiúszott. A kicsi eltûnt.

P. napokig várta, hogy értesítse a rendõrség. Hogy nyomozók jöjjenek és kihallgatásnak vessék alá. Nem jött senki. Nem kérdezett tõle senki semmit.

Rászánta magát és õ kezdett tudakozódni. Mentõk, rendõrség, vízirendõrség. Sehol se tudtak a kicsirõl.

Úgy két-három hónappal késõbb P. arra riadt álmából, hogy mindeddig rosszul emlékezett, és magának is rosszul írta le az eseményeket, mikor a kicsi ismeretlen eredetû, gyanús sebeinek látványát öntötte szavakba. Hiszen most, ha maga elé képzeli a kicsi testét, nincs azon se szennyezõdés, se semmiféle seb. Makulátlanul fehér, mint mindig. Ez valamennyire megnyugtatta. És aznap délután a testvére is fölhívta. Elõször azóta, hogy az eltûnést megtáviratozta neki.

Azt mondta P.-nek a testvére a telefonba: - Nem tehetsz róla. Ez benne volt a pakliban. Szerintem elõ fog kerülni. Ne majrézz.

Nem is nyilvánították halottá hivatalosan a kicsit.

Egy napon a visszavonult jogász arról számolt be, hogy látta.

- Az autópálya kezdeténél állt és stoppolt. Kár, hogy én egy buszon ültem akkor, és nem tudtam rögtön leszállni. Beszéltem volna vele. Szerettem volna tudni, hogy van.

Pici, rózsaszín szemének sarkában vizenyõ. P. nem bírta nézni, el kellett fordulnia.

- Azt én is szeretném tudni, hogy hogy van - mondta. - És hogy hol van.

- Miért hagyott itt minket?

P. a fejét rázta: "Nem tudom."

- Nem maradt utána valami? Egy levél? Vagy egy olyan karika esetleg?

P.-nek volt egy tiszta zsebkendõje. Megtörölte, kitisztogatta a jogász szemét. - Tartsa meg - mondta. - Azt hiszem, õ is használta ezt a kendõt. Az övé volt. Amíg itt volt. A mi házunkban.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/