Jánk Károly: Másvilág
Történetek, konstrukciók,
szerepek
Volt egyszer, hol a nem volt. Volt? Nem, csak nem. Hát innen indulunk. Nem én indulok, s nem te, nem a versek indulnak, nem, csak nem. Természetes, hogy az indulás kifejezés is túlzás, a kezdet körülírása, elszépítése. Mi az indulás? Mi a kezdet? Vannak? (Föltehetõ-e ez a kérdés?) Kovács András Ferenc írta három évvel ezelõtt az akkor elsõ verseskötetével jelentkezõ Jánk Károlyról, hogy "jóval több, mint holmi kezdõ költõ". Nem volt "kezdõ", nem, csak nem. "És rájössz majd, hogy minden vers csalás, /mert megidézni nem tud szótlanul, / a kicsikart idõtlen utalás / a sorok közti néma térbe hull." E sorok már Jánk Károly elsõ kötetének legelsõ versébõl valók. Elsõ, legelsõ: bárhonnan néznénk is, jóval túl vannak a kezdeten. Már csak azért is, mert vannak. Elkezdõdött tehát a kezdet körülírása, szép, csiszolt körülírása annak, hogy a kezdetet csak szétírni lehet.
Séta egy genezis körül. Nem indulás, mint az elsõ kötetben, csak séta. Bár figyelmesen olvasva, ott sem naiv indulás van: "Az indulásba csomagolva rég / a szem ikerpontjáig hajló messzeség [...] A köd felszáll, / a hegyek lépnek tovább, / alattuk állok és nézem, nézem / ezt a moccanatlan vonulást -" (Ez a nyár). Inkább belépés egy álló folyamatba, egy semmit sem történõ történésbe, e lépések látása, melyre mintegy magától értetõdõen vakság következik - mindez egy keresésnek a lenyomataként, egy olyan hely kereséséé a nyelvben, ahol az ellentétek nem ellentétek, nem, csak nem, hiszen, ha valami, ez volna a kezdet.
Miért olyan nehéz elindulni? Részben azért, mert réges-rég úton vagyunk. Réges-rég: homályos, pontatlan kifejezés. Jánk Károly genezis-verse a valamikorral, a heggyel és a pásztorral kezdõdik. Külön-külön nem kevésbé pontatlanok, csakhogy nem külön állnak, éppen errõl van szó, a genezisrõl, a még nem különállásról, amikor a mondat még egyben van: "Valamikor a hegyrõl ereszkedett / alá a pásztor." Rémületesen egyszerû mondat, nem is követik mások, mint tagadó szerkezetek - "Nem tudni arról, hogy / a hegy gyomra kiokádta volna õt.", "Most is keveset tudni róla." - az egyszerûtõl való rémület megannyi szimptómája.
Telt-múlt az idõ, és megszületett az idõ. Nyomában termett az igen és a nem. A vers "most"-ja írható le így: most, amikor vagy igen, vagy nem, most, amikor el van mos(t)va az út a kezdetek felé, "az idõ elmosta már azt a sávot, / ahol még egy az ember és egy a kõ". Most: vagy ember, vagy kõ. Mindkettõt megbánod. Következésképpen: sem-sem. Az idõ, mert lettek különbségek, lehetõvé tette a történetet; a mesélést, mert lettek szavak. A mese tehát úgy folytatódik, hogy van már igen, és van már nem, de miért oly magától értetõdõen mégiscsak inkább a nem van? A most és a genezis közötti sávban íródó versben az elmondhatatlanság árnyalásából jön létre a történet: "Most is keveset tudni róla. Oda / ritkán vetõdik ember, ahol él. / Hallgatnak róla a vízmosások, / a tûlevelek, a kõóriások, / a tûzhelyen roppanó fahasábok, / hogy küszöbét ne lépje át a tél."
A már készenlévõ dolgok eltakarják-betakarják nemcsak a kezdetet, de önmagukat is, "oda ritkán vetõdik ember, ahol él" - nemcsak oda ritkán, hisz ez természetes, ahol a mitikus pásztor él, de fõként oda ritkán, ahol az ember, ez a folyton elinduló, ez a mostos ember él.
Vagy éppen arról volna szó, hogy nem "nemcsak, de", hanem a mitikus pásztor és a "vetõdõ" ember élete, élése között ekvivalencia-reláció van?
"Az ünnepet mindig mi gondoljuk el, / de csak a tárgyak élik a csodát." (Jánk elsõ kötetének Az ünnep címû versébõl.) A tárgyak pontos megfigyelése megtart a kérdés közelében. Itt, A séta egy genezis körül harmadik, a történetet lekerekítõ szakaszában konkrét tárgyakra irányul a tekintet: "A bot és a bocskorszíj egy sarokba vetve." Az effélék mindig újra meggyõzik az embert a létrõl.
A temetés. A konstrukcióhoz téglák kellenek, valamint pontosan kimért helyszín. Meg a hiedelmek naivitása, hogy a tégla: tégla, és az építõ: van.
A vers egy hiedelemre épít, arra, hogy a megdolgozatlan földterület az ördögé. A vers tükör: szerkezete tükrözi a hiedelemét: az ember nevet ad az ismeretlennek, adottnak tekintvén azt, aki adja.
Adott tehát két egymással határos szántóföld, az egyik az, ahonnan a történet el van mondva, a kitüntetett nézõpont, a másik szántóföld pedig a másiké. A másik neve: ördög. A kitüntetett szántóföld tulajdonosa egy nevet tud a másikról, semmi mást, hiszen ha tudna, ezt már nem tudná. A szituáció a legfinomabb mozgásra is teljesen megváltozik: ha például kiderülne még egy szó a másikról, máris nem volna annyira ismeretlen, a kitüntetett pedig nem volna annyira ismert, míg végül észrevétlenül helyet nem cserélnének.
A szerkezet önmagában nem képes a legfinomabb mozgást létrehozni, ehhez idõ kell, bármilyen kicsi is legyen az. Itt valóban nagyon kicsi az a teljes változást okozó idõ: Jánk egy gyereket hoz a versbe, zárójelben.
A gyerek még nem tudja, csak tanulja és unja a tilalmakat. A hiedelmekre rákérdez. Szétesés közben legalább újabb hiedelmek jutnak a kitüntetett eszébe, egyre kisebbek - "bal lábbal lép majd, / bal kézzel üt" -, egészen addig, míg el nem fogynak: "és két / pár szemével látni fog".
Azt viszont senki nem állította, hogy látni egy derûs dolog. Kiderülnek dolgok, de ez egészen más:
A névadás érvénytelen.
A fennkölt szavak fikciók.
A kitüntetett figura létezése azon múlik, hogy milyen intenzíven temeti el önmagában a megmutatkozott senkit.
A kripta. A szerepversben mindig a másik, az ismeretlen beszél. A szavak egy alakot öltenek, akirõl semmi mást nem tudhatni, csak ezeket a szavait.
"Mindig az eleven vonzott." A mondat erõsebb lesz, ha az ismeretlen beszél, a másik, aki valamilyen módon ellentétben áll a kijelentéssel - mert holt, mert taszít, mert soha. A másik nélkül minden magától értetõdik, otthonos és rokonszenves. A másik a kérdés.
Miért vonzza az eleven? Milyen az, akit vonz az eleven, de õ maga nem az? Ki õ? Valaki-e egyáltalán? Ha nem él, akkor mit csinál? "Egy kriptában lakom, vaksötétben." Lakik? "Ide / hordtam le azt a keveset, ami történt, / amit ellestem róluk." Leskelõdik, elhord? "Néhány kézzel rajzolt kusza ábra / körülöttem a földön." Rajzol? Rajzoltat magának? "Alulról / nézem egy eltévedt macska szemét. / Végtelen hosszú ideje csak nyávo-/ gást hallani." Néz? Hall?
Tudja, hogy mindaz, ami történt kevés. Tudja, hogy a macska eltévedt. Tudja, hogy a nyávogás idõtartama végtelen. És Uramnak nevezi a holtfáradt élõk teremtõjét. Munkáját végzi, mert neki végképp nem áll módjában meghalni: "Holtfáradtak a lényeid, Uram, az élõk. / Kevés a dolgom. Száraz / rögöket morzsol a kezem."
Szerelemtöredékek
A szerelemrõl való írás inkább a távolságról szól. A távolság bemérése, árnyalása. Orpheusz és Eurüdiké. Élõ és holt. Cselekvés és szenvedés. Mindig és soha. Oldás és kötés. A felsorolás folytatható. És a felsorolás nem folytatható. Átjárás nincsen. Az "átjárás nincsen" van. Jánk Oldás és kötés-versei "átjárás nincsen"-ek. Mindig másképp, soha ugyanúgy, de vannak.
(A szerelem esendõ.) Az "átjárás nincsen" egyik õsrégi neve: magány. Fennkölt szó, melankolikus, "rossz gõgje" van. Nem old és köt, fennkölt. A nagyon sok kevés, de nem elég kevés: "És mindez kevés / õt megszólítani."
(Magába issza életem.) Párám párám párám párám, egy dallam, mely viszi a szavakat magával, a szavak meg lazán engedik magukat, oldottak és oldanak, igen és igen, és az egyik igen nem él, de ezt is roppant könnyedén: "magába issza életem / az ablakok tejüvegén / beöltözik és körbejár/ lába se színe se nem él". Rilke Eurüdikéjének lehetnek ilyen mozdulatai - Somlyó György fordításában: "nagy, lengõ leplekkel lassítva léptét, / ingatag, lágyan és türelmesen" -, aki pontosan ugyanúgy megy Orpheusz után akárcsak vissza az alvilágba.
Orpheusz-töredékek. "Aki nem / tudott betelni önnön létével." "És nem vigasztalja már az sem." Ha már van igen, és van nem, miért inkább van a nem? Hogy megérinthesse az igent, ami nincs? A vers három részbõl áll, három, a szerelem háromsága: A, non A, és a köztük lévõ "átjárás nincsen". Ez utóbbi az, ami árnyalható. Ide sorolható be például a költészet is.
Jánk az elsõ részben történetet mond (az igék múlt idõben), a harmadik részben bevégzi a történetet (múlt idõben), a másodikban Orpheusz-dalt ír (jelen! jelen!). Orpheusz abban a térben van, ahol Eurüdiké. A másvilágon, ahogyan mondani szokták. Ott van, és már visszafordult. Eurüdiké még egyszer feléje nyújtotta kezét, azután örökre eltûnt. Orpheusznak vissza kell mennie. "Nincs út vissza", mondja, és megy. Olyan intenzitással mondja, hogy elhisszük neki: ott marad, még akkor is, ha halljuk távozó lépteit. Mert abban a szerencsétlen jelen idejében, ahol "se föld, se ég - // félhomály csak és félszavak", a létige megõrül, és azt mondja: "elérem azt, ami õ vagyok".
Viszonyversek
A viszonyról beszélni, semmi másról, semmi énrõl. A másnak, az énnek a története törlõdött, csak a viszony van, ez a képtelen viszony.
Az öreg, akit meglátogattam. Meglátogattam, mert nem bírom látni, nem bírok folyton vele lenni, õt olvasni - hát ezért öreg. Elviselhetetlen, neve kimondhatatlan, "lehetne akár az én apám", apa, ez viszony, nem név, s viszonyként is alig elviselhetõ, "ne jöjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról" (2 Móz. 3,5.), nem, nem elviselhetõ, ebbõl következtethetünk a látogatóra, aki mégis elmegy hozzá. Az egyes szám elsõ személy nem én, az én nem tudja megtenni, hogy kilenc éjszakán át hallgassa csendjét, a kilencediken pedig megsimogassa a "kérlelhetetlen" csuparánc arcát, nem, nem teheti meg, ha rátekintene, megemésztené.
A látogató címû vers Jánk Károly elsõ kötetébõl, bár a szituációk mintha fednék egymást, nem is egyes szám elsõ személyû, a szavak egy történet távolságában vannak. A történet egy "bolond öregrõl" szól, akihez betéved a "szelíd ismeretlen". Egyszer. De ez elég arra, hogy megértse a csendet. Megváltástörténet? Csend-történet.
A látogató tehát nem én, de mégis vagyok. Nem az én megy, és az én van ott, nem érti az öreg szavait, és nem felejtheti: "Nincs semmi, semmi az idõben, / ami megbírná Krisztusát."
A folyónál. A viszony átmenet az éntõl a vagyok felé. A vagyok a bolond öreg, a megõrült létige, aki nem én, aki nem szó, aki csend. Akire az én nem tekinthet.
"Ruhája égõ sebhely, / lángoló mezõ arctalan szenvedéssel." (A látogató) A vagyok mérhetetlen szenvedéssel megfosztja magát arcától, hogy az én rátekinthessen. Felejthetetlen - "helyettem kelt útra" -, s az én mérhetetlen erõfeszítéseket tesz, hogy elfelejtse.
Megidézem hát, bár idõmbõl feledés lesz,
tanulom látni, ha épp megnõ a hold.
A parton áll, s nekem nincs hatalmam arra,
hogy átvezessem rajta a folyót.
Másvilág, végül is ez a kötet címe: a könyv tér, amely se föld, se ég, se fekete, se fehér, se igen, se nem, a szerelem, ami nincsen, a nincsen, ami nagyon erõsen van.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu