Nagy Imre: Bertók László.
Beszélgetés és tanulmány
El kell-e döntenünk, hogy kié az irodalom? Az íróé, a
kritikusé, a irodalomtudósé, az olvasóé? Van-e a szövegeken kívül
is világ? És ha van, akkor összekapcsolható-e a szövegekével? Kié
az irodalom? És kié a világ?
Nagy Imre szerényen és elegánsan válaszol ezekre a kérdésekre. Monográfiát
készült írni Bertók Lászlóról, de föladta ezt a tervét. Elállt tõle,
hogy párbeszédbe elegyítse a Bertókról szóló gondolatait. Az irodalomtörténész
ébredését, ezt a nagyon fontos és megvilágosodás erejû pillanatot
meg is örökíti a prológusban: "Éppen egy Bertók-kötethez készítgettem
elemzéseket kertünk gesztenyefáinak árnyékában, valamikor 1991 késõ
nyarán, midõn egyszer csak felpillantottam a könyvbõl, alkalmasint
az Ágakból gyökér lehetett, szemközt velem, mint mindig, a
Kálvária-hegyre esett a tekintetem, tetején a kápolna lombok fölé
emelkedõ kupolájával, ám akkor hirtelen arra gondoltam, hogy annak
a kötetnek a szerzõje, amelyet lapozgatok, ennek a hegynek vagy inkább
dombnak a túloldalán lakik légvonalban talán nyolcszáz-ezer méterre
tõlem. Ha elindulnék, játszottam az ötlettel, félóra alatt gyalogosan
is megtehetném a Bessenyei utcától a Király utcáig vezetõ utatÁ Miért
is ne? - kérdeztem magamtól s a szót hamarosan tett követte." (5.
o.) Annak a felismerése ez, hogy az irodalom nem vizsgálható büntetlenül,
hogy a vizsgálat nem tekintheti magát átlátszónak tárgyához képest,
a mérés eredményét, a természettudomány ezt pontosan tudja, befolyásolja
a mérés ténye, és a monográfia tárgyául választott életmû menthetetlenül
zsákmánya lesz az elemzésnek, önálló létét elveszti. Nagy Imre visszautasította
azt, hogy megkreálja a maga Bertók-képét. Helyette több nézõpontú
szöveget hozott létre, ahol többfajta koncepció, többfajta látásmód
és többfajta beszédmód juthat szóhoz.
Mi tehát a könyv mûfaja? A címlap szerint beszélgetés és tanulmány.
Különös dolog ez. Hiszen a címlapon ezen a meghatározáson kívül még
két név szerepel, Nagy Imréé és Bertók Lászlóé. Egyikük a szerzõ,
másikuk a téma. Holott mindketten ugyannak a beszélgetésnek a résztvevõi,
és ebben a beszélgetésben esetenként mindketten elmondják ugyanarról
a témáról a maguk nézeteit. Ráadásul ez a téma nem mindig pusztán
Bertók életmûve, és nem is mindig Bertók élete. A beszélgetés jóval
nagyobb szerephez jut a tanulmánynál. Bár egy központi téma körül
mozog, saját törvényei szerint fikciót teremt, szereplõi nemcsak két,
egymással beszélgetõ hangot jelentenek, hanem személyiségek. "Minden
olvasható címoldallal rendelkezõ könyv önéletrajzi" - mondja Paul
de Man. Nos, ha így áll a dolog, akkor ez elsõ olvasatban azt jelenti,
hogy a könyv Nagy Imre önéletrajza, és Bertóknak csak élet- és munkarajza.
Ez persze túlzás, Nagy Imre, ha nem is kívánja átlátszóvá tenni személyiségét
e munkájában, nagy alázattal fordul témája felé. Mi most itt pusztán
azt az elméleti csapdát akartuk megmutatni, amit a többmûfajúság és
a szöveg ennek kapcsán létrejövõ fikciós természete jelent.
Soroljuk föl, hogy mi mindennek nem nevezhetõ ez a könyv, bár játszik
és érintkezik jellegzetességeivel. Nem életrajz, nem regény, nem dráma,
nem monográfia, nem tanulmány, nem mélyinterjú, nem dialógus.
Nem életrajz, mert Bertók László életét elsõsorban mûvein keresztül
vizsgálja, és afelõl próbálja megérteni. A könyv megszólaltat egy
olyan beszélõt is, aki félig-meddig azonos a versek költõjével. Ám
kívül van rajta, mert Nagy Imréhez hasonlóan õ is értelmezi a szövegeket,
kommentálja az életrajzot. De belül is van rajta, mert pontosan tudja,
hogy mit miért tett a szerzõ. Nagy Imre fontos kontrollt épített be
monográfiájába: a szerzõ hangját. Nem regény ez a kötet, mert bár
van cselekménye, nem tör a regény kompozíciós és nyelvteremtõ babérjaira.
Sokkal inkább egy nyelvtõl, az irodalomtudomány nyelvétõl való szabadulási
szándék irányítja. Egy lehetséges regénytéma nem regényként való megjelenítése
a könyv. Bár a fikció jelzésszerûen létrejön, nem történik kísérlet
a valóságtól való elválasztására. Sõt, a beszélgetõk nem vesznek tudomást
a fikció létrejöttérõl.
Beszélgetõket említettem, ám õk nem elbeszélõk és nem is szereplõk.
Ezért nem regény és nem is dráma, amit olvasunk. Epikai mozgása, ha
van is ugyan a szövegnek, de semmiképp sem drámába illõ jelenetekben
valósul meg. Nincs drámai feszültség. A beszélgetésen nem kerekedik
felül a történés. A beszélgetés komótosan, ráérõsen halad, minden
apróságnál elidõz. És épp ez a jó benne. Dialógus lenne tehát, alkalom
a gondolkodásra? Kétségkívül, de ha alaposabban szemügyre vesszük
a könyvben alkalmazott beszédmódok különbözõségét, akkor azt kell
nyugtáznunk, hogy többrõl van szó dialógusnál.
A beszélgetésben mindkét beszélõ egyes szám elsõ személyben beszél,
és meg is enged magának szubjektív megnyilatkozásokat. De a közös
témáról, Bertók László életérõl és mûvérõl egyikük egyes szám elsõ,
másikuk második személyben szól, tehát a dialógus kiegyenlítettsége
felborul. Akadnak részek, mikor épp másikuk veszi magához a szót,
olyankor hangot is vált, temájáról harmadik személyben, maga pedig
többes számban beszél. Tehát a tudományos diskurzus attribútumait
alkalmazza. A párbeszéd formája eltûnik a különbözõ számú és személyû
beszélõk ravasz hálózata mögött.
Ez a szöveg nem is monográfia, hiszen épp annak konstatálásával kezdõdik,
és kezdtük mi is a dolgozatunkat, hogy a szerzõ lemond ennek a mûfajnak
a végigvitelérõl. A beszélgetés közben nyilvánvalóvá válik, hogy irányítója,
Nagy Imre a témáról ugyanannyit tud, mintha meg is írta volna a tervezett
monográfiát. Láthatólag minden együtt állt létrehozásához, csak a
szerzõben kétség ébredt a megírás értelmét illetõen. Ezt neveztük
az irodalomtörténész ébredésének. Ezzel nem arra céloztunk, hogy az
irodalomtörténeti tevékenység fölött eljárt az idõ, hanem azt akartuk
hangsúlyozni, hogy valamennyiünknek hasonló kételyeket kell táplálnia
munkájával kapcsolatban. De ne legyen félreértés, nem a munka lényege,
hanem formája tekintetében. Nincs olyan mûfaj, ahol az írás, a létrehozás
ne elsõsorban formaprobléma lenne. A gondolkodás maga is formálás,
lehetséges rendszerek, struktúrák létrehozása vagy lebontása. Nagy
Imre lebontja a lehetséges monográfia építményét, azért, hogy az õ
nézõpontját, nézõpontjait máséival szembesítse. Anyagismerete néha
nagyobb, de legalábbis pontosabb Bertókénál. Szüksége is van erre
a felkészültségre, ha vállalja, hogy elgondolásait azonnal szembesíti
az általa kiválasztott életmû szerzõjének elgondolásaival. Az õ nagyon
is gyakorlatias tevékenysége azt sugallja, hogy a szerzõ talán mégse
halott véglegesen, hogy az életmûnek talán mégiscsak lehet némi egysége,
és ez az egység és fejlõdés talán mégiscsak hasonló a szerzõ személyes
fejlõdéshez. Lehet valami abban, amit Arthur C. Danto mond: "Azt hiszem,
nem tévedhetünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a mûalkotás-tárgy helyes
értelmezése az az értelmezés, amely a legközelebb áll a mûvész saját
értelmezéséhez." Hasonló gondolattal játszhatott Nagy Imre is, amikor
vállalta a kihívást, hogy monográfiáját megíratlanul hagyva anyagát
beolvassza egy több nézõpontú beszélgetés szövegébe, és lemondjon
arról, hogy megkonstruálva Bertók-képét, az életmûvet monográfusi
birtokába vegye. A monográfia romjain plurális szöveget hozott létre,
miközben céljáról, a bertóki mû megértésérõl nem mondott le.
Nem tanulmány ez a könyv, mert több tanulmányból és azok kölcsönhatásából
tevõdik össze. Nem mélyinterjú, bár a beszélgetések a szerzõ életének
is számos elemét felvillantják, de egy pillanatig se kérdéses, hogy
a beszélgetésnek mégsem személyes, hanem irodalomtörténeti és -elméleti
tétjei vannak.
Azt talán túlzás lenne állítani, hogy itt két Bertók-kép bontakozik
ki. Inkább arról van szó, hogy megfigyelhetjük egy kép létrejöttének
és pontosításának folyamatát. Ez a könyv olyan festményhez hasonlítható,
melyen pontosan kivehetõk az ecsetvonások. Avagy olyan birkózók küzdelméhez,
akik nem akarják legyõzni a másikat, csak a szép birkózást kívánják
bemutatni.
Bertók Lászlóról a kilencvenes években mindenesetre már bátran elmondhatjuk,
hogy az élõ magyar irodalom egyik legjelentõsebb költõje, fontos formateremtõ
személyisége. Élete és mûvészi fejlõdése valóban regényes. Illetve
összetettebb, mint ami egy szokványos regény teherbírása. Ez a(z élet)történet
némileg hasonlít a könyv létrejöttének történetéhez. Bertóknak nemcsak
fölmérnie kellett, hogy ki õ, hanem redukálnia és újraépítenie is
önmagát. Nemcsak jó verseket kellett írnia azon az adekvát hangon,
amire születése és neveltetése predesztinálta, hanem el is kellett
szakadnia ettõl a hagyománytól, hogy megteremtse saját hangját. A
népi szürrealista költészet lehetõségétõl el kellett jutnia egy sokkal
fegyelmezettebb, sokkal tárgyszerûbb hanghoz. Nem önmegtagadás volt
ez, hanem épp szívós keresés eredménye. Bertók a könyvben beszél is
azoknak a tragédiájáról, akik túl hamar találják meg a hangjukat,
és késõbb nem marad már erejük a továbblépéshez. Késõbb, vagyis az
igazán lényeges pillanatban, tehetnénk hozzá. Bertók életmûve önkorrekciós
önformálást alkalmaz, visszabont és újraépít, elõre és visszafelé
építkezik. Nem mintha egy monográfia formájával leképezhetné tárgyát.
Nem. De hiszen ez nem is monográfia. Beszélgetés és tanulmány. Vagyis
e két pont közötti állandó lépegetés, vibrálás, feszültségingadozás.
Kísérlet arra, hogy az irodalomtörténész utána menjen témájának és
ugyanakkor megfékezze konstruáló hajlamát. A könyv mégsem más, mint
egy konstrukció kísérlete, de annak visszavonása is. Érdekes olvasmány,
gazdag anyagismerettel megírt, forrásértékû kor- és személyiségrajz,
egy életmû mérlege. Egy kudarc (de nem privát kudarc) beismerése,
kiaknázása és visszájára fordítása. Életmûavatás.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu