KERESZTURY TIBOR

"A FELTOLAKODÓ UNDOR OKÁN"*

Versszemléleti változások Petri György szamizdat-korszakában


Jegyzetek

Petri az 1989 utáni interjúinak egész sorában maga is

a kultuszképzõ értésformák ellenében erõsíti meg a szamizdat-periódus

versbeli megnyilatkozásait és a politikai cselekvés gesztusát elválasztó

közelítés indokoltságát. Nem csupán azáltal, hogy a rendszerváltást

követõ évek jellegzetes beszédképleteinek utólagos önmitizáló szólamaival

- és az õt is erre ösztönzõ kérdésekkel - szemben több ízben hangsúlyozza,

hogy a publikációs tilalom, a rendõri zaklatások, a személyes szabadság

korlátozásának "tartós kellemetlenségé"-ben megnyilvánuló elnyomás

elszenvedése "méznyalás" volt a kommunizmus keletibb formáinak retorzióihoz

képest, hanem mert világossá teszi, hogy költészete átpolitizálódását

morális kényszer helyett a szerelmi életéhez hasonló személyes problémaként

élte meg.1 S mert Petri György költõi programjában

ebbéli minõségében minden nyelvi problémaként jelenik meg, pályájának

Sturm und Drang-ja az eufemisztikus-parabolikus-metaforikus beszédmód

átfordítását célozza meg. Az egyenes beszéd poétikai gesztusa tehát

eredendõ költészetfelfogásából fakad, a Körülírt zuhanás rövid

verseinek folytathatatlan végpontja után mûvészi szükségszerûségként,

termékeny lehetõségként válik meghatározóvá, s lesz olyan átfogó szövegalakítási

elv, mely a hivatalos világgal alig érintkezõ marginalitás, kívülállás

szubkulturális helyzetétõl kap megerõsítést. Erejét és gyengeségét

egyaránt az adja, hogy kiteljesítését alig reflektált politikai indulat

hatja át: ez szabadítja föl, terjeszti ki egyfelõl az esztétikum határait

látványosan áthelyezõ konfrontatív beállítódás (e pontról visszanézve

eddig konszolidált) provokatív megoldásait, s zárja rövidre esetenként

a mûvészi stilizáció kényes és szigorú önkontrolljának korábban hibátlan

megnyilvánulásait. Szó sincs persze arról, hogy a könyv színvonalbeli

hullámzásai az Örökhétfõ irodalomtörténeti értékén és szerepén

bármit is csökkentenének, s éppen azért, mert annak nyomatékai a kötet

hatástörténetében a közlés politikai aktualitásának rovására a hagyományos

poétikai normák, beszédkonvenciók radikális átértékelésének generálisabb

mozzanatára helyezõdtek át. Az eredeti anyag jó érzékû megrostálásán

túl ennek érzékeléseként foglalhatta bele Parti Nagy Lajos az egyik

Petrit faggató kérdésébe azt, hogy "az Örökhétfõ ma jóval tagoltabbnak,

rétegzettebbnek és gazdagabbnak hat, mint akkor, a nyolcvanas évek

elején",2 hisz a másfél évtizedes távlat olvasata

a kötetet a pálya folyamatában mindenekelõtt a rongáltság stilizált,

tömör poétikai alakzatait a rontottság megalkotott, alulstilizált,

direkt beszédváltozataival felváltó fordulatként, az újabb magyar

líra történetében pedig a tradicionális lírai szépségeszmény, az artisztikus

versformálás legszuverénebb ellenpéldájaként, a "szép vers" konvencionális

kritériumainak legmerészebb, alig kompenzált visszavonásaként méltányolja,

mint az idõszak kiemelkedõ, új fejezetet író, a versértésre erõsen

ható teljesítményét. S bár ez a gátszakadásszerû verssorozat a benne

megjelenõ magánszemély következetesen konok empirizmusa, Petri már

említett "tapasztalati realizmusa"3 okán izgalmas

kordokumentumként is olvasható, átfogó nyelvkritikai gesztusa a politikai

bírálat tárgykörét meghaladó módon a Kádár-korszak elhallgatásokra,

utalásokra, célzásokra, allúziókra, eufemizmusokra épülõ nyelvi

prüdériájának szándékosan artikulátlan elutasításával, a ki nem

mondott közös tudás körülíró, hazug klisérendszerének felrúgásával

nyeri el általánosabb jelentését. Petri lírájának különútja épp a

kor allegorikus, rejtekezõ közösségi-közéleti versnyelve és általános

politikai virágnyelve együttes elutasításának talaján lesz

a morális töltetû képviseleti szerepformák tagadásán túl a nyolcvanas

évek azon beszéd- és magatartásváltozataitól élesen elhatárolódó,

melyek a Nagy László-i örökség vonzásában a konok virrasztás (Buda

Ferenc: '83), vagy a példázatos emlékõrzés azonosuló szerephelyzetében

(Csoóri Sándor: Láttam arcodat. Bibó István emlékére) definiálva

önmagukat az árulás, a megtöretettség jelentéssugallatait hordozó

természeti képekkel, s a harminc ezüst metaforikájával jellemzett

"júdás idõ" parabolikus ábrázolásával (Utassy József: Hanyatlásvégi

nyár, Csengés ezüst emléke száll, Hitfogyatkozás) õrlõdnek a "mondhatatlan",

a "nevezhetetlen", a "kibiztosított beszéd" célzatos, fojtott, elhallgatásainak

(ön)cenzurális korlátai között (Nagy Gáspár: Történelem, Kés[lekedik]

a szó, Panaszfal). Petri György nyolcvanas évekbeli periódusa ily

módon egyszerre marad kívül azon a külsõ irodalmi közegen, melynek

a fiatal írók 1979-es lakitelki és 1980-as szentendrei találkozói,

az Írószövetség 1981-es és 1986-os közgyûlései, a Mozgó Világ

1983-as és a Tiszatáj 1986-os felfüggesztése voltak a legfontosabb

eseményei, s azon a korlátozott nyelvi téren, melynek kereteit Nagy

Gáspár 1984-ben megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves és 1986-os

A fiú naplójából címû verse feszítette a politikai tûrés határaiig.4

Az Örökhétfõ jellegzetes beszédmódjának, versalakításának megtalált

lehetõsége - "A célzás helyett a kimondás mint analitikus eszköz,

s e fordulattal olyan érzelmi energiák visszanyerése, melyek szembeszegülhetnek

mind az elnémulás, mind pedig az artikulálatlan gyûlölködés fenyegetõ

veszélyével"5 - természeténél fogva érintkezett

avval a tapasztalattal, amit Wolfgang Kayser a groteszk fontos világképbeli

háttereként megnevez: "A groteszk struktúrához hozzátartozik, hogy

a világban való tájékozódásunk kategóriái csõdöt mondanak."6

S mert a groteszk "lényegi jellemzõje, hogy elvet mindenféle végérvényességet",7

ez a könyv - mint "a normalitás helyreállításának kísérlete - a normalitásról

való közfelfogás radikális felmondásával"8 - a költõi

magatartás terén szükségképpen hozta meg a világba meredõ jelenlét

azon betokosodó, megkeményedõ, szótlan mozdulatlanságának feloldódását,

amit a Körülírt zuhanás számos nagy hatású változatban mutatott

fel. A versvilág megelevenedése és a lírai hõs aktivizálódása azonban

nem valamiféle cselekvésvágy pozitív ambíciójából, jobbító szándékú

kritikai attitûdjébõl, hanem egy totálissá teljesedõ negativisztikus

érzékelésmód könyörtelen destruktivitásából fakad. E szemléleti pozíció

érzékletes nyelvi közegét és személyes hitelét Petri azáltal teremti

meg, hogy a beszéd stilizáltságát az ábrázolt tárgyiasságok szintjére

szállítja le, a beszélõ szerephelyzetét pedig minden kivételezettség

nélkül azokkal egyenrangúvá fokozza le. Olyan közlésformát, magatartásmodellt

építve föl, ami nem az igazságot birtokló megítélés, kívülállás fölénye,

hanem az illúziótlan önértelmezés kíméletlen õszintesége és a megnevezés

bátor egyenessége, adekvát esztétikai nyersesége révén nyeri el erkölcsi

többletét, úgy, hogy ennek meglétére a szövegszervezés semmilyen reflexív

megoldással nem játszik rá. Az elhatárolódó leleplezés nézõpontját

tehát az elhivatott ítélkezés gesztusai helyett az álságos konvenciókat

sértõ, tabukat döntõ nyelvhasználat funkcionális brutalitása teremti

meg - a "Homályos föltételeket nekem / többé nem szabnak" (Tojástükör)

döntésének szerves beszédmódbeli következményeként. Így lesz a beszéd

keresetlennek ható, mégis teremtett durvasága pontos érzékeltetõje

annak, hogy az adott külvilág - s annak részeként a politika - olyan

fokú undorító létközegként lett az intimszféra kirekeszthetetlen eleme,

hogy az a hagyományos fogalmakkal, költõi kifejezõeszközökkel már

nem leírható. A körülmények mindent behálózó hatalma alatt pedig -

noha "A mértékkel ûzött / önutálat jó ösztöke a jóra" (Egy vers

elindul az imádott hölgyhöz, de etikai mellékösvényre téved, és többé

nem talál vissza) - az egyén számára nem sok választás marad: "A

tartás egyetlen / lehetõ alakja az embertelenség. / Szelíden, de szívósan

/ szégyellni a bennünk lapuló jóságot" (Utóhangok). Az önportré

azonban a könyv egészét illetõen korántsem ilyen szemérmesen rejtõzködõ:

az a "baromlény", az a "tisztátalan állat", aki "balkáni módon agyonhasznált

testét" pucolva, majd a pinceablakon kiokádva az Önarckép soraiban

megjelenik, az õt körülvevõ infernális, ám nagyon is konkrét, kézzelfogható

mélyvilág egyenrangú, az önirónia védekezõ lehetõségétõl és az áldozat

megemelt szerepétõl egyaránt megfosztatott részeseként éli át önnön

halotti torának groteszk jelenetét: "Személyem az öntudatomról / lefõtt,

ahogy a hús a csontról: / együtt, elválva enyves lében / - tálalhatnak

Istennek éppen" (Három vers). A magyarázatot keresõ önértelmezés

erõfeszítésének tragikus pátosza nyilvánvalóan ezeken a szöveghelyeken

éri el a pálya során ellentétes végletét; bár Petri korábban is kínosan

ügyelt arra, hogy magáról semmi jót se mondjon, az állapotrajz fõként

a rút esztétikájára támaszkodó ellenpontozásos technika révén itt

már az önmagától is elidegenedett ember kiábrándulásának öngyûlöletével

is érintkezik: "Holtpontra jut (délután öt) / ez a tétova sors, /

mint a kínnal kiköpött / slejm, amit egy hosszú harákolással / az

üresen forgó / garatból kikotorsz" (Cetlik, avagy búcsú, avagy

közelít a tél). "A bensõséggel szembeni mély gyanúper" (Radnóti

Sándor9) talán legjellemzõbb képalkotásbeli velejárója

érhetõ e verszárlatban tetten: a konvencionális ízlés megsértésének

azon határátlépése, mely a hasonlat egyik elemét provokatív gyakorisággal

bizonyos alantas testi, fõleg altesti funkciók körébõl meríti - mint

ahogy az teljes kifejtettséggel az idõszak egyik legismertebb, Széljegyzet

egy vitához címû versének dühös soraiban oly pregnánsan látható:

A jövõ - bízom - mindkettõnket ejt,

orrontja majd, hogy alle beide stinken,

s egyformán: összefügg mindennel minden

- s egymást alázza: aljas düheink,

nemes huzavonáink - mint a fing:

gyötrelmesek és nevetségesek - - -

szerelmek bántanak minket s szelek,

ezért szellentem e széljegyzetet,

verssoraim a görcsölõ belek.

A "minden megy szét" élményének ez a kevéssé disztingvált indulatú,

szerkezetileg mégis roppant fegyelmezett felszakadása sûrû lenyomata

annak a versszemléleti módosulásnak, mely a felszínen a trágárságig

elmerészkedõ szóhasználattal, a közlés sokkoló köznapiságával, az

irodalmi választékosság következetes elkerülésével tüntet, kifejezõ-erejét

pedig a magyarázatok közvetítéseinek elsorvasztása után az "anyaghiba"

gesztusszerû poétikai megakasztásainak a versstruktúra egészére történõ

kiterjesztésétõl nyeri el. "Itt nem csak egy-egy mozzanat, hanem az

egész vers kínos és [[macron]]zsenáns " - foglalja össze Könczöl Csaba azt

a meghatározó olvasói benyomást, amit a heterogén stílusrétegek, összeférhetetlen

valóságelemek, egymást ellenpontozó lírai és antilírai effektusok,

torz fintorok, diszharmonikus képi összekapcsolások, egymást relativizáló

értékhangsúlyok kiélezésének dominánssá váló eljárásmódja hátrahagy

- "a kuszáltságnak, az egymást megsemmisítõ, egymást kölcsönösen ellehetetlenítõ

élményelemek egyidejû lelki jelenlétének a lírai fölidézései"-ként.10

Mindez azt jelenti, hogy - noha Petri versfelfogásának alapjai változatlanok

- a költõi attitûd, a közlés hatásambíciója, a beszédelemek megszervezettsége,

esztétikai irányultsága tekintetében az Örökhétfõ jellegadó

versvonulatának radikális redukcionizmusa éles eltérést jelez az elsõ

két könyv törekvéseihez képest. Míg ugyanis a MagyarázatokÁ

nagy ívû kommentárjai a racionális, önironikus entellektüel, az önértelmezõ

szellemi arisztokrata és az elhasznált, kiégett magánszemély egymásra

vetített pozíciójából, a kulturális hagyomány intenzív mozgósításával,

a gondolati erõfeszítés filozofikus tágasságával idézte föl az elvesztett

teljesség emlékezetét, a Körülírt zuhanás pedig a szótlanságba

forduló, önmagába zuhanó, megkeményedõ tartás, a növekvõ undor, unalom

és gyûlölet élménytartalmainak talaján végsõ tömörségû, mégis telt

líraiságú kimerevített formába fogta annak hiányát, a mûvészi inspiráció

itt alapvetõen másmilyen természetû. A változás a pályaív meghatározó

tendenciájának legtisztább és legélesebb megmutatkozásaként a korlátozás,

a visszavétel poétikai, nézõpont- és magatartásbeli jegyeiben, összetevõiben

ragadható meg: abban, ahogy egyszerre foszlik le a versrõl az intellektuális

boltozat, az öngyilkosság visszatérõ motívumával is fenntartott létszemléleti

aspektus, a hagyományban való benne-lét gazdag kulturális kontextusa,

s a beszéd megokoltságának önreflexív gesztusrendszere. A könyv maradék

becsvágya a létezés gyûlölt, alpári, megemelhetetlen és átlényegíthetetlen

valóságelemeinek, mindennemû nemesség, otthonosság és költõiség nélküli

mély-struktúrájának megnevezésére irányul a nyers, stilizálhatatlan

s összefüggések mentén elrendezhetetlen tények által. S mert e programhoz

a versvilág döntõen az elementáris indulatokkal, undorral és cinizmussal

teli, leromlott szervezetû biológiai lény szemszögét és személyiségképét,

másfelõl pedig leggyakrabban a fonnyadás, a rothadás, a mocsok, a

szemét, a tisztátalanság képzetköreit rendeli hozzá, Petri törekvése

a politikai líra tradicionális szerepmodelljétõl és attól a közép-európai

hagyománytól egyszerre határolódik élesen el, amit Danilo Kis

egy érzékeny írásában a Nyugathoz kötött, szembeállítva a Petri-féle

költõi stratégiát a szépség emancipációjaként értett költészet Duna

melléki mívességével: "A költészet csúf, akár a valóság. S ezt a valóságot

lehetetlenség [[macron]]megénekelni , benne élve és róla csak morogni, hebegni,

ugatni és okádni lehet. Nincs többé [[macron]]magányba menekülés , nincsenek

[[macron]]szép tájak , plátói szerelmek, rajongások."11 Az

esztétizmus vershagyományának ez a legszélsõségesebb és legeredetibb

kortársi megtagadása ritkán elõálló izgalmas pillanat a magyar irodalom

történetiségében: olyan kísérletnek lehetünk tanúi, mely a szemléleti,

poétikai, verstechnikai redukció, az ambicionális önkorlátozás

eljárásaival párhuzamos nyelvteremtés megoldásaiban tüntetõen

számolja fel azokat a kapcsolódási pontokat, melyek törekvése köthetõségét

megkönnyítenék, elõzményeit azonosíthatóvá tennék. Ebbõl a szempontból

lesz különösen termékeny Radnóti Sándor értelmezési javaslata, aki

az Örökhétfõ egyetlen hazai, a Beszélõben közzétett

bírálatát az alkalmiság fogalma köré szervezi. Arra mutatva

rá, hogy a MagyarázatokÁ helyzetmagyarázataival szemben, ahol

"újra és újra indoklásra szorult maga a megszólalás, a vers szüntelenül

magyarázta magát - töredékességeit, célzásait, enigmatikus voltát",

ekképpen "mintegy saját esztétikáját is el kellett gondolnia és a

vers részévé tenni", és az alkalmiság második könyvbeli stilizálása

helyett itt annak közvetlen megnyilvánulása "olyan lírai készenlétet

jelent, amelyben a probléma és a feladat az éppen születõ vers, míg

a versnek, a költésnek a létjogosultsága nem szorul magyarázatra"12

(kiem. az eredetiben). A tematikai aktualitásokhoz való kötöttségnél

tágabban értett - ám gyakorta értelemszerûen azt is magába foglaló

- alkalmiság függeszti fel a korábbi versalakítás számos meghatározó

lehetõségét: az epikus tágasság részletezõ gondolati igényessége,

vagy a dalszerû kisforma koncentrált fegyelme éppúgy a jellegadó karakterjegyek

hátterébe szorul, mint a nyersanyag és a megformálás mûgondjának kontrasztja;

az összezilálás és a víztükörszerû újraformálódás poétikai dinamizmusa

által megtalált, kidolgozott eljárásmód, amely a rontott, a torz,

a csúnya költõietlen, "anyaghibás" nyelvi elemeit egy magasrendû poézis

alkatrészeivé szintetizálta. A változások mögött nyilvánvalóan annak

érzékelése, nyomasztó élménytartalma áll, hogy az, amit a híres Hírösszefoglaló

hat-hét évvel korábban még a folyamat közben láttatott ("Mint lépcsõzugban

a pormacska: / gyûlik puhán a korszak mocska"), immár mindent elborítva

besûrûsödött, esztétikai következményei közt azonban a fejlemények

(az életmûvön belüli, s azon túlmutató) felszabadító hatásával együtt

a jelentésképzés rövidre zárulásának, az értékszerkezet egyoldalú

megbillenéseinek nyomaival is szembesülnünk kell. Elsõsorban azokban

a versekben, melyek e költõi korszak reprezentatív darabjaiként ismeretesek.

Ezeket a mûveket ugyanis a kivételt képezõ Széljegyzet egy vitához

motivált és gondolatilag árnyalt indulatával, magával ragadó, mégis

szigorúan strukturált nyelvi tûzijátékával szemben többnyire egy kétségkívül

szellemes és roppant kifejezõ versötlet egypólusú töltete mûködteti.

A Szolidaritás felkérésére készülõ indulószöveg kudarcaként, a mozgalmi

költészetre való alkati alkalmatlanság újabb jelzéseként megszületett

Andrzej és Wanda például sziporkázó szellemességgel fejti ki

a vécékefe és a láncosbomba pártközpontbeli látogatásának groteszk

vízióját, s bár a népként bemutatkozó vendégek és a Titoknok találkozása

az adott társadalmi rendszer berendezkedésének és közérzületének lényegét

modellálja, mûalkotásként a közvetlen, könnyen átlátható jelentésszinteken

nem jut túl. Egy másik elhíresült költemény, az Apokrif - melynek

Petri 1996-os Kossuth-díja kapcsán viharos visszhangja, heves utóélete

támadt13 - a kereszténység egyik középponti tabujának

provokatív profanizálásával a szent család motívumát a lumpenlét alpári

hétköznapiságára játszatja rá, de a szakralitás demitizáló kifordításának

rendkívül ötletes nyelvi megoldottsága sem tudja többrétûen árnyalni,

kiterjeszteni a versszervezõ poén nagyerejû, kihívó gesztusát, a legjobb

mûvek gazdag jelentéskonnotációival ellentételezni a tagadás sértõ,

romboló demonstrativitásának szemléleti-poétikai mozzanatát. A Petõfi

tér melodyban az erõt és a tehetetlenséget egyszerre érzékeltetõ

verszene dübörgõ sodrása, a Vízigót vasárnapokban az ismétlõ

technika jelentéses monotóniája, A személyi követõ éji dalában

a belehelyezkedés leleplezõ iróniája, a Songban a rím- és ritmusképlet

kommersz áttetszõsége meríti ki, s kódolja túlzottan direkt módon

egy mozdulatlanságba, hazugságba, nyelvi közhelyekbe fúló kor ábrázolásának

például a címadó versben, az Örökhétfõben megnyíló összetett

beszédmódbeli távlatait. A kötet az ismertebb darabok csoportján túl

is viszonylag nagy arányban tartalmaz olyan költeményeket, melyek

energiáikat a közízlés és a verskultúra határátlépéseinek itt-ott

öncélúnak tetszõ megoldásaiban (K. M. szerelmes éneke), a kép-

és nyelvteremtõ fantázia zabolátlanságában élik föl (Casanova

kihunyó öntudata, Apróhirdetés, Ezt megbeszéltük, Erotikus, A konyhafõnök

ajánlata, Elkezdek félni), vagy reflektált megoldatlanságukat

- mint a Nagymama Szálasi-ábrázolásában, vagy az Egy vers

elindulÁ szar-metaforikájában - a zárlat fokozó halmozásaiba futtatják

bele. Az Örökhétfõ versvilága ugyanis mindvégig pontosan

tud arról a diszkrepanciáról, ami a versnyelv indulati telítettsége,

alulstilizáltsága, szélsõségesen antipoétikus karaktere, valamint

a formaalkotás alkati igényessége, a versötletek, érzékeléstartalmak

kompakt lírai elrendezhetõsége, összefoghatósága közt feloldhatatlanul

fennáll. S ha ez az ösztönösségtõl távol álló alkotói tudatosság ismeretében

nem is lehet különösebben meglepõ, a kötet talán legnagyobb erénye

abban ragadható meg, hogy ezt a tudást nem elfedni igyekszik, hanem

éppen ellenkezõleg: poétikája szerves részévé, hatóelemévé teszi.

A Büszkélkedés deklaratív módon is szembenéz a befejezettség,

a lezárhatóság hiányával ("Nézz szét ezeken a. / Ezt mind én hagytam

abba. / Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni."), a Ne

lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet kettõs szerkezete nyíltan

problematizálja és tematizálja azt ("A jövõtõl, remélem, megkímélik

// szellemem pusztulékony szerveim, / igazán valami szépet akartam

írni neked, te kedves, / hát ez nem ment, és ráadásul aludni se hagylak,

/ akkor legalább gyorsan véget vetek ennek a kurva szonettnek.

/ Minden folytatódással szemben van némi / averzióm, s ha valamit:

tudom mitõl kell félni."), legtöbbször azonban a szövegszervezés belsõ

feszültsége rejtettebben mutatkozik meg. Ebbõl a szempontból azonban

az is nyilvánvaló, hogy a kötet végleges változatának egyenetlenségei

a felismert ellentmondás azon feloldási kísérleteibõl fakadnak, melyek

a könnyebbnek ígérkezõ módon a formaszerkezet kidolgozottságának igényét

a verstárgy és a nyelvhasználat "kínálta" szintre szállítják le, mint

ahogy az is, hogy a szerzõ az eredeti anyag negyedszáz darabjának

elhagyásakor ennek sikerületlenségét érzékelve rostálta ki azokat

a verseket, melyeknek a morbid humorú rímes szóviccek a valóban ingatag

tartópillérei (Család, életút; Egy ígéretesnek indult kaland eleje-vége;

Négysoros; Nagy kérdés), ahol a motívumhálót kizárólagosan az emberi

ürítés végtermékei szövik meg (Jegyzõkönyv; Köszönetvers Ervinnek),

vagy ahol a jelentésképzést csupán a stílusparódia (Imrö bácsi

szeníliából), a szocialista "nyelvjáték" stilizálatlan kritikája

(Dramolett), esetleg a mûvészileg alig artikulált személyes

politikai indulat szervezi (Bertha Bulcsúnak mély tisztelettel).

Petri utólagos önkontrollja, korrekciója azonban e példákon túl is

mindenképpen indokolt: talán csak a T. D.-nek és a Még

egy kicsit humorizáltam az utolsó pilla címû versek kihagyása fájlalható.

Az Örökhétfõ jellegzetes verstípusa mindevvel együtt is mélyebb

változásokat jelez annál, mintsem hogy az általa hozott fordulat jelentõsége

a hétköznapi nyelv egyenes, rontott, a lírai konvenciót sértõ beszédváltozatának

szélsõ pontjaiig eljutó versszemléleti módosulásra volna korlátozható.

Az említett opusok építkezésmódja ugyanis a poétikai prioritások felcserélõdését

jelzi avval, hogy ez az eljárás jól láthatóan többet bíz a poentírozó

technika féktelen, groteszk elevenségére, a versmag, a versötlet önerejére,

másfelõl pedig a részletek, az apróbb jelentéskörök, nyelvi elemek

sokkoló-kihívó gesztusértékére, mint a mûegész szigorú igényességû

kidolgozottságának szempontjaira. Ezáltal Petri költészete ideiglenesen

sokat felad formátumos összetettségébõl, a beszéd- és jelentésrétegek

gazdagabb szintjeit, szólamait egyszerre játékban tartó összefogottságából,

de megnyeri a kisebb közlésegységek meghökkentõ eredetiségében rejlõ

igen termékeny lehetõségeket. Ennek következményeként pedig avval

kell számolnunk, hogy a MagyarázatokÁ-hoz hasonlóan itt

sem a kötet karakterét kialakító, reprezentáló verscsoport emlékezetes,

s leginkább közismert darabjai jelentik egyszersmind annak csúcsait

is, s be kell látnunk másfelõl Szigeti Csaba észrevételének igazságait,

aki az elszaporodott szójátékok és fonológiai játékok kapcsán a bekövetkezett

módosulások lényegét a szóhoz való viszony megváltozásában ragadja

meg: "A szöveg a felszínen henye szóhasználattal tüntet: a szó mint

kõ egyszerûen szétesett, szétporladt. Immár nem alapegység, megtisztítható

és megtisztítandó jelentéssel, mint korábban, hanem egy megzabolázhatatlan,

önelvû, önmozgó alig-valami. Szintaktikai költészet helyett

szó-költészet, melynek alapegysége a betû vagy a fonéma"14

(kiem. az eredetiben). Ám bármennyire úgy is van, hogy a szójáték

"felbomlási tünet. Elsõdlegesen a szavak felbomlásáról van szó, de

tágabban a gondolkodás fegyelmének fellazulásáról is: eluralkodnak

az elme alogikus bakugrásai a fonológiai véletlenek mentén"15,

Petri esetében különösen indokolt, ha mindezt Gadamer megjegyzésével

egészítjük ki: "A szójátékok nem egyszerûen a szavak többértelmûségének

és polivalenciájának játékai, amikbõl kialakul a költõi szöveg - bennük

sokkal inkább önálló értelemegységek vannak egymás ellen kijátszva.

Ily módon a szójáték szétveti a beszéd egységét, és megköveteli, hogy

azt magasabban reflektált értelemvonatkozásban értsék meg."16

Miközben ugyanis az Örökhétfõ meghatározó versépítkezése valóban

a gondolkodás koncentrációjának, a versnyelv kiegyensúlyozottságának,

zártságának fellazulását jelzi, a szóalkotás terén a pálya ez irányú

legsûrûbb energiáit szabadítja fel. Van, hogy a teljes strófát a szójáték

szervezi ("Szenvedés? Bátorság? Jóakarat? / Senyvedés. Botorság. /

Lehet, hogy ennyi fakadt / belõlünk? / Forrás voltunk? Vagy kelés?"

- Utóhangok), máskor tömör kétsoros verssé formálódnak a kifordított

jelentésértelmû szavak ("A Vereség Napján / kardélre hánytam" - Katonai

tiszteletadás), a legtöbbször azonban a versszöveg gyújtópontjaként

van elhelyezve a rendkívül kifejezõ szólelemények hosszú sora: "rémönuralom",

"rágógumibot" (Széljegyzet egy vitához), "gumibotutcák" (Szerelmes

vers), "gáztûzhelyasszonyok", "vízcsapférjeik" (Vízigót vasárnapok),

"idõnyalókáikkal", "phalliújságokat", "francparenseket" (Örökhétfõ),

"túlerõleves" (CetlikÁ), "kéjmáz és Fénytemetõ KFT" (Ezt

megbeszéltük), "szõrtelen nyetegek" (Tojástükör), "kelmegyógyász",

"elmefestõ" (Hommage … Baudelaire), "magányember" (Rozzanett),

"koronaékszar" (Egy vers elindulÁ), "dühítõital" (Horatiusi) stb.

Miközben tehát az Örökhétfõ kilencvenes évek végi értelmezõje

az elsõ szamizdat verskötet történeti jelentõségét a felbomlási

tünetként látott fõ karakterjegyek felszabadító hatásában

és revelatív újdonságértékében ismeri föl, legfontosabb eredményét

a költõi személyiség tragikus arisztokratizmusának összeomlásában,

a lírai hõs státusának, s az ismert szerepmodellek degradáló lefokozásának

megtalált végpontjában, az alkalmiság stílusvonásaiban, a poétikai

"teltség" emlékezetét "anyaghibásan" is õrzõ eljárásmódnak az alantas,

durva, trágár regiszterekkel is érintkezõ, élõbeszédszerû átfordításában,

a versötlet köré épülõ poentírozó szerkesztés, a szóközpontúság fölerõsödött

gyakorlatában véli megragadni, szükségesnek látja, hogy az értékelés

hangsúlyainak áthelyezésére tegyen egyszersmind javaslatot. A könyv

mai olvasata ugyanis érdemileg módosítja azt a rögzült képet, mely

az olvasói közfelfogás és a kritikai közmegegyezés egybehangzó tézisei

nyomán az Örökhétfõ domináns poétikai és politikai gesztusát,

valamint esztétikai értékcentrumát problémátlan azonosítással

átfedésben gondolja el. Ha e nézet kétségtelen indokaként avval egyet

is érthetünk, hogy a változások természetét valóban a legtöbbet emlegetett,

jellegadó versek csoportja mutatja fel kiélezett, szélsõséges formában,

a pályaív felõli korrekciót mégis szükségessé teszi az a nehezen tagadható

szintkülönbség, ami véleményem szerint a mûvészi megformáltság tekintetében

a kevéssé ismert darabok javára fennáll. Az életmû folyamatának megnövekedett

távlatában épp azon mûvek szerepének fölerõsödése tapasztalható, melyeket

érthetõ módon érintõlegesen vett tekintetbe a kötet arculatát megfogalmazó

recepció. A szerelmi líra hagyományát kivételes gazdagsággal továbbíró

vonulat mellett elsõsorban azokra a költeményekre gondolok, melyek

formailag még a Körülírt zuhanás rövid verseihez köthetõk (Jövõ,

Édesség, Cím nélkül, A végén, Én, Mintha, Öregasszony), másfelõl

pedig már az Azt hiszik uralkodó ma-gatartásváltozatát és

hangoltságát elõlegzik meg teljes kifejtettségben (A ronda csönd,

Félá - - -, Horatiusi, Nagy Bálintnak). E két verscsoport közös

jellemzõje, hogy a könyv szemléleti, érzékelésbeli alapbenyomását,

az állandósult, tartóssá rögzült, dermedt ideiglenességnek a merev,

mozdulatlan természeti képek ("Háromhete alkonyodik, / nem tud lemenni

a Nap, / Isten torkán keresztben, mint egy csirkecsont, / megakadt."

- Krízis) egész sorával, a periféria létkoordinátáival ("Mi

itt telelünk ki. / Kelet-Európa Alsó, feltételes megállóhely. / Utolsó

posta: Bécs" - Anzix), s "a helybenrobogó" által beszippantott,

majd elpucolandó mocsokként kilökött versalany megjelenítésével (Van

úgy is, hogy jön) árnyalt jelenbeli állapotát a túllét, a jövõ

idejû befejezettség lírai helyzetébe fordítják át - úgy, hogy a

düh, az undor, az indulat viszonyulásmódját az "életemben az elmár

van soron" (Szonett-jel) belenyugvó, rezignatív attitûdjével

váltják fel. Újabb látványos jelzése ez annak, hogy a Petri-líra megújuló

töltekezése olyannyira töretlen és folyamatos, hogy az egyes stádiumok

beszédváltozatait párhuzamosan felmutatva a kötetenkénti szakaszhatárok

szigorú merevséggel történõ meghúzását semmiképp sem engedi meg. Már

csak azért sem, mert az alkotói periódusok "átjárásai" az egymástól

eltérõ szervezõdésû szövegtípusok mikroszerkezetében is szembetûnõek.

Az itt felmutatott kisformák koncentrált versnyelve, összegzõ jelentésérvénye

például úgy lép túl a lefelé stilizáltság közvetlenségén, hogy messzemenõen

megõrzi az antipoétikus-groteszk ábrázolás felgyûlt tapasztalatát,

az elõször Könczöl Csaba által hangsúlyozott "redukált nevetés",17

a keserû-szarkasztikus humor hatáselemeit - egyfajta végsõ tudás mindenen

túli szemszögébõl strukturálva újra az artisztikumában maximálisan

visszafogott, lefokozó perspektíva csúnya, alantas motívumait:

Egy jó csipetnyi fûszeres pokol

marad az ember után mindenhol.

Mindenünnen elillanunk. S felhõtlen,

mosolyunkat otthagyjuk felelõtlen,

mint avas zokniban a lábszagot.

Rosszal mindig így viszonozzuk a jót.

A Cím nélkül 18 sûrû szövésû szövegterében

bravúros, összetett jelentéshálót képez a beszéd számot vetõ modalitásának

és játszi könnyedségének feszültsége, a hasonlat elemeinek szemantikai-hangulati

összeférhetetlensége, a jó és a rossz asszociációs köreinek többszörös

egybejátszatása, az elillanás tünékenysége, és a vaskos, kiábrándító

minõsége annak, amit az eloszló jelenlét hátrahagy. A Jövõ

négy sora az egyszerre megélt gyermek- és férfilét drámai-ironikus

vágyképzetét az akasztott ember megszûnõ önkontrolljának altesti következményeivel

azonosítja, a Mintha nyár-víziója a "könnyû vászonöltöny" konkrétságát

a "tikkasztó párabörtön"-nel rímelteti össze. E versek minden légies

könnyûségû, buborékszerû és masszív, mozdíthatatlan súlyosságú érzékeléstartalma,

valóságeleme A végén pozíciójából értelmezõdik, s a kötetzáró

Én önportréja a kukac-lét kiválasztottságát a napon való szárítkozás,

mászkálás MagyarázatokÁ végi szabadságvágyával felváltó reményétõl

már nagyon távoli, végsõ, baljós, feloldhatatlan várakozásban fogalmazza

meg a lírai hõs helyzetét:

Isten egy szem

rothadt szõlõje, amit

az öregúr magának tartogat

a zúzmarás kertben.

Az Örökhétfõ szituatív tapasztalatának olyan konklúziója ez,

amely mindinkább a "még lehet egy kicsit élni" (Félá - - -)

lecsengõ, passzív, megbékélõ magatartásformájába, s az ehhez hozzárendelt

elégikus beszédtónusokba fordítja át a Petri-költészet építkezésének

fõirányát, az apátia, a lemondás magánérdekû személyességében oldva

föl a tehetetlenség és a jelen érvényû figyelem-összpontosítás, megnevezés

kritikai indulatát. Míg a politikai tárgyú versek lehetséges kapcsolódási

pontjait elsõsorban Petõfi lírája jelölte ki - mindenekelõtt annak

okán, hogy Petri "politikus költõi megszólalása is, miként hajdan

Petõfié, teljes mértékben magánemberi (Á); a politika a magánéletnek

a része, nem pedig fordítva"19 (kiem. az eredetiben)

- addig ez a hangoltság és szemléletmód már nyilvánvalóan Berzsenyivel

és Horatiusszal áll párbeszédben, a költõ hagyományértelmezésének

sajátos szûrõjén keresztül. A Horatiusi a megváltozó lírikusi

attitûd elõjátszásaként, az áthangszerelt közlésmód reprezentatív

darabjaként "olyan dialógust folytat a mérceként felfogott horatiusi

ideállal, amelyben a szerepfelvétel gesztusát a szereppel való

azonosulás képtelensége teszi izgalmassá"20 (kiem.

az eredetiben), s amelynek középponti, várótermi helyszíne az állandósult

átmenetiség metaforájaként érzékletes hátteret teremt annak "az ellenzéki

szerepbe is belecsömörlött ellenzéki"-nek az újfajta ars poeticájához,

"akinél az apatheiá már nem emelkedett sztoikus ideál, hanem

csupán a mélypont [[macron]]egyszerû , cinikus apátiája, fokozhatatlan közönye"21

(kiem. az eredetiben). A tradicionális toposzok, fennkölt motívumok

vulgarizáló leszállításai, lealacsonyításai, a travesztia drámai-ironikus-szatirikus

regiszterkeverései, a megemelt, választékos stílusalakzatok és a hétköznapian

profán nyelvhasználat egybehangzásai, valamint az idilli, a lepusztultan

konkrét és a kozmikus helyszínek, létszintek meg nem fe-lelései

az Én címû verssel együtt e líra legjobb színvonalán zárják

le Petri György harmadik kötetét:

Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet,

tyúkok és emsék között eszmétlen meghúzódnék.

Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék

újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.

Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak,

kit bizgatnak a kukacok és haló

pora fölé nem-romló sírkövet álmodik.

Eleget éltem, s láttam. Kurta idõm

a csikkes, összeköpködött váróteremben

eltöltöm a horpadt bõröndön

nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel.

Újság, dohány, dühítõital nélkül is.

Zsebemben van még görbe cigaretta,

lesz ragacsos likõr elhányt üvegben.

Tüzet is ad egy kóbor. S magamra húzom

rossz álmaim a hatalomról, erõszakról.

Álmomban fényes szõrû rendõrkutya leszek.

Merõ értelemmé omolva baj nem érhet.

Csak a megsavanyodott Tejút,

üszkösíti fölsebzett szellemtalpam.

Míg az ember a styxi révbe jut.
 

Jegyzetek


* Részlet a Kalligram Kiadónál megjelenõ monográfiából.

1 Vö. többek között a Beszélgetések

Petri Györggyel címû kötet Kisbali László, V. Bálint Éva és Parti

Nagy Lajos által készített interjúival, ill.: Tartós kellemetlenség.

Reform, 1991. július 25., 26. (A kérdezõ: Kartal Zsuzsa);

Rohadtul unlak minket. Árgus, 1991/4. 41-44. (A kérdezõ: Tódor

János)

2 Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. In: BeszélgetésekÁ 156.

3 Vö. Radnóti Sándor: Megmenthetetlenül

személyes. Petri György: Valahol megvan. In: uõ.: Recrudescunt

vulnera. Bp., Cserépfalvi, 1991. 333., ill. uõ: Petri György

József Attila-díjáról. Magyar Napló, 1990. március 15. 7.

4 A példaként hozott versek az

említés sorrendjében az alábbi kötetekben lelhetõk fel: Buda Ferenc:

Hatalmam: nyugalom. Bp., Magvetõ, 1992. 129., Csoóri Sándor:

Elmaradt lázálom. Bp., Magvetõ, 1982. 74., Utassy József: Júdás

idõ. Bp., Szépirodalmi, 1984. 157., 206., 223., Nagy Gáspár: Múlik

a jövõnk. Bp., Szépirodalmi, 1989. 233., 236., 237., 251., 245.

5 Radnóti Sándor: Valami az

elsõ szamizdat verseskötetrõl. Petri György: Örökhétfõ. In: uõ:

RecrudescuntÁ 307-308.

6 Idézi Berkes Tamás. In: uõ: Senki

sem fog nevetniÁ Groteszk irányzatok a hatvanas évek közép- és kelet-európai

irodalmában. Bp., Gondolat, 1990. 16.

7 Uo.: 13.

8 Radnóti: MegmenthetetlenülÁ

328-329.

9 Uo.: 320.

10 Könczöl Csaba: "Együtt,

elválvaÁ" Petri György versei. In: uõ: Tükörszoba. Bp.,

Szépirodalmi, 1986. 302; 308.

11 Danilo Kis: Változatok

közép-európai témákra. In: uõ: Kételyek kora. Pozsony-Újvidék,

Kalligram-Forum, 1994. 160.

12 Radnóti Sándor: Valami az

elsõ szamizdat verseskötetrõl. i. m. 309.

13 Az országgyûlésben Torgyán József

interpellált, elfogadhatatlannak tartva Petri György és Esterházy

Péter Kossuth-díját: az Apokrif és az Így gondozd a magyarodat!

címû opusok kapcsán vallás- és nemzetgyalázó szerzõk támogatásával

vádolta meg a liberális kormány kultúrpolitikáját. Felszólalására

1996. március 29-i szolnoki sajtótájékoztatóján Petõ Iván reagált:

az SZDSZ akkori elnöke szerint Torgyán "az államszocializmus normáit

kívánja felújítani, miszerint a politikának kell eldönteni, ki a jó

irodalmár" (Népszabadság, 1996. március 30. 4.). A kérdés a MIÉP és

a Nemzeti Szövetség március 20-i sajtótájékoztatóján is felmerült,

ahol Horváth Béla - Kornis Mihályt és Kerényi Imrét is megemlítve

- a kisgazda elnökhöz hasonlóan az "Isten tömi Máriát" sor idézésével

érzékeltette, "hogy a most kormányon levõ erõk hívei közé tartozó

írók milyen megnyilvánulásokat tettek" (Magyar Nemzet, 1996. március

21. 4.). A szakma részérõl Petrit és Esterházyt Radnóti Sándor vette

védelmébe, arra hivatkozva, hogy "Az irodalomértõ és ismerõ magyar

közönség elõtt olyan szilárd Esterházy és Petri mûvészi jelentõségének

és erkölcsi integritásának méltánylata, hogy Torgyán József képviselõ

epithetonjai (vallásgyalázó, magyargyûlölõ udvari költõk és írók)

(...) felháborodott kacajba fulladnának (ha az újságok jóvoltából megismerhetnénk

õket)", s aggályosnak tartva, hogy mindez - mint a politikai színtérre

berángatott tipikusan nem politikai kérdés - az országgyûlésben hangzott

el (Népszabadság, 1996. április 20. 11.).

Az ügynek egyébiránt érdekes vidéki sajtója is támadt.

A Hajdú-Bihari Nap címû napilapban Fazekas Valéria közölt cikket

(Spiró Györgyöt és Eörsi Istvánt is bevonva) a díjazottak ízléstelenségérõl.

Esterházyt és Petrit idézve megállapítja, hogy "Bármennyire támogatjuk

is az írói szabadságot, bármennyire szeretjük is a költõi képzelet

szárnyalását, a fent említett példák sértik a jó ízlésû embereket",

majd a vallomásos ténymegállapítást értékelõ irodalomtörténeti összevetésbe

fordítja át: "Mert csöppnyi különbség mégiscsak akad Petri, Spiró,

Eörsi avagy Petõfi, Ady, Kölcsey között. Az elõbbieknek tehetségükbõl,

szándékaikból csak arra futja, hogy gúnyolódjanak a nemzeten, az utóbbiak

pedig épp nemzetféltésbõl, honszeretetbõl fogalmazták meg aggódó,

kritizáló soraikat" (Csöppnyi különbség. Hajdú-Bihari Nap,

1996. május 4. 8.). Ugyanez az újság egy olvasói levél közlésével

is visszatér az ügyre: Murányi Edit a Kossuth-díj megszüntetését s

a magyarellenesek ligába, nihilista klubba történõ tömörülését javasolja,

ahol kisebb ligás- és klubdíjak mellett Göncz-díj is létesülhetne,

majd az inkriminált két szerzõt "csak ennyi" mondanivalója miatt sajnálatában

részesítve figyelmünkbe ajánlja a Függetlenségi Nyilatkozatnak a szabadságra

vonatkozó passzusait, s mert megsértették mint keresztény, magyar

állampolgárt, reméli, hogy elnézést fognak tõle kérni (Az olvasó

is ember. Hajdú-Bihari Nap, 1996. május 11. 8.).

14 Szigeti Csaba: De dignitate

amoris. Petri György "szerelmi költészetérõl." Jelenkor, 1992/6.

567.

15 Uo.

16 Hans-Georg Gadamer: Szöveg

és interpretáció. In: Szöveg és interpretáció. Bp., Cserépfalvi,

é.n. (szerk. Bacsó Béla). 35.

17 Vö.: Könczöl i. m. 303-311.

18 A vers szövegének négy közlése

a harmadik sort illetõen három, az értelmezés szempontjából nem elhanyagolható

változattal él. Az eredeti, 1981-es szamizdat-kiadásban vesszõvel

tagolódik, viszont anélkül zárul a sor ("Mindenünnen elillanunk, s

felhõtlen"), a Valahol megvan és a Petri György versei

címû két, a Szépirodalminál megjelent kötet elhagyja a sorközi írásjelet,

viszont nagybetûs kötõszót és sorvégi vesszõt használ ("Mindenünnen

elillanunk S felhõtlen"); magam a vers idézésekor a legújabb, 1996-os

Jelenkor-féle összkiadás ponttal tagolt sorváltozatát vettem alapul.

19 Margócsy István: Petri György:

Összegyûjtött versek. In: uõ: "Nagyon komoly játékok". Bp.

Pesti Szalon, 1996. 162.

20 Arató László: Horatius Noster.

Berzsenyi és Horatius Petri György csikkes várótermében. Kortárs,

1992/11. 64.

21 Uo.: 62.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
 
 
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/