Fogalmam sincs róla, hogy mire gondolnak a lányok,
amikor náluk húsz-harminc évvel idõsebb férfiakhoz kötik az életüket.
Lehet, hogy számolnak. Odaát, az Óvilágban, minden kiszámítható. Szövik
a hálójukat, akár a madárpók. Mérlegelik az esélyeiket.
Itt a szigetvilágban nem a tervezgetésbe rokkannak bele az
emberek. A fejemet tenném rá, hogy Hófehérke sem gondolt semmire,
amikor hozzám költözött. És ahogy így elnézem, nem gondol ma sem.
Pedig ma már lenne oka rá: hatvanéves korában nem úgy kocog
az ember, mint negyvenévesen. Õ meg - mint mondani szoktam: a lányom
- mintha csak a kontraszt kedvéért csinálná, még ma is egészen gyerek.
Emlékszem, hogy örült neki, amikor felrakták a szememre a
pólyát, és hónapokon át vezetgethetett. "A jó csõdör vagy megvakul,
vagy megsántul" - vigasztaltak az orvosok, õ pedig lelkesen ismételgette
ezt a közhelyet. Hadd tudja meg a világ, hogy milyen jó nekünk: neki
és nekem.
Nem tudom, hogy van ez a lovakkal. Ami engem illet, lehet,
hogy mégse voltam olyan tüzes csatamén. Mert nekem egy idõ után meggyógyult
a szemem.
Nem is volt semmi bajom hosszú éveken át, ha az esõs évszak
idején rendszeresen visszatérõ lázakról megfeledkezem.
A jóslat azonban bevált, jobb késõn, mint soha, hatvanévesen.
Hófehérke büszke lehet rám: sántikálok! Tulajdonképpen büszke vagyok
magamra én is: úgy látszik, elõbb-utóbb mégiscsak jó csõdör leszek.
Ez az új nyavalya ugyan nem olyan hatásos, mint amikor bepólyázták
a szemem. Nem vagyok annyira kiszolgáltatott. Viszont hosszabb lejáratú!
- vigasztalgat a lányom. Harminc év, mire egy másfél méteres idegpálya
tönkremegy. Addig pedig tétova, fáradékony az ember. Vezetni, dirigálni
lehet.
Amire kevésbé büszke, az, hogy öregszem. Például, hogy mindent
visszarakok a helyére. És ha valamit nem találok, teljesen kétségbeesem.
Hófehérke ilyenkor hallgat. Nem felel, kimegy. Azután visszajön, és
csicsereg tovább. Nem veszi tudomásul az esetlenkedéseimet.
Azért van, amit észrevesz. Az, hogy nem megyek vele
sehová, minden feledékenységnél rosszabb lehet. Nem mindig kellemes
otthon ülni, alig harmincévesen. Õ persze egyedül is elmegy hazulról,
ha hívják. Egy kicsit szomorú ilyenkor, de egy óra múlva már cseng
a telefon, és mintha mi sem történt volna, Hófehérke cseveg. Amikor
pedig hazajön, mesél tovább. Érdekes, hogy csak csinálni nem vagyok
hajlandó a dolgokat. Végighallgatni kifejezetten szeretem. Ilyenkor
lelkes és izgatott a lányom. Az ölembe gubódzik, kigombolja az ingemet.
Egyre kevesebbet iszom. Ez lenne a legnagyobb változás? Mindenesetre
ez a legnehezebb. A cimborák elmaradoznak, egyre félénkebb és egyre
csendesebb leszek. Hófehérke beszél ugyan helyettem, de mesélni is
csak úgy jó, ha néha közbevág az ember. Emlékszem, mennyire szerette,
ha megnevettettem. A helyi nyelvjárásban sok a rossz szó. Így
nevezik, ami pontos. Azután kerülgetik: a rossz szavakat nem mondja
ki senki. Neki pedig kiszáradt a torka és lázrózsák fakadtak az arcán,
valahányszor a fülébe morogtam, hogy hol és miért szeretem.
Hallgatok tehát. Nõ, sûrûsödik körülöttem a csend. A régi
életembõl nem maradt, csak a munka. Ha ezt is elveszik, akkor nem marad
semmi sem.
*
Márpedig elveszik, kétségtelenül. A szigeten sok
a fiatal, csinálják nekik a helyet. Tapintatosak, nem teszik ki azonnal
a szûrömet, de mindenki tudja, hogy más egy kezdõfizetésért ugyanúgy
vagy még jobban betöltené a munkakörömet.
Tény, hogy már alig tanítok. Nem akarom meggyõzni a diákjaimat,
nem magyarázok és nem fenyegetek. Mások küszködnek, kiabálnak, én
meg csak mesélgetek.
Egy idõ óta Hófehérke is beül a terembe, végighallgatja az
elõadásaimat. Bevisz, megvár, kihoz. Már nem én vezetek. - Milyenek?
- kérdeztem tõle egyszer, õ pedig megvonta a vállát, és azt felelte:
érdekesek.
A bennszülöttek azt képzelik, hogy ez itt valami alkotmánybíróság,
ahol megmérettetnek az elvek és az emberek. Én pedig, a címzetes ülnök,
csak kuporgok itt a katedrán, és mesélgetem az életemet.
Most éppen Knosszosz van soron. Thészeusz és Ariadné szerelme.
De valahogyan úgy, hogy közben - még ha nem is tudok bepislogni a
szoknyája alá - szüntelenül Hófehérkére gondolok.
Thészeusz - mondom példának okáért - apa nélkül nõtt fel.
Ez vagyok én. A feneketlen magány, amiben leéltem a kamaszkoromat.
Nevelõszülõknél és intézetekben, ahol minden éjjel nyüszítve sírtak
az árva gyerekek.
Nekem is élt még az apám, csak - akár a Thészeusz apja -
amikor szükség lett volna rá, õ sem volt jelen. A nyakamba szedtem
a világot, amint le tudtam görgetni a kardjáról a sziklát. Ez, azt
hiszem, természetes.
Szájtátva hallgatnak. Szeretik a képletes beszédet. Ha nem
is értik, megérzik a lényeget. Még akkor is, ha õk maguk soha nem
fogják elhagyni ezt a hullámvert szigetet.
A háború akkor már átvonult felettünk. A férfiak elpusztultak,
az apai házban idegenek éltek. Hiába kerestem közöttük a testvéreimet.
Minotaurusz volt a megmentõm, a szörnyeteg. Nélküle Thészeusz sem
tudott volna mihez kezdeni. Célom támadt, csak úgy, a semmibõl. Megtaláltam
a pályán a helyem.
Ott várt, a labirintus mélyén, egy párizsi padlásszobában,
én pedig útnak eredtem, hogy legyõzzem õt, és csak azért is író legyek.
Nem óvatoskodtam, nem vittem magammal a fehér vitorlát.
Senkinek semmi köze hozzám. Vitorlák, babérkoszorúk! Engem ne ünnepeljenek.
Minosz, a vén mamlasz gyûrûje leszállt a tenger fenekére. Nem ugrottam
utána, majd bolond lettem volna felhozni neki! Más dolgom volt, ezerszer
fontosabb. Tudtam, hogy fut még utánam a királylány, ha majd a Szajna
partján árulják a könyveimet.
- Tetszik érteni? - kérdem.
Bólogatnak. Õk majd megmutatják! Mindent egy lapra?! Fura
figurák ezek az öregek.
Hófehérke rám néz. Tudja, hogy fáj már ilyenkor a lábam,
és hogy ma megint sántikálni fogok. Segít felállni; felállni nehéz.
Lent a kocsiban majd elnyújtózkodom.
*
A dolgok egyszerûek, amíg az ember csak érvényesülni
akar. A legtöbb kalandor csak egy gyenge pontot keres, ahol könnyû
lesz majd az áttörés. Más a helyzet, ha valakinek nem kell akárhol,
akármilyen gyõzelem. Mindig tudtam, hogy a hazatérés a gólpassz, ami
minden útnak jelentõséget és értelmet ad. Bukásra áll, aki nem meri
abbahagyni a bolyongást, vagy aki valahol útközben megragad. Egy szemétdombon,
ahol az õ utasítására kel fel a nap.
Mert hisz a földön nincs is rosszabb, mint a bolyongás
- mondom most a hallgatóknak, akik minden este kocsmáról kocsmára
bolyonganak. - Meg fog ölni! - jósolta a francia asszony.
Mármint a Minotaurusz. Hogy elveszítem a fogadást, és belepusztulok.
Én inkább attól tartottam, hogy nem fogok visszatalálni a
fényre. Megfojt az önként vállalt kötelességek kényszerzubbonya. A
házasságom, a gyerekek, az évek, a robot, amitõl nem menekülhet, aki
Párizsban marad. Bölcsõm és sírom lesz a labirintus, egy rossz szerep
rabszolgájaként fejezem be az életem.
Nem így történt. Feleségem elvesztette a türelmét, és magamra
hagyott. Lehet persze, hogy nem annyira a sikertelenség, mint a gyõzelem
növekvõ esélye rémítette meg: lelkük mélyén nem szeretik a gyõzteseket
az asszonyok.
A fonalat egy trópusi lány adta a kezembe. Hófehérke lopva
rám néz. Lázrózsák fakadnak az arcán, mosolyog. Tudja jól, hogy nemcsak
a krétai királylányról beszélek, és hogy õ, igen, õ adta a kezembe
azt az életmentõ fonalat.
Nem érti, miért kell Thészeusznak hazamennie. Ha Knosszoszban
maradna, mennyire más lenne az élet! Mindent elért már, mit akarhat!
Övé a napfény és a szerelem. Ez meg, máris rohan le a partra. Vízre
ereszti a gályát, és már dagadnak is a szélben a vitorlák. Õ pedig,
Ariadné, szelíd és engedelmes. Törékeny és védtelen.
- A papok miért nem mennek haza? - kérdezi Hófehérke.
A szerzetesek spanyolok ezen a vidéken, és az utánpótlást
is az Óvilágból kapja a sziget. Az örök nyár bódulatában a papok hamar
szegre akasztják a cingulusukat. Megnõsülnek, felnevelik a gyerekeiket.
De tény és való, hogy nem mennek vissza Kasztíliába. Itt fejezik be
az életüket.
- Mert kivándorlók - felelem neki. - Konkvisztádorok.
Magamban hozzáteszem, hogy az egyház kiátkozta õket. Végsõ
soron mégiscsak hitszegõk. Félnek szembesülni a múlttal, renegátok.
Óvatos duhajok.
- És te? - kérdi a lányom. Cérnavékony a hangja, ha nem vigyázok,
azonnal sírva fakad.
- Én? - dadogom kétségbeesetten. Hogyan magyarázzam meg neki,
hogy én itt csak tanulmányúton vagyok. És hogy hiába tanultam, ha
nem adom át a tudásomat.
Hallom a hangomat: hamisan cseng. Kell-e még valakinek ez
az én szomorú tapasztalatom? Elmúltak az évek. Mire volt jó a hûség,
a kitartás? Az, hogy az ember mindvégig szegény és idegen maradt?
Elfáradtam. Leesett ugyan a szememrõl a hályog, de most ez
a tántorgás. Ez a bizonytalanság, ez a kínzó fájdalom. Mi lesz belõlem,
ha elveszik tõlem a munkám, és én mégiscsak itt maradok?
*
Nem kétséges, hogy Thészeusz hazatér, amint legyõzte
a szörnyeteget. Pedig útközben a krétai szerelmesekkel is történik
valami. Kikötöttek - a mese úgy szól: megpihentek - egy lakatlan szigeten.
Hajnalban pedig Thészeusz felszedi a horgonyt, és alvó kedvesét magára
hagyva továbbevez.
A dolgok azonban mégse lehettek ilyen egyszerûek. Vajon túlélte
volna Ariadné a szökést? Azt, hogy ezentúl már csak a régi királykisasszony
árnyéka lehet? És az athéni: ha el tudta volna hagyni õt, meg is mondta
volna neki. Nem kellett volna tolvaj módjára továbbszöknie.
Nem volt más megoldás. Ha visszafordulnak, Thészeusz pusztul
el, ha továbbhajóznak, a lány. Vannak ilyen kilátástalan helyzetek.
És mi lett volna - kérdezem ebben a trópusi tanteremben -, ha a két
szerelmes Naxoszban marad?
Ott, hol a tenger köldöke fekszik. Elsötétül
elõttem a világ, ha a sziklán alvó becsapott, megalázott lányra gondolok.
Ennél csak a visszafordulás borzalmasabb.
Vágni lehetne, olyan sûrû körülöttem a csend. Látom a lányom
tágra nyílt szemét. Ül a padban, és nyeli a könnyeket. Thészeusz felhúzza
a fekete vitorlát. Aigeusz király már a habokba vetette magát, oda
Ariadné, oda a szerelem.
- De miért?! - sírnak fel a lányok. Hollywoodon nevelkedtek,
a kaland vége - úgy tudják - valami kivédhetetlen happy end.
- Mert a hõsök sorsa nem a boldogság.
- Mi más lenne?! - mordulnak fel ellenségesen.
- A küzdelem - felelem.
Megyünk hazafelé, Hófehérke vezet. Nézem õt: egyiptomi falfestményeken
látni ilyen cizellált arcéleket. Azt szokták mondani, hogy a bennszülött
asszony köldökzsinór. De van úgy, hogy ennek épp az ellenkezõje igaz.
Hogy gyökerestül kiszakítja õt egy idegen. Mi például már réges-régen
Naxoszban élünk. Nem vesz minket körül csak a tenger. Mióta hozzám
költözött, Hófehérke is csak egy kallódó idegen. Ennél akkor se lesz
magányosabb, ha elmegyek.
Mert Dionüszosz, a kisisten aki rátalál, nem több, mint kegyes
hazugság. Csak azért jön, hogy kibékítsen a sorssal. Athén nem Hollywood,
de a görögök se szerették az elviselhetetlen történeteket.
Nézem a mûszerfalat. A legtöbb mutatóról már nem tudom, hogy
mit jelent.
- Édesem! - kérdezi. - Fáj?
Vajon itt marad-e, ezen a korallszigeten? Nem lesz más választása.
Itt õrzi majd a múltat. A naxoszi asszony. Az özvegy. A mitológiában
se lehet újrakezdeni az életet.
Bekapcsolom a rádiót, zenét keresek. Hirtelen, minden átmenet
nélkül zuhan le az éj. Hát csak így. Leadtam az órám, véget ért ez
a nap. Kinyújtom a lábam, nézem a szerelmesemet.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu