A belterjességrõl
Belterjes irodalmi szöveg, az kérem szépen, kétféle létezik: szakmai, illetve magánéleti vonatkozású. Nem ritka jószág e kettõ keveréke sem. A témátlanság rémképe elõl menekülõ szerzõ, penzumteljesítés céljából, a saját portáján söpröget.
A szakmai tárgyú írás nem okvetlenül szépirodalom, sõt. Szerzõje az irodalmi közélet mindenkori állóvizében lubickol, mi több: dagonyázik. Megbízható termelõ a nagyüzemben, nem múlik el napja munka nélkül. Akármihez nyúl, szöveggé válik a kezében. Munkájának eredménye irodalmi termék. Ilyen például a mûhelygondokról nyafogó versike, vagy a kertszomszédom kötetérõl írott recenzió.
Míting az Írók Boltjában, a folyóiratpolc elõtt. Hátrasandítasz, hogyan fogy a könyvheti eresztésed. Az Incognito teraszán pedig villantasz. Ezerötszáz karakter, a tegnapi termés. Oda van pakolva az anyag, nagyon atom, nekem legalábbis eléggé odaér, bejön elsõre. Tudom, ki kicsoda a versben, vannak vonatkoztatási pontjaim, a sorok között olvasok. A döbbenettõl sápadtan kérdezem meg, hogy "Hová adod?"
A szakmázós szerzõ a kertecskéjét mûveli. Röghöz kötött, mégpedig az irodalmi röghöz. A szakmázós szöveg olykor elrugaszkodik a szakma talajától, de minduntalan földet érint, olyan erõs ez az otthonos gravitáció. Az irodalmat ábrázoló irodalom saját teret követel magának, és ez a tér mintha légüres lenne.
A szakmai tárgyú mû pályán kívüli, civil olvasó számára tökéletesen élvezhetetlen és értelmezhetetlen. Van viszont néhány száz ember, akiket befogadók címszó alatt tarthat számon a szakmázós szerzõ. Mi vagyunk azok, akik ott üldögélünk a tûz körül, akik elvagyunk ebben a közegben, mint a befõtt, és ismerjük a dörgést. "Hanyas vagy" és "félszavakból", JAK-választmány és Tatanapló, ivótábor, deKON-csoport, tanulmányi napok. Nekünk csemege a szakmány. Az élõ irodalom közönsége - sírjak-e vagy nevessek, de - háromnegyed részben élõ irodalmárokból tevõdik össze.
Az ember irodalmár mivolta és magánélete menthetetlenül összemosódik, civil megnyilvánulásai ragyogó alkalmat kínálnak a félreértésre. Az éjszakában együtt mutatkozó szerzõket - akik történetesen barátai egymásnak -, mint irodalmi iskolát, vonulatot, egymás epigonjait és szálláscsinálóit mutatják be az unatkozó megfigyelõk.
Én, aki mindmáig megtartóztattam magam a vers szó használatától a verseimben, túlságosan mûvinek ítélvén azt, én, aki sokáig ódzkodtam az írok kifejezéstõl, megkaptam a pofont egyik bírálómtól, hogy kötetem "legerõsebb élménye az irodalmi élettel való visszatérõ babrálás". Vétkem mindössze annyi, hogy jó elõre bebiztosítottam magam úgynevezett kritikai fogadtatásom ellenében, és a verseskönyv záródarabjában hadat üzentem némely ítészeknek, akik számára a mûbírálat a szemináriumokon elsajátított szakzsargon öncélú fitogtatásának terepe.
Satöbbi.
Szóval, nem unatkozunk.
Másik belterjben utazó szerzõnk - nevezzük õt szerzõkémnek - a kismagánügyeivel traktálja az olvasóját. A pofátlanja. Az örök téma - házunk tája - legszélsõségesebb kifejtésével találkozunk: szerzõkém arról ír, ami éppen a keze ügyében van, áttételek és álcák nélkül. Lássuk, mibõl élünk. A kibeszélés elragadtatottsága. "Egyenesben",
kendõzetlenül papírra vetett események a lírai hõs háztartásából. Hõsünk természetesen azonos szerzõkémmel, azonos a szöveg fölött olvasható névvel, akármilyen körmönfont is a narráció. Tombol az alanyiság.
Igen, védhetõ ez az irány. A fülrepesztõ pátosz után (elvégre is) jöjjön el a közvetlen megszólalások ideje, szállítson le minket a földre a naplóbekezdésszerû jegyzetek hitelessége. Cél: beereszteni a döglõdõ, fogalmi jellegû költészet helyén maradó vákuumba az epikus mozzanatokat, dolgosan dokumentálni az élet folyását.
Az én asztalom. Az én udvarom. Szemérmetlen intimitás, hálószobatitkok és kedvenc kaják, törzskávéházak és a favorizált kocsmák. Hol nyaraltunk, hogy teltek az ünnepek. (Informálom a rajongóimat, ha-ha.)
Megírom a barátnõmet, mert ki akarom engesztelni, vissza akarom édesgetni, el akarom kápráztatni. Verses formában veszem védelmembe szenvedélybetegségeimet, túlkapásaimat. Ez az irodalom egyik fontos földi küldetése. Csak az érintett nincs hasra esve tõle soha.
Egy közepes házibuli egyetlen eredménye, hogy félfüllel elcsípek néhány pompás lejtésû mondatot, miközben a konyhaellenzéket erõsítem órák óta. Lehetséges kezdeményei egy leendõ KÖLTEMÉNYnek. Szerencsés esetben
van nálam írószerszám, azon frissiben rögzítek, iktatok. Gyakran a másnap macskajajos derengésében veszem észre, hogy az elcsípett beszélgetéstöredék érdektelen, a poént csak a helyzetkomikum szülte, a sztori hasznavehetetlen.
Jobbik esetben a kidolgozás mámorító vagy nagyon macerás munkája következik.
A kisajátított mondatot "helyzetbe hozom" (fúj, tömény belterj!), rímhelyzetbe, teszem azt. A végeredményt fölolvasom az Egyetemi Színpadon és bemutatom a vidéki turnén. Borítékolom és postázom valahová, aztán
szelíd erõszakkal megsürgetem a közlést. Ha gyors az átfutás - mint ahogyan nem az -, a diadal jön: egy következõ bulin már mint saját projektemet hallom vissza a mondatocskákat.
Hogy a kismagánügybõl közérdek lesz-e, hogy az önéletrajzi ihletés mennyire tudja bûvöletben tartani a publikumot, az egyes-egyedül szerzõkém karizmájának erejétõl és aurájának kiterjedésétõl függ. Ha megvan
benne a sûrítés, a veretes formába, tételmondatokba préselés képessége, magánmitológiája közérdekû lesz. Hadd utaljak például a ráismertetés gesztusára: te is ugyanazon a tájékon mozogsz, barátom, mint én, ugyanaz
a nyûgöd, ugyanaz az örömöd, ugyanaz a napi betevõd, ugyanott bulizol, neked is király a cucc és beüt a téma .
Hadd utaljak továbbá a kordokumentum elõállításának szükségességére. Átmentendõ a 90-es évek budapesti levegõje, az argóból vagy a rock'n'roll szakszókincsébõl táplálkozó köznyelv ízes fordulatai. Kulcsregények
kellenek, amelyeket nemcsak a pletykaéhség hív életre. A fõszereplõk fiúk-lányok az 1960 és 1970 körüli évjáratokból. Ugyanazt a dialektust beszéljük a félemeleti büfében, a Liszt Ferenc tér teraszain meg a
Mikszáth Kálmán tér kocsmáiban. Szociológiai talajmintákra van szükség. Továbbá tájversekre, komplett miliõrajzokra. Egy terület tökéletes lefedése, egy útvonal ától cettig: katalógus a szorosan együvé tartozó
dolgokról (ilyen - regényformában - Ellis Amerikai psychó ja).
(Himnikus zárlat: Ámert fogjuk még aranykornak nevezni ezeket az éveket, kellõ távolságból és nem is egészen tévesen. Mire megvénülünk és megsárgulnak az egykorú sajtótermékek, veretes mûvek lesznek a "nagy napok" történéseinek foglalatai.)
Még egy mondat a belterjes szerzõ védelmében. Azt mondom: ha egyszer bizalmamba férkõzött ez az ember, levett a lábamról azzal a lehengerlõ bekezdésével vagy meghatott azzal a fûszeres rímével, ezentúl minden
sora számot fog tartani az érdeklõdésemre. Elkötelezettje leszek és odaadó híve, nem kritikátlan rajongója azonban, aki bármit lenyel tõle. De örökre tág marad a tûréshatár. Ez az én álláspontom mint befogadóé, azaz fogyasztóé, aki finnyás ínyenc ugyan, de nem teoretikus elme (nem mintha e kettõ nem lehetne fedésben egymással, sõt).
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu