BERTÓK LÁSZLÓ 

Világsó

Péntek. November. Országos esõ.
Mint mikor a macska bevizel, de
nem lehet átmenni a másik szobába.
Azt álmodja, hogy tol valamit egy
talicskában, s hangot hall: "Mielõtt
kiöntenéd, hintsd be világsóval".
Mivel? Már álmában is?
Azelõtt voltak évszakok. Hónapok.
Hetek. Jött a nap, belemártotta az
ujját a kávéba, csettintett, s
fönt volt az égen. Tudni lehetett,
hogy a szomszéd utcában is
reggel van. Ha egy nagy fenék
eltakarta, minden sarokban
sötét lett. Bár néhol sötétebb.
Aki hitt, azt szerették az
érzékszervei. A lélegzeten át is
közlekedhetett. A pincebogár
álmából fölriadva
elsorolta a hét napjait. A növények
nem foglalkoztak politikával.
A macskapiszkot homokkal,
söprûvel, lapáttal, az álmokat
legyintéssel takarította el.
Idõ volt, tér volt, ceruza, papír,
járda, esernyõ, amit akarsz.
Világsó is volt. De mi az?!
 

Borostyán

A kerítés mögött újabb
kerítés. Mindig két kutya kerget
egy nyulat. Vagy több. Csomag,
kabát, önbecsülés, öntudat
elhajigálva. Csupán a közönség
maradt. Bár némelyek
elfordulnak, egybemosódnak, talán
nincsenek is már. Ahol a cél
elveszett, ott mindenki
ugyanazt a távot futja, csak a
saját órájával méri az idõt.
Most éppen megered az esõ. A hó?
Valaki bepattan a sokmilliós
autójába, elviharzik. Arrébb
kellene tenni a horizontot.
Legalább fölfelé lehessen látni.
Látni? Nézni! Országos méretû az
álmennyezet. Ha megtelik a szemed,
rögtön a padláson érzed magadat.
Ha lehajtod a fejedet, a cipõd
orrában. Sajog a lábad ujja, de
megint belerúgsz a
kerítésbe. Az észnek semmi köze a
boldogsághoz. Mondod. Csak
betakarja a repedéseket, mint a
borostyán.
 

Boldogan lebeghetne

Most arra gondol, hogy talán csak
arrébb kellene raknia
a láda egyik sarkából a másikba,
az alsó polcról a felsõre,
a nyelve hegyérõl, a torkából,
a nyakizmaiból, a derekából a
jobb karjába, a bal karjába, a
lábaiba, oda, ahol
akkor van, amikor
"lemegy alfába", s olyan nehéz a
teste, hogy belenyomódik a
földbe, s ahonnan, ha az agyát is
"elengedi", néha azt képzeli, hogy
vissza se tér már, ha oda
átpakolná s ott hagyná, amikor
"feljön", úgy, hogy a karjában,
a lábában sem érezné aztán,
s ha mégis, akkor oda-vissza
folytatná, mindaddig, amíg
el nem veszne a mozdulatban,
igen, egy hajszál választja csak el
a fájdalmat a fájdalom nélküli
súlytalanságtól, amelyben
ösztöneivel (anyagáva
boldogan lebeghetne, ha ez is
nem csak utólag jutna eszébe.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/