Negyvenkét esztendõ költõi munkásságából nyújt tartalmas bemutatót az Õszi magánbeszéd, mely szinte jelképesen a Mózsi Ferenc által félig Chicagóban (Framo Publishing Company), félig Budapesten (M-Szivárvány Alapítvány) igazgatott kiadónál jelent meg, napjainkban ritka gondos szövegkezelésben. Gömöri Györgynek 1990-ben jelenhetett meg elõször Magyarországon verskötete. Ez utóbbi, szintén válogatás, Búcsú a romantikától címen olyan kései bemutatkozó könyv szerepét töltötte be, amely az 1956 óta Nyugaton alkotó magyar íróknak az õket kitiltó cenzúra hosszú évtizedei után megteremtette a hazai olvasókkal való kapcsolat felvételét. Hét évvel késõbb, úgy tetszik, a költõi státus dokumentálásáról befutott költõi pálya minõsítésére kerül át a hangsúly. Vagyis az Õszi magánbeszéd (1997), melynek anyagát ugyancsak a szerzõ állította össze, inkább kísérlet egyfajta poétai önarckép kidolgozására a legjellegzetesebbnek tartott vonások hangsúlyozásával.
Nem mellékes persze, hogy sikerültnek tartott darabok kerüljenek egymás mellé, de igazán lényeges az, hogy a gyûjtemény olyan közéleti költõt mutasson be, aki közel fél évszázados tevékenysége során nem szûnt meg országa, nemzete, tágabb viszonylatban Közép-Európa politikai, történelmi, társadalmi gondjaiban osztozni. Olyan közéleti költõt, aki habozás nélkül kapcsolódott a Petõfi, József Attila, Illyés "vonalhoz", mondanivalóját ennek szándékai szerint és ennek határaihoz idomítva, mégpedig olyan nyugatosan csiszolt formában és olyan humanista racionalitással, amilyenrõl Vas István adott példát.
Világot nem teremthet
vihart el nem téríthet,
de szavával tapaszthat,
de türelemmel rakhat
fészket egy igazságnak,
hazát egy szenvedélynek
- írja az 1970-bõl való Ars poetica helyettben, és kötõdését hazája térségéhez mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Gömöri György, aki az 1956-os forradalom óta Angliában él s a cambridge-i egyetemen tanít magyar és lengyel irodalmat, verseiben kizárólag magyar, olykor lengyel elkötelezettségû, magáról a szigetországról csupán néhány hangulat-, illetve zsánerképet villant fel, ügyeibe-bajaiba nem avatkozik.
A távoli külföldön következetesen vállalt közéleti funkció persze paradoxonhoz vezetett. A Kádár-rendszer cselesen cenzúrázott és öncenzúrázott korszakában Gömöri Györgynek olyan lehetõsége nyílt szembenállását kimutatni, a bajokra világítani, a propagandát leleplezni, az általános torzulást ostorozni, a forradalmat felidézni, mint az országban írók között senkinek. Ugyanebben az idõben viszont minden hazai, közéletrõl szóló költõénél szûkebb olvasó csoporttal állhatott csak kapcsolatban, ha csoportról egyáltalán beszélni lehet, hiszen az olvasók szétszórattak Európában és Amerikában, és hazai ügyekben befolyásról legfeljebb álmodhattak. A Kádár-rendszer leáldozása után pedig a helyzet iróniája úgy hozta, hogy Gömöri György mûvei megjelenhettek ugyan Magyarországon, csak éppen a közéleti költészet maga szorult ekkortól háttérbe.
Épp ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni Gömöri költészetének kiválóságát a maga választott birodalmában. Gondolatisága, mint mondani szokták, világos, fegyelmezett, ihletett. Szeme éles, nyelve csípõs, szatírái a lényeget találják el. Az egyik elsõ nyugati magyar költõ, aki a puha diktatúra lélektanát megragadja:
a félelem fortélyait nehéz
kitanulni
de aki egyszer kitanulta
attól retteg eljön a nap
amikor minden megváltozik
nyugdíjazzák a félelmet
a fortélyok lomtárba kerülnek
s az élet csendes lesz és
kihalt
mint fürdõhely ha vége
a szezonnak
s a napernyõket végleg
összecsukták
(Paradoxon, 1975)
Õ, aki "inkább az indonézt / a portugált avagy a svédet" tanulja "mint a józan észt / megcsúfoló kettõsbeszédet", kíméletlenül szembeállítja a megmételyezetteket és a szabadokat:
Nézd milyen szomorúak akik
ettek a hatalom tányérjából,
ittak az önkény poharából
- hogy megváltozott az arcuk!
Birkafejek, kövér disznópofa,
hiénaorr látszik a tükörben.
A szabad hajóst gyakran vihar
ûzi
cserepes szájjal áhít
ivóvízre,
de ha kisüt a nap és nyugodt
a tenger,
saját arcát nézi
a vízben örömmel.
(Kirke vendégei,
1980)
De ugyanõ, önnön példáján át eltûnõdve az emigráció szellemi munkájának hatékonyságáról, ad elsõnek kifejezést annak a nyugtalanságnak, amely a hetvenes évek közepéig inkább csak magánbeszélgetések témája volt Nyugaton:
De aki helyettünk is helytállt,
azzal, hogy ott maradt,
ért-e még, megért-e?
(Mint skót
humanista, 1973)
Gömöri költészetét az 1956-os forradalmi ifjúság szolgálatába állította. Értékei a zsarnokellenesség, a szabadságszeretet, hazafiasság, az igazság, a józan ész, a humanista kultúra, a magyar nyelv féltése - ennek az értékfelfogásnak biztos erkölcsi szemléletével láttatja, érezteti a párhuzamosan futó hazai és nyugati életet. Véleményeit mérsékelten, gyakran ironikusan nyilvánítja, szenvedély állásfoglalásainak természetében, nem pedig hanghordozásában van. Távol áll tõle minden hordószónoklás. A lényegre összpontosít élénk nyelvi asszociációs készséggel, amin nem csupán a csattanók virtuozitása értendõ, hanem az oda elvezetõ gondolatmenet telítettsége. Ha felbontjuk egy-egy költeményét, valóságos történelmi vagy politikai esszével találjuk szembe magunkat. Gyakran az idõszerû eseményre a Gömöri-vers ugyanolyan gyorsan csap vissza, mint egy vezércikk, ám sokkal könnyedebben, frappánsabban. Verselési, stilisztikai felkészültsége bravúros: minden költeményén érezni a prozódiánk gazdagságában való dúskálás élvezetét, mely az emigrációs gyakorlatban nyelvet óvó feladatot tölt be. Elsõ közlésükkor is szemet szúrt, Gömöri milyen elõszeretettel idézi meg költészetünk "klasszikusait", Berzsenyit és József Attilát mindenekelõtt, de Radnótit, Illyést, Weörest, Pilinszkyt szintén, s a nyugatosokat: Adyt, Babitsot, Kosztolányit, hogy aztán a formákat ritmikailag és gondolatilag továbbfejlesztõ visszhangként formázza olyan leleményesen, hogy a posztmodern citáló bajnokai is megirigyelhetnék. Mostani összeállításában panoramikusan még jellegzetesebbé válik, hogy ez az alkotó dialógus költészetünk legjobbjaival egyúttal hûségnyilatkozat annak az eszményi közösségnek, amelynek sorsával Gömöri azonosul s amelynek nevében a többes szám elsõ személyt hivatástudattal használja.
A nyelv transzcendens felfogása érvet szolgáltathat a közösségi beszédhez, mellyel szemben nyomós fenntartásokat is lehet emelni, s amelyeket jelen sorok írója általában meg is tesz. Nemcsak arról van szó, hogy az aktualitás által kiváltott költõi visszhang romlandó portéka, a változó idõben leggyorsabban évül el, aminek utána inkább a múlt illusztrálására kénytelen szorítkozni. Gömöri olyan messze megy el ebben az irányban, hogy az Õszi magánbeszéd címû válogatás anyagának elsõ részét a Nyugtalan koranyárig nem az eredetileg megjelent kötetek (Virág-bizonyság, London, 1958; Hajnali úton, London, 1963; Átváltozások, London, 1969; Levél hanyatló birodalomból, München, 1976; Nyugtalan koranyár, Washington, 1984) szerint tagolja, hanem a közép-európai térség fõbb történelmi stációihoz illeszkedõ s ezért fontosabbnak tartott verseinek címét viselõ egységekre bontva: "Asconai elégia" (a bebörtönzött Déry Tibor áldozatvállalása a forradalom igazságáért), "Mint skót humanistaÁ" (az emigrációs szellemi munka értelme), "Nyugtalan koranyár" (a lengyel ellenzéki mozgalom által keltett remények), "Malomidõ" (a szovjet világ megõrletése), "Õszi magánbeszéd" (a múlthoz való hûség). Aktualitásra reagálni következetesen azt is jelentheti, hogy a költõ önnön birodalmán belül lemond az önálló kezdeményezésrõl, az építkezés szabadságáról, bizonyos értelemben az önmegvalósításról. A költészetben a vélemények bizonyossága könnyen egyenlõ a keresés, az ismeretlen feltérképezésének feladásával.
Mûvészetének szerencséje azonban, hogy az igényelt etikai, olykor pedagógiai szerepben ellentmondások húzódnak meg. Az emigráns, ki örül, hogy a hatalomnak nem sikerült ábrázatát eltorzítani, a félálom póztalanságában
Sokféle félelem ciszternája,
magányos férfi,
furcsa anyanyelvén szót
szóba öltögetõ
alkalmi állampolgár
(Félálom,
1978)
A költõ, aki elõszeretettel a közösség szószólója (az országé, a társadalomé, az emberiségé), többes szám elsõ személyben állítja elõtérbe a kéjes egocentrizmus és nárcizmus elvét:
hát ott a legjobb,
ahol a világ közepe mi volnánk,
hol mint elvarázsolt kastély
belsejében
minden, minden körülöttünk
forog
(Egy közhely
felvezetése, 1990)
A következõ oldalon pedig, szempontot változtatva, a halálon túli élet másfajta értékrendjének nevében állítja szembe az egyént az élõk gyülekezetével:
Ha pedig a lélek
tovább él, akkor valahogyan
"tudja"
mindazt, ami azután történik.
Csak hát
érdekli-e? Engem alighanem hidegen
hagyna az egész földi cirkusz,
mással lennék elfoglalva
ott fenn, ott lenn,
ott kívül, odaát
(Egy közhely
lebontása, 1990)
Hogyan is ne mozdulna el a szempont? Hiába lehet egyszerû formába foglalni a tényt:
bár több hazát adott
végzetem
csak egy bõrben éltem
(Születésnapomra,
1991)
ha évtizedek múlásával, a megkettõzõdés már nemcsak formai feladat:
nehéz, így élni
kettészakadva
két magam között
egynek maradva
Csupán csoda fûzhetne egy szálra minden idõt, vagyis az idõ egyesítésére az esély csekély:
az ittlét: ottlét
az ottlét: ittlét
de ötlet s ihlet
adhat új kedvet
hogy tudjak élni
kettészakadva
két-szét-létembõl
verset fakasztva
(Szakadt vers, 1994)
A költészet, amely táplálkozik az ellentétek egységébõl s egyúttal meg is testesíti azt. Ha ebbõl a hitelesebb, maradandóbb, lényegre világítóbb szempontból olvassuk újra a kötetet, nem lehet nem észrevenni a voltaképpen mindent átszövõ kettõsséget: egyén és közösség, jelenben túlélõ múlt, a jóléti pillanat gyönyöre és szégyene, az e világi s a túlvilági élet, a bizonyosság hirdetése és megélhetetlensége, a beilleszkedés vágya s a kiút keresése, a mindenütt otthon levõség igénye s az örökös kívülrekedtség, az általános kritikai distancia és a szimbiózisban élés messzemenõ képessége, ami például a lengyel témák belülrõl való, s a magyar költészetben páratlan átélését ihleti.
Aki Gömöri György költészetét a maga helyére kívánja tenni, az legalkalmasabban a valamelyik pólus felé való szüntelen útra kelés felõl közelítheti meg. Ez a korrekció érvényes mindarra, amit az Õszi magánbeszéd közösségi, majdhogynem pedagógiai beszédérõl el lehet mondani. Vagy ezt közelíti, vagy ettõl távolodik: teljességgel beleágyazva nincsen. Érzõdik róla, hogy a magánbeszéd fikciója, szerkezetileg a Nyugaton megélt magyarság hozadéka, amelyet ebbõl a szempontból Gömöri lírája is jellegzetesen képvisel. És amelynek billenéseibõl, fordulásaiból, irányváltoztatási lehetõségeibõl megragadóan ambivalens pillanatok születnek, mint például a Szeptember felé címû 1994-es versben:
hogy vannak évszakok
s a hónapok örök forgása
is jól van
de a szeptember kissé elszomorít
mert perszefoné most van indulóban
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu