KOVÁCS ESZTER

Szív Ernõ és az írás hatalma

A vonal alatt címû prózakötet elsõ oldalán Szív Ernõ hírlapíró a Tiszát bámulja a redakció emeleti ablakából. S ez persze közel sem azt teszi, hogy Szív Ernõ újságíró a Tiszát bámulja a szerkesztõség emeleti ablakából, az automobil meg az autó sem ugyanaz, ugyebár. Az autó az csak autó, semmi különös, az automobil viszont komoly valami, egyedi, különleges és tiszteletet parancsoló. ("- Hallottam, újságíró lettél. /- Hírlapíró - mondta Szív Ernõ." Vagy máshol: "- Hírlapíró vagyok - mondta Szív Ernõ. /- Jól keresõ újságíró - mondta a rabló és felemelte az öklét.") Nem csupán arról van szó, hogy az automobil az autó régi megnevezése, a hírlapíró meg az újságíróé, hanem hogy a más névnek más a denotátuma is, a régi név használatával ily módon elõhívódik a régi denotátum, annak minden konnotációjával. Ez érvényes a fenti kötet régies szóalakjaira is: a század eleji megnevezések elsõsorban a szorosan hozzájuk tapadó, régi denotátumokat fogják eszünkbe juttatni, ugyanakkor - mivel jelenkori a szöveg - a maiakat is, s a kettõ együttes, meglehetõsen kontrasztos konnotációiból fog összeállni a szövegen belüli jelentés.

Szív Ernõ tehát hírlapíró, és tényleg, olyan, mint egy igazi, század eleji hírlapíró. A századelõ, igen, a hírlapírás hõskora. A hírlapírónak, a század elejinek (aki természetszerûleg (szép)író is), van szava. Elhiszik, amit ír. Ez így kevés. Kíváncsiak arra, amit ír, sõt, hat az, amit ír, és hiányzik, ha nem ír. A hírlapírónak hatalma van. Mindent tud, mindent ért. Már-már nem is ember, hanem varázsló, Isten, aki nélkül, nem vitás, megállna a világ. Igen, ilyen Szív Ernõ. Mindenki (a legutolsó városlakóig, sõt, az "utolsó emberi lény"-ig) tudja, hogy létezik, mindenki olvassa és mindenki az õ segítségére számít. Itt van például Matildka, halálos beteg kislány - kivagdossa, gondosan mappába ragasztja Szív írásait, mamája pedig fölkeresi a hírlapírót, hogy közölje a kislány verseit. Vagy Károlyka, a szövõgyári diszkó sánta portása - õ is fölkeresi, könyörög Szívnek, hogy írja meg feleségérõl az igazságot. Aztán fölkeresi Szív Ernõt egy úr, aki témát ajánl, amit aztán nem árul el. Fölkeresi egy másik úr, elcipeli magával, mert beteg bátyja, István, írónak mondaná el gondolatait. Fölkeresi egy öreg hölgy, aki aztán nem hiszi el, hogy õ Szív Ernõ - és így tovább, és így tovább. (Pontosan erre a motívumra - azaz hogy mindig fölkeresik, s mindig íróként keresik - épül egyébként a Szív Ernõ estéje címet viselõ, A vonal alatt írásaiból összeállított dráma, ez volt tehát egy olyan, igen-igen szignifikáns mag, amely egy dráma alapötletévé válhatott - s az már más kérdés, hogy ugyanazok a motívumok, a szóról szóra megegyezõ dialógusok a prózából kiragadva és egy másik mûfajba átkerülve miért nem mûködnek olyan jól, ahogy eredeti helyükön mûködtek.) Szív Ernõ legendás alakja hát a városnak, fontos és ismert ember, hírek-rémhírek és különbözõ anekdoták terjednek-keringenek róla, még ha azoknak - ahogy az már lenni szokott - a fele sem igaz. ("Hírhedt verekedõ, és iszákos is. Vállig ér a haja, és nagyon kövér, dagadtabb, mint én, mégis mindennap más nõvel látom.") Szív Ernõ egy mitizált alak - valószínûleg nem olyan, mint egy század eleji hírlapíró, olyan inkább, amilyennek mi a század eleji hírlapírót elképzelni szeretjük. Szélsõséges és szándékosan eltúlzott tehát ez a megformálás, mégis közelebb áll a volthoz, a személyes hírlap- és tárcaíráshoz, mint a vanhoz, a személytelen újságíráshoz - szigorúan írott sajtót értve ez alatt, mert ugye, jelentõs televíziós személyiségekért ma is meg lehet õrülni. A vonal alatt írásai manapság, az ezredvégen játszódnak - a hírlapírás és a hírlapíró óriássá növelésének gesztusa a szerzõ részérõl ily módon az írás és az író elvesz(t)ett hatalmának a visszaszolgáltatása.

Akár fegyverré is válhatna az írás Szív Ernõ hírlapíró kezében, hiszen láttuk, hatalma van. Szív Ernõ azonban békés ember, nem tud és nem akar õ fegyverrel bánni, nem tud mit kezdeni a kezébe adott hatalommal, azaz egészen máshogy képzeli el ezt a hatalmat. Nem ennyire közvetlennek, nem ennyire személyesnek, nem ennyire konkrétnak, direktnek, ahogy ezt közönsége elvárná tõle. Vagyis nem olyan hatalomnak, amivel ütni lehet, manipulálni lehet, visszaélni lehet. Nem segít hát Matildkán, nem segít Károlykán. Pedig sajnálja Matildkát, sajnálja Károlykát. Az írás azonban szent dolog, nem harci eszköz, és Szív Ernõ inkább választja embertársai haragját, minthogy az írás szentségén essék csorba. ("- Szóval te csak az igazat írod meg - kérdezte a rabló és újra felemelte az öklét. Igen nagy ökle volt a rablónak. /- Egészen pontosan - bólintott Szív Ernõ - azt írom meg, amit helyesnek gondolok.") Helyesebb lenne ezért nekem is azt mondanom, hogy az írás, akár mint tevékenység, akár mint végeredmény, ahogy ebben a kötetben megjelenik, az elveszett méltóságát, az elveszett becsületét nyerte vissza.

Egy módon azonban mégiscsak az írás hatalmáról van itt szó. Szív Ernõ életében ugyanis az írás (a tárgyalt szövegben pedig ezáltal az író-írás tematika) uralkodóvá, már-már egyeduralkodóvá válik. Mindig ez áll a középpontban, más nem is érdekes, illetve minden csak ehhez viszonyítva érdekes és csak így létezik, minden az írás mentén, az írás felõl értékelõdik. Ez az az állandóan jelenlévõ alap, amelyre építeni lehet, és ez az, ami - Szív Ernõ személye mellett természetesen, egész pontosan tõle elválaszthatatlanul és vele egybeforrva (nem véletlen, hogy a szövegben rendkívül gyakran együtt jelenik meg a név és a foglalkozás, az utóbbival mintegy meghatározva az elõbbit és jelezve, hogy Szív és a hírlapírás feltételezik egymást: Szív Ernõ hírlapíró) - tehát az írás és az íróság motívuma az, ami az egyes darabokat összefogja, és a kötet írásait egy összefüggõ ciklussá avatja.

Írásait, mondom megint, következesen és szándékosan kerülve bármiféle egzakt mûfaji megnevezést. Mert a fikció szerint Szív tárcákat ír (sõt, "a tárcaírás szerelmese"), a könyvben többször találkozhatunk a tárcának mint mûfajnak a meghatározásával, ismertetésével, vagy csak egyszerûen a róla való morfondírozással. Ezek a tények azonban még nem bátorítanak arra (még a cím sem, amely egyébiránt azt megerõsíti, hogy az írói lét ebben a kötetben alapvetõ fontosságú), hogy a kötet írásait egyértelmûen tárcának tartsam. Mert nézzük, mit is mond Szív Ernõ a tárcáról: "Kérem, ez egy olyan mûfaj, amely hírlapban, hetilapban lát napvilágot. Könnyû történet, az élet egyetlen villanása. (Á) Lehetõség szerint csattanós befejezés. Ilyenek, kérem. Ha a novella két lélegzet, akkor ez, mármint a tárca, mindössze egyetlen lélegzet." És mit a Világirodalmi Lexikon: "hírlapok tárcarovatában megjelenõ, rendszerint aktuális témájú, rövid terjedelmû, könnyed hangvételû írásmû". Mindezt, ha nagyon akarjuk, elmondhatjuk A vonal alatt írásaira, de azért nem az a kifejezetten könnyed, kifejezetten rövid és kifejezetten aktuális írások ezek, ráadásul könyvben olvasom, nem újságban, úgyhogy annyira mégsem akarjuk. A szövegek által megképzett fiktív világ pedig teljességgel megkonstruált-kitalált és egy egységes egész, amely részben persze a mi világunk, de más részben egy tõlünk idõben távoli (noha lélekben közeli) világ, fiktív (noha megfeleltethetõ) szereplõkkel - fikció tehát az egész, legalábbis arra törekszik, hogy fikcióként olvassuk: miért ne nevezzük akkor novellának? Ráadásul e novelláknak (én máris így nevezem) közük van egymáshoz, az egész kötet összes írása alapján szûrhetõ le mindaz, amit idáig elmondtam - legyen hát novellaciklus.

A szövegben szereplõ Szív-írásokat ily módon (tehát amelyekrõl csak szó van) az elõttem fekvõ könyv írásaival nem azonosítom. Ebbõl pedig egyenesen következhet, hogy Szív Ernõt és Szív Ernõt sem azonosítom. (Persze meglehet, ez lesz a vége, érdemes ezt mégis kérdésként, s nem evidenciaként kezelni.)

Kicsoda hát Szív Ernõ?

A Szív Ernõ név eddig a pontig - vigyáztam rá, nehogy félreértés essék - Szív Ernõ hírlapírót, a Szív Ernõ által írt könyv fõszereplõjét jelölte, Szív Ernõrõl pedig nem is igen szóltam, egyszer, akkor szerzõnek neveztem, de hát Szív Ernõ is szerzõ, hisz író, akárcsak Szív Ernõ. (Most meg direkt nem vigyáztam.) Mindazonáltal tisztában vagyok vele, nem pusztán a véletlen furcsa játéka, hogy szerzõnek, szereplõnek, (narrátornak?) azonos a neve - a furcsa játék kitétel viszont rendben van, csak a birtokosa más, a kérdés tehát inkább így hangzik: miért e játék, Darvasinak e furcsa játéka?

Ha az ember (az íróember) magáról óhajtana írni, úgy erre bevett, évszázadok óta létezõ sémákkal tud szolgálni az irodalmi hagyomány. Használhat tehát egyes szám elsõ személyû narrációt (ez természetesen vica versa nem igaz, az egyes szám elsõ személyû narráció használata nem jelenti azt, hogy narrátor és szerzõ azonosak, narrátor és szerzõ persze sosem azonosak, akkor sem, ha tényleg magáról ír az író, Isten ments, hogy ilyet gondoljak, csak akkor gondolok ilyet, ha teszem azt tárcáról van szó, de hát tárcáról van itt szó?), szóval, ez egy lehetõség. Aztán használhat egyes szám harmadik személyû narrációt, "magát" megteszi az egyik szereplõnek, ad ennek a szereplõnek egy nevet, amely nem azonos a saját nevével - minthogy ez a fiktív szereplõ sem lehet teljesen azonos vele, legfeljebb belõle építkezik, vagy õ volt a mintája. Olyan séma viszont, hogy a szerzõ saját, teljes nevét adja hõsének, nem ismeretes (én legalábbis nem ismerek ilyet). (Ez így nézne ki egyébként, mondjuk Darvasi László: A vonal alatt a könyv címe, elsõ oldalán pedig Darvasi László író bámulná a Tiszát a redakció - ebben az esetben talán inkább szerkesztõség - emeleti ablakából; nem tudom, ebben az esetben bátorkodhatnánk-e szerzõt és szereplõt azonosítani?) Végül nem volt ismeretes eddig olyan minta sem, amelyben a szerzõ szereplõje nevét adná saját magának, vagy saját álnevét szereplõjének - szerzõ és szereplõ neve végsõ soron itt is megegyezik, a helyzet mégsem ugyanaz, mint a fent vázolt esetben, hiszen kizáródott a valóság és csak fikció van, azaz azonosíthatom a szerzõt és a szereplõt (Szív Ernõt és Szív Ernõt), de ez még nem jelenti azt, hogy bármelyikük, vagy akár mindkettõ, azonos lenne a valóságos szerzõvel (tehát Darvasi Lászlóval).

Nem Szív Ernõ a valóságos szerzõ tehát, mégsem állítható egy sorba olyan szerzõkkel, mint Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán, Sztyepan Pehotnij vagy Lázáry René Sándor - több szempontból sem. Elõször is, ilyen név nincs (a való világban), hogy Szív, azaz rögtön látszik, hogy nem igazi, hanem kitalált, méghozzá valamilyen szimbolikus jelentéssel felruházott névvel állunk szemben. Sárbogárdinál, Lázárynál akár el is hihettük volna (fõleg, ha csak a nevüket látjuk, a szövegek ismerete nélkül), hogy õk valódi szerzõk - Szívnél rögtön tudjuk, e mögött a név mögött valaki más áll. Másodszor pedig, s ez talán fontosabb, Sárbogárdi Jolán és társai olyan fiktív személyek, akiket senkinek nem jut eszébe Parti Nagy Lajossal és társaival, vagyis a valóságos szerzõkkel azonosítani, vagy velük egyáltalán bármiféle emberi, azaz nem irodalmi kapcsolatba hozni, mivel - azon túl, hogy kevés huszadik századi magyar férfi keresztneve Lili, Jolán, Sztyepan vagy René - ezeknek a fiktív szerzõknek a fiktív életérõl nagyon keveset tudunk, ha tudunk egyáltalán, s ha tudunk egyáltalán, úgy annak nyilvánvalóan semmi köze nem lesz a valóságos szerzõk életéhez. Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán és a többi szerzõ szerep, jelmez - az igazi szerzõk olyan szövegeket írnak, mintha azok más (méghozzá nagyon más) emberek szövegei lennének.

Szív Ernõ esete különbözik ettõl - Szív Ernõt és Darvasi Lászlót ugyan nem azonosítom, de azonosíthatnám. A legegyszerûbb persze az lenne, ha Szív Ernõt Darvasi László írói neveként kezelnénk, akkor fel sem merülnének ezek a problémák. (Ki vitatja, hogy Brenner József és Csáth Géza egy és ugyanazon személy?) Ezt viszont ismét több okból nem tehetjük meg. Egyszer azért, mert Darvasi írásai nagyobb részét Darvasi László név alatt jelenteti meg, vagyis a Szív Ernõ név alatt megjelenteket másként, külön kell kezelnünk. (Hogy miért pont azok a Szív Ernõ írások, amik, arról még lesz szó.) Másszor pedig azért, mert ezeknek az írásoknak - ahogyan már arról volt szó - nemcsak az írója, de a fõszereplõje is Szív Ernõ, azaz a szövegeket nemcsak hogy õ írta, de róla is szólnak. Ennek a Szív Ernõnek az élete és életkörülményei pedig tagadhatatlanul hasonlítanak Darvasi Lászlóéra, ráadásul, az új kötet fülszövegén explicite jelezve van összetartozásuk ("Darvasi László 1962-ben született", illetve "Szív Ernõ 1962-ben született"). Nem mondhatjuk tehát, hogy Szív és Darvasi azonosak lennének, de mondhatjuk azt, hogy Szívnek Darvasi volt a mintája, vagy azt, hogy Szív Ernõ Darvasi László képmása - csak hát Szívet körüllengi az a bizonyos századelõs, tárcás-hírlapírós-redakciós hangulat, Szív egy élõ legenda - Szív nem valós ember, Szív egy irodalmi figura. Darvasi mindenesetre azzal, hogy hõsét (aki az õ mása) egyes szám harmadik személyben, kívülrõl és objektíven láttatja, rafinált módon eltávolítja, eltolja magától, tehát a különállást hangsúlyozza, ugyanakkor azzal, hogy a fiktív szerzõvel azonos néven szerepelteti (aki tehát nem õ, hanem szintén az õ mása, azaz a szerzõ is a fikciónak a része), rendkívül közel engedi - eggyé azonban sohasem válnak. (Az igazsághoz hozzátartozik, van egy olyan novella is, amelyik nem egyes szám harmadik, hanem egyes szám elsõ személyben íródott. Változni azonban így sem változik semmi, a szokásos és kellõ furcsa távolságtartás megmarad - itt ugyanis Darvasi a szöveg elejére odateszi a következõ mondatot: "Szív Ernõ a következõképpen mesélte." - s ily módon a szöveg Szív Ernõ hírlapíró monológja lesz. Pontosan ugyanaz az eljárás, mint Kosztolányinál, az Esti Kornélban - Esti Kornélt is többnyire kívülrõl látjuk, egyes szám harmadik személyben. Elõfordul azonban ott is egyes szám elsõ, ilyesmi bevezetésekkel: "- A keleti villámvonaton robogtam - mesélte Esti Kornél - hazafelé, forró nyáron." "- Sárgát és pirosat ittunk összevissza, zöldet is, mindenféle vad szeszeket - kezdte Esti Kornél.")

Mert Szív Ernõ egyébként, és az egész szívernõség - és ezt, persze, már sokkal elõbb is el lehetett volna mondani - a legnagyobb hasonlóságot Esti Kornéllal mutatja. Mert hát századelõ, hírlapírás - ki más jutna az ember eszébe, mint Kosztolányi és/vagy Esti. Novellaciklus, melynek középpontja, szövegszervezõ elve, összetartó ereje a hírlapíró, az írás és az írói lét - Esti Kornél. A személyiség megkettõzése, az író és az író szereplõ, azonosításuk illetve nem azonosításuk - Kosztolányi Dezsõ, Esti Kornél. Úgy valahogy, mint Darvasi László, Szív Ernõ. Kosztolányi Dezsõ és Darvasi László. Esti Kornél és Szív Ernõ. Szépek ezek a nevek így egymás mellett.

Azt hiszem, nyilvánvaló a párhuzam a két mû és a két jelenség között. Esti és Szív világa nagyon hasonló - amíg viszont Esti a saját világában és saját korában otthon van, addig Szív Ernõ huszadik század végi világlátása némiképp való- és korszerûtlen, vagyis inkább otthon érezné magát õ is Esti Kornél világában. "Most a vonal alatt egy kicsit korszerûtlen minden, mert ilyen a kor, mert egy kicsit korszerûtlen maga az ember is. Mostan az egyetemeken a jelentés nélküli szövegekrõl és szövegtestekrõl vitatkoznak a szeminarista fiúk és lányok. Ám legyen." Korszerûtlen az ember az ezredvégen, Darvasi mégis az emberrõl beszél - csak éppen nem Darvasiként (aki korszerû magyar író), hanem Szív Ernõként. ("Szív Ernõ a hírlapíróknak ama kiveszõfélben lévõ fajtájához tartozott, akik kizárólag az emberi életet figyelték.") Szív Ernõ valóban nem igazán korszerû - láttuk, felidézõdik és megképzõdik (némi nosztalgiával) a századelõ és Kosztolányi írói világa, és létrejön egy olyan szöveg(test), amelynek szóhasználata, mondatfûzése és világképe korszerûtlen, ámde emberi, és megható, és kedves, néha szentimentális, nem baj. Szív központú, annyi biztos, és ez jó. (Nem fejtem ki, miért, esetleg egyszer álnéven.)

Ez a korszerûtlenség azonban, lévén egy direkt és tudatos játék, amelynek funkciója van, igazából egyáltalán nem korszerûtlen, vagyis, attól még, hogy Szív Ernõ korszerût-len, Darvasi László Szív Ernõként korszerû.

Szív Ernõ és a halál

A vonal alatt novelláiban igen sokszor elõkerül - olykor nemcsak elõkerül, de egyenesen fõszereplõvé válik - a halál, illetve halálfélelem témája. ("Hiszen éppen õ szenvedett a legjobban, a rettegéseitõl, a félelmeitõl, az éjjeli felriadásoktól és a délelõtti kék döbbenetektõl, melyeknél nincs iszonytatóbb, amikor a nagypark fái alatt bicsaklik meg a láb, és nyomban le kell rogyni egy padra, és sikoltozni kell hangtalanul és mozdulatlan szemekkel, hogy semmi baj, semmi baj, semmi baj!") Elõkerül a halál maga is, nem elvontan, fogalomként, cselekvésként, történésként, hanem testet öltve, megszemélyesítve, kisgyermek képében. Nem példa nélküli az irodalomban persze, hogy a hõst meglátogatja az emberi ábrázatot öltött halál, esetleg valamilyen küldötte (ördög, angyal stb.). Az viszont jóval ritkább, hogy a halál nem teljhatalmú, hogy ellent lehet neki mondani, hogy Gábrielt a kávéházból csak úgy ki lehet dobni - talán csak Esti csinált hasonlót, talán nem véletlenül. Valamint az sem mindennapos, hogy az embert ne azért látogassa meg a halál, hogy magával vigye, hanem azért, mert egyszerûen unja, elege van belõle, azaz Szív Ernõ annyit foglalkozik a halállal, hogy ez a halál számára fárasztó és kifejezetten bosszantó lesz. ("Felejts el egy kis idõre. De tényleg. Sztornó - bosszankodott a halál. - Ül melletted a nõ a vonaton, nézed bokáján az ereket, szeretnéd megsimogatni azt a bokát, miközben arra gondolsz, hogy õ is meg fog halni. Az a lány meg mit sem sejt, és mosolyog rád. Ez árulás. A kollégádra nézel, és azt látod, hogy õ is meghal. Anyád, a nõd, a legjobb barátaid, mind, mind az én árnyékomban járnak miattad. De még egy csavargó kutyáról is én jutok eszedbe. Én, a halál mondom neked, Szív Ernõ, hogy elárulod az életet.")

Tehát félig-meddig indirekt módon, mégis (vagy éppen ezért) rendkívül erõsen és meggyõzõen van jelen a szövegben a szorongás, a haláltól való félelem. Ugyanakkor, szemtelen és merész játék is ez a halállal, akinek egyszer azt lehet mondani, nem megyek, másszor kisfiú képében az ölünkben dédelgetni, azt gondolni, hogy a halál egyáltalán nem kíváncsi ránk - egy hatalmas nem ez a halálra, amelyet csak egyféleképpen tehet meg az ember: az írás hatalmával. (Megint, csak tágabb kontextusban.) Azaz, az írás diadalmaskodott a halál felett.

Egészen máshogy jelenik meg a halál A berlini fekete füzet címû, az új kötet - Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt - közepén található, közel nyolcvan oldal terjedelmû írásban. (Biztos, hogy nem tárca!) Ez az írás Bakó Andrásról, Bakó haláláról, Bakó és Szív barátságáról szól. Ez az írás arról szól, hogy milyen volt Bakó András. Bakó András, aki tulajdonképpen Baka István, sokkal inkább, mint ahogy Szív Ernõ volt Darvasi László az elsõ kötetben, de pont úgy, ahogy Szív Ernõ Darvasi László ebben az írásban, mert ebben nincsen játék, csak valóság van.

De valójában ez az írás arról szól, hogy nincs Bakó András. Vagyis a halálról szól. Nem a félelemrõl (az ismeretlentõl, a semmitõl, megsemmisüléstõl, pokoltól, mennytõl), nem a majd bekövetkezõ, távoli, saját halálról - a bekövetkezett, megtörtént, visszafordíthatatlan halálról, valaki másnak a haláláról, arról, hogy valaki csak volt - s ez sokkal szörnyûbb bármilyen megmagyarázhatatlan félelemnél. Itt nem lehet alkudozni, tréfálni, nem lehet a halált kisgyermek képébe öltöztetni, mert nincsen képe, csak van, egészen egyszerûen, és ez a legborzasztóbb, hogy egészen egyszerûen. Leírhatom, hogy nem halok meg, nem írhatom le, hogy nem halt meg. Nincs értelme lázadozni, el kell fogadni, ez a legnehezebb, nem lehet elfogadni. "Akkor még élt. Most nincs többé. Jaj de furcsa ez" - mondja Kosztolányi, mindent elmondott. "Odanézünk egy emberre, és azt mondjuk, Bakó András. Odanézünk, és már nem mondunk semmit" - mondja Darvasi, mindent elmondott. Nem tudunk mit kezdeni a ninccsel, nem tudunk róla többet, így nem mondható róla több, de el lehet mondani megint, és megint, sokszor. Leírhatom, hogy meghalt. Errõl szól Darvasinak ez az írása, az elsõ mondata is, az utolsó is, a századik is, az ezredik is. Akkor is errõl, ha már nem errõl akarna szólni. Hogy nincs, semmi többrõl, a legtöbbrõl. Minden alárendelõdik a halálnak, a halál irányítja a szöveget, erõsebb az írásnál, diadalmaskodott az írás felett. "S még valamit tartozik Szív megvallani, mielõtt újra a szekszárdi alsóvárosi temetõ ama fényes szeptemberi kora délutánját idézné. Hogy voltaképpen neki ezt a berlini füzetet egyszerûen és magától értetõdõen esik jól fogalmaznia. Mintha a lassú hullámokban hömpölygõ mondatok, a rutinszerû, máskor meg magukat felkínáló írói megoldások és váratlan rátalálások megszeretnék önnön ritmusukat és tehetetlen nyugalmukat, s megszeretnék ama visszavonhatatlan távolságot is, amelynek az, úgymond, áthidalásával pedig éppen hogy küszködnek. Hogy nem lesz a földbõl ég, és az égbõl sem föld, nem lesz, ami nem lehet. Á Meg kell vallania Szívnek, hogy itt és most nem annyira Bakó Andrásról, a barátjáról, hanem a halál stilisztikájáról van szó."

Nem lesz, ami nem lehet, és ezt nagyon nagy alázattal el kell fogadnunk. Meg kell érteni, hogy nem érthetjük meg. Ha meg tudjuk érteni, úgy jó. Errõl szól ez az írás. De hát nem lehet elfogadni, meg akarom érteni. Szánalmas küzdelem, úgy is jó. Errõl is szól ez az írás. Meg hogy úgy van minden, ahogy hisszük. Egyszerû, tiszta, nagyon nagy írás.

Szív Ernõ eltûnik

Rögtön magyarázom, árnyalom. Itt most azokról az írásokról lesz szó, amelyekrõl eddig még nem volt szó, vagyis a Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? címû kötetben A berlini fekete füzet elõtt, illetve után található szövegekrõl. Amely szövegek, egyébiránt, tárcák, ténylegesen tárcák. (Olyannyira azok, hogy nemegyszer cikknek vannak titulálva: "Lehet, hogy ez a cikk nem lesz kellõképpen tudományos." Vagy "Azt hiszem, ezt a cikket itt kell abbahagynom.") A tárcáknak pedig Szív Ernõ a szerzõje, az is kétségtelen. Itt van tehát Szív Ernõ, csak nem az, aki (vagy nem úgy, ahogy) az elsõ kötetben.

A vonal alatt olvasása után a szívernõség (számomra) fogalommá, méghozzá igencsak összetett fogalommá vált. Hozzátartozott, hogy Szív Ernõ ír Szív Ernõrõl, azaz hogy a lehetõ legszubjektívebb helyzetrõl ír objektíven, hogy Szív Ernõ Szív Ernõrõl gátlás nélkül írhat jót és rosszat, gyönyörût és ocsmányat, és hogy ettõl a nagyon bizarr ötlettõl a szöveg nagyon jó lesz. Hozzátartozott az is, hogy hasonlít az Esti Kornélra, hogy századelõs, holott mai, hogy írásról szól, hogy az írásnak hatalma van, hogy hírlapíróról szól, nem újságíróról, és hogy a hírlapírónak hatalma van. És hozzátartozott, hogy humánus dolgokról szól humánusan, ami manapság lehet, hogy nem divat, és hogy korszerûtlenül korszerû. (És akkor most lehet, hogy összefoglaltam öt sorban, amit eddig öt oldalon keresztül írtam.) Mindez együtt - az igazi Szív Ernõ-írás.

A berlini fekete füzet szívernõsége kicsit más. Ez a Szív Ernõ sokkal inkább író, mint hírlapíró, a századelõhöz nincs köze. Ez sokkal inkább valóság, mint fikció, sokkal inkább Darvasi. Azontúl, Szív Ernõ ebben az írásban nem fõszereplõ - ha háttérbe nem is húzódik, nincs az elõtérben, mert van valaki, és van valami, ami õnála fontosabb. Meglehet, ez sem igazi Szív-írás a fenti értelemben, ez annál õszintébb és komolyabb. (Ez nem dicséret ennek és nem bírálat annak, az igazi Szív-írás lényegénél fogva nem lehet annyira õszinte és annyira komoly. Ha értékelésrõl vagy minõsítésrõl lenne szó, úgy jó írás ez is, az is.)

És jó írások a tárcák is, nem arról van szó. A cím, azaz hogy Szív Ernõ eltûnik, nem értékítélet, csupán annyit jelent, hogy hiányzik belõlük ez vagy az, ami miatt Szív Ernõ-írásoknak tekinteném õket. Minden szívernõs jellegzetesség közül leglényegesebbnek és legkarakterisztikusabbnak az egyes szám harmadik személyû narrációt gondolom - ez a tárcák esetében nagyon ritkán fordul elõ. (Például, ahol elõfordul: Szív Lacika, Zokogás, Meghal Vilma néni; és egy egészen egyedi eset: Herr Herz.) Redakció már nincs, csak szerkesztõség, írásról, hírlapírásról is ritkábban esik szó, ha igen, akkor általában nem Szív Ernõ beszél, hanem "én", egyes szám elsõ személyben. (Rossz író leszek, A regény és a feleség, Regény) A szívernõségbõl annyi maradt, hogy humánus írások, kedvesek (néha szentimentálisak, itt már inkább baj), és végül, Szív Ernõ a szerzõjük. Úgy tûnhet, bánkódom Szív Ernõ ilyetén eltûnésén. Bánkódom, igaz. Ugyanakkor azt gondolom, hogy A vonal alatt kötet kerek egész volt, és nem (lett volna) érdemes ugyanígy, ugyanilyen novellákkal folytatni és a ciklust bõvíteni, mert sok lenne, ki tudja, az is lehet, unalmas lenne.

Az új kötetet olvasva igazából az volt az érzésem, mintha ezek az írások azok a tárcák lennének, amelyekrõl az elsõ kötetben volt szó, vagyis ezek Szív Ernõ hírlapíró tárcái, azok meg novellák Szív Ernõ tárcaíróról. Ezek tárcák tehát, egylélegzetes, könnyû történetek. Témáiknál fogva pedig igen változatosak, ennélfogva összefoglalóan nehéz volna róluk beszélni. Mert szó van a könyvtáros kisasszony elcsábításának módjáról (ahogy azt várni lehetett), a magyar televíziózásról, a szegedi nõrõl, Bohumil Hrabalról, Törökszentmiklósról, Ilia Mihályról, aztán a világ legboldogtalanabb emberérõl, Szeged felett az égrõl (ez utóbbira konkrét utalás történik az elõzõ kötetben: "Én egyszer írtam arról, milyen felhõket láttam elvonulni a városom fölött. Hajnaltól napnyugtáig figyeltem és jegyzeteltem. Nagyon érdekes munka volt."), Szív Lacikáról, ez fontos. Anekdotikus, esszéisztikus, könnyû történetek. Sokféle dolgokról és sokféle módon szólnak tehát ezek az írások, s ebbõl a sok sokfélébõl külön-külön, egyesével (mondjuk, újságban) a legtöbbjük meg is állja a helyét - együttesen, könyvformátumban azonban kissé szedett-vedettnek, esetlegesnek, súlytalannak tûnnek. Hiányzik az írásokat összekötõ kapocs, és így, legyenek bár jók, a tárcák sajnos a levegõben lógnak. (Hát, szép lett volna egy tárca-ciklus.)

És akkor még annyit, hogy a végén Szív Ernõ majdnem tényleg teljesen eltûnik, de aztán mégsem tûnik el teljesen. Az utolsó tárcában ugyanis búcsút mond az olvasóknak, búcsút az egész szívernõségnek, akármit is jelentsen ez, itt csupán Szív Ernõ létezését jelenti, de ez épp elég. (Az elõzõ kötetben ez is milyen más volt, ott Szív Ernõ határozottan, szkepszis nélkül Szív Ernõ akart lenni és maradni, amikor meg akarják fosztani szívernõségétõl.) Aztán egy régi, rosszul sikerült írás megmenti Szív életét, ebben a kötetben. Nem maradunk tehát ezután sem Szív Ernõ nélkül, és ez, azt hiszem, így is van rendjén.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu