Egy pécsi vállalkozó
felesége állítólag azzal dicsekedett ismerõseinek,
hogy a férje az alkalmazásában álló
egyetemi tanárral takaríttatta ki a garázsukat. A
történet - ha igaz - több mint jellemzõ. Az illetõ
- egyébként jogvégzett hölgy -, akinek szellemi
képessége a mondottak alapján valószínûleg
a dunai kavics és az éti csiga közti szinten mozog,
önkéntelenül is napjaink egyik adekvát problémáját
vetette fel. Kijelentése ugyanis egy sokkal tágabb körben
mozgó kérdést fogalmaz meg, mint e cikksorozatot implikáló,
ugyanis õ nemcsak azt kérdezi, kérdõjelezi
meg, hogy szükség van-e filozófiára, hanem azt
is, hogy szükség van-e bármilyen szellemtudományra,
még tágabb értelemben: szükség van-e bármilyen
emberi tevékenységre, amely nem közvetlenül a praxis
szintjén mûködik. Vegyük hát tudomásul:
ez a kérdés ma nem csupán a magyar proto-polgár
képzõdmény kérdése, de ez évtõl
immár kormányszinten is megfogalmazódó kétely.
Ahhoz azonban, hogy el lehessen dönteni a választ, egy olyan egyszerû kérdésre is felelnünk kell, amelyre a válasz megtalálásával a bölcselet röpke két és fél ezer éve kísérletezik: mi a filozófia? Akik viszont létezését is kétségbe vonják, ezt a kérdést másképp teszik fel: mire jó a filozófia? Igazából nem érdekli õket a mibenlét gondolata, hanem praktikus koreszménknek megfelelõen a használhatóságra kérdeznek rá. Lehet-e azonban erre egyáltalán választ adni? Egyáltalán: jogos ez a kérdés? Választ persze lehet adni: a filozófia nem jó semmire - a pragmatizmus irányából kérdezõ számára válaszunk ez lehet. Nem lesz tõle több pénz a zsebemben, nem múlik el az ember éhsége, nem lesz melege tõle, ha fázik, sõt nem is lesz több munkahely a filozófiának köszönhetõen. Ha tehát így vesszük, a filozófia látszólag teljesen l'art pour l'art tevékenység, tiszta öncél, abban az értelemben, hogy nincs kívülre ható télosza, nincs külsõlegesen megnyilvánuló haszna. Akárcsak a képzõmûvészetnek, az irodalomnak, zenének, vallásnak. A vers vagy a zene sem fog meleget hozni egy fûtetlen lakásba, kivéve ha a praxist úgy értelmezzük, mint Haydn bárgyú felesége tette, aki idõnként férje egy-egy kottáját használta gyújtósnak.
Jogos-e azonban maga a kérdésfelvetés? Hegel szerint a filozófia nem azonos a tudománnyal, a filozófia ekként nem tudomány. Nem azonos, mert a tudomány tárgya véges, a filozófiáé végtelen, az emberi gondolat, a szellem maga; a tudomány így a mire-valóság, míg a filozófia a magán-valóság szférájába tartozik. A filozófia azért sem tudomány - teszi hozzá több mint száz évvel késõbb Jaspers (amivel Hegel feltehetõleg nem értett volna egyet) -, mert a tudományban létezik progresszió, a filozófiában nincs ilyen, mert míg például az orvostudomány meghaladta Hippokratészt, mi nehezen állíthatnánk - mondja Jaspers -, hogy túlléptünk volna Platónon. A filozófia így nem lehet más, mint egy párbeszéd, egy végtelen diszkurzió, melynek van, aki részese, és van, aki kívül marad. Ha pedig ez arisztokratizmus, akkor az éppen magától Platóntól, és egyáltalán a görögöktõl származik. Platónnál mondja Alkibiadész a Symposionban, hogy a filozófia olyan, mint egy "kígyómarás". Aki részese lett, akit "megmart a kígyó", az megérti, mirõl van szó; aki viszont kívül marad, bárdolatlan és süket a gondolat szavára, az tegyen óriási kapukat a fülére - hozzátehetnénk: a szájára is. Ha tõlem elvárható, hogy ne szóljak bele mondjuk a molekuláris biológia rejtelmeibe vagy az atomfizikába, akkor a filozófiával foglalkozó is elvárhatja, hogy például balga politikusok, öntörvényû outsiderek is kövessék e példát.
De visszatérve Hegelhez: ha a filozófia nem a tudománnyal rokon, akkor vagy egy teljesen egyedülálló episztémé, vagy valami más. Hegel azt állítja az Esztétikai elõadásokban, hogy genezisét tekintve a filozófia a mûvészettel és a vallással rokon. Közös bennük az, hogy mindhárom az Abszolútumra tör, csak mindegyik más-más módon teszi. A filozófia a gondolkodás révén, a mûvészet az érzéki szép révén, a vallás az Abszolútumot megjelenítõ hit révén. Ezen hegeli gondolatok alapján azt is megállapíthatjuk: e három terület abban is közös, hogy lényegüket tekintve mindegyik a magánvalóság szférájába tartozik, azaz praktikusan egyik sem hasznos, nem használható materiális gyarapodásunkra. Nincs bennük progresszió sem, hisz balgaság lenne azt mondani, hogy egy Pindarosz-vershez képest egy Novalis-költemény fejlettebb, vagy Purcellhez képest Mozart zenéje magasabb rendû. Más. Semmi több, csak más, és ez a másság jelenti éppen értelmét. A filozófiával szemben hangoztatott érv, hogy mindig ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik. Miért, a mûvészet nem ezt teszi? A kérdések itt is, ott is ugyanazok: a lét és létezõ, az ember nembeliségét érintõ kérdések. A másik vád: a filozófia nem ad úgymond választ ezekre a kérdésekre. Valóban nem teszi. De ahogy Jaspers fogalmaz: a filozófia kérdései sokkal fontosabbak a válaszainál, és minden kérdése újabb kérdést szül. Képzeljük el, hogy mi lenne, ha létezne olyan filozófia, amely megtalálná a választ. Akkor lenne egy abszolút filozófia, a megtalált és túl nem léphetõ philosophia perennis. Ettõl kezdve nem lenne szükség filozófiára (hiszen megvan a mindenre érvényes válasz), nem lenne szükség gondolkodásra. (Persze az már csak egy maliciózus megjegyzés, hogy úgy tûnik, mintha a XX. század e válasz nélkül is lemondott volna a gondolkodásról.) Olyan lenne ez, mint a mûvészetekben, ahol ha megszületne az abszolút vers, az abszolút zene, az abszolút festmény, akkor már nem lenne értelme a költészetnek, zenemûvészetnek, festészetnek; röviden: nem lenne értelme az embernek mint az érzéki egyszerûségen túlmutató, életének végességében is inkommenzurábilis lénynek.
A filozófia és a mûvészet lényege a szabadság, a térben és idõben korlátozott ember lenyûgözõ illúziója az autonóm létezést, az egzisztálást illetõen. A filozófia és mûvészet tehát nem hasznos az érzéki közvetlenség praktikumára nézve, nem mire-valóan jó, hanem magánvalóan szép és jó. Szép egy mûalkotás önmagában, szép egy gondolat önmagáért. Közvetlen hasznossága nincsen, hiszen télosza nem másban, hanem önmagában áll. Ha az egyes szubjektum, aki egzisztálásra vágyik - noha mind Schelling, mind Kierkegaard szerint az "egzisztálás õrültség" - ezt a célt önmagában rejti. Ez az értelme, ez a lényege. Enélkül az ember megmarad materiális közvetlenségben, és meglehet, az az illúziója, hogy õ a hasznos lény, és mindenki, aki mûvészetekkel vagy filozófiával foglalkozik, haszontalan, naplopó. Ezek az emberek a mindennapi élet szorgos lovagjai, akik - Kierkegaard gondolataival élve - állandóan futkosnak, mindig sietnek, hisz sok dolguk van ebben a világban; nem lehet elveszteni egy lehetõséget, egy üzleti alkalmat vagy egy pert. Ám mindeközben rémületesen könnyen - szinte minden feltûnés nélkül - elveszítenek valami mást: önmagukat, a saját "én"-jüket. Egzisztálás helyett vegetálnak; ismét csak Kierkegaard: puszta "árnyékegzisztenciák". Persze õk az állam hasznos polgárai, akik két kezük szorgos munkájával eltartják a mire-valóság szférájából kiesett semmirevaló és sokszor öntörvényû, a saját magánvalóságukban élõ mûvészeket, filozófusokat, költõket, tudósokat. Ez utóbbiak közül - talán merõ sznobizmusból - foglalkoztatnak is egyeseket, de hogy pontosan tudják, hol a helyük, néha-néha kitakaríttatják velük a garázsukat. Kierkegaard mondja, hogy az emberek általában minden kis veszteséget érzékenyen vesznek és megéreznek, egy krajcár, egy kabát, egy kesztyû elvesztését, csak az "én"-jüket (Self) vesztik el teljesen észrevétlenül, roppant egyszerûen és csendesen. [[Otilde]]k azok, akik a kafkai Verwandlungnak megfelelõen, mint egzisztenciájukat veszített emberek, "undorító féreggé" válva szinte jobban is érzik magukat így, mint emberként. Érthetõen azért, mert "én"-jük lényege eddig is "Ungeziefer" volt.
A XX. század - és gyaníthatóan ezen az ezredforduló sem változtat - egyébként is a Sklavenmoral, a rabszolgaerkölcs százada; a "der letzte Mensch" (Nietzsche), az "utolsó ember" korszaka. Az "utolsó ember", aki törpévé zsugorította a földet és maga is összezsugorodott, akinek "fajzata kiirthatatlan, akár a földi bolha", s aki elhitte önmagáról, hogy õ találta fel a boldogságot. Mi szüksége lenne filozófiára, mi szüksége lenne mûvészetre, hacsak nem üzleti befektetés céljából. (Bécsben hallottam, hogy az emberek arra panaszkodnak, hogy túl drága a színház. Értetlenségemet látva elmagyarázták, hogy persze maga a jegy nem nagyon drága, de vegyük hozzá a taxit, az elõadás elõtt elfogyasztott koktélt, a szünetben a pezsgõt, majd utána a vacsorát. Az, hogy közben színházban is vagyunk, csak akcidens esemény.) Mindezekkel együtt is igazat kell adnunk korunk emberének, nagyon egyszerû okból; tudomásul kell venni, hogy õ-van-többen. Szándékos nyelvi gikszer ez, ami szeretné kifejezni Freud ama örök érvényû gondolatát, hogy az egyes ember is lehet tömeg. A tömeg igazi kritériuma ugyanis valóban nem elsõsorban a sokaság, hanem a minõségnélküliség, a kvalitás helyett a kvantitás, a mennyiségben való gondolkodás, a mennyiség által kiszabott igénytelenség. Ehhez képest csak másodlagos a számok aránya. @PRÓZA =
@TAN-TOMPA = Szükség van-e tehát filozófiára? Szükség van-e mûvészetre? A válasz: igen, de csak akkor, ha ez az igény az emberen belül keletkezik, ha ez meggyõzõdéssé válik, és külsõ elfogadtatásra nem tart igényt. Nem ahhoz van szükség erre, hogy teljes emberként, hanem egyszerûen csak emberként, élõ, saját szabadságára és autonómiájára figyelõ egzisztenciaként élhessen. Nehéz ezt persze kimondani egy olyan kultúrkörnyezetben, amely a filozófia kezelésében közelebb áll a Balkánhoz, mint Európához; e vonatkozásban ugyanis még õsmagyar hévvel száguldozunk, és - egy totális képzavarral élve - "nyereg alatt puhítjuk" a filozófiát.
A pécsi vállalkozónénak tehát igaza volt, a takarítás mérhetõ, a gondolkodás mérhetetlen. Sõt összemérhetetlen (inkommenzurábilis) - akárcsak az ember maga. Azt a tényt, hogy ez a döntõ különbségtétel, feltehetõen soha nem fogja megérteni. Boldog tudatlanságában mindig meg lesz gyõzõdve a maga igazáról, s mivel õ-van-többen, neki lesz valóban igaza. Ezért nem is lehet így feltenni a kérdést: szükség van-e filozófiára - általában; ugyanis ez az igény vagy magában az egyes emberben jelentkezik, vagy sehogy. A filozófiával foglalkozók célja sem lehet több, mint az intencionálás, hiszen maga a létezés is "auf-dem-Wege-sein", "úton-lét", folytonos haladás a megérkezés lehetõségében bízva, de a bizonyosság igénye nélkül. Ez utóbbi különbözteti meg a gondolkodó embert a világmegváltótól, a szedett-vedett hit-gyülevész bajnoktól, a futóbolond messiás-aspiránsoktól. [[Otilde]]k is valami mást akarnak, mint amit a pécsi vállalkozóné világa jelent, talán õk is ki akarnak szakadni azoknak a trivialitást jelentõ, végletesen elbutult és többnyire érzelemmentes közegébõl, de helyette - mivel õk úgy gondolják, hogy már megérkeztek - önkéntes szellemi rabszolgaságot építenek fel, amelyben minden értelmes emberi cselekedet feloldódik a nyáj-, a csordaszellem zöld legelõ-boldogságában, a szabadság önkéntes feladásában, ahogy Nietzsche mondja: a föld értelmének alábecsülésében, horribile dictu: elvesztésében.
Ha tehát úgy tesszük fel a kérdést: szükség van-e gondolkodásra, filozófiára?, a válasz: általában nézve nincs, nem volt és nem is lesz. Ez a világ természetébõl következik. [[Otilde]] mindig többen van és volt. Bár lehet, hogy manapság kissé túlságosan is nyomasztóvá vált ez a többség. A kérdés tehát helyesen csak így hangozhat: szükséged/szükségem van-e gondolkodásra, filozófiára, mûvészetre? A kérdés csak az egyes emberhez intézhetõ, csak õ kérdezhetõ meg, és a válasz egyben választás lesz, a döntõ választás, kierkegaard-i értelemben a "minden" vagy "semmi" választása.
Ez a választás az "én" választása, az "én", mely magányos és falak veszik körül: némán, ellenségesen és hidegen. "Die Mauern stehn sprachlos und kalt" - mondja Hölderlin egyik legszebb versében (Hilfte des Lebens), és hozzáteszi: "im Winde klirren die Fahnen".
* (A falak állnak hidegen és némán / csak a szélben zörrennek a zászlók.)
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu