Ez az írás kísérlet három regényelméleti esszé (José Ortega y Gasset: Gondolatok a regényrõl, Hamvas Béla: Regényelméleti fragmentum, Milan Kundera: Cervantes alábecsült öröksége) összevetésére, melyeknek közös tárgya az európai regény. Bár ez a tárgy háromféleképpen jelenik meg az értelmezés eltérõ szempontjai miatt, de mindhárom szövegben megegyezik a szerzõk törekvése a történelem és elbeszélés viszonyának megértésére. Közös vonás az is, hogy a mûfaj bemutatását egy-egy történet elmondásának révén tartják lehetségesnek, így maga a regénymûfaj is - melynek eredendõ vonása volt (lesz) a történetmesélés - történetté válik. A szövegek különbségei részben a szerzõk eltérõ történeti pozíciójából, részben pedig abból az eltérõ szerepbõl adódnak, ahogyan a regényhez viszonyulnak. Ezekkel az eltérésekkel egyúttal regény és filozófia (epika és bölcselet) háromféle viszonyát demonstrálják. Ami e viszony során képzõdik, az az adott szerzõ mûfajelméletének tekinthetõ. És ez nem más tehát, mint egy-egy történet, ahol a regény a fõszereplõ és a szerzõ az elbeszélõ.
Ortega végesnek képzeli a mûfajt, mely szerinte hasonlít "nagy kiterjedésû, de véges kõbányához (Á) mert a regény a fellelhetõ és felhasználható anyagok elõre meghatározott mennyiségével rendelkezik".1 E hasonlat csak akkor igaz, ha a szerzõ a mûfaj létfeltételét az alkotótól és a befogadótól különváltnak képzeli, olyan keretnek, amelynek nyersanyagát az "élet", a korszak adja. Ennek hiányában az alkotó tehetetlen: "A tehetség csak alanyi képesség, amely anyagon tevékenykedik; az anyag azonban független az egyéni adottságoktól, s hiánya esetén a szellem és az ügyesség mit sem használ."2 Amellett, hogy a mûfajt végesnek tételezi (melynek alapanyaga tulajdonképpen a nyelv szféráján kívül esõ tényezõ), a regény befogadójának lehetõségeit is hasonlóan fogja fel, mint akit vagy a regény kiváltotta érzés, elragadtatás képessége, vagy a "csömör" jellemez, melyet az elõbb-utóbb kimerített téma idézhet elõ.
A regénymûfaj történeti voltára is ez a magyarázat alapja Ortega szerint: "A mûfaj közvetettbõl és elbeszélõbõl közvetlenné és megmutatóvá, helyesebben szólva megjelenítõvé vált."3 E történeti processzusnak némiképp ellentmond, hogy Ortegánál az ilyesfajta írók legkiemelkedõbbje: Cervantes. Az a mûvész, akit õ (és a másik két szerzõ is) az újkori európai regény megteremtõjeként tart számon, aki a kezdetet, a mûfaj születését jelenti, és egyúttal már a folyamat betetõzõje is. E paradoxon oldásaként Ortega az életanyag váltakozó sikerrel történõ megjelenítésére vezeti vissza a regénymûfajt. A lehetõségek egyre szûkülõ köre fokozatosan kényszerítette az írókat erre az eljárásra. Így a mûfaj egyének fölötti történelmi folyamat eredménye, azaz Ortega történetfilozófusként jár el. E folyamatszerûség azonban le is zárul a huszadik századra, amely már a regény végét jelenti.
Ortega horizontja itt tulajdonképpen kettõnek az ötvözete, melyek közül az egyik a filozófusé (a történetfilozófusé), a másik viszont kifejezetten az olvasó szemszögébõl értelmezi e históriát. Azon olvasóéból, akit a régi regények soha nem felejtettek el megszólítani, a "nyájas" epitheton ornansszal. A megszólítás késõbb el-elmaradt ugyan, de a regény mindmáig elképzelhetetlen olvasó nélkül. Így Ortega álláspontja talán úgy lenne körvonalazható: a filozófus, aki olvas.
2.
Hamvas Béla esszéjénél nem mellékes szempont, hogy körülbelül egy idõben keletkezett nagy regényével, a Karnevállal. Így az esszében a regény mûfaját történetfilozófiai koncepcióban értelmezi, majd ezt a regényben ténylegesen meg is valósítja. A Karnevál szövege úgy jelenik meg, mint történeti képzõdmény, mint az esszé gondolatainak nagyszabású testet öltése, amellett, hogy egyúttal független is tõle. Hamvas tehát egyszerre bizonyul filozófusnak és regényírónak. Röviden fogalmazva: a filozófus, aki ír.
Jóllehet Kundera a nyolcvanas években keletkezett esszéjéig elsõsorban regényíróként volt ismert, ezt az esszéjét Husserl gondolatainak megidézésével kezdi, és más filozófusok segítségül hívott gondolataival folytatja. S ez olyannyira nem véletlen, hogy végül magát a regényt is a filozófiatörténet szintjén értelmezett szellemi változásokkal magyarázza. Az újkori filozófia szcientizmusából fakadó létfeledéssel szemben "Cervantessel egy nagy európai mûvészeti ág kezdõdik, mely nem egyéb, mint ennek az elfelejtett létnek a vizsgálata".4 Ráadásul Kundera a regénymûfaj létrejöttének okát is egy filozófiai feladatban jelöli meg. Errõl árulkodik bekezdészáró gondolata: "Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés."5 A regény itt már nem mûvészetként, hanem a megismerés egy módjaként fontos, a filozófia szemszögébõl, az ismeretelmélet eszközeként.
A regény itt módosult szerepben tûnik tehát fel, de ez már csak azért sem véletlen, mert magát Kunderát is sajátságos helyzetben láthatjuk: a regényíró, aki filozofál.
Az olvasó filozófus, a filozófus író és a filozofáló író találkozási pontja a mûfaj megteremtõje, Cervantes.
3.
Ortegánál korokon végigvonuló ellentétpár (extázis-szemlélõdés) rajzolja ki azt a teret, ahol a Cervantes által elsõként és azonnal elért felülmúlhatatlanságot újra, fokozatosan érvényre kell juttatni, s erre a színházat hozza példaként, mint olyat, ami a nézõ-olvasó szemszögébõl a legkifejezõbb. Kulcsszava e felfogásnak az a fajta, olvasóra gyakorolt hatás, melynek elõfeltétele a regény zárt világa A regény e zártságban képes történetként megmutatni az életet. Emiatt Ortega elképzelhetetlennek tartja történelmi regény létrehozását. Nála a mûfajnak ez a változata egyszerûen nem létezik, a két szféra, a történelem és az irodalom ugyanis egymást hatástalanítaná. A történelem eszerint nem tehetõ regénytörténetté, habár az általa írt mûfajtörténet sem más, mint egyfajta történelem, ahol õ a narrátor. A lélek, a mûfaj utolsó esélye a korábbi életanyaghoz hasonlóan szintén véges módon kiaknázhatónak bizonyul, amely a végeredményben zárt mûfajon kívül marad. Ortega a regénymûfajt csupán az olvasó szempontjából értelmezi, így szükségszerûen következik a regényvilág ilyenféle zártsága.
4.
Talán ezeket a veszélyeket kerülte el Hamvas, amikor óvatosan járt el definitív fogalmaival és megpróbálta nyitva hagyni õket. Egy másik fontos mozzanat nála, amikor elkülöníti a regényt mint mûfajt és mint formát, mondván, regény már Cervantes elõtt is volt. "A mûfaj és a forma között a költészetben az a különbség, ami a piktúrában a festék és a szín között. Ami a mûfaj, még nem forma, ami a festék, még nem szín. A kettõt az értelem választja el. A szín értelmes festék, a forma értelmes mûfaj."6 A regény mint forma az európai ember sorsát kettõzi meg. Ám a konnotációkkal terhes sors fogalma helyett Hamvas bevezeti a személyhez kapcsolt üdvtörténet fogalmát. Ezzel a felfelé nyitott történettel eléri azt is, hogy amirõl szó van (a személy), az kikerüljön az egyszerû polaritások (individuum-kollektívum stb.) kizárólagos fókuszából. Egyúttal a teleológia kényszerét is oldja, hogy a mûfaj történetét nem egyetlen síkban helyezi el.
A kulcsszavakkal jelölt minõségek meghatároz(hat)atlanságukkal harmadik dimenziót nyernek egy imaginárius térben. A történet így válik léttörténetté, a narrációból kibontakozik a mûfaj ontológiája. Mindehhez hozzájárul, hogy a szöveg az alkotó felé is közelít, akinél a regényforma feltétele a "konfesszionális tudat", a "személy fedetlensége" lesz. A konfesszionális tudat érvényessége azonban nincs mûfaji határok közé szorítva, így Hamvas azt a lírára, sõt a hegeli és a Hegel utáni filozófiára is kiterjeszti. A regényesedés a XX. századra már a szellem valamennyi területét átfogja. A mûfaj meglétének feltétele végig a külsõ történetiséggel való szoros kapcsolata, ezért Hamvas Ortegával ellentétben nemcsak hogy lehetségesnek tartja a történelmi regényt, hanem szerinte ez a változat az, amelyik a regényformát kihúzza elsõ nagy válságából a romantika idején. Míg Ortegánál a regény zárt, lehatárolt, Hamvasnál a regény formája a személyen túl (vagy benne) az európai élet egészét átfogja, illetve ezzel azonossá válik. Így nem lesznek meglepõek azok a narrátori megnyilvánulások, miszerint a "pszichológia származik a regénybõl", illetve a pszichológia "mint regény tûrhetõ". Mivel a regényforma történetét megvalósító személy és üdvtörténet definiálhatatlan, a regény is ilyen lesz. Hamvas ekkorra már messze maga mögött hagy minden mûfajelméleti konvenciót, miközben Sterne-tõl Musilig minden regénynek és szerzõjének helye van nála. Legfontosabb mégis mintha az lenne, hogy a Karnevál, a nagyregény megírása idején (vagy talán épp ezért) le tudta írni a következõket: "Ha a regény csak konfesszió lenne, nem lenne regény, hanem vallás. Ha csak tervelés lenne, nem lenne regény, hanem utópia és szcientifizmus. De mind a két esetben csak individualizmus, metamorfózis, fejlõdés nélkül. Regény azért van, mert mind a kettõ van, sors és személy, körforgás és fejlõdés. A regény azon dõl el, hogy a megoldás végül is a személy, a szabadság és a fejlõdés. Ezért a mû sohasem jelenthet monumentumot, vagyis nem jelentheti az utolsó szót. Az ember a mûben folytatódik, a mû az emberben, de úgy, hogy a hangsúly mindig a személyre és a szabadságra esik, és a tulajdonképpeni mû (magnum opus) az emberi üdv. A mû ennek az üdvnek a története. Az út, ahogy elérte, vagy nem érte el, megközelítette, vagy elbukott, csõdbe jutott, vagy diadalt aratott, vagy összetört, vagy megálmodta."7
5.
Kundera is a definiálhatatlansággal hozza összefüggésbe a regényt, de itt ez nem ontológiai, hanem ismeretelméleti: "Á egyetlen abszolút igazság helyett egy sereg egymásnak ellentmondó viszonylagos igazsággal kell szembenéznünk (a regényhõsöknek nevezett képzeletbeli én-ekben megtestesült igazságokkal), tehát egyetlen bizonyossággal rendelkezünk: a bizonytalanság bölcsességével."8 Míg Hamvas a személyre, addig Kundera a filozófia igazságfogalmára vezeti vissza a regényt (még ha ezen egységes igazság megszûnt is létezni ilyen formában, illetve részekre hullott, vagy megragadhatatlanná vált). Így nála a filozófia története, annak egy elágazása lesz a mûfaj oka és eredete, míg a külsõ történelem csak jóval késõbb, a XX. században lép be a regényt befolyásoló tényezõk közé, amikor "a történelem, vagy az, ami megmaradt belõle, egy mindenható társadalom emberfeletti ereje, megkaparintja az embert".9 Míg Hamvasnál a történelem megkettõzõdik hivatalos, nagyinkvizítorira és privátra, amit a regény õriz, addig Kundera csak egyrõl tud, ezt fokozatos démonizálódása avatja csak majd a XX. század fõ regénytémájává (pl. Kafka mûvészete). Míg Hamvasnál a Nagyinkvizítor hatalmi ösztöne mozgatja a hivatalos történelmet, addig Kunderánál ez a negatív erõ is filozófiai, a "karteziánus értelem, amely sorra szétmarta a középkorból örökölt valamennyi értéket".10 Így szerinte az ismeretelméleti bizonytalanság (regény) és a "vegytiszta irracionalitás" (hatalom) erõterében képzõdött "végparadoxonok" körülményeinek megmutatása századunk regényének értelme. Gondolatmenetébõl következik az is, hogy igazi veszélynek a mass mediát tartja, amely a látszólagos sokféleség mögött félelmetes egysíkúságot hordoz, jellege így tagadólag viszonyul a regény ismeretelméleti feladatához.
6.
Ortegánál és Kunderánál mintha valami sorsszerûség teljesedne be a regénymûfajon. Az elõbbinél ez a véges és lehatárolt források és közegek miatt szinte törvényszerûnek tûnik, míg az utóbbi szerzõnél a sors fordulatait a "vegytiszta irracionalitás" jelenlétének modusai okozzák. A mûfaj mindkettejüknél egy antik görög tragédia fõhõséhez hasonlónak mutatkozik, nemcsak azzal, hogy elviseli a rámért sorsot, és eszébe sem jut bármit is tenni ellene, hanem még maga is hozzájárul, hogy a végzet beteljesedjék rajta. És ez valóban nem is lehet másképp, hiszen akkor történetünk fõhõse, a mûfaj, nem volna az, ami. Mint ahogy szinte lehetetlen elképzelni, hogy a görög tragédia hõse kilépjen szerepébõl, mert Antigoné abban a pillanatban megszûnne Antigoné lenni. Mint ahogy a görög hõsök (tudatosan vagy öntudatlanul) egy konvenciórendszer szerint cselekszenek (ennek a foglyai), Ortega és Kundera történetében is egy-egy konvenció, az általuk a nyelven kívül rögzített eredetû mûfaj útját futja meg a regény, és maga e mûfaj sorsa beteljesedésének történetével lesz azonos.
Hamvas szövegében a tipikus regényhõst Hamlet testesíti meg. Ez az elsõre paradox állítás is jelzi, a regény léte itt épp a konvenciók megsértésén alapszik, mivel a mûfaj mint forma meghatározhatatlan, az írás minden módja éppúgy belefér, mint a szövegek által alakot öltött európai élet maga. Hamlet a drámában is kilóg az ottani világból, hiszen míg egyrészrõl mindenki saját szenvedélyeit, rögeszméit, vétkeit, gyarlóságait, vágyait, indulatait, eszményeit, érzéseit követi (ennek rabja), és ilyenformán megbékél sorsával és a fennálló világgal, másrészrõl az orvul meggyilkolt atya szelleme követel elégtételt az erkölcs és általában a magasabb értékek nevében, jellegzetesen logocentrikus álláspontról. A dán királyfi azonban egyikkel sem azonosul. Görög elõdeivel ellentétben nem hajlandó vállalni a sorsot, szembeszegül vele. Atyja feltétlen logocentrizmusát, transzparens nyelvhasználatát sem fogadja el, inkább, jellemzõ módon, a dráma szövegén belül, szövegeket vonatkoztat egymásra (értve ezen tehát magát a mûvet is), így próbál valamilyen álláspontot kialakítani. Közben persze rá kell jönnie, hogy végleges, szilárd értelmezési pont a dráma szövegén belül sem képzelhetõ el. Valahogy a mûfaj is ilyen hamleti figurává alakul Hamvasnál. A regény nála bármiféle elõre kiszabottal szembeni ellenállás. Talán már maga Cervantes is ezt tette regénye megírásával, és fõhõse sem csinált mást. És a sor csupa ilyen mûvel és szerzõvel gyarapodik, Sterne-tõl Musilig és Joyce-ig. De nem lehet kifelejteni magát Hamvast sem, hiszen abba a mûfajba, amirõl beszél, talán az õ regénye is beletartozik.
A konvencióval való szembeszegülés azonban valahol mindig normaszegés is, ezt pedig - bizonyos szemszögbõl - "bûnnek" is értelmezhetjük. A mûfaj elsõ nagy (bûn)elkövetõje pedig megint csak Cervantes lesz. És az ilyesmit talán az is minõsíti, hogy késõbb mennyien "követik el".
7.
Ami mindhárom esszében közös - és valószínûleg minden regényelméletben így van -, hogy a mûfajt végül is az egyes mûvek megléte teremti, teszi lehetõvé. Ezért viszont úgy tûnik, egyszerûen szükség van a regények egy bizonyos mennyiségére ahhoz, hogy mûfajelméletek szülessenek. Regény persze a mûfajelmélet elõtt is volt, sõt az elsõ "modern" regény, ahogy ezt mindhárman elismerik, Cervantes mûve, már önmagában képviselte a mûfajt, ahogyan Ádám képviselte a bûnbeesés után az eredendõ bûnt. Hozzátéve persze, hogy a regény esetében minden mû Ádámnak is tekintendõ, különben nem állna másból a Cervantes óta eltelt idõ, mint a Don Quijote utánzásából. Részben az utóbbi is igaz, hiszen az, hogy a mûfajnak története van, feltételez egy kezdetet, ez pedig Cervantes érdeme. Így õ és mûvészete óhatatlanul különválik a többitõl elsõsége okán, és valóban Ádámként viszonyul hozzájuk. Az õt idõben követõk pedig abban válnak sajátos kollektívává, hogy mégsem kell feltétlenül új és új Ádámmá válniuk, hiszen van összefüggés a regények között, a késõbb keletkezettet befolyásolhatja és egyesek szerint befolyásolja is a korábban keletkezett, így feladata az lesz, hogy Káinként vagy akár Ábelként csupán az "eredendõ bûnt" ismételje meg.
Az elsõség egyben a kezdetet jelenti, egy történet (vagy a történelem) kezdetét, ami által kibontakozhat, létrejöhet valami, ami addig nem volt. Az Ádámmal kezdõdõ történelem végesnek van ugyan hirdetve, de ennek a végességnek a bekövetkezése nem határozható meg az idõben. Ezért van az, hogy a történelem résztvevõi alkalmanként érdeklõdést tanúsítanak iránta, azt gondolván, hogy van választási lehetõségük. Egyesek narrátornak szegõdnek, olyan is akad, aki egyenesen szerzõnek képzeli magát. A mérsékeltebbek a saját maguk készítette történet elmondására vállalkoznak, mondjuk mûalkotás vagy mûfajelmélet formájában. Úgy tûnik, ez esetben is az a vonzóbb, ha minél meghatározatlanabbá sikerül a jövõt festeni, annak ellenére, hogy mindenkinek lehetnek olyan pillanatai, amikor belátja a dolgok szükségszerû végességét. Bár minden történetnek van eleje meg vége, paradox módon nem szeretjük tudni a végét, fõleg akkor nem, ha mi magunk is részei vagyunk.
1 José Ortega y Gasset: Gondolatok a regényrõl 7. o.
2 Ortega: i. m. 6. o.
3 Ortega: i. m. 10. o.
4 Milan Kundera: Cervantes alábecsült öröksége, in: A regény mûvészete 15. o.
5 Kundera: i. m. 16. o.
6 Hamvas Béla: Regényelméleti fragmentum, in: Arkhai 281. o.
7 Hamvas: i. m. 338. o.
8 Kundera: i. m. o.
9 Kundera: i. m. 19. o.
10 Kundera: i. m. 22. o.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu