Jelenkor

Jegyzetek

"A mûvész sejtet, s szókincse gazdagságából éppen csak jelképül szerepeltet valamit. Ennélfogva az olvasó tevékeny-alkotó munkatársává válik." 1

Mielõtt elõadásom tulajdonképpeni témájába belekezdenék, szükségesnek látom, hogy néhány mondatot mondjak a szituációról, amelybe kerültem. Vegyes érzelmeim vannak a dologgal kapcsolatban. A felkérésnek nagyon örültem, de amikor megtudtam, hogy három Anna szerepel majd együtt, kétségeim támadtak. Nekem szólt ez a felkérés, vagy egy Annának? Ugyanakkor: vagyok-e én más, mint egy Anna? Tudok-e általában másként beszélni, mint Annák egyikeként? A helyzet szokatlanságát valószínûleg az adja, hogy mindez ki is mondódik általa.

Fontosnak tûnne-e az elõadók neve, ha mondjuk három János lenne itt az Annák helyett? Valószínûleg nem; nyilván azért, mert az irodalomtudomány mai magyarországi állása szerint egy Anna elõfordulása is nagy szó, nemhogy háromé egyszerre. Az "annaság" (többek között) a nõség miatt fontos. Az Annák neme feltûnõbb, mint a Jánosoké. Az Annáknak van nemük! Az Annák tehát itt reprezentálnak. Nõi nemet és különbözõ irodalomtudományi iskolákat egyszerre. "Na, lássuk, mit tud a ti Annátok/a mi Annánk!" Örömteli érzés, hogy ebben a szituációban személyi szimpátiától függetlenül vagyok elfogadva valakik Annájaként. És szomorú, hogy valószínûleg esetleges személyes szimpátia megléte esetén sem lehetek most mások Annája is. A három Anna együtt viszont mindenkié lehet. Így mindenkinek jut Anna. (Manna.)

De miért is mondom mindezt? Azért, mert az "annaság" ilyen mértékû (bújtatott) tematizáltságától nem tudom függetleníteni magam. A magam Annája most tematizáltan Anna, és ezért feladatává vált, hogy megfeleljen az "annaság" kritériumainak, amelyek itt és most is alakulnak. Ez a szöveg - kontextusa miatt - Anna-szöveg. Hovatovább külön mûfaj. Anna olvasás. Nõi olvasás.

Kézenfekvõ megoldásnak látszana ezek után valamilyen nõi témát vagy feminista módszert választani - ha ilyesfajta "választás" egyáltalán lehetséges. Hajlok afelé, hogy nem. Egyrészt mert a feminizmus (Jonathan Culler2 interpretációjában) második3 szakaszában azt a kérdést problematizálja, hogy nõként olvasni miért lehetetlen: azért, mert az olvasást a szocializáció során a férfi diskurzus irányítása alapján tanuljuk, és az mint az emberi olvasás tételezõdik.4 Culler szerint a megoldás: nem férfileg olvasni.5 De - hiszen mindez nem új keletû fejlemény - ha senki se tudja, hogyan kell nõileg olvasni, mert csak a férfi olvasást ismerjük, honnan tudjuk, hogy az milyen, és mi az, ami nem olyan? (Ezt csak valamilyen harmadik nemû személy láthatná.) És honnan tudjuk, hogy létezik az ideális, az esszenciálisan nõi olvasás,6 ha férfiként olvasunk? (Talán nõi ösztönünk súgta meg.) Culler szerint a feminizmus harmadik mozzanatában már nem azzal foglalkozik (mint ahogyan ezt a második fázisban teszi), hogy versenyre keljen a férfi-kritikával, nem akar racionálisabb, intellektuálisabb, komolyabb és reflektívebb lenni, belenyugodván a neki kiosztott tulajdonságokba (emocionális, frivol és spontán)7 az érdekli, hogy milyen érdekei fûzõdnek a fallogocentrikus szemléletnek ezen oppozíciók felállításához.8 De arra a kérdésre, hogy milyen a nõi olvasás, továbbra sem tud felelni.9 Maradnak tehát a tematikus megoldások, a szerzõnõk, a nõi alakok vizsgálata, a szövegek szexuális kódjaira való odafigyelés,10 vagyis a látszó láttatása, a figyelem felhívása arra, ami a maga egyértelmûségében lehet meglepõ: hogy a nõi olvasó nem férfi.

Ennek jegyében meg lehetne próbálkozni például a Ha negyvenéves kezdetû Kosztolányi-vers vulgár-feministának is nevezhetõ olvasatával, a következõ sorok alapján:

Az elemzés során mindenképpen megjegyzésre érdemes lenne az a tény, hogy a (férfi) Kosztolányi-szakirodalom a szexuális hangoltságú olvasat által kitüntetett két sort (9-10.) a vers idézésekor általában kifelejti, illetve az elemzés során negligálja.11

Mindazonáltal nem hiszem, hogy - ha van nõi módszer, és az ilyen jellegû - ez választás kérdése lenne. ("Most nõként olvasok.") Ha elfogadjuk, hogy olvasás/írás és tárgya nem elválasztható egymástól, hogy a tárgy a kérdezõ olvasás során keletkezik, akkor minden témát és mindent olvasást nõinek kell tekintenünk, ha nõi a szerzõje. (Elõreutaló kérdés: van-e az olvasásnak szerzõje?) Barthes-ra hivatkozva12 (is) hozzáteszem, hogy csak azt tudom (ha tudom), hogy én hogy olvasok, s az a fentiek értelmében egyben nõi olvasás és Anna-olvasás is.

A most következõ szöveg tehát az "annaság" tudatában keletkezett, egy "annasága" tudatában levõ Anna a szerzõje, aki egyben szereplõje több másik történetnek is, amely három Annáról szól. És mindenki, aki most ezeket az elõadásokat hallgatja, létrehozhat egy Annák kezdetû vagy címû történetet, amelynek szerzõje õ maga. És ezzel a mondattal már a tulajdonképpeni elõadás témájába is belekezdtem.

A kilencvenes évekbeli recepció számára egyértelmûen a prózaíró Kosztolányi bizonyult dialógusképesnek, lírája, a Számadás néhány "nagy" versére vonatkozó szórványos megjegyzésektõl eltekintve, úgy látszik, nem váltott ki kérdéseket. A próza területén belül is az Esti Kornél-szövegek élveznek kitüntetett figyelmet.

Az Esti Kornél-problematika ugyanakkor természetesen nem új keletû. Kezdve Babits Nyugat-beli bírálatával,13 melyben a dicséretnek álcázott kritika hosszú idõre meghatározta az elemzések egyik csoportjának értékelõ alaphangját (üres ötletek, avult és nyakatekert humor, dacos póz és tetszelgés, hígság), folytatva Heller Ágnes félelmetes logikájú könyvében az olvasóknak címzett, végkövetkeztetésnek beállított fenyegetéssel ("Akik elválasztják a mûvészethez való következetességet a világnézethez való következetességtõl, nézzenek tükörbe: Esti Kornél és Nero néz vissza rájuk"14), majd az ezt követõ, az "erkölcsi nihilizmus" (Heller Ágnes) vádja alól Esti-Kosztolányit felmenteni igyekvõ törekvésekig hosszú múltra tekint vissza. Ez utóbbiak talán legjellemzõbb példája Kiss Ferenc monográfiájának Esti Kornélról szóló része, ahol a szerzõ az Esti Kornél-kötet minden fejezetére nézve bebizonyítja, hogy Esti nem "gonosz",15 nem "cinikus",16 nem "gátlástalan",17 hanem "Kosztolányi vonzóbb, emberségesebb énjének képviseletében cselekszik",18 "voltaképpen pozitív hõs".19 (Az érv, mellyel Kiss Ferenc a fentieket alátámasztja, ugyanakkor figyelemreméltó, hiszen felhívja a figyelmet az Esti Kornél-szövegek összetett narrátor-szereplõ viszonyára: "Estit nem az keverte rossz hírbe, amit e novellákban cselekszik, hanem az, amit gondol, s amit az író állít róla."20 Vagyis Kiss Ferenc érvelésébõl kibontható az az elgondolás, amely szerint az Esti Kornél-szövegek elsõdleges elbeszélõjének Esti tetteit értékelõ szavai a szövegek "egészének" kontextusában elfogultnak bizonyulnak, mintha az elbeszélõ kisebbíteni igyekezne Esti "érdemeit". Ilyen például a következõ mondat hitetlenkedõ modalitása, ami az olvasónak szóló, Esti elleni propagandaként is felfogható: "Csodálatosképpen állta a szavát."21 Minthogy azonban Estit csak a narrátor közvetítésével ismerjük, a modalitás által érzékeltetett tárgy és leírás eme látszólagos diszkrepanciája bármiféle történetmondás tárgykonstituáló jellegére is felhívják a figyelmet.)

A fent említett írások nagy részének közös tulajdonsága, hogy bennük az Esti Kornél énekének státusza a prózai szövegekhez képest határozódik meg; mintegy bizonyítékul, illusztrációul szolgál arra nézve, hogy Esti Kornél valóban Kosztolányi alakmása, alteregója, mivel a vers Kosztolányi ars poeticája,22 amelyet Esti Kornél szerepébe bújva fejt ki, s így Esti Kornél nem más, mint Kosztolányi énjének kivetített másik fele.23 Ha ugyanis a prózai mûvek esetében még maradhatott is kétely a szereplõ és az író direkt azonosítása iránt,24 a romantikával kezdõdõ lírafelfogásból kiinduló, a szubjektum közvetlen önkifejezéseként, a költõ önvallomásaként felfogott ars poetica vagy "szerepvers" esetében ezek a fenntartások teljes mértékben megszüntethetõkké váltak, s így, a vers felõl megerõsítve, a prózai szövegek hõsének a szerzõvel való azonossága is verifikálható volt.25 Mindennek forrása talán Babits elhíresült második bírálatának lábjegyzete lehet, amelyben azonosítja Kosztolányit Esti Kornéllal, magát a "búvárral", a verset pedig "Ars Poetica"-ként említi.26, 27

A lírafelfogás romantikus gyökerû elõfeltevéseinek erõteljességét, valamint az ideológia poétika feletti gyõzelmét jól példázza Király István Esti Kornél éneke-elemzése, mely elõször felvillantja egy más irányú értelmezhetõség lehetõségét, s azután elveti. Király megkülönböztet szerzõt és narrátort, valamint a megszólítottat, a dalt, a "lírai hõst",28 majd pedig ezt a grammatikai alapú hármas megkülönböztetést a "lényeg"(?) nevében feloldja, azonosítva elõször a beszélõt a dallal: "Valójában azonban önmegszólításos volt a versformálás: a te a lényeget nézve nem a dalra, de az énre vonatkozott",29 "a narrátor maga is a dallal azonosult",30 majd pedig szerzõt és beszélõt egymással, a "szerepdal" kategóriájának jegyében. Nem véletlen a "lényeg" mint érv bevetése a szövegszerû elemzés rovására. Ez a lépés teszi lehetõvé ugyanis, hogy az elemzés igazolja Királynak azt a vélekedését, amely szerint Kosztolányi a közvélemény róla kialakított negatív képétõl (felszínes és jellemtelen) nem tudott függetlenedni, õ maga is kezdte elhinni, s hogy szabaduljon tõle, kivetítette Estire, ami azonban "visszaütött", hiszen azonosították Estivel.31

Mindezek tudatában mindenképpen szükségesnek látszik, hogy az Esti Kornél-kérdés Németh G. Béla és Szegedy-Maszák Mihály a nyolcvanas években kezdeményezte mostani újraszituálásának, szövegközpontú vizsgálatának részévé váljon az Esti Kornél énekének újraolvasása is, kimozdítása a direkt önéletrajziság paradigmájából. Ha pedig az Esti Kornél éneke a más irányú megközelítés számára válaszképesnek bizonyul, ez potenciálisan magával vonhatja a Kosztolányi-líra egyéb részeinek "megszólalását" is.

Esti Kornél éneke kapcsán több bevett líraelméleti fogalom problematizálható: önmegszólítás, önkifejezés-alanyiság és líraiság egymástól való függése, ars poetica. A legfontosabbnak ezek közül a szereplíra32 kérdése látszik, egyrészt abban az értelemben, hogy a beszélõ lehet-e "álarc", "szerep" valamiféle biztos pontként elgondolt "igazi" énhez képest; másrészt, máshogyan értve a kifejezést, a tekintetben, hogy lehet-e egy lírai mûalkotásnak szereplõje, olyan módon, ahogyan egy regénynek vagy drámának. Következésképpen felmerül az a probléma is, hogy alkalmazhatjuk-e versek esetében például az implicit szerzõ fogalmát, akinek "tevékenysége" a cím adásában, a lírai jellegû szöveg elnevezésében jelentkezik.

E kérdések vizsgálatához nézzük meg elõször is, hogy miféle olvasói döntéseket hozunk meg az alatt a rövid idõ alatt, amíg a következõket elolvassuk: Kosztolányi Dezsõ: Esti Kornél éneke, Indulj dalom? Elõször is nyugtázzuk, hogy egy szerzõ nevérõl, mûvének címérõl, és a mû elsõ soráról van szó. A három döntés egymástól nem függetleníthetõ: a Kosztolányi Dezsõ név attól válik szerzõi névvé, hogy egy cím követi, amely pedig attól vált címmé, hogy megelõzte egy szerzõi név, és követi az elsõ sor, amely attól elsõ sor, hogy megelõzi a szerzõi név és a cím, és követi a mû további része, és így tovább. Ezt így nyilván fölöslegesnek tûnik elmondani, de ne feledkezzünk el arról, hogy közben, a három szövegrész összefüggésrendszerébõl kibontakozó mûfaji utasításnak engedelmeskedve, azt is eldöntöttük, hogy verset olvasunk: elhangzott az "ének" és a "dal" szó, és valaki egyes szám elsõ személyben megszólalt; a dalt szólította meg, illetve foglalta birtokos szerkezetbe, amivel egyben - az aposztrofálás gesztusával33 - saját "létét" is bizonyította. Ha pedig ismerjük Kosztolányi egyéb Esti Kornél-szövegeit, akkor azonosítottuk azok hõsét az itt szereplõ névvel, és ennek folyományaként az õt a címben megnevezõt a novellák implicit szerzõjével.

Ezen kívül végrehajtottunk olyan metaforikus azonosításokat is, amelyeket semmiféle grammatikai érv nem támaszt alá; csupán olvasói konvencióinkból származnak. Ha egymás után olvassuk az Esti Kornél éneke címet és az "Indulj dalom" két szót, valószínûleg azt feltételezzük, hogy a címben egyes szám harmadik személyben szereplõ Esti Kornél azonos az elsõ sor egyes szám elsõ személyével, és így a címbeli "ének" az elsõ sorbeli "dalom"-mal. Kérdés, hogy "ki" vagy "mi" az, aki/ami meggyõz minket arról, hogy a cím és az elsõ sor két párosa voltaképpen egy páros. Prózai szövegek esetében ezt a funkciót tölthetné be az implicit szerzõ, aki beszéltetheti is hõsét és beszél(tet)het is róla. Itt azonban hangsúlyozottan lírai természetû szöveggel van dolgunk, énekkel, illetve dallal. Ebbõl a bizonytalanságból adódhat a hagyományos lírafelfogás olvasásmódja, amely a szerzõi név által képviselt egyes szám elsõ személyt "felosztja" a címbeli Esti Kornél és a vele azonosnak gondolt elsõ sorbeli én között, s ezzel tulajdonképpen - és el nem ismerten - a szerzõi nevet meg is fosztja önálló lététõl, önálló nyelvtani személyétõl. Az elsõdleges - szerzõi név által képviselt - egyes szám elsõ személy felosztódik egy egyes szám harmadik személy, és egy másodlagos, elbeszélt egyes szám elsõ személy között, s ezáltal egyrészt kicsúszik mindenféle definíciós kísérlet alól, másrészt "létérõl" mégis tanúbizonyságot tesz: "önfeláldozása" teszi hitelessé azt, hogy a címnek és az elsõ sornak ugyanaz a referense. A szereplíra kategória azért sem mûködhet ebben a kontextusban, mert az - a nyelvtani személyek logikáját követve - azt feltételezné, hogy Esti Kornél a szerep, és az én az "igazi", a szerzõhöz köthetõ, ily módon viszont a szerep hatósugara a címre korlátozódik.

A következõ probléma az, hogy a szerzõi név szerint Esti Kornélnak éneke van, az elsõ sor énjének pedig saját állítása szerint dala. Ha Esti Kornélt azonosnak gondoljuk az elsõ sor beszélõjével, akkor az ének és a dal egyszerûen szinonimáknak tekinthetõk. Ha viszont nem - vagyis ha nem hiszünk az implicit szerzõnek -, felmerül a kérdés: van-e Esti Kornélnak egyáltalán éneke. Ennek megválaszolásához pedig én és dal viszonyát kell megvizsgálnunk.

A dal státusza bizonytalan, mivel a vers elsõ részében az én felszólításokat intéz hozzá; nem azt tudjuk meg, hogy milyen, hanem hogy az én kívánsága szerint milyen legyen. Kérdés lehet ezzel kapcsolatban: "elindul-e" a dal, és tudja-e irányítani az én a dalát, vagyis találunk-e a versben olyan részt, amelyrõl azt mondhatjuk: ez a dal, és olyan, amilyet az én akart. Az én erre vonatkozó kijelentései maguk is ellentmondásosak: mintha azt akarná elmondani a dalnak, hogyan legyen ne utolérhetõ ("légy röpülõ, meg-nem-álló"), ami azt a feltételezést is magába foglalja, hogy ez az énnek sem sikerülhet, ("Sápadva nézze röptöd,/ aki nyomodba köpköd:/ a fájdalom"), vagyis mintha még az "elindulás" elõtt kellene a dalt figyelmeztetésekkel ellátnia.

A dal "realizációjának" a versnek egyetlen részét tekinthetjük, azt, ahol az addig következetes egyes szám elsõ személyû beszéd többes szám elsõ személyûre vált ("Tudjuk mi rég"). Ezt a részt a hangneme is megkülönbözteti a többitõl, az "ó" kezdetû aposztrofikus, hagyományosan a dal képzetéhez kapcsolódó felkiáltások egyedül itt fordulnak elõ. ("Ó szent bohóc-üresség", "ó hõs"). A felszólítások ugyanakkor folytatódnak a betét után, vagyis, ha elfogadjuk, hogy ez a rész a "dal", akkor azt kell gondolnunk, hogy ez a "realizáció" az én számára nem kielégítõ, vagy, hogy a dallal való "dialógus" során elvárásai módosultak. A betétet megelõzõ és követõ felszólítások tartalma között észrevehetõ különbség is ezt támasztaná alá. Egyrészt ami a legfeltûnõbb, a két egymásnak felelõ sorpár ("légy mint a minden, / te semmi" illetve "légy mint a semmi, /te minden") elhelyezkedése a betét elõtt és után, aminek révén a vers mintha a "semmitõl" a "minden" felé húzna ívet. Ezek a sorpárok egyenként is többféleképpen érthetõk; nem lehet egyértelmûen eldönteni, hogy melyik részük a hasonlat, vagyis hogy mi hasonlítódik mihez, illetve hogy melyik részük vocativus, amelynek révén egy entitás léte bizonyítódik. (1/a. Légy [olyan] mint a minden, te [aki] semmi [vagy]; 1/b. Légy [olyan] mint a minden, te - [ami] semmi; 2/a. Légy [olyan] mint a semmi, te [aki] minden [vagy]; 2/b. Légy [olyan] mint a semmi, te [ami] minden). Azáltal, hogy ez az eldönthetetlenség a tagok felcserélésével megismétlõdik, a négyféle érthetõség átjárja egymást, viszonylagossá teszi a "semmi" és a "minden" kategóriáit, s ugyanakkor a két felszólítás egymás kijelentés-érvényét is megkérdõjelezi. Ez az értelem-sokszorozás és -relativizálás egyidejûleg az elnevezés referencializálhatatlanságáról - a valamit valamihez hasonlítás - lehetetlenségérõl árulkodik, arról, hogy a hasonlat - és/vagy a vocativus - egyik tagja sem jelent biztos pontot, ahonnan nézve a másik tag értelmezhetõ. Ugyanakkor a vers mégis csak a "te minden" kifejezéssel fejezõdik be, és például egy esetleges lineáris újraolvasás során ez esne nagyobb súllyal a latba. [te minden / Indulj dalom.]

Másrészt, ami szintén az íves "haladás" koncepcióját támasztja alá, az az, hogy betét elõtti és utáni felszólítások tartalmi vonatkozásai között is megfigyelhetõk különbségek. Míg a betét elõtti felszólítások ("Ne mondd te ezt se, azt se, / hamist se igazt se") a viszonylagosság kimondására és ki-nem-mondására buzdítanak - és ez a betétben be is következik ("Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység") - az utána következõ részben szereplõ "azt, ami vagy te, tettesd" sora egészen máshová helyezi a hangsúlyt: bár meghatározatlan, de biztos jelleget implikál, és ugyanennek tettetésére szólít fel, egyfajta önazonos látszat megképzésére. Úgy tûnik, mint ha ez a módosulás a betét-részben következett volna be, az "Ó szent bohóc-üresség, / szíven a hetyke festék, / hogy a sebet nevessék, / mikor vérzõ-heges még" sorokban, ahol is a sebet "ábrázoló" festék "igazi" sebet takar el: egyszerre rejti az "igazit" és mutatja fel "mását". Ez utóbbi felõl pedig a mélység-felszín kérdés is új megvilágításba helyezõdik: nemcsak arról van szó, hogy mélység és sekélység önmagukban viszonykategóriák ("Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység"), hanem hogy "valóság" és "fikció" a külsõ szemlélõ, a leíró számára nem elkülöníthetõk; nem lehet eldönteni, mert a látvány nem mutatja meg, hogy a "seb" igazi vagy sem, ez a látvány befogadójának döntésén múlik, és a látvány szempontjából közömbös. Ebbõl a szempontból a "Mit hoz neked a búvár, / ha felbukik a habból? / Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból." sorok kitüntetett szava a megismételt "neked" (a dalnak): a búvár "másnak" nem tud mást hozni, mint sarat - de ami sárnak látszik, arról nem lehet tudni, hogy a búvár számára mi.

De térjünk vissza én és dal viszonyához. A "s élj addig, míg a lélek, / szépség, vagy a szeszélyek / mert - isten engem - én is, / én is csak addig élek" sorok a fenti gondolatmenet fényében pragmatikusan értendõk: az én valóban addig él, míg a te-nek felfogott dal "él"; ahogy dal is csak akkor van, ha az énnel dialógusba lép. Arra a kérdésre tehát, hogy van-e dala (vagyis nyelve) az énnek, azt válaszolja a vers, hogy nincs; nem "dala van", hanem "dalom vagy", nem "nyelve van", hanem "nyelvem vagy és ezért én vagyok"; vagyis, a harmadik személyû léttanúsítás nem következik az én-te viszonyból; a kettõnek nincsen közös referenciája. Ez lehet annak a magyarázata, hogy miért tûnik a vers harmadik személyben leírt, tehát narratívába foglalt "szereplõinek" - a búvár, a buzgó, a medvék stb. - (grammatikai) "léte" - minden meghatározhatatlanságuk ellenére - megkérdõjelezhetetlennek, sokkal bizonyosabbnak, mint az én és a te (dal) pozíciója, amelyben mindig ott a kétely az iránt, hogy visszaigazolja-e az aposztrofált te az én létét. (Ezt a benyomást erõsíti, hogy a "szereplõk" említését mindig az "a" határozott névelõ elõzi meg.)

Vagyis, egy narratíva "szereplõinek" léte az objektivizáltság illúziójának sokkal nagyobb fokát éri el, mint a mindig egymásra utalt (az egymásban való tükrözöttségre, a másik általi felismertségre) szubjektum-objektum viszony. A narratíva tehát a mindenkori diskurzushoz képest az idõben való megmaradás képzetét kelti.

Ezért tûnik ellentmondásosnak az utolsó elõtti versszak két vonatkozása: a "légy te örökre-játszó" és a te-nek az "én is csak addig élek"-ben benne foglalt mulandósága. Én és te (a dal) csak egymás általi feltételezettségükben létezhetnek, ami pedig õket "túléli" az nem más, mint a harmadik személyben elnevezett, és így egy narratívába foglalt Esti Kornél éneke. Esti Kornél tehát nem én, hanem õ, és ezért lehet - valaki más szerint - éneke. Esti Kornél énekel és az én dalol. (S a nyelv már itt sem tette lehetõvé, hogy ne foglaljam narratívába az én-t, hiszen csak harmadik személyû igealakokat lehet mellé párosítani, ha róla(!) beszélek.) A bizonytalanság azonban ezáltal nem oldódik fel, mert semmi nem igazolja azt, hogy az "én" és Esti Kornél egy és ugyanaz. A nyelv nem ad lehetõséget arra, hogy eldöntsük, ha valaki egy énrõl - magáról - beszél, valaki más pedig egy õ-rõl ugyanarról van-e szó. Az a hit, hogy ezeknek a kijelentéseknek a referense ugyanaz, az interszubjektív megoszthatóságra való igénybõl következik, az interszubjektív megoszthatóság azonban grammatikai értelemben illúziónak bizonyul, csupán metaforikusan, retorikailag képzelhetõ el.34

Esti Kornél éneke tehát attól jön létre, hogy valaki - az implicit szerzõ - annak nevezi, a saját narratívájának keretében. Esti Kornél e narratíva szerint szerzõ, mert éneke van.35 És ugyanez a mechanizmus mûködik a magát egyes szám elsõ személyként tételezõ szerzõi név esetében: létet attól nyer, hogy valaki - az olvasó - saját narratívájába foglalja. Én-ként addig mûködhet, amíg egy te feltételezi. Az olvasói narratívák õ-jeként azonban lehet "örökre-játszó" - mindig más és más alakban, újabb és újabb Kosztolányi Dezsõ címû narratívák részeként. Paul de Mannak az a gondolata, miszerint a modernségbeli líraolvasás feltétele a versbeli beszélõnek való hang-, illetve arctulajdonítás,36 az olvasásnak arról a feltételezett mûködési mechanizmusáról szól, melynek értelmében a szöveggel való kapcsolatunk elsõdlegesen én-te viszony. A te arcát rajzoljuk meg, de amint "megrajzoltuk", egyben narratívába is foglaltuk, azaz õ-vé tettük, s magunkat ily módon szerzõvé, elsõdleges énné. Innen nézve válik érthetõvé Paul de Man egy másik kijelentése: "A szerzõ és olvasó megkülönböztetése egyike azon hamis különbségtételeknek, amit ez az olvasat tesz nyilvánvalóvá."37 Az olvasás nem igazolja ezt a különbségtételt, mert ezeket a kategóriákat folyamatosan újraszituálja, s minden egyes újabb olvasás újabb szerzõi ént hoz létre, aki a következõ olvasás (akár ugyanannak a személynek a következõ olvasása) során õ-vé változik az újabb olvasás képezte, metaforikus azonosításokon alapuló újabb történetben.

Az újkori, humanista olvasás funkciói, a szerzõ és az olvasó tehát folyamatosan újratermelik egymást, az olvasó szerzõje egy olyan mûnek, ami az elõzõ szerzõ nevével kezdõdhet.38 A szerzõ neve inskripció, az énbõl õvé válás allegóriája, amely nem reprezentál semmi "mögötte" állót, de az olvasások mûködéséhez elengedhetetlen. Paul de Man-nal szólva (amit ezúttal sem tudtam elkerülni): "E nehezen megfogható szerzõ eredetileg nem szubjektum, hanem az általában vett olvashatóság metaforája."39 Az itt körvonalazott szerzõ-funkcióra ebben az értelemben tehát sokkal jobban illik az uráli eredetû "szerzõ" szó, mint a latin, amely az autoritáshoz kapcsolódik. A "szerzõ" ugyanis azt jelenti: az, aki sorba rendez - vagyis, aki narratívát hoz létre, vagyis az, aki olvas.

Annál is inkább, mert a latin szó jelentései között csak az "apa" szerepel,40 így hozzá egyértelmûen "férfi" konnotációk tapadnak; egy auctor tehát nem lehet nõ, de egy "szerzõ" igen.

1 Kosztolányi Dezsõ: A kiolvashatatlan vers (Pesti Hírlap, 1935. márc. 28.). In: Uõ: Sötét bújócska, Bp. 1974. 366.

2 Jonathan Culler: Reading as a Woman In: On Deconstruction, London, Routledge, 1993. (1982) 43-64.

3 Culler szerint az elsõ fázis az, amikor a feminista kritika a nõség tapasztalatát adottnak és olvasatokat igazoló autoritásnak tartja. Uo. 46.

6 Ehhez lásd: Julia Kristeva: Woman Can Never Be Defined. In: Feminist Literary Theory. A Reader, Szerk: Mary Eagleton, Blackwell, 1996. 2. kiad. 267-268.

10 Culler Showaltert idézi: "ami a feminista kritika számára érdekes - Elaine Showalter körmönfont megfogalmazásában - [[macron]]az a mód, ahogyan a nõi olvasó mint hipotézis megváltoztatja azt, ahogyan egy adott szöveget érzékelünk, ráébreszt a szöveg szexuális kódjainak jelentõségére. " Uo. 50.

11 Vö. például: Bárdos László: Változatok a búcsúzásra. Kosztolányi kisszerkezeteirõl a Számadás három verse alapján. In: A rejtõzõ Kosztolányi, Szerk. Mész Lászlóné, Bp. 1987. 129-139., valamint: Halász Gábor: Az ötvenéves költõ. In: Uõ: Válogatott írásai, Bp. 1977. 719.

12 Roland Barthes: Az olvasásról: "egyetlen fajta olvasásnál maradok majd (nem ilyen-e minden olvasás?), annak az embernek az olvasásánál, aki én magam vagyok, akinek hiszem magam." In: A szöveg öröme, Bp. 1996. 56. Ford. Babarczy Eszter

14 Heller Ágnes: Az erkölcsi normák felbomlása. Etikai kérdések Kosztolányi Dezsõ munkásságában, Bp. 1957. 141. A fenyegetés-jelleget különösen erõsíti a könyv elsõ lapján olvasható dedikáció: "A magyar íróknak ajánlom."

23 Vö.: Bori Imre összefoglalóját az Esti Kornél-kérdésrõl. Bori Imre: Kosztolányi Dezsõ, Forum, Újvidék, 1986. 203-233.

24 "Még verseiben sem tett minderrõl olyan nyílt tanúvallomást, mint új könyvében, az Esti Kornélban. Elárulja ebben a könyvben a nagy titkát: lényének azokat az anarchikus erõit, amelyeknek lebírásból mûvészete lett, s elárulja azt is, hogy ezeket megfegyelmezte. Egy alakban személyesíti meg õket, Esti Kornélban, akit önmagából vetít ki, és ezzel el is választ magától, anélkül, hogy a közösséget megtagadná vele." Schöpflin Aladár, Nyugat, 1933. In: Tükörben Kosztolányi Dezsõ, szerk.: Réz Pál, Bp. 1993. 241.

Leggyakrabban azonban a teljes azonosítás fordul elõ. Lásd pl.: "A szerepek tetszés szerint cserélhetõk, lévén szó egyugyanazon személyrõl. Esti Kornél: Kosztolányi. És Kosztolányi: Esti Kornél." Rónay György: Utószó. In: Kosztolányi Dezsõ: Esti Kornél, Bp. 1973. 240.; illetve: "Esti Kornél az, aki következetesebben fejti ki Kosztolányi alaptételeit, kiterjeszti azokat az élet minden vonatkozására, s így személyes életében[!] is megvalósítja õket. Esti Kornél tehát megvalósítja Kosztolányi dekadens énjét." Heller Ágnes: i. m. 37.

25 Jó példája ennek Rónay György következõ formulája: "Hogyan is mondja Esti Kornél éneke, melyet érdemes elolvasni Esti Kornél tizennyolc története elõtt, kulcsként, bevezetésként, [[macron]]beavatásul . Meg utánuk is, összefoglalásul és végsõ értelmezésül? Azt mondja: Jaj, mily sekély a mélység" I. m. 241.

26 Nyugat, 1933/13-14. 71. "E cikk már kiszedve s nyomás elõtt állott, amikor Esti Kornél éneke a Pesti Naplóban megjelent. Sajnálom, hogy Kosztolányi szintén félreértette múltkori írásomat, de örülök, hogy Ars Poeticáját maga is olyannak látja, amilyennek én jellemeztem, s versével mindenben igazat ad kritikámnak. Kár, hogy õ nem olyan türelmes a magáétól eltérõ Ars Poeticák iránt, mint én vagyok az övével: õ harcra száll a mélység és tartalom ellen. Kosztolányi téved. A búvár nem sarat szokott fölhozni kezében, - hanem gyöngyöt és elsüllyedt kincseket."

Nem érthetõ számomra, hogy ez a lábjegyzet miért maradt ki a Tükörben Kosztolányi Dezsõ címû kötetbõl, ha a bírálatot magát közli a szerkesztõ. I. m. 238-240.

27 Király István szerint Babits azért is érezhette joggal sértve magát, mert neki volt "kedves képe" a búvár, amit egy fiatalkori, Kosztolányinak írt levelében említ, amelybõl Király nem idéz. (Király István: Kosztolányi. Vita és vallomás, Bp. 1986. 403.) - Kosztolányi kvázi elárulta a régi barátságot. Ha azonban elolvassuk az említett Babits-levelet, kiderül, hogy a "búvár" éppen nem mint Babits magára használt metaforája szerepel, hanem a vele szemben álló véleményekre vonatkozik; a levélben a "búvárok" Babits véleményével ellentétes szavai idézõjelek közt állnak: "Énhozzám átkozott búvárok jöttek, maliciózus tanítómesterek, irigy aranymosók. Lámpával világítottak a vizemre: [[macron]]Nézd! szó sem aranyról; nem látszanak képek; és ami nem látszik, nincsen is. Víz ez, legvégig, barátom; csupa víz vagy magad is, lelked legmélyéig; és ahol vége a víznek, lenn elrejtve, a legmélyeden - ott tudod mi van? sár! " Babits Mihály Kosztolányi Dezsõhöz, Bp. 1904. nov. 17. In: Babits-Juhász-Kosztolányi levelezése, Kiad.: Belia György, Bp. 1959. 53. Az Esti Kornél éneke tehát nem mond ellent Babits levelének; a Nyugat-beli lábjegyzetbõl pedig az derül ki, hogy Babits volt az, akinek idõközben megváltozott a "búvárokhoz" való viszonya.

32 Vö.: Barta János: Líraelméleti alapfogalmak, Studia Litteraria, 1963. 4.: "a költõ tudatosan belehelyezkedik egy idegen, a maga számára emberileg és mûvészileg jelentõs mûvészegyéniségbe vagy emberi magatartásba; mintegy félig áteresztõ álarcot ölt magára."

33 Vö.: Jonathan Culler: Apostrophe. In: Uõ: The Pursuit of Signs, Cornell Univ. Press, Ithaca, New York, 1981. 135-154.

34 Az interszubjektív megoszthatóságra való igényt és ennek illúzió voltát valamint a metaforikus szerzõ-elv mûködését jól példázza az a középiskolai körökben gyakran elhangzó panasz, hogy a szöveggyûjtemények gyors cserélõdése miatt ugyanazoktól a szerzõktõl nem ugyananazokat a verseket olvassák a diákok egymást követõ években, és így nem tudnak egymással szót érteni; mintha az azonos címek garanciát jelentenének arra nézve, hogy "ugyanazt" olvassuk.

35 Esti Kornél szerzõsége oly mértékben elfogadott "tény", hogy például Márton László a Levelek, naplókról írott recenziójában idéz egy sort - ami a Számadás 3. szonettjébõl való - és azt egy "Esti Kornél-költemény"-bõl valónak tartja. Lehet, hogy egyszerû tévedésrõl van szó, de a megfogalmazás módja összecseng azzal, amirõl Bori Imre ír: hogy a szakirodalom "estikornélos" rímekrõl beszél. Lásd: Márton László: Színes tinták bölcsessége, Holmi, 1997/9. 1321.; Bori Imre: i. m. 227.

36 Lásd pl.: Paul de Man: Lyrical Voice in Contemporary Theory: Riffaterre and Jauss. In: Lyric Poetry Beyond New Criticism, Cornell Univ. Press, 1985. 55.

37 Paul de Man: Szemiológia és retorika In: Szöveg és interpretáció, szerk.: Bacsó Béla, 125.

38 Ehhez lásd Bahtyin következõ gondolatát: "Amikor igyekszünk képszerûen magunk elé idézni az elsõdleges szerzõt, akkor magunk hozzuk létre képmását, vagyis mi leszünk e képmás elsõdleges szerzõi. Az elsõdleges szerzõ szava nem lehet saját szó. Az elsõdleges szerzõ hallgatásba burkolózik." M. M. Bahtyin: Beszédelméleti jegyzetek. In: Uõ: A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások, Bp. 1986. 538.

39 Paul De Man: Allegories of Reading, New Haven and London, Yale University Press, 1979. 202.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu

MENYHÉRT ANNA