GÁCS ANNA

Az írói biográfia a személyes találkozás ígérete, a face-to-face szembesüléséé, a lélektani magyarázaté, a tárgyi és szöveges dokumentumoké, a mûvek mögötti valóság megpillantásáé. "A szerzõ halála" címû elbeszélés - mint mindnyájan tudjuk - mindezek tagadása. Persze jó volna megmondani, mit is nevezünk a szerzõ halálának, hogyan lehet ezt a korpuszt körülhatárolni és leírni. A szerzõvel való látens vagy demonstratív szakítás, úgy tûnik, az utóbbi évtizedek irodalomelméleti iskoláinak jó része számára megkérdõjelezetlen közös alap, "a szerzõ halála" mára az irodalomkritika2 közhelyévé lett. Magára valamit is adó kritikus manapság a magyar irodalomban is óvakodik attól, hogy a szerzõ fogalmával operáljon, hacsak nem éppen a szerzõ halálának újabb bizonyítékait olvassa ki az elõtte fekvõ szövegbõl. A korszerûség eme sine qua nonja korántsem olyan provinciális jelenség, mint azt gondolnánk, nem feltétlenül annak a jele, hogy a magyar irodalomkritika elméleti megkésettségét korszerûnek ítélt dogmákkal próbálja kompenzálni.

1992-ben a brit Seán Burke The Death and Return of the Author: Criticism and Subjectivity in Barthes, Foucault and Derrida (Edinburgh UP) címmel Angliában viszonylag nagy visszhangot kiváltó kötetet jelentetett meg. Burke a francia teoretikusok munkáit elemezve-bírálva kísérli meg "megtisztítani" az elmélet terepét a szerzõ visszavezetése számára. A könyv bevezetõjében némi iróniával állapítja meg, hogy a szerzõhöz való folyamodás a nyugat-európai-amerikai irodalmárok szemében (is) "paleokritikai" aktusnak tetszik: "menedéknek egy olyan testület számára, mely visszasóvárogja a kritika illuzórikus ártatlanságát, mely azelõtt jellemezte, mielõtt a kortárs elméletírók felfedték az emberi és expresszív minõségek hiányát az irodalmi szövegben". (17. o.)

Magyarországon a leggyakoribb hivatkozások és utalások ebben a kérdésben Barthes A szerzõ halála és Foucault Mi a szerzõ? címû írására3 szoktak vonatkozni. A hivatkozás és az utalás szavak itt igen sokatmondóak: a probléma tárgyalása ugyanis általában kimerül a "Barthes és Foucalt óta tudjuk, hogy a szerzõ meghalt"-típusú fordulatokban. A szerzõség kérdésérõl való efféle gondolkozás, csakúgy, mint a Burke megidézte gyanú a kritika ártatlansága iránti vággyal szemben, a szerzõség kérdésének mûködtetése szempontjából az irodalomkritikai írásokat pre- és poszt-szövegekre osztja, és áthághatatlan különbséget lát a szerzõt az értelmezésbe bevonó és onnan kiutasító interpretációk között. Érdekes módon Burke - noha rendkívül alapos olvasataiban épp a teljes kiutasítás képtelenségét kívánja demonstrálni - az éles szembeállítást maga is többször megismétli; gondolatmenetét legtöbbször az auktocid-auteurista ellentét4 irányítja, például elõrebocsátott végkövetkezése esetében: "a szerzõ elve akkor követel újra jogot magának a legerõteljesebben, amikor azt gondolják róla, hogy hiányzik", illetve "a szerzõ fogalma sohasem annyira élettel teli, mint akkor, amikor halottá nyilvánítják". (6-7. o.)

Mielõtt Barnes és Derrida szövegeit mint a szerzõvel vagy szerzõ nélkül típusú gondolkodás alternatíváit idézném, vessünk egy pillantást a szerzõ fogalmának strukturalista-posztstrukturalista kritikájára. Az, hogy Barthes vehemens tanulmányának címe "ráragadt" a szerzõ módszeres kritikájával foglalkozó diskurzus egészére, oda vezet, hogy sokszor hamis, obskúrus követeléseket tulajdonítanak ezeknek a kritikai szövegeknek, melyek leginkább a nyelv és a szubjektum viszonyára vonatkozó kérdés keretei között tárgyalják a szerzõség problematikáját. Ahogy azt mondani szokás, ennek az írásnak a lehetõségeit bõven meghaladná a kérdés részletes tárgyalása. Legyen most elég annyi, hogy néhány mondatot kiemelünk abból a kérdéskörbõl, mely szinte valamennyi, a szerzõ-fogalom kritikájának diskurzusához köthetõ értekezésben megjelenik: ez a problematika a szerzõ számûzése és a szövegjelentés felszabadítása közötti korreláció.

A szerzõ-fogalom kritikájának fontos célpontja a kifejezés és a kreativitás kategóriáira épülõ, a szerzõi jog intézményében megtestesülõ tulajdonos-szerzõ elképzelés: szemben a copyright koncepciójával, mely "azon alapul, hogy határvonalat húz a mûvek közé, hogy megmondja, hol végzõdik egy szöveg és hol kezdõdik egy másik",5 a mû mint egy személyhez rendelhetõ, határokkal rendelkezõ tulajdon-szerû képzõdmény a szerzõ "eltávolításával" átadja a helyét a szövegek végtelen egymást áthatásának, határelmosásának.6 A körülhatárolható mû fogalmának kritikája mellett emeljük ki azt, hogy a szerzõ tekintélyének kikezdése azzal az értelmezõi tradícióval való szakítást is jelenti, mely szerint a szerzõ mint a szöveg forrása meghatározza annak jelentését is, így az irodalomkritika feladata nem más, mint a szerzõ által determinált jelentés desifrírozása. A szerzõ mint jelentésdetermináló autoritás kritikájának elvileg két aspektusát különíthetjük el: a szerzõ mint jelölt elvének elutasítását és a szerzõi intenció, vagyis a szerzõ mint kitüntetett értelmezõ elvének bírálatát. Mindkét típusú kritika következménye a jelentés megkötésének és egységének felbomlása és a desifrírozó kritikai aktussal szembeállított determinálatlan, produktív befogadói tevékenység szerepének a felértékelõdése. Ezek a kritikai aktusok tehát a szerzõ jogfosztásával a befogadói tevékenységet helyezik jogaiba: "Az olvasó születésének ára a szerzõ halála",7 "A transzcendentális jelölt távolléte a végtelenségig kiterjeszti a jelentés/jelölés mezejét és játékát"8 stb.

Nem titkolom, hogy a fenti állításokat oly módon válogattam össze, hogy abból kitûnjék, a szerzõ strukturalista-posztstrukturalista kritikájában a megtagadott szerzõnek olyan fogalma és funkciója rajzolódik ki, mely szerint a szerzõ bevonása az értelmezésbe a szöveget lehatárolja, elszigeteli más szövegektõl, jelentését rögzíti, az értelmezés mozgását gátolja.9 A felszabadító aktus a határõr-szerzõ zsarnoksága ellen hív harcba. Ez a harc azonban nem hiszem, hogy a szerzõ szempontú értelmezések felszámolásához vezetett volna/vezetne, sõt inkább mintha burjánoznának az ilyesmik azóta is. Kérdés persze, hogy mit jelent a szerzõ szempontú értelmezés egy ilyen sok áldozatot követelõ harc után.

Gustave Flaubert a kompon

Julian Barnes regényének fõhõse, az orvos Geoffrey Braithwaite szabad idejében Gustav Flaubert-rel kapcsolatos filológiai-biográfiai kutatásokat végez. Kutatásai egy ismétlõdõ térbeli mintát rajzolnak ki: Braithwaite Anglia és Franciaország között kompozik ide-oda. Érdeklõdése középpontjába két papagáj kerül: mindekettõrõl azt állítja egy-egy múzeum, hogy Flaubert íróasztalán állt, amikor az Egy jámbor léleket írta. Az angol amatõr biográfus megpróbálja kideríteni, melyik is az igazi a kettõ közül, de ahelyett, hogy a két potenciális papagájt az egyetlen valóságos váltaná fel, egyre több olyan madár kerül a képbe, mely ugyanolyan joggal tart igényt a Flaubert papagája címre.

A kutató a papagáj értelmezésében is bizonytalan: "Ha francia akadémikusok volnánk, valószínûleg azt mondanánk, hogy Lulu a Logos szimbóluma. Magam, angol lévén, sietek visszatérni a kézzelfoghatóhoz: ahhoz a fényes tollú hetyke jószághoz, melyet az Hotel Dieu-ben láttam." (16. o.) G[eoffrey] B[raithwaite] F[laubert]-kutatása, nemcsak a monogrammok jelezte két ország földrajzi határát lépi át újra és újra, hanem - ahogy a fenti idézetbõl látszik -, az ezekhez az országokhoz közhelyesen társított gondolkodási vagy értelmezési módokét is. És még jó néhány más határt: a Flaubert papagája a Flaubert és a Brathwaite életére vonatkozó szövegek keverése miatt biográfia és regény, filológia és fikció között tétovázik. Azután maga a filológia is megismétli fikció és valóság, szépirodalom és tudomány keverését: a valós és a fiktív filológiai és életrajzi adatok kibogozhatatlanul összekeverednek.10 A szerzõ és a szereplõ közötti határ is többszörösen át van hágva: Flaubert értelemszerûen egyszerre szerzõ (csupa nagybetûvel) és Barnes/Braithwaite könyvének szereplõje, magának Braithwaite-nek az esete még komplikáltabb: elõször is elsõ magára vonatkozó kijelentésével elkülönül a Flaubert papagája írójától: "egyszer magam is gondoltam rá, hogy könyvet írhatnékÁ" (9. o.) (a szerzõ és az elbeszélõ elhatárolásának legegyszerûbb formulája - én nem írok, ergo nem én vagyok az író), ugyanakkor a Flaubert-életrajznak nyilvánvalóan õ a szerzõje, igen ám, de magánéletérõl szóló beszámolói szerint egyben apokrif Flaubert-regényhõs is stb.

A két part Barnes könyvében a már említett ellentétes szerzõ-felfogást is jelöli, sõt, a Flaubert utáni kutatás már önmagában hordozza ezt az ellentétet: "A mai nagyképû kritikusoknak - akik [[macron]]máglyára a szerzõvel alapon minden regényt, minden drámát és minden verset [[macron]]szöveg -ként értékelnek újra - nem kellene olyan könnyedén átsiklaniuk Flaubert fölött. Flaubert már egy évszázaddal õelõttük [[macron]]szövegeket szerkesztett, és tagadta saját személyiségének jelentõségét". (11. o.) A Flaubert utáni nyomozás tehát Flaubert intencióival szegül szembe, s mozgatórugója az a laikus vágy, melynek nem elég a könyv,11 mely az igazira irányul, az arc, az aláírás, a ruhafoszlány, a hajtincs, az igazi papagáj felkutatására ûz.

A szövegek mögötti valóság feltérképezése - nem túl meglepõ módon - ábrándnak bizonyul. Mint ahogy az egyetlen papagáj utáni kutatás a papagájok megsokszorozódását indítja útjára, úgy az igazi Flaubert-arckép megrajzolását is a portrék sora helyettesíti: Flaubert mint medve, Flaubert mint teve, Flaubert mint kutya, mint vesztes és mint nyertes, mint macsó és mint feminin. A korpusz az életmû értelmében is körülhatárolhatatlan, feltérképezhetetlen, a feldolgozás szempontjai Borges kínai enciklopédiáját idézik: szerepel közöttük a vonat, a nõi szempont, a közgazdaságtan, a földrajz, az orvostudomány, az etika, a pszichoanalízis, az állatok, a filatélia, a meg nem írt mûvek és a csillagjóslás. Braithwaite állítása szerint "Anyja halála után Flaubert meg-megkérte házvezetõnõjét, hogy öltse fel annak régi, kockás ruháját: így lepje meg õt az apokrif valósággal." (209. o.) Barnes könyvében a szerzõ utáni kutatás az apokrif valóságok pluralizmusát engedi szabadjára.

A Flaubert papagáját a szabályok felállítása és megsértése játékaként is olvashatjuk: nemcsak a személyiségfelszámolás és a személyiség utáni kutatás esetében, hanem például akkor is, amikor Braithwaite kifejezi abbéli óhaját, hogy többé ne születhessenek olyan mûvek, melyek "valójában egy másik regényrõl szólnak", illetve "csak semmi befejezés a szerzõ halála miatt befejezetlenül maradt mûvekhez", majd közvetlenül ezek után megalkotja a Flaubert-életmû apokrifjait (arról nem is szólva, hogy míg az elbeszélõ magánélete a Bovarynét, addig biográfiai-filológiai kutatása, mely a Flaubert-re vonatkozó tudás felhalmozása, a Flaubert-rel kapcsolatos Készen kapott fogalmak Braithwaite-féle szótára a Bouvard és Pécuchet-t írja újra).

Julian Barnes könyvében a szerzõ utáni nyomozás állandó határátlépésként funkcionál. A Flaubert papagája bár teljesülhetetlenként mutatja be, elismeri a vágyat a szövegen túlra. Megmutatja, hogy a szövegekkel kapcsolatos tudományos kutatás sem a valóságra nyílik, az életrajzi kutatás is megalkotja tárgya fikcióját, ugyanakkor az írói biográfiát, a szerzõ utáni nyomozást mint fikciót nem fosztja meg jogaitól, ragaszkodik a (mai) olvasás e nagy kalandjához. Braithwaite-Barnes ódzkodása a szerzõség problémájának akadémikus tárgyalásától nemcsak az angol empirizmus tehetetlenségi erejének önironikus megjelenítése, hanem az irodalmi hagyomány korpuszának leszûkítése elleni berzenkedés is: Braithwaite kutatása felõl nézve a "máglyára a szerzõvel" nagyképû követelése az irodalmat az úgynevezett primér szövegek együtteseként kezeli. Ehelyett a Flaubert papagájában az irodalomnak egy - számomra legalábbis - vonzóbb és az olvasás(om) tapasztalatával inkább harmonizáló hálózata rajzolódik ki, melyben a mûvek, értelmezéseik, életrajzok, önéletrajzok, naplók, legendák, anekdoták és egyéb "szekundér" szövegek állandóan áthatják egymást és új utakra indítják az olvasást: "Végre is, csupán tudományos kíváncsiságból is, átadhatja magát az ember egy gondolatmenetnek, és követheti azt, ameddig csak lehet, vagy ha úgy tetszik, mint advocatus diaboli, aki azért még nem kell, hogy eladja a lelkét az ördögnek."12

Ez utóbbi már nem Barnes-, hanem Freud-idézet volt, mely egyenesen Derridához vezet.

Sigmund Freud Jacques Derrida aláírását gyakorolja

Az örömelven túl címû Freud-írásról13 szóló spekulációk a szerzõség készen kapott fogalmainak Derrida-féle szótára. A tulajdonnév tétova "tévútra terelésének"14 kacér játékában a szerzõség tradicionális és úttörõ aspektusai egyaránt részt vesznek: az empiriko-biográfiai értelmezés és a tulajdonnévtõl való elszabadítás, a legsajátabb és a "saját"-fogalom felszámolása, az atyaság családi, szövegprodukciós és hagyományteremtõ értelme és így tovább. Ezek az aspektusok vagy értelmezési hagyományok más és más szövegek felé nyitják meg Az örömelven túl textusát. "Ha [Á] össze akarjuk kötni az élethalálról szóló írások ún. [[macron]]internális olvasásának hálózatát az autobiográfia, az autotanatográfia és az [[macron]]analitikus mozgalom hálózatával [Á], akkor legalábbis azzal kell kezdenünk, hogy kijelöljük a sietõsen [[macron]]internálisnak nevezett olvasatban azokat a helyeket, melyek strukturálisan nyitottak arra, hogy a többi hálózattal keresztezõdjenek." (273. o.) E helyek egyike a tulajdonnév. Megmutatni azt, hogy Derrida mit mûvel az apasággal, örökséggel, aláírással, önéletrajzzal, az a rendelkezésre álló idõ rövidsége miatt (lásd önhalálrajz) a reménytelen vállakozások számát szaporítaná. Ehelyett egy olyan pontra szeretnék rámutatni a Derrida-Freud-szövegben, ahol a Freud-Derrida aláírás egymást helyettesítése indul útjára, ahol a két korpusz egymást metszi anélkül, hogy a szöveg megidézné a személyesség, az önéletrajziság vagy az önidézés retorikájának kísértetét. A játékmester természetesen itt is az ismétlési kényszer. Ez a hely a következõ mondat: "Látom õt [Freudot], amint kapkod és idegeskedik, mint egy drámaíró vagy egy rendezõ, akinek szerepe van a darabban." (308. o.) Nekünk most nem is az a fontos, hogy az efféle látomás hogyan szegi meg a tudományos mûvek értelmezésének decorumát, azt akkor is megszegné, ha mondjuk azt írná: "elképzelem Freudot, amint kapkodÁ", vagy "Freud itt szerintem olyan, mint egy ideges rendezõÁ". Ez a "látom õt" a fort/da-t játszó unoka és az õt figyelõ Freud viszonyának a megismétlése. Errõl a viszonyról pedig Derrida korábban megállapította, hogy tükörszerû, hogy tautologikus megfordítás, melyben az unoka mintha elõre diktálná Freudnak, amit az leír. (303. o.) Derrida tekintete mint tükör a megfordítások újabb sorát indítja útjára, a leszármazás irreverzibilitását értelmezett és értelmezõ korpusz reverzibilis viszonyával helyettesíti.15

Remélem, hogy elég volt ennyi Barnesból és Derridából ahhoz, hogy kitûnjék, a határõr szerzõ fogalmának alternatívájául, illetve az él-e/hal-e? kérdés alternatívájául a szerzõ értelmezésbeli határsértõ játékaira akartam rámutatni. A szerzõség olyan mûködtetésére az értelmezésben, mely nem rögzíti a szöveget, a jelentést, az értelmezést, hanem olyan helyeket teremt, ahol a határokra: a szövegek határaira és a szerzõség korábban elkülönített aspektusainak határaira vonatkozó kérdések metszik egymást.

Idézzünk most újra a másik britet, aki átkompozik Franciaországba, hogy aztán hazahajózva kivesézze ottani szerzeményeit. Seán Burke a fenti Derrida-szöveggel kapcsolatban megállapítja, hogy a biográfiai olvasatban a szerzõ mint a bizonytalanság elve mûködik, és hogy a szövegek elméleteinek reflektálniuk kellene a szubjektum beíródásának módjaira, mely inskripciók megnehezítik az olvasást, aláaknázzák a lehatárolást, elkülönítést. Ami Burke érvelésében számomra problematikus, az az, hogy Derridának ezt a kötetét és Barthes bizonyos kései mûveit is az elmélettõl a szépirodalom felé való elmozdulásként mutatja be, azaz a szerzõt tagadó kritikusnak a szerzõvé válás felé tett lépéseként (persze, persze meghalt, de nem lehetne az én nevemet onnan valahogy kihúzni?), tehát - ahogy könyvének címe: A szerzõ halála és visszatérése is sugallja - a szerzõellenesség valamiféle feladását, a szerzõ halála diskurzusával való szembeszegülést, annak valamiféle kudarcát látja bennük.

De lassabban a testtel.16 Mire véljük hát Derrida kacérkodásait? Tényleg beadja a derekát? Vagy fityiszt mutat a barátainak?, második [gyermek]kor[szak]a tétova játékait játssza?17 Tárgyunk szempontjából mindenesetre gyümölcsözõbbnek mutatkozik egy olyan gondolatmenet, mely szerint a szerzõségnek ezek az ellentmondó, egymást kitörlõ, a Freud tulajdonnévben összefutó és elváló mûködései "a szerzõ halála" felszabadító potenciálját radikálizálják, amit az életrajz bevonása esetében a legkönnyebb megmutatni.

A szerzõ konzervatív fogalmával szemben az az egyik ismert vádpont, hogy a szövegbõl való kilépés illúziójával áltatja magát, és nem veszi tudomásul, hogy a szöveg mögött csak további szövegek vannak. Ha osztozunk abban a belátásban, hogy az irodalmi kreáció/interpretáció során elvileg sem folyamodhatunk a nyers, közvetítetlen valósághoz, hogy minden, amihez az irodalmat írva vagy az irodalomról írva hozzáférhetünk, már eleve értelmezett, közvetített, akkor igencsak problematikussá válik a "szövegen kívüli" definiálása, illetve az irodalmon, szövegen kívüliség többé nem lehet alapja az életrajzot mint bizonyos szövegek egyik lehetséges kontextusát játékba hozó értelmezés diszkvalifikálásának.18

Azt gondolom tehát, hogy Seán Burke-nek abban nincs igaza, hogy Derrida játéka valamiféle fegyverletétel volna a csupa nagybetûs szerzõség elõtt, sem abban, hogy a szerzõ szempontú értelmezéseket kényszerû regresszióként, a szerzõ halálának visszamenõleges érvénytelenítéseként kellene megértenünk. Továbbá azt sem gondolom (még apokrif gondolatként sem), amit Burke arról mond, hogy a szerzõ kiutasítása az értelmezésbõl általában a textuális egyszerûség modellje, a szöveg túldetermináltsága ellen való védekezés volna - annak a szerzõfogalomnak a kritikája, mellyel "a szerzõ halála" szembesít, éppen hogy nem a túl-, hanem az egyoldalú determináltsággal szembeni védekezés, megmerevedett értelmezési reflexek elutasítása volt. Azt viszont megfontolandónak gondolom, hogy a szerzõ-kritika dogmatizálódása hasonlóképpen szigorú határokat von a szöveg köré, hasonlóképpen eleve kizár bizonyos szövegeket az értelmezés játékából, megrögzíti a jelentést, mint a szerzõségnek az a korábbi fogalma és értelmezési funkciója, melyet ez a notórius elbeszélés annak idején pellengérre állított. Ha tehát Barthes, Foucault vagy Derrida egy-egy mondatára hivatkozva (vagy még csak ezekre sem hivatkozva) a szerzõt elvileg vagy gyakorlatilag kiutasítjuk az irodalmi vizsgálódás területérõl, ha értelmezéseinkben mindig csak arra a megnyugtató tanulságra csodálkozunk rá, hogy a szerzõ felszámolódik a szövegben, akkor lehet, hogy magunk is annak a szerzõ-felfogásnak a rabjai vagyunk, melyet a fentiek lebontani próbáltak; ha a strukturalista-posztstrukturalista szerzõ-kritika egy-egy állítását kontextusától elszakítva, értelmezetlenül idézgetjük, akkor lehet, hogy nem az értelmezés felszabadítása, hanem a szöveg higiénikus lehatárolása ügyében dolgozunk, és az értelmezés megkerülhetetlen kérdéseit hagyjuk megválaszolatlanul; ha a felvilágosító órák útmutatása szerint a szerzõ szövegbe hatolásával szemben szigorú óvintézkedéseket foganatosítunk,19 akkor lehet, hogy az olvasás legörömtelibb kalandjaitól fosztjuk meg magunkat.

Utóirat

Geoffrey Braithwaite Barnes könyvében azzal kísérletezik, hogy Flaubert-rõl szóló életrajza mellé odabiggyessze "saját élete együgyû dokumentumait".20 Megvallom, sokáig kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy ráveszem elõadótársnõimet: szenteljük a mai délutánt a légkézenfekvõbb s számunkra a leginkább húsbavágó, sõt, talán egyetlen témának: minden erõnkkel koncentráljunk az Anna[mária] mint szerzõi név problémájára. Aztán jött Julian, Gustave, Jacques, Sigmund, Seán, az egyetlen téma helyett az õ szerteágazó ügyes-bajos dolgaikÁ Minden jel arra mutat, hogy a szerzõ - csakúgy mint Flaubert papagája - "vészesen hajlik a posztumusz szaporodásra".21

Jegyzetek

* A Pécsi Mûvelt Társalgó és a József Attila Kör 1996. október 3-án és 4-én immár ötödik alkalommal rendezte meg a JAK Tanulmányi Napokat. Az itt következõ írások, Gács Anna, Menyhért Anna és Hódosy Annamária munkái a szerzõség kérdésének szentelt konferenciarész vitaindító elõadásainak megszerkesztett, némelyik esetben az eredetileg elmondottakhoz képest kibõvített változatai: Menyhért Anna dolgozatának 2. fejezete, Hódosy Annamária Hazai Attila-elemzése októberben nem hangzott el, ám az elmúlt öt évben kialakult szokásrendnek megfelelõen ezúttal is az elõadókra, ilyenformán a Jelenkor szerzõire bízzuk, mit kívánnak írásban közreadni. A tanulmányokat az elhangzás sorrendjében tesszük közzé. - A szerk.

1 Julian Barnes: Flaubert papagája, ford. Czine Erzsébet, Magvetõ, 1989; Jacques Derrida: To Speculate - on 'Freud'. In: The Post Card: From Socrates to Freud and Beyond, transl. Alan Bass, The University of Chicago Press: Chicago and London, 1987 [eredeti megjelenés: La carte postale: De Socrate … Freud et au-del…, Flammarion, Paris, 1980].

2 Az irodalomkritikát a magyarnál jóval szélesebb értelmû angol literary criticism-fogalomhoz hasonlóan értem.

3 Roland Barthes: A szerzõ halála. In: A szöveg öröme: Irodalomelméleti írások, Osiris, Budapest, 1996; Michel Foucault: Mi a szerzõ? Világosság, 1981. 7.

4 Burke auteurizmus címszó alatt foglalja össze "a szerzõ halála" ellenpólusát, pontosabban kreál egy ellenpólust: azt az irodalomszemléletet jelzi ezzel a terminussal, mely a szerzõt a többi textuális erõ fölé emeli. (1. fejezet, 3. jegyzet.) A terminus-választás nem túl szerencsés. Az auteurizmus a francia filmesztétikában azt a koncepciót jelenti, mely szerint a film a rendezõ egyedi személyiségének kifejezése. Megjelenését Alexandre Astruc le caméra-stylo (kamera-toll) fogalmához (1948) szokták kötni, amibõl az is látszik, hogy ez a nézet a film keletkezését az irodalmi mû produkciójának mintájára képzeli el, igazolását az irodalomesztétikában keresi. A kifejezésesztétika azonban, mely az auteurizmus hivatkozási alapja, már ennek az idõszaknak az irodalomelmélete számára is régen a múlté volt, importálása a filmelméletbe regresszív lépést jelentett. (Vö. J. Caughie (ed.) Theories of Authorship: A Reader, Routledge and Kegan Paul: London, 1981.)

5 M. Rose: Authors and Owners: The Invention of Copyright, Harvard UP: Cambridge, Massachusetts and London, 1993, 3. o.

6 Lásd pl. Roland Barthes: A szerzõ halála, ill. A mûtõl a szöveg felé. In: A szöveg öröme. i. h.

7 R. Barthes: A szerzõ halála, 55. o.

8 J. Derrida: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában. Helikon, 1994. 1-2.

9 Érdekes ebbõl a szempontból megvizsgálni Wayne C. Booth szerzõ-kategorizációját: az, hogy a szerzõség aspektusait elhatárolja egymástól (író, posztulált író, dramatizált író, beleértett [implied] szerzõ, karrier-szerzõ, nyilvános személyiség), és hogy gyakorlatilag minden aspektust az értelmezés produktumaként fog föl, a szerzõség itt tárgyalt kritikájával rokonítja elméletét. A szerzõség különbözõ típusainak autoritását vizsgálva azonban szükségesnek tartja az "implied author" autoritásának fenntartását, mint ami korlátozza az értelmezés önkényét. A szerzõnek ez a fajta interpretációs funkciója, mely tehát biztosítja, hogy a szöveggel mint másikkal szembesüljünk, inkább a gadameri hermeneutika normativitás-fogalmához áll közel, és az értelmezés felszabadításának korlátozottabb radikalitását képviseli. (W. C. Booth: Critical Understanding: The Powers and Limits of Pluralism, The University of Chicago Press: Chicago and London, 1979.)

10 "(Á) a régen kanonizált életrajz tényei, adatai, hitelessége és egyértelmûsége válik kétségessé, bizonytalansága, homálya és sokértelmûsége annál markánsabbá". Balassa Péter: Bovaryné férje mint író és filológus. (Julian Barnes: Flaubert papagája.) Holmi, 1989. december, 354. o.

11 "Miért nem elég nekünk a könyv?", 8. o.

12 Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök [Az örömelven túl]. Ford. Kovács Vilma, Múzsák, 1991. 103. o.

13 Magyarul lásd a fenti jegyzetben jelzett kiadásban.

14 Lásd a Derrida-kötet hátlapját; a kifejezés magyar változata Orbán Jolántól származik.

15 Ez a játék a szerzõi és értelmezõi tevékenység viszonyának bonyolult kérdését nyitja meg; lásd errõl például a New Literary History 1982. 2. számának Interrelation of Interpretation and Creation címû összeállítását, melynek összefoglaló tanulmányában Wolfgang Iser a kreációt nagatív interpretációként, az interpretációt pedig irányított kreációként írja le; 393. o.

16 "Ám csak ne értelmezzünk túl gyorsan." J. Derrida: To SpeculateÁ, 272. o.

17 Efféle értelmezést ad pl. Richard Rorty: Az ironikus elmélettõl a magánjellegû allúziókig: Derrida (Jelenkor, 1993. november); az értelmezés kritikáját a magyar szakirodalomban pedig lásd Orbán Jolánnál: A Derrida-értelmezés útvesztõi (uo.).

18 Lásd pl. Stanley Fish: "a kontextus nem rögzítheti az értelmet, mert maga is az interpretáció produktuma." With the Compliments of the Author. In: Doing What Comes Naturally. Clarendon Press: Oxford, 1989. 53. o.

19 Az alternatív nõi m utánam felszólalókra hagyom.

20 Nádas Péter Hazatérés: Esszék. Jelenkor Kiadó, 1995. 20. o.

21 Flaubert papagája, 23. o.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu