GARACZI LÁSZLÓ

Pompásan buszozunk! *


 

Jegyzet


Délután hívatnak, és szigorú szavak kíséretében átadják az ellenõrzõt. Bele se merek nézni, kilenc sor sûrûn teleírva, pecsétek, aláírások. Ájulás kerülget.

Megyek haza, de nem visznek a lábak, csak csoszogok egy helyben.

Lehet, hogy már tudják is. Futótûzként terjed a hír: lelõttem a kontyos macát. Véres zsebkendõt szorított arcára. Jó, hogy a zsarukat ki nem hívták. Ha kilövöm a szemét, irány a dutyi. Igazság néni dörzsöli markát. Nem megmondta? Ez a kölök egy elvetemült tömeggyilkos. Mengele. Valahogy kiprovokál még egy rovót, és akkor repülök. Csavargó börtöntöltelék lesz belõlem, a társadalom kivet magából, kukába túrok.

Jaj, istenem. Minek is nõttem meg.

Állandóan csak a végtelen szomorúságot okozom.

Tényleg csak kipróbáltam, hogy belövök az ablakon, nem tehetek róla, hogy odaült a nõci. Na, jó. Láttam én, hogy ottan ücsörög, de inkább csak az, hogy belõni. Leckeírás közben odalopózni, belõni, lekushadni és jó.

Egy ilyen kirúzsozott titkárnõ mekkorát ordít, ha lelövik szembõl.

Még a troli is megállt, az egész suli kint lógott az ablakban. Rodolfónak is földbe gyökereztek a lábai, a bûvész, aki a Kálmán utcában sétáltatja palotapincsijét, régi vágású úr vonalbajusszal, a kezemet figyeljék, mondja mindig a tévében, mert csalok.

Lecsúzlizta a Gara a lignimpexes nõcit a napejból.

Ki az a Gara?

Egy lökött negyedikes.

Kirúgják?

Még jó.

Majd egybõl sírva kell fakadni. Könnyek között fuldokolva nem is tudom elmondani, miért sírok. Sajnos ezt a trükköt már ismerik, nem könnyen hagyják magukat elgyöngíteni a szánalom által. Síri hang: már megint mit mûveltél, hadd halljam. Vagy: ne bõgj itt nekem!, feltápláltak könnykocsonyával? A válasz újabb zokogóroham teljes beleéléssel, odafúrom magam, kisgyerek akarok lenni, aki még nem tudja lelõni a néniket.

Kezében az ellenõrzõ, azapádteremtésit.

Kilátszik a bot vége a szekrény tetején.

A hetekig tartó kriptahangulat nem is lenne baj, hanem a verés, amikor vernek, és rángasz, és azonnal meghalni.

Mi ez ahhoz képest, hogy megkarcol egy parányi kis ú-szög a pofádon?

És ez a várakozás.

Na, de most tényleg, uraim és hölgyeim. Kérdem én: kellett ennek a bizonyos kontyos fehérnépnek órákon keresztül szorongva várakoznia, mielõtt fejbe lõttem? Egy pillanat, már túl is volt rajta, vége a munkának, fájront.

Inkább lõjenek belém, mennyivel jobb lenne. Lelõttem egy titkárnõt, egy titkárnõ lõjön le engemet. Szemet szemért. De akkor viszont õ is tejgumis csúzlival, ugyanolyan messzirõl, igazi párbaj - á! Nem tudnak ezek még csúzlizni se. Csak odaül a nyitott ablakba gépelni, mint az állat, aztán meg csodálkozik.

Gyorsan leápolták, mehetett haza. Szerintem õ is a csúzlit választaná. Mondjuk, megkérdik reggel, hogy bottal verjék meg, ami kilóg a szekrény tetején, vagy pörköljenek oda neki csúzlival, mit választ, naugye.

A Rodolfó pincsije hangosan vinnyogott, csak hogy még nagyobb legyen a hepaj.

Ha kontyba küldöm a szöget, nincs semmi, tán még most is gépel. Apámnak nem kell aláírnia, és még divatdiktátor is lehet belõlem - a belvár csajok stilizált ú-szöggel a hajukban flangálnak az Emkénél, és Mary Zsuzsa új számát dúdolják: "Csacsi fiú, szöget ütöttél a fejembeÁ"

Apám aláírásában a kezdõbetû fél oldal, több helyen átszaggatja a papírt. Ezzel a fergeteges és grandiózus Gével nem tanácsos viccelõdni. Aki egyszer találkozik Apám Géjével, más szemmel néz rá, ez az ember még sokra viszi. Aláírás-hamisítás szóba se jöhet, évekig gyakorolok, silány utánzatokra telik csupán. Csodáltam és imádtam õt ezért a Gé betûért. Sokszor csak úgy öncélúan, az élvezet kedvéért megkértem, vesse papírra a nevét, a nevünket. Másodpercekig szánkázott a toll föl-alá, hurkok csapodtak jobbra-balra, dupla szaltó és svédcsavar, de nem ám csak úgy össze-vissza, hanem egy tökéletesen begyakorolt és indulatos terv szerint, és egyszer csak ott állt megint ez a különös, vad ábra, ami távolról sem emlékeztetett arra a Gére, amit én írtam, amit nekem kellett írni, ám mégis az volt extatikus, földöntúli, isteni változatban. A lenyûgözõ iniciáléhoz elvékonyodó, jelentéktelen kis farkat rezzentett, a név fölös maradékát - így vetett tõrt a nagyratörõ szándéknak az elbizonytalanodó akarat.

Ülök a padon, próbálgatom a lábamat, el kéne indulni. A test dermedt börtöne. Senki sincs a téren, Frici hazament, meg ezt úgyse nagyon lehet elmondani, ezt a szörnyû sötét súlyt a gyomorszájban.

A rácsos szemétgyûjtõbe köpöm a rágómat, kiesik alul.

Lelõttem a kontyos macát, de minek is lõttem le.

Egyszer tudnék normálisan viselkedni.

Leposa bácsi a sarkon botjára görbülve bagózik. Nem szabadna neki, öreg lokomotív, zihálva kapkodja a levegõt. Leparkol egy kék Moszkvics, cés rendszám, saját kocsi, Kenderesi õrnagy túlórázott. Eltávolít a motorháztetõrõl egy láthatatlan foltot, odavan a tragacsért. Mennyivel jobb lenne gördülõ jármû helyett gördülõ utca. Kenderesi õrnagy vacsora után Néphadsereg újságot olvas. Bácsi néni, a Balaton utcai tömb házfelügyelõje viszont Nõk Lapját, az orvos válaszol. Bácsi bácsi kórházban, rendetlenkedik a ketyegõje.

Ilyenkor már mindenki otthon ül, estefelé veszélyes a tér, tényleg el kéne indulni.

Jön a Bütyök, na még csak ez hiányzott. Oczella barátja, egy házban laknak. Oczella egyik nyáron váratlanul borostás hústoronnyá kamaszodott, hogy félkézzel odavághatott volna bárkit a falhoz, de a hagyományos hatalmi leosztás drillje erõsebbnek bizonyult a természetes erõviszonyoknál, és a bandavezérek kedves szórakozásává vált, hogy a fejjel magasabb izompacsirtát orrfricskákkal és kicsi, mérges pofonokkal inzultálva tanulmányozták a fortyogó, de kitörni képtelen indulatokat. Történt viszont egy kis malõr: Oczella megbukott, új osztályában napok alatt hivatásos terminátorrá, élet és halál urává nõtte ki magát, és egyre hûvösebben köszönt, ha találkoztunk a folyosón.

Bütyök helybõl szaltót ugrik, neki is van mire óberkodni. Odajön, megáll, néz, kér egy bélást elsejéig.

Nincs. Momentán nincs. Volt, de.

Pofa be, ide a dohányt.

Azt kéne mondani, hogy szüljek vagy szarjak, és pofád csak neked van meg a lónak meg a hozzád hasonlónak.

Nincs nálam pénz, nyögöm megint, és felállok, hogy nekem most már menni kell.

Hazudsz, szemét zsidó, büdös ruszki, rohadt náci.

Megint nem merem mondani, hogy az mind te vagy, de én mi vagyok.

Elnyerte összes pénzem a Herendy kártyában, kérdezd meg tõle, ha nem hiszed.

Hátha a Herendy nevétõl berezel.

Rizsa, mondja, és kupán vág.

Erõsebb nálam, nincs értelme szívózni. Arcomat a játszótér sóderjába nyomja, kokikkal szórakoztat. Nem is ver igazán, csak megkínoz kicsit, ki lehet bírni. Jó bevezetõ az esti botozáshoz, istenem, minek is nõttem meg.

A tér helyén álló iskolát 44-ben lõszerraktárnak használták a németek. Ha a lõszerraktár nem robban föl, akkor nem lenne itt tér, és nem tudná Bütyök földbe nyomogatni az arcomat. Nem lenne Leposa bácsi, nem lennének sakkozók, nem lenne a lukas szemetes, amibõl minden szemét kiesik.

Oczella a bokrok mögül figyel.

A trónfosztott uralkodók agyagba döngölt tehetetlensége. Bütyök búcsúzóul belerúg a táskámba, cipõfûzõje túl hosszú, háromszor körbe van tekerve a bokáján.

Holnapra meglegyen. Laposra verlek, mint a macesz.

Mielõtt befordulnak a sarkon, Oczella lehajol, felvesz egy parázsló dekket a földrõl, elmélyült figyelemmel megszívja.

Köpenyem a földön pacallá gyûrve.

Utánuk kiáltok, úgyse hallják, itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok. Leposa bácsi átbattyog a Pénzjegynyomdához. Az elõzõ csõszt Oncs Jánosnak hívták, fémsípja volt, és ha taccsra ment a labda, hegyes botját beledöfte. Belegacsoltál csámpás lábaddal veteménybe?, kiáltotta, kurafi!

Hazavonszolódom. Sötét a lakás. Rég itthon kéne lenniük, mi ez.

Eltelik egy óra, semmi.

Megpróbálok elmélyedni a leckében, "a magyar nép zivataros századaiból".

Lehúzom a pulóverem, szikrázik belül az acryl a hajamon.

Eltûntek.

Bánatukban elbújdostak?

Lehet, hogy máris egy népirtó tömeggyilkos vagyok?

Egész életemben a népet fogom szorgalmasan irtani? Cserében a nép meg egész életében engem üldöz kihegyezett karókkal? És bújt az üldözött, és felé kard nyúl barlangjában? Szertenézett, és nem lelé honját a hazában? Bércre hág és völgybe száll, bú és kétség mellette? Vérözön lábainál? Lángtenger felette?

Itt a táskámban egy igazgatói rovó, és senkit se érdekel.

A kontyos meg otthon hever felszántott pofával boldogan.

Hát, én holnap is lelövök valakit. A teknikás csúzlimat elkobozta a Joli néni, az önvédelmit meg még régebben az Igazság néni - a Vera nénit hívjuk Igazság néninek, arról híres, hogy fejesvonalzóval veri a "gyerekanyagot", - de például itt van ez a légvédelmi szupercsúzli könyökvasból befõttesgumival anyacsavar-lövedékkel, ettõl a rendõrló is megborul.

A lignimpexes igazgató bácsit hátulról nyakszirten.

Vagy a másik titkárnõt, a hidrogénfejût a kénsárga olasz kardigánjában.

Likvidálni az egész Lignimpexet.

Kigyúltak a fények az ablakokban, elaludtak, kigyúltak, semmi.

Eltûntek.

Elvesztek a szüleim.

Kezdtem megnyugodni.

A legtöbb gondot a pecséttel és esküszöveggel is rendelkezõ Briganti Banda okozza. Némaságot fogadnak, leköpik, aki viselkedésük ellen szót emel, a folyosói tablón a tanárok képét bekenik orrváladékkal. Észreveszik, hogy a kis Gyulay szabadfoglalkozás alatt elalszik a kirándulóbuszban, és adott jelre: elgázosítják. Tudnak hegyeset, öblöset, tarajosat, nyiszogóst, hosszúkásat, tömöret, szókimondót, észbontót. "Esküszöm, hogy véremet és életemet, ha kell, a Briganti Bandáért áldozom. Sem erõ, sem fortély meg nem tántorít. Sem pénz, sem ígéret meg nem gyõz. A Banda feladásáról szót sem ejtek és szót sem hallgatok. Magamat élve meg nem adom. A Banda védelmekor, és mindenkor, amíg a Banda létezik, alávetem magam és akaratomat a közös elhatározásnak és feljebbvalóim parancsolatának." Halálfejes pecsét, dátum, aláírások: bandavezér, alvezér, kém, trombitás, beszerzõ.

Büfögni, pukizni, tócsát köpni, aki ebben jó, bátran nézhet a jövõbe. Persze, kérdés. A díszes társaság, most itt állnak a tanári folyosón, az igazgatói iroda elõtt, lehorgasztott fejjel, hátratett kézzel, ítéletre várva. A jobb szélen Lemúr Miki hamuszürkén, láthatatlanul. Megkérdõjelezték az osztályzat jogosságát, elégették ellenõrzõiket.

Kozma néni a lépcsõfordulóban sertepertél.

Az igazgatói kar dühödten tanácskozik, kicsapás, rovó, osztályfõnöki intõ.

Kozma néni egy felmosóronggyal közeledik. Észrevétlenül bólintanak, ezt nem lehet kihagyni. Kozma néninek fennakad a tekintete, az ajtófélfába kapaszkodva lecsúszik a földre: az észbontóból kapott egy sorozatot.

Ez az a folyosó, ahová Maglódi Vera felkúszott a korlátjavesztett lépcsõn, hogy összeszedje az iratokat, de a tanári szoba szekrényeit kifosztva találta. Lent a tornateremben három katona hevert és egy fekete ló. A német 22. SS lovashadosztály istállónak használta az épületet, a naplókkal fûtöttek. Maglódi Vera bekukkantott a varrómûhelybe, ahol az iskolai szünpercekben az Ifjúsági Vöröskereszt Kisgárda tagjai érmelegítõt kötöttek a fronton harcoló katonáknak. Visszament a tornaterembe, és elkezdett a lovon gondolkodni. Mi lenne, ha eljönne délután a Bácsi úrral. Bácsi úr volt a vice a házban, ahol Maglódi Vera szobát bérelt. Állt a ló mellett, penészes kenyérhéjat rágcsált. Késõbb férjhez megy a tornatanárhoz, aki faképnél hagyja terhesen 56-ban. Fia születik, Danika. Apja, Maglódi Pityu bácsi egyedül él a farkasdûlõi tanyán, míg nem jön a nagy árvíz.

Lehet, hogy az ostrom kezdetekor, mikor a tanítás félbeszakadt, a fontosabb iratokat levitték a pincébe.

46 tavaszán a Budapesten végigsöprõ orkán leszakítja a megmaradt tetõrészt a Kálmán utcai szárnyon. Szülõk hordják a törmeléket, kézbe adják a palát, keverik a maltert. A hiányzó összegek hitelezésére a tanári testület tagjai lekötik havi fizetésüket.

56-ban egyes apukák szülõi értekezleten követelik az orosz nyelvoktatás eltörlését és a vallásoktatás visszaállítását, sugalmazójuk és szószólójuk, a tornatanár nevét borítsa jószándékú feledés.

57-ben az úttörõcsapat vezetését Axaméthy Gyuláné vállalja el.

A 65-ös korszerûsítés során lecserélik a vaskályhákat.

68: "Hírcsúzli", iskolarádió, vasárnap délelõtti mûvészmatinék.

Száz év alatt hatvanezer gyerek végez az iskolában, kivéve Besnyõ Károlyt, akit "roncsoló toroklob" támad meg a nagy válság évében, vagy Benkó Gyuszit, aki elalszik a gumimatracon.

Maglódi Vera odament a lóhoz. A ló csontkeményre volt fagyva. Az egyik halott katona tágra meredt szemmel nézte, hogy egy cseréppel megkocogtatja a ló farát. A három SS egymás mellett hevert a bordásfalnál. Maglódi Vera fiatal szervezete nem volt hozzászokva, hogy hónapokig nem eszik húst. Halottat látott már eleget, mégis kezdte magát kényelmetlenül érezni. Valami itt nem stimmel. Egy ló, három ember. A hideg kenyér beleragadt a fogába. Majd délután visszajön a Bácsi úrral. Magácska meg én, ha mi egyszer, csak ne sugdosna mindig hülyeségeket a fülébe. Elõbb tudatosult benne, hogy kétszer is felbukva, bennszakadt sikollyal rángó torkában menekül kifelé a romos terembõl, mint a rémület oka, vagyis az, hogy a bordásfal melletti SS felül, bal lábbal belerúg a társába, és bugyborékolni kezd.

Tudtam, hogy utazik rám, de már nem tudtam elnyilallni.

Valaki betörte a lányvécé ajtaját (én törtem be), Vera néni lecsapott rám, és mielõtt megszólaltam volna, nyugodt, száraz, színtelen hangon közölte, hogy lekenek egy akkora zúgó pofont, kisapám, ha nekem itt visszadumázol, hogy az egyik szemed átsétál a másikhoz látogatóba.

Le voltam nyûgözve, ezzel a fajtával eddig nem találkoztam.

Egy üres szertárba tuszkolt, takarékra állította a fülemet, vagyis elcsavart fülemnél fogva megpróbált a levegõbe emelni, az ellenõrzõmet követelte, aztán lelökött a földre, fejes vonalzóval ütlegelt, majd összerugdosott.

Felszabadultan mélyesztettem metszõfogamat süppedékeny lábikrájába.

Bokái köré tekeredtem szívósan. Billegni kezdett, karjával kalimpált, magával rántotta Magyarország hegy- és vízrajzi térképét, és hatalmasat puffant rettenetes háta a szertár linóleumpadlóján.

Szuszogva-nyögve-átkozódva megpróbált felállni, de a hasába fejeltem, és megint sikerült kibillentenem egyensúlyából. Kitörte az ablakot, és bõgõ halálordítás közepette lezuhant volna az iskolaudvarra, ha nem tekerem gyorsan köpenye övét a radiátor fogantyújához. Lengett Vera néni a téli délelõttben, mint egy túlérett karácsonyfadísz. Észrevettem a polcon egy gyufásdobozt, a címkén egy sisakos figura menekült: "Lengõ teher alá ne állj!" Ez épp aktuális. Mi lenne, ha az ünnepi hangulat fokozása végett fáklyává képezném át a Vera nénit? De mire az autodafét elõkészítettem, húsos karjával felhúzódzkodott, visszaperdült a szertárba, és úgy bemérte a fejem, de úgy, te, hogy hasmánt csúsztam a polcok alá.

Világos beszéd.

Nem szeret a Vera néni.

Nagy, tésztás arc, billegõ ülep: Vera néni.

Nem könnyû elképzelni, hogy valamikor õ is pinduri csecsemõ volt, gõgicsélt, és édesdeden szopizta anyukája mellébõl a cukros tejet.

Fölálltam, leporoltam köpenyemet, és megesküdtem, hogy arról, ami itt, egyébként teljesen jogosan, történt, senkinek se ejtek szót, máskülönben számolhatok azzal, és õ erre azonnal határozott ígéretet is tett, hogy fodorkorpára képeli a hülye fejemet.

[[Otilde]]si ellenségem: a gyerek, közölte elgondolkodva, megvetek és gyûlölök mindent, ami gyerekszerû.

Apám megkérdezte, mit jelent az, hogy a közös mellékhelységben (így, i nélkül) minõsíthetetlenül viselkedtem, de lehetõleg szorítkozzam a lényegre.

Dehát Apu, én nem viselkedtem minõsíthetetlenül a közös mellékhelyiségben, mert, ugye, az idõ tájt éppenséggel különtornaórai foglalkozáson vettem részt a béépületben.

Na, hagyjuk Ibolykát nyugodni, mondta zabosan. ([[Otilde]] "zabos" szokott lenni, Anyu viszont "pipa" - "vigyázz, pipa vagyok, kihúzod a gyufát!").

Váddal és sûrû könnyel teli tekintetemet apámra szegeztem, a számat konokul összeszorítottam, mint akit égbekiáltó igazságtalanság fenyeget. A sírással keservesen küszködõ gyermek megindító látványa. Apám kivonult a konyhába, és beírta Vera néni intõje alá, hogy az egész ajtóbetörési históriából nem hisz egy árva szót sem, és most már bemegy egyszer abba a rohadt iskolába, és rendet csinál, de akkor a Vera néninek szorul a kapca. (Ha egy munkát befejezett: "na, most aztán felõlem a fáklyásmenet", ha valamit hülyeségnek nyilvánított: "öreganyád térdekalácsa" vagy: "és közben térdig jártunk a harangozásban". Anyu viszont így mondja mókásan: "értem, uram, értem, csak fel nem foghatom".)

A sistergõ Gé betû az aláírásban.

Igazi hatemeletes szemtelenség: lehazugozta az Apu az Igazság nénit.

Igazság néni, kérem, te hazudol. Teneked nincsen is igazad. Gazság néni, eredj a picsába. (Baszógymeg.)

Jól tartotta magát, csak a Génél roggyant meg, a papírszaggató, nukleáris Gé betûnél. Szemei nagyot jojóztak, a fogai közé szorult lucskoskáposzta-maradványt döfölte ideges nyelve hegyével, de nem szólt, rám se nézett, csak visszaadta az ellenõrzõt.

Aputól mindenki fél. Sajnos én is.

Fõvárosunk: Budapest. Biztos, ami biztos, a patronos pisztolyokat magunkkal visszük. Az Astoriánál aluljárót építenek, egy óriási terem a föld alatt, eléggé félelmetes. Kezdjük ott a városnézést, gyerekek. Karéjban áll a hatodik á, Klári néni magyarázza, hogyan készül az aluljáró, fõvárosunk büszkesége. A munka utolsó fázisához érkezett. Félmeztelen aszfaltozók kilöttyintik a fémtalicskából a gõzölgõ, fekete masszát, kátrányspaknival szétkenik. Azelõtt kosz és szemét ragadt az olajos porba, az aszfalt pormentessé teszi az utat. Egyikük, egy bajuszos férfi a kátrányfõzõ gépet kezeli - én õ vagyok, stipistop. A jellegzetes, erõs szag, itt aztán hiába surrantana-durrantana nagyokat a Briganti Banda. Az aluljáró szép, azonkívül megkönnyíti a közlekedést. Egyre több jármû Budapest utcáin: Billenõs IFA, Törpefiat, Messerschmitt kabinroller. A Messerschmitt kabinroller három darab rozsdás lavór összedrótozva, hehe. Megkérdezzük a Múzeum kávéház elõtt ücsörgõ cipõtisztítót, hogy sarokvédõ kapható-e? Az üvegvisszaváltás mintájára dugóvisszaváltással is foglalkozik, a parafadugókból lúdtalpbetétet présel.

Teddiber bundás nõ ocelot utánzatú kalapban fal mellé húzódva óvatosan megemeli kabátja szegélyét, hogy meddig szaladt fel a harisnyája. Kirakatüveghez hajol, zsebkendõvel letörli szája szélérõl a rúzst, odavonaglik egy csillogó-villogó Moszkvicshoz - kurva ez vagy színésznõ. Megsorozzuk, le vagy lõve, ne hadonássz. Egy férfi a zebrán mûbõrben, jobb, mint a lóden, nem ázik át, megkapja õ is a magáét.

Megnyuvasztlak, kisöreg, ordítja, kitaposom a hurkádat.

Klári néni szerencsére szemet huny.

Feliratok: Uvaterv, Kogépterv, Buváti.

A Kálvin téren a kétfelõl jövõ, frissen festett zebracsíkok egy nagy Y-ban találkoznak. A vörös lámpát lóbáló villamosváltó-kezelõ lányokat is halomra lõjük. Tolbuchin körút, mindenki fogja egymás kezét, nehogy elvesszünk. Asszonyok borsót pucolnak a dunaparti lépcsõn. Fejükön esõkalap PVC-fóliából házilag. Egy Beszkárt-kabátos férfi hálóval fogja össze a galambokat. Lottózók csoportja egy láda körül: maltertól kemény munkáskabátok, követ tesznek a szelvényre, el ne vigye a szél. Felbuszozunk a várba, hogy madártávlatból is megszemléljük hazánk fõvárosát. Szalonnát sütnek munkások ebédszünetben Szentháromság-téren, kapnak õk is tarkóba egy sorozatot. (Mindig marad néhány sértetlen patron a papírcsíkban, kitéped, nyállal ráragasztod a pisztoly kakasára, az még egy-két lövés. Kire legjobb lõni: fémfogú portás, ízületes néni az SZTK-váróban, jegesember csöpögõ, fehér hasábbal a vállán.)

Lelopni madaras emblémát Skoda Feliciáról.

Korszerû buszmegálló, gömbtelefonok.

A sarkon sült tököt árul ferde szájú hadirokkant, a másik vasszitát ráz a parázs fölött. Vigyázz, te gyerek, megég a kezed, vízhólyag. Gesztenyesütõ néni háromszögletû stanicliba méri a gesztenyét, kerek kis kemencéjében pattog a tûz. Nyáron virágot árul maszek alapon, zöld fémszekrényén vízzel teli vödrökben áll a friss virág, hiába gebeszkedsz, nem éred el. Tüllhálós és habanyag csipketáskákat lóbálnak a nõcik. A szegényebbek karján viszkóz szivaccsal lemosható fröccsöntött szatyor. Német gyártmányú alumínium kasztnis automatasorok a trolimegállóban. A boltok bezárása után is vásárolhatunk, 2x2 forint, kijön az isler vagy az arckrém, plusz 50 fillér, a visszajáró. A pereces kocsija: vitrinben a perecek, alul lelakatolható szekrény, gyerekkocsi-kerekeken gurul. A presszó homlokzatán neonmacifej, neonbuborékok, bent a falon hatalmas, barna kávészemek röpülnek. A cukor egy fehér anyag, ami a kávénak rossz ízt ad, ha elfelejtik beletenni. A söridény idei újdonsága a sörkosár. Gastrofol alumínium tálcás készétel generálszafttal, polisztirol hidegtál polietil kanállal, biofilizált csirkemell.

Kóstoló a "coca-cola" hûsítõ italból, gépi tarhonya, jaffafagyi.

Öntudatos vendég nem ad borravalót: az aprópénzt kilöttyinti patkótárcájából, és akkurátusan kiszámolja.

Bedobod a pénzt a gépbe, forgatja slágert.

Elit Nagyáruház: készruha minden idõben. Az nem "anorák", mondja Klári néni dühösen, így csak a jampecok beszélnek, hanem: szélblúz. Sárga csíkos mûplüss puff telefonasztalkához. Menjünk még el a Népstadionba, nem vagyunk fáradtak. Tegnap volt válogatott meccs NDK ellen, kijutottunk a VB-re, hurrá. A hatalmas teknõben, ahol hetvenezren kiabálták a hujhujhajrát, színes szoknyás asszonyok nagy fonott kosárba gyûjtik a szemetet. A szögletzászlót elvitték, a hálót leszerelték, mégis minden fiúnak ugyanaz jut eszébe: a gyep közepén állva nemzetiszín mezben elénekelni a himnuszt, aztán nyomni három dugót a szovjet válogatott félelmetes kapusának, Jasinnak. Jasin az elsõ kapus, aki aktívan részt vesz a védelem munkájában, a tizenhatoson szerel, hangosan irányítja a hátvédsort. Mint a sakkban a "támadó király". Késõbb érszûkület miatt amputálni kell a lábát. Lemúr Miki Guns 'n Roses koncerten lép elõször a Népstadion gyepére. Zuhog az esõ, Miki másnap nem emlékszik semmire. A futballkapukat ez alkalomból a Népstadion szorgalmas munkásai tövestül kicsavarják, és elrejtik a lelátók alatti raktárba. Axel Rose, a Guns 'n Roses énekese azt nyilatkozza, csalódott, mert a Duna nem kék, hanem barna, viszont állandóan esik az esõ, a magyar nõk bajuszosak, a férfiak mogorvák, Lemúr Miki pedig atomrészegen érkezett a koncertre: be nem teszi ide többé a lábát.

Ült mellettem az iskolapadban egy láthatatlan kisfiú: Lemúr Miki. Lemúr Mikinek egyetlen tanárt se sikerült megszeretnie Erzsi néni után, aki írni tanította elsõben. Erzsi nénibe súlyosan belezúgott, a továbbiakban senki sem állta ki az összehasonlítás szigorú próbáját. Jól tanult, de utálta a tanárokat, félt tõlük, mindenkitõl félt, talán merthogy láthatatlan volt, és állandóan ráléptek a lábára. Lemúr Mikinek mindig kijött a példa. Nekem is kijött általában, de neki mindig. Nem tudtam tõle megszabadulni.

Hetes vagyok, kirázom az ablakon a táblatörlõ rongyot, és õ ott áll mellettem, és õ is rázza. Lehozom az állványos térképet a földrajz-szertárból, és õ billegõ mutatóujjal figyelmeztet, hogy amíg nem jön a tanár, nem lehet letekerni. Vagy a lengõ karú csontvázat cipelem a folyosón, és Lemúr Miki, õ a csontváz. A táblára (és a füzetbe) elõre beírja az óraszámot, dátumot, sõt néha a címet is: "A reciprok érték", "A költõi hitvallás". Esetleg kitûz valami baromságot a faliújságra a szünet elején, csak hogy idegesítsen, és a szünet végén leveszi. Vagy úgy törli le a táblát vizes szivaccsal, hogy a szünet végére kiütközzenek a csíkok.

Vagy belebújik a Navratilba, és onnantól õ a Navratil, vagy belebújik a Tausz Jutkába, és onnantól õ a Tausz Jutka, és szerelmes leveleket küldözget.

A tanárok hiába iparkodtak, késõbb sem, soha nem sikerült meggyújtaniuk lelkében a szemérmes szimpátia apró lángocskáját. Tudta õ, hogy tanárt utálni kommersz és nincs benne semmi kreatív, mégis többnyire az elsõ órán felismerni vélte bennük a gügyögõ inkvizítort, az idegbeteg hisztérikát vagy a hígvelejû farizeust. A tanár fogalma Lemúr Miki elméjében örökre besorolódott a vezetõedzõ, az önkéntes rendõr és a csúcstitkár fogalmai mellé. [[Otilde]]szintén csodálta és még õszintébben megvetette azokat a társait, akik érdekbõl vagy hülyeségbõl képesek voltak egy ablakmélyedésben összebújva sustorogni az Úttörõvezetés címû tantárgyat elõadó, bibircsókos fõiskolai szekondhend zombival. A tanárokkal való bármilyen civil jellegû kapcsolatfelvétel a lealacsonyodás, az önfeladás, a tökéletes kudarc nyilvános, azonnali és feltétlen beismerését jelenti. Megbocsájthatatlan morális engedmény. Lepaktálni a legõsibb, a legundorítóbb ellenséggel. Mintha egy pszichopata tömeggyilkost, egy emberevõ szörnyeteget fel lehetne menteni azért, mert két mészárlás között kedélyesen rápipál, barátságosan hunyorog, megcsipkedi a gyerekek pofikáját, leereszkedõen szóba elegyedik leendõ áldozataival, sõt arcátlanul diáknyelvi fordulatokat kever velejéig hazug beszédébe. Lemúr Miki számára lehetetlennek tûnt hosszabb távon elviselni, amint úgynevezett tanárai a kölcsönös megértés misztikus uniójában forrnak össze úgynevezett és minden mértéken felül kretén tankörtársaival. Tanácstalanul állt az elõadások, szemináriumok és lyukasórák fröcskölõ borzalmai elõtt.

E bugyborékoló iszonyat lassan minden képzeletet felülmúlt.

A tudásvágy és rivalizálás valaha harcias öröme elõbb a dögletes unalom, majd a kiszolgáltatott tehetetlenség, végül a formátlan bosszúvágy érzésévé sötétedett. Viszont egyre világosabb vágy élt benne egy karizmatikus vezetõ után, aki megtapasztalva az oktatásügy tûrhetetlen közállapotát, harcba hívja embereit, és minden teketória nélkül levegõbe röpíti a Ho Si Minh tanárképzõ fõiskola csepeli panelépületét.

Csak ha annyit mondok: tesiszak. A tesiszakos lobotómok kigaloppoznak a betonyra röpizni. Hát õ erre mindjárt okádni kezd, mert nem ismer megbocsájtást és kegyelmet, ahogy azok sem ismernek kegyelmet és megbocsájtást ebben a soha véget nem érõ, gyûlöletes háborúban.

Százszor és ezerszer elképzeli, hogy mit válaszol Vera néni kérdésére, miért írta le kelleténél többször a büntetést, hogy nem beszél csúnyán és nem tegezi a felnõtteket: HOGY ÖRÜLJ, BASZDMEG!

Erzsi néni immár egy pici és illatos anyóka álom és emlék határán. Szemére lobbantja, hogy az írása pocsék, szabálytalan, ferde. Tartalom: kettes, helyesírás: kettes, külalak: kettes.

Lehorgasztott fej, mit lehet erre mondani.

Anyu hazajön a bevásárlásból, leszakad a karom. Nagyon pipa, a maszek csal, szûken méri a málnát. Pult alatti kuncsaftkör. Észreveszi, hogy nyitva hagytam a csapot, kifolyt a víz - nem megmondtam százszor?!, kiáltja. Átok apád megint a szakiban (szakszervezeti klub). "Csak megittunk egy kisfröccsöt a srácokkal", mondja apám - lukas duma, néha mondhatna már valami mást is. A faterom, a fatyóm, lehet, hogy csak én látom tökéletesnek?

Leküldenek zsírért, hazafelé kilukasztom a papírt, benyomom a nyelvem hegyét, majd valamit hantázok, megtámadott egy lódarázs.

Te istenátka, ne is lássalak. A lelkemet kiteszem érted. Ez a hála? A sírba kergetsz!

A zsírbaÁ?

Micsoda?, mit beszélsz?, na, majd adok én neked, várj csak.

Megkapom a lelki masszázst, a lelki fröccsöt, beszélnek a fejemmel. Világos? Vili? Vilinger? Egyik füleden be, a másikon ki?

Te süket ágyúgolyó, mondja apám, mikor megtudja, anyám mennyire kiborult, hogy megsarcoltam a zsírt. Apu, te lehet, hogy el se hiszed, de engem megtámadott egy lódarázs a Honvéd utcában. [[Otilde]] pityókás jókedvvel: ne hülyülj, te gyerek, mert úgy maradsz.

Nagymama ilyen esetekben feddõleg így szól, haszontalan portéka, te. Vagy: kutyafejû tatár! Majmit montamÁ! Nagypapa viszont szépen megmagyarázza: ládd-e, kisunokámÁ Ha gurítok, azaz hazudok valami átlátszót, nagymama mindentudón: "ravasz kabók vagy te, hékás-békás!" - nagypapa költõien: "ezt te csak álmodtad harmatos hajnalon."

Evésnél máshogy kell viselkedni: hogy ülsz az asztalnál? Nincs pancsolás, viritykelés, mit mondtam?

Egyél, mert még azt hiszik, éheztetünk.

Hát még ha jön a Teri néni vasárnap ebédre a Kisgusztival. Inkább meg se szólalnék, de aztán a kaja kellõs közepén, hosszú hallgatás után, a nagy csendben egyszer csak azt mondja a szájam: Teri néni, nem szeretlek, ronda az arcod. Anyám egy asztal alatti, láthatatlan sípcsontrúgással jelzi, hogy szedjem össze magam, mert nagy baj lesz. Úgy beszélnek egymással a Teri néni elõtt, hogy "ne fáradj, édesem", "isteni ez a leveske", "belefõztem szívem-lelkem, no meg a grízgaluskát is".

Amíg Apu kimegy a spájzba erõspaprikáért, elcapcerálom a májat a levesbõl.

"Majomka": kávéba mártott kockacukor. Kiesik a számból a földre, fújd fel a tudományod.

Ebéd után: játsszatok szépen egymással, és akkor játszani kéne a Kisgusztival, nohiszen.

Kisguszti rossz korszakban van, lenyalja a sótartó tetejét, eltömõdnek a nyílások.

Most már aztán elég legyen, röffen rá a Teri néni.

Néha minket is bevesznek a kanasztába, figyelni kell, mi ment ki.

Egyedül maradok a szobában Teri nénivel, nagy ravaszul megkérdi, Anyut vagy Aput szereted jobban.

Moherpulóverben van sínadrággal.

És hogy udvarolok-e már.

Ez utóbbi arcátlan kérdést már a szüleim elõtt teszi fel. Természetesen anyám válaszol helyettem, kétértelmû mosollyal, ami egyrészt a szeretetérõl és a tapintatáról biztosít, a Teri néninek szóló másik része viszont valami olyasmit mond, hogy ez már sajnos egy langaléta kiskamasz, aki egyelõre ugyan szégyenlõs, tehetetlen és gyermeteg ahhoz, hogy mondjuk udvaroljon a lányoknak, de közben, igen, nézz rá, Teri néni, ez már nem az én aranyos prüntyikém, mókuskám, mutyulgóm, kisprücsköm, csibulgóm, hanem egy lakli kölyök, aki, meglátod, nemsokára elárul engem, elhagy és elfelejt, és ismeretlen lányok után fog koslatni, én meg kisírhatom utána mind a két szememet.

Közben öntudatlan ujjakkal fényes hurex-köntösének ráncait simogatja.

Fogalma sincs, hogy én már lányokat verek szerelem miatt. Még nem vertem meg ugyan a Tauszt, de már nem kell sok. Tegnap oroszon elfogta levelét a Próbáld Feri bácsi, és hangosan felolvasta, hogy szívesen eljönne velem délután páternoszterezni a Bíróságra, lesült a bõr a pofámról.

Teri néni távozási szándékának elsõ bejelentését senki se veszi komolyan, õ maga se. Elkezdõdik az az újabb és újabb lendületet vevõ, majd újból és újból megtorpanó, képtelen színjáték és huzavona, hogy menjen-e, mehet-e vagy még maradjon egy kicsit. Mikor aztán arcára csirizesedett hálamosollyal beájul a liftszekrénybe, és becsukódik a bejárati ajtónk is, ahol másfél óráig álldogáltak, sehogysem tudván elválni egymástól, nem találva a megfelelõ pillanatot, hogy semmiképp ne legyen sértõdés, ne maradjon valami kicsike fullánk, mikor végre tehát magunkra maradunk, a mi orcánkról is leolvad a mesterkélt grimasz, némán és elgyötörten takarítunk - na, de legalább "lekvitteltük" a múltkori meghívást.

Ma én mosogatok?

Nem, a váci püspök.

Ennyi csetres.

Hogy van ez elmosogatva, csak úgy csí-csú nagyjából.

Anyu közben a konyhaasztalon vasal, megnyalja az ujját, hozzáérinti a vasaló aljához, felszisszen, zsírt ken rá. De mintha csak azért, hogy szóba hozhassa a zsírlopási ügyet, ami még egyáltalán nem évült el, jobb, ha meghúzom magam. Méghogy lódarázs. Másodszor ellenõrzi a tányérokat: na, fogjuk rá, és elenged játszani. Nemsokára viszont bejön, fürdés. Kezdõdik a nyolcórási nagyfilm, ágyban a helyem.

Elalvás elõtt mesél, azt szavalja, hosszúnyakú Csetneki, sánta lovát csetleti. Reggel majd megkérdezi, mit álmodtam, hogy nem hazudok-e, mert az álmokat is õ küldi. Odabújok hízelegve, mije vagy anyának, kincse, violája?

A liftes álom, hogy nem áll meg a lift a hatodikon, megy ki a fényre, és meghalok.

Néha azt mondja, nem szeretlek, és ott hagy. Akkor "vérnyákolok". [[Otilde]] meg "vacillál", hogy megbocsásson-e.

Ha eltévedünk az utcán: "itt kalizolunk a semmiben". Vagy: "megvagyunk, mint kutya a kútban".

Egy idõben bármit kérek, még be se fejezem, kapásból nem lehet. Bosszúból elfújom a gyufát, Apunak rágyújtáskor, anyunak fõzéskor, hehe. Kell egy pofon? Majd kapsz te éntõlem. Ezt csak gondolom. Elég bajom van így is. Tausz Jutka totál belém esett, kínos. Haját lófarokban hordja. Tavaly még nem mert volna belém szeretni. Rólam diskurál fûvel-fával. Nyíltan hirdeti. Nézdegélnek, vihorásznak, mutogtanak. Én meg úgy csinálok, mintha nem venném észre. Na, nem, õ aztán nem szégyelli. Kifejezetten mintha kicsit mulatna rajtam. Rossz vége lesz, Tausz. Nagyon erõs vagyok. Amit egyszer tõlem kapsz, azt nem teszed ki az ablakba.

Leültem a téren a padra, nem mozdultam.

Nem azt bánom, hogy lelõttem a nõt, lelõnék én százat is, hanem hogy bottal fognak megverni, a zöld virágtartó karóval.

Úristen, most már biztos, hogy nem megyek haza.

A botot én találtam a szomszéd házban Bácsi néni virágai mellett. Apám elhûlve nézi, forgatja.

Talán azt bizonygatom ezzel a kétes értékû felajánlással, hogy mostantól jó leszek? Vagy valami mazochisztikus gyönyör? A kíváncsiság és a rettenthetetlen bátorság? Sanda jószándékom és jóhiszemûségem hamiskás jelzése? A föltétlen bizalomé, mely titkos módon kifejezi fölényemet?

Te ágyúgolyó, kérdezi, te tényleg azt akarod, hogy ezzel? Mikor egy fülestõl tele a nadrág?

Vállat von, fölteszi a szekrényre, a hegye kilátszik.

Valami összeomlik bennem, mégse lesz ennek jó vége. Behúzott nyakkal megyek el alatta. Egyszer ez még, kéremszépen, rettenetesen el fogja találni a bõrt a fenéken.

Azon a napon, mikor ez tényleg be is következett, már egy órája felügyelet nélkül randalíroztunk a napköziben. Múlt héten láttuk az Egri csillagokat, ünnepi vetítés. Én vagyok a félszemû Jumurdzsák, haverom, a Frici seprûnyélre tekert iskolaköpennyel rohamoz. Az egri nõk Tausz Jutka vezetésével a tanári asztalban barikádozzák el magukat. Frici csak egy egyszerû janicsár, de nagyon tud rohamozni. Az egri nõk forró szurkot löttyintenek nyakába. Én is a köpenyemmel döfölöm õket, sikongatnak. Tausz Jutka a legelszántabb egri nõ, hozzám vágja az uzsonnatálcát, bár a lófarka miatt inkább a török ármádiában lenne a helye. Az asztal alá hemperedünk, érzem a melle puhaságát. Jézusom, ez direkt csinálja.

A francba. Hol a köpenyem. Beverem a fejem az asztal szélébe.

Csillagokat látok, egri csillagok, a csillagok között apám áll az ajtóban.

Köpenyem ujja hosszában végighasadt, egyetlen gomb fityeg rajta elöl.

Kézen fog, megyünk haza, nagyon rosszat sejtek. Anyu túlórázik.

Jaj, istenem, minek is nõttem meg.

Most aztán megtudom, hol lakik az úristen. Beterel a fürdõszobába, mert onnan nem hallatszik.

Ne, édesapa, ne, soha többet, könyörgöm.

Mit mondtam?!

Jó leszek, jajajaj, csak most az egyszer ne.

Azt mondtam, hogy leveszed azt a nadrágot?! Azt mondtam!? Igen?!

Az érzékek megdermednek, még nem fáj, nem sikoltasz, pedig már megtörtént, hallod a bot csattanását a fenekeden, és tudod, hogy itt a vég, és már nem is kiabálsz, csak fuldokolva tekeregsz a kezei között.

Erõs keze van, nagyot tud ütni, suhog a pálca.

Most pedig odaülsz, mondja, és írod a leckét, azzal keményen rám csukja az ajtót.

Duzzogó, sötét magányban elképzelni az édes bosszút, a meghalást. Úgy kell nektek, áruló Júdások. Fogom magam, meghalok, mindenki sír. Újból és újból felidézem a fürdõszobai vérfürdõt. Ez a hála és a köszönet? Te, Apu, így akarsz "emelt fejû, boldog, öntudatos ifjúságot nevelni"?

Most aztán kimutatta a foga fehérjét.

Ráfolyik a könny a leckére.

Neki miért lehet megverni a kisebbet?

Elzárkózó konokság, fehéren izzó gyûlölet, ez most már mindig így lesz.

Galamb száll az ablakba, megfigyelem, hogy mozog. Ha bosszúból békegalambbá változnék. Hátamon fehér szárnyak, dróttal merevített papundekli. Tavaly a Navratil hangulatlámpának öltözött a jelmezbálon, egy hétig készítették a szülei, és mi tudtuk, hogy benne van a hangulatlámpában a Navratil, de csak gurult le a lépcsõn, mint Szent Gellért, mikor a fasiszták lelökték a hegyrõl egy hordóban.

Beroggyantott térddel utánozom a galambot a szõnyeg közepén, féloldalt hajtott fejemet szaggatott mozgással tekergetem, számból hegyes csõrt formálok, mikor benyit apám. Mindketten megdermedünk.

Duzzogó arccal, homlokomat teljes erõbõl összeráncolva visszaülök az asztalomhoz.

Nem fogok itt pajtáskodni ezzel az emberrel.

Hallom, hogy vihog odakint.

Hiába erõltetem, már nem akarok meghalni, elfogy a svung. Jó lesz mindent visszakapni. Odabújni. Megbocsájtani.

Egy könyvben olvasom: "Rám zúdult a rémület, végem van, jajveszékelni kezdtem, és rögtön bepisáltam. Apám megijedt. Zavartan csodálkozott, leeresztette a csundit, és motyogva elfordult tõlem. Én besompolyogtam a házba. Aztán mikor meg akart simogatni, arcom elé kaptam a kezem. Ezen most õ fakadt sírvaÁ A verés nem volt jó, de jó emlékezni az apai kézre."

Csundi.

A legfájdalmasabb a barátok vagy a lányok szeme láttára kapott verés. Elfelejtek idõre hazamenni, mert fagyiban focizunk, és a hosszabbítás közepén, mikor legöldöklõbb a küzdelem, és vezetem rá a kapusra a labdát, feltûnik anyám virágmintás konyhai kötényben a tizenhatosnál, és lekever egy akkora frászt, hogy szikrát hány a szemem. A meccs félbeszakad, vagy ötven gyerek plusz Leposa bácsi nézi részvevõn, hogy könnyeimet nyeldekelve szaporázom hazafelé. Kézmosás után stikában kilesek az ablakon: Csachót választották be helyettem - ehhez aztán nincs mit hozzáfûzni.

Jóság és szófogadás: a felnõtt szívós rögeszméje, különben eltángál.

A szülõkön kívül lehet félni a rendõrtõl, a kéményseprõtõl, a zsákos cigánytól, a rossz gyerekek nyelvét levágó Jézuskától és a fodrásztól. Apám magához húz, hajfürtömet ujja köré csavarja: úgy nézel ki, fiam, mint az õsember, aki most jött le a fárólÁ Nyomás a figaróhoz, meg vagyok értve?

Kezembe nyomja a pénzt, de felnyíratod hátul rendesen, mert leellenõrzöm.

Piros héjú szárítóbúrák alatt ülnek sorban a nõk, elrongyolódott Nõk Lapját olvasnak.

A himlõhelyes fodrász lopva figyeli, milyen arcokat vágok a tükörben, és mikor a pajeszt igazítja, leereszti csillogó szerszámát.

"Ne rángatózz, kishaver, lenyisszantom a fülcimpádat."

Háromhatvan, úgy veszi el a pénzt, hogy rám se néz, elhaló köszönésemre válaszul hajbókoló megvetéssel, némán kitessékel.

A szokásos dumák a suliban, "fûnyíróval álmodtál?", "forró vizet a kopaszra!" stb.

Fürdõszobai tükrünk elõtt állok hosszú percekig mozdulatlanul, gyakorolom, hogy tényleg rezeg-e a fejem.

Elalvás elõtt az ágyban kerge ábrándozásba merülök, mert arra vágyok szívem minden melegével, hogy a hajam a szemembe lógjon. Befedné oldalt a fülemet is, már a vállamat verdesi, a hátam közepéig ér, mintha végül az egész testem bele tudna bújni ebbe a meleg és barna gyolcsba, amit a fej bõre buggyant ki magából.

Az elsõ hosszúhajú hippi a téren: kéjes elégtétel, eljött a mi idõnk. A figarónak befellegzik, bezárhatja a boltot: ne rángatózz, kishaver, mert véletlenül lekapom láncfûrésszel azt a himlõhelyes fejecskédet.

Fél óra múlva megint benyit Apám. Megáll az irón a kézben: görcsösen szorítom, mint az oviban, mikor elszúrtam a léggömbárust.

Segít, nagy megtiszteltetés.

Megbánta?

Ej, ez az apu is néha, na mindegy.

Aztán meg milyen gyerekesen lelkendezik a díszszemlének.

(Folytatjuk)

Jegyzet

*Ez a regényrészlet az Egy lemúr vallomásai címû regénysorozat második részének elejérõl való. Az elsõ rész Mintha élnél címmel 1995-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál. A mostani részletet a folyóirat soron következõ számaiban további két folytatás követi majd. -

A szerk.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/