ZÁVADA PÁL

Húsvéti engesztelés

    Én, Osztatní András 1915. Április 3-ikán mesterrel megegyeztem egy istálló csináltatásában vinyicai tanyámon kõmíves- és famunkákra. Hossza 10 öl, szélessége 4 öl az építménynek. A vállalkozómester neve Medovárszki Mihály, ki e munkát 110 Aranykoronáért vállalta. Az aljától 4 hüvelykre, a földben másfélre égetett téglából. A tégla alatt két hüvelyket kiásni alapnak és visszadöngölni. A falazás fölött a vert falnak 9 hüvelyk magasnak kell lenni, úgy, hogy a nagy gerenda 10 hüvelykre essen a földtõl. A keresztgerendák között vályogból és sárcsömpölyegbõl padlást csinálni, betapasztani fél col vastagon. Az ajtót a legmegfelelõbben ahogy szükségesnek látszik kell csinálni, két szárnyasra. A jászolt: egyiket keresztbe, másik kettõt a végire, alájuk pedig az alsó ágyazatfákat az oszlopokhoz szegezve és a falba eresztve. Két ablakot, oszlopocskát és fogast készre készíteni. Padlásra két ajtót, homlokzatára meg lyukakat vágni galamboknak. Galamb házat lécekkel vagy náddal elkeríteni, betapasztani. Az istálló közepét élére állított égetett téglákkal kirakni. A rudakat, hol az állások lesznek, beágyazni, a jászol-rudakat, még ha akácból lesznek is, egyenesre lefaragni és rendesen beépíteni a falba. És mindent egyszóval, ami a kõmûves és ácsmunkához tartozik. A fizetség a munka alapján porciónkint jár. Foglalónak kért 15 Kor.
 
 

    Odakint a második tanyasor nagylaposának táblái közül sok került most víz alá, tavaszi talajvízár ez a téli nagy havak s a bõven zuhogó esõk után. Vertfalak süppednek, elõrebillenõ nádkalaposan omolnak térdre, amiként a lovak is a kátyúba csúszott szekerek elõtt ostoroztatván. Mink is így süllyedünk bele Jadvigámmal a sérelmek, sértések mocsarába? Minél inkább hajszoljuk egymást, hogy az egyhelyben tipródás sarából dûlõre jussunk mielébb (avagy csak én hajszolom õt?), annál mélyebbre kecmergünk bele, szavak és mozdulások ösztökéje, korbácsa alatt? Nem tudom, hiába töprengek ezen, fejemben csupa szalmát csépelek megint.
    Tizedik hete vagyunk férj és feleség.
    De jó volna most úgy gondolnom nõmre, s úgy szólni hozzá, ahogy még a Stralsundba postázott, neki áradó võlegényleveleimben, példának okáért. Amiknek hangját se tudom már fölidézni (elõ kéne szedni tán, de õnála vannak, nem lehet), csak annak a végtelen éjszakába beleíró bódulatnak az illata, íze rémlik föl nekem, most is éjjel, de keservesen, keserûn e naplófüzet felett. Olyan tiszta s önmagától értetõdõ volt abban az idõben minden, elmúlt és jelen-történések, a gondolat, érzés, elszánás, indulat s a papíron mind az érzelemszó.
 
 

    Kint vagyok már megint a tanyán. Ötödik napja egy huzamban itt idõzöm Gregornál, és várok. A kamrában alszok különben, bevittem szalmazsákot, rongypokrócokat, párnát, s boltból hoztam ide nagy petróleumlámpát. Mivel hogy gondoltam olvasni is. Telehajigáltam a homokfutó ülésalját könyvvel, de mindezideig akárhányba kezdtem, fejezet-félúton elejtem, tépelõdvén, hogy ez vagy az, amirõl írnak, hogyan van énvelem, s aztán megint és megint csak Jadvigán az eszem. Szabadulni se lehet ettõl!
    Legalább te kínálnál meg, gondolatszabadság, magaddal engem! Bocsáss ki e kalodából, válts ki a folyvást ugyanazon körbe nyomtató lónak a jármából! Mert a csupasz, érzõ idegek s a szenvedély-zsigerek istrángján vagyok én odakötözve hozzá, s csakis õ futtat maga körül körbe. Engesztelést nem ad, és nem is fogad el, közelébb nem ereszt, hidegséggel taszít és ûz el magától, s tébolyult kínjaim iránti közönnyel. De kijjebb se, egyéb gondolatokra, hasznos munkálkodásra, lélekoldó könnyebbülésre se juthatok, mert e futószárak közte és énköztem - nem eresztenek. Jámbor kezességet látszik rámparancsolni konokul s vezeklõ, bûnbánó fogadkozást (holott már elõre tudja, hogy annak sosem fog hihetni), egyéb vergõdõ szenvedélyeimmel és kétségeimmel neki dolga nincsen, õ maga engesztelésre okot nem lát, s formáját sem ismeri.
    Amikor a szék elé vetve magamat térdre könyörögtem, bocsássa meg, hogy ideget-testet szétszaggató, többheti rákívánkozásomban megtébolyodva, erõvel tettem asszonyommá õt, s arra kértem, jussunk jegyeskori szerelmünk egyetértõ békéjére végre, azt felelte, hogy nem õvele, hanem csak nekem kéne önmagammal helyes egyezségre jutnom. De bizony, nézett el fölöttem szomorúan, épp erre kezdi sejteni már képtelenségemet. Mert õ egyebet, hogy tûr, ahogy és ameddig csak bír, most már nem tehet. S nem tudja, meddig fogja bírni. És keljek most már föl onnan.
    Micsodát hogy tûrni, mit? Bûnbánásaimat?, jóindulatodért az esdeklésemet? Hát csak énnekem, csakis nekem van bánnivalóm, amiért itt most is kérve kérem a könyörületedet?, álltam föl, és elébe léptem. Te nem lehetnél engeszteléssel énfelém?, kiáltottam kétségbeesve. Hogy eltagadtad, hogy nem énvelem voltál elõször férfi ágyában? Hogy kínjaimat lágy, nõi szelídséggel oldanád, hogy enyhülhessek magam is?, jajdultam, arca felé nyújtva a kezem. Ha egyszer én a te engesztelõdésedért mindent megtennék?
    Hátralépett, elfordította fejét. Hogy mindent?, nevetett föl keserû megvetéssel. Hogy csak vádol és megaláz, sértetten elszökdösik, mindent idehagy énrám, s az anyjától se óv meg? Látja, sóhajtott utána, most is csak vádaskodni és követelni tud. Nem száll magába lelkét megvizsgálni, és nem a más, hanem az önmaga feletti uralkodás erejét megtalálni...!
    Micsoda, hogy én nem...?!, bõdültem rá, kis híján ríva.
    Szüntelen õrjöngésének és támadó kedvének csillapítása végett is!, szakított félbe magából kikelten. Amit elviselni tovább már nem fogok! Elegem volt!, sikoltotta. Elegem van!
    Neked van eleged?, rontottam rá, hogy hátrálnia kellett. És mivel fenyegetsz?, hogy el nem viselsz, nem tûrsz tovább engem?, ordítottam könnyek közt. Engem, aki a tenyeremen hoztalak ide...
    Na hiszen, jó helyre...!
    Engem, a megcsaltat, aki most elsorvasztja már magát kínjai által, teérted, temiattad?! Elszöknél mellõlem? Akkor most a lelkedbe vésd: Utoljára könyörgök most neked bûneim bocsánatáért. Én téged mindennél jobban szeretlek, hogyan csillapodhatnék le, ha el nem érhetlek, meg nem követhetlek?! Én most kimegyek innen, és addig engem nem látsz, míg azt nem üzened utánam, hogy te is megbánással, szeretve fogadod el férjednek a te törvényes férjedet! Vagy tudassad az ellenkezõjét, s akkor ne lássuk többé egymást!
    S avval rácsaptam az ajtót. Összeszedvén a legszükségesebbeket befogtam a Szellõt, és eljöttem. Mamovkám szerencsére nem is volt otthon, nem zaklathatott felelõsségre vonó anyai kérdéseivel.
    Azóta itt vagyok. Gregor csak rám nézett a motyómmal, s nem kérdezett semmit. Magam is annyit mondtam csupán, csináljon nekem helyet a kamrában. Az a jó Gregorban, hogy erre se kezdi a csicskást adni, szobáját kínálni föl a gazdának, tudja, ha kamra, akkor kamra, mert nem akarom, hogy alkalmatlankodjék, ha folyvást bejönne a szobába ezért vagy azért.
    Mondom, olvasni próbáltam, de legtöbbet a mennyezetet néztem. Gregor fõzött néha, ám étvágyam hozzá nemigen támadt. Olykor jártam egyet alkonyatkor, avagy, ha aludni nem bírtam, hajnalonként az erdõsoron vagy az érparton. Munkákba bele nem szóltam, Gregor egyszer próbálta jelenteni, hol tartanak, de mert rámordultam csak, hogy jól van, nem abajgatott vele többet.
    Naplómhoz se nyúltam máig. Pohárhoz annál gyakrabban (szlyuhovicát és vadkertit is raktam fel bõven a homokfutóra). S ágyékomhoz egy ízben, egy hajnalon, érzékeimet is kínzó álmok után. (Ám magát a tényleges álmot visszaidézni, magyarán mondva, hogy ki volt a nõ, aki megjelent benne, nem tudtam.)
    Harmadnaptól már nagyon csak Jadvigára gondoltam. Enyhültebb képzetek után újra csak haraggal, avagy írjam így: fortyanásig dühös szerelemmel. Hogy ily leckéztetõn, keményen, hosszan várat. Legelébb még arról képzelegtem, hogy mindjárt másnap és maga jön utánam. Gyalog, poros lábbal. (Tudtam, hogy tudja: itt vagyok. Hisz Gregor még aznap bement a faluba, s nyilván hírül adta otthon.) Aztán ebbéli reményeim szertefoszlottak, s már csak üzenetére vártam.
    Tegnap pedig azzal tért meg az öreg hazulról, hogy amint visszaindult, vett észre a saroglyában egy abroszba betekert sonkát. Na, Ondrisko, fõzhetünk Húsvétra!, szedte elõ a nemvárt ajándékot. De megmondani nem tudta, hogy Mamovkám rakta-e be oda (mert szokott szigorában gyakorta álcázza el õ is jótékonyságát), vagy Jadviga volt az.
    Szívdobogva reméltem, hogy ez nõm gondoskodása, békülésének jele, s át is vizsgáltam az abroszt, majd az egész szekéralját írott üzenet után, de hiába. S utána az jutott eszembe, hogy a sonka ezt jelenti: Jussom van jóllakni ünnepkor a sajátomból, de maradjak csak idekint Húsvétra is, aztán nem bánja, vagy akár az idõk végezetéig.
    Éjszaka alig egy-egy fertályórányit ha aludtam, folyvást fölriadtam. S oly tomboló nyugtalansággal, hogy fölpattanván rúgtam szét magam körül mindent. Egy ízben meg a sonkát kaptam föl, s akkorát sújtottam vele a szerszámos ládára, hogy a deszkája beszakadt. Hogy nem és nem ért meg engem! Nem bírja elképzelni sem, miféle állapotba tud kergetni valakit szerelmesének hiánya, hiábavaló áhítása. Kivált, ha tudja, hogy nem a távolság választja el tõle (pedig mennyit tûrtem a hosszú várakozást reá võlegényként is!, mert az se volt csupa örömtelve áhító, viszontszerelemben biztos, boldog epekedés...), hanem, amiként most: az õ engesztelhetetlen, megvetõ haragja. Melyet avval tetéz, hogy orcaelfordítva viszolyog szerelmes kétségbeesésem bármi jele láttán. Hát ha bûnösnek tart, miért nem azt véli megvetendõnek, ha vállat vonva, megbántottságára rá se hederítve mutatnék arcátlan közönyt? Az én fájdalmaim, eszemet vesztõ, idegeimet szétszaggató, emésztõ vergõdéseim miért visszataszítóak neki? Hiszen ha bûnbánó nem volnék, akkor se, s ha szenvedélyesen szerelmes nem volnék, akkor se ezekbe az állapotokba esnék! És õneki mindkettõrõl tudni kell, hogy az vagyok. S ennek is meg amannak is örülnie kéne. És ezért megbocsátania. De bûnbánásomra fittyet hány, mert a szerelmemnek nem örül, erre kell gondolnom.
 
 

    Nagyszombat éjszakája van. A lámpát a repedt fedelû ládára állítom, demizsonból savanyát töltök, fölhajtom, és hanyattdõlök szalmazsákomon. Fölhúzom az ingem: hogy lelapultam! Rég néztem magamra, a hasam beesett, bordáim, csípõcsontjaim kimeredeznek. Remete életemben itt alig veszek magamhoz étket, de már annakelõtte is elég gyengén ettem, utoljára tán a Boszák pörköltjébõl lakmároztam jót.
    A lakodalmamon! Mennyire eltöltött ott engem az én rozmaringvirágommal eljövendõ boldogságunk bizodalma! S most itt sorvadok magamba, feleségem haragjától kitaszítva. Vagy kétségbeesésben, vagy ha reménysugarat is képzelek olykor kamrámban földerengeni: kétségek között. Hogy példának okáért mit higgyek a mai nap után.
    Mert az öreggel ma üzenet érkezett, de nem Jadvigától, hanem csak dühödten bosszús Anyámtól. Hogy na most már elég volt a kujtorgásból, korhelykodásból, Húsvétkor otthon a helyem, Keresztapáék jönnek, vasárnap templom, hétfõn locsolkodás! (Gregor persze nem e szavakkal adta át, de vissza tudom én abból fejteni, hogy miként szólhatott.)
    Hát a feleségem nem mondott semmit?
    Deee, nyögte az öreg, õ is odajött aztán, hogy hát... aj ona vravela... mondta õ is...
    Úgy mondjad, Sztarí, ahogyan mondta!, megértetted?, csak úgy!
    Hát, hogy... nem tudja, hogy viselheted magadat így... hogy õvele így az egész rokonság elõtt...
    Ezt üzente nekem?
    Hát nem úgy, hogy üzente, hát énnekem mondta.
    Így tépelõdhetek, hogy ez most mit jelent, mert bizony közel sem ez az, amire várok. Megint szemrehányás csak... és hogy a rokonság elõtt!, hát az Isten rogyassza rájuk az eget!, az számít mostan, mit hisz a rokonság, nem a mi egész életünk sorsfordulása?! Hát mért nem tudott küldeni Gregorral legalább egy cetlit, ha mondani szégyellette volna? Hogy vár, hogy jöjjek, nem haragszik, ne haragudjak, etc.
    Fölhajtok még egy pohár bort. Ledobom az inget, letolom a nadrágot, fekve, föntrõl nézek magamon végig: szikár lettem, külsõre is olyan, mint belül, magamat emésztõ.
    Széttárt karral látom meg hirtelen alakomban a keresztfán szenvedõt. Akinek, jut eszembe, épp ezen a napon teljesedett be sorsa. Elvonszoltam én is ezen odúig szenvedéseim keresztjét, mely hátamra nõve nem ereszt. Bûnömre, fájdalmamra szögezett rá ez az asszony.
    Ha örökre így maradnék, s tárt karú, keresztalakú tetemembõl kikelve rugaszkodnék el odaátra, nyerhetnék-e bûnbocsánatot?
    De ahhoz nem én kéne hogy elébb, még ideát, megbocsássak az ellenem vétkezõnek mindent?, hasít belém a kérdés. Mert én most engesztelõdésemet az õ bûnbánásához és megbocsátásához kötöttem! S vajon Jadvigának van-e valóban is ellenem elkövetett bûne, és ha van, tudhatom-e én, hogy mi az? S meg lehet-e vagy meg kell-e bocsátani látatlan-tudatlan mindent?
    És e pillanatban, anélkül, hogy kigondoltam volna, így bukik ki belõlem suttogva egy fohász: Istenem, segíts meg!, hiszen látod, hogy én magam vezekelve bánom vétkeimet! Segíts hozzá, kulcsolom könyörgésre a kezem, hogy itt most én mindent megbocsássak neki, bármi kikötés nélkül!
    S ahogy ezt írom, le-letéve a tollat (már elmúlt éjfél), érzem, hogy amint e mondat végére érek, imádságom óhaja be fog teljesülni, nem kell várnom már semmire se tovább, megmosdok a kútnál, s máris elindulok, gyalog, hogy majd a küszöbön ülhessek, míg õ fölébred és meglát.
 
 

    Elmúlt a Húsvét, s én azóta leszelídült, csöndes boldogságban vagyok, és úgy vélem, Jadvigám is ugyanúgy. Egymást kevés szóval, fokról fokra közelítjük, s békülésünk minket végtelen nyugalommal, megtisztulással és reményt adó, türelmes várakozással telít.
    Hazatértem úgy történt, ahogy elterveztem a vasárnap hajnali irgalmas órában, elindítva magam.
    Pirkadatra értem be. Csöndesen besettenkedtem, s óvatosan nyitván meg hálószobánk ajtaját, a küszöbre kuporodtam elsõ derengéskor. De ébredésére nem kellett sokat várnom. Hisz talán mindent hallott. Megemelte dunnáját bal karral, s jobbal föltámasztva magát kukkantott ki alóla. Rámnézett, s hetek óta elõször angyalarccal mosolyodott el. Közelébb húztam magam egy csusszanásnyit. Õ fölült, s letette lábát az ágyról. Én megint vonszoltam magamon egyet. S ekkor is lecsúszott az ágy mellé a földre. Ismét húzódzkodtam õfelé. És õ is énfelém. Már érintésnyire voltunk. De nem érintettük egymást, csak összefontuk lassan tekinteteinket.
    Odpuszty...!, szökött ki ajkaim közül, hogy bocsásson meg, de már az õ ujja alól, mit, látván, hogy szólni készülök, máris csittre lendített a szám elé. Markomba fogva e fürge madárkát, megcsókoltam az ujját. Ám õ, mintha játékosan, de halvány-szomorúan derengõ mosollyal, sebesen kikapta kezembõl. Majd egymás szeme kútjába ereszkedve próbáltunk lélekbe látni megint, vagy tükre képébe legalább. Akkor a vállára vonta a fejem, s elengedve hagyta ott. A sírni vágyó boldogság borított el, s hálakönnyeim eredtek a megbocsátásáért. De karjaink ernyedtek voltak, mint a bábuké. Tudtam, hogy még nem ölelhetem át. Hogy mostantól várnom kell, amíg õ maga érint.
 
 

    Késõbb reggelit adott, s vasalt inget, sötét ruhát készített nekem. Õt magát elõször láttam asszonynak való ünneplõbe öltözni, de mélykék selyemruhájának szemérmes pompájában szebben tündökölt akármely leánynál. Hódoló mosollyal, némán néztem a tükör elõtt, s õ észlelte és elfogadta rajongásomat. Mamovkát meg se vártuk, kettesben, karunkat összefûzve indultunk a templomba.
    Jobbjára ültem, hogy a balra esõ oltárral együtt õt is nézhessem. (Mamovkának utána hál'Istennek mielõttünk, az elsõ padban kínáltak helyet Keresztapáék.) Hrabovszky Tisztelendõ kitett magáért, és oly zengzetes szlovák körmondatokban állította elénk a megváltó kínszenvedés meg a mennybemenetel példázatát, hogy a régi parasztnyelvet beszélõ nép azt nem is igen érthette. De magam se a papot figyeltem, hanem nõm arca-nyaka-válla vonalát, behunyt szemem sötétjébe is berajzolva képzeletben azt. Ábrándozásaimból Hrabovszky fülsértõ kántálása riasztott csak fel. Képtelen megtanulni a liturgia elbeszélve énekelendõ, egyszerû dallamát. De hát botfüle van. Szerencsére kántorunk és presbitereink hangjukat tisztán zengetve dicsérik az Urat, és mindig pontosan vezetik a gyülekezetet végig a tranasztyiusz aznapra rendelt s gót betûkkel kinyomtatott zsoltárjain. A megreparált orgona pedig ily fenségesen talán még soha nem szólt, végre Martin kántor is megmutathatta, mit tud, még egy darab Bachot is játszott, négy fiú felváltva fújtatott neki buzgón.
 
 

    Vasárnap hajnal óta Jadviga mind szebben és szebben néz reám.
     Az Istentisztelet után családi ünnepi ebédre gyûltünk a régi házba, Mamovkához, s noha nõmet most is feszélyezte ugyan Anyám cselédnyanyáit egzecírozó közönségessége, Jadvigám mégis gyakran simogatott meg pillantásával, míg unottan beszélgettünk Keresztapámékkal, s összetekintve bosszankodtunk Zuszka unokahúgom harsány butaságán. S azután is körbeölelt a feleségem többször az õ drága tekintetével.
    Délután vizitre szaladtunk át a homokfutóval Szpevács tisztelendõékhez, mert Jadviga vágyott már nevelõanyjára, kivel a lakodalmon is kevés ideje maradt szólni. Mondta is nekem útközben: Annyira bántja, hogy nem kérte meg, legyen neki Juditmama aznap Édesanyja helyett férjhezadó örömanyja! Csak hát tartania kellett Mamovka rosszallásától. A papék s aznapra összesereglett gyermekeik a családjaikkal mind oly szeretve és büszkén néztek miránk, egymást tekinteteinkkel és érintéseinkkel kényeztetõkre, hogy még sohasem éreztem így: Bennünket jóakaróink nagyon erõsen és szépen látnak összetartozni.
    Este együtt készültünk némán lefekvéshez. Õ vezetett az ágyhoz. Maga mellé fektetett, közel húzódtunk egymáshoz. Meg-megérintgette, fölém hajolva, a fejem, mire én vállára tettem a kezemet, ám õ elvonta. Simogatta tovább a hajamat, azután, a párnára dõlve fordulva felém, tovább az arcomat. Sokáig, boldogítóan szépen és sokáig, nekem annyit engedve, hogy közben a karján, vállán nyugtassam a kezem. Így is aludtunk el, úgy hiszem, egyszerre.
    Hétfõn a máskor kedvvel bejárt locsolkodóutakat sietõsen tudva le szaladtam a páromhoz haza, ahol persze ott ültek még ismerõs férfiak, s újak is érkezvén, ki se akartak fogyni. Ondrisko!, súgta oda Jadvigám, dõljön csak le a hátsó szobában, majd én letagadom magát! Szerettem volna nyomban átölelni kedvességéért.
    Elég hosszan aludhattam, homályos késõdélután volt, mire fölnyitottam a szemem. A házban csend, na, hál'Istennek, elment már az öszes locsolóvendég. Kijöttem a pitvorba, s a szobánk ajtajának csipkefüggöny-ablakán át megláttam Jadvigát. Amint az asztalnál ül.
     S akkor elõredõl a látómezõmbe egy férfialak, s a feleségemhez beszél. Meresztem a szemem, hogy ki lehet, s végre fölismerem: Winkler Franci az! Csak bajuszt növesztett. Egészen közel hajolnak egymáshoz, és nagyon halkan beszélhetnek, mert még mormogást se hallok. Franci vörösbort tölt magának. Nem vár kínálásra már, jó ideje ülhet itt.
     A lábam a kõhöz ragad szinte. Na de hát nem nevettetem itt ki magam e leselkedéssel! Mindjárt észrevennék az árnyékomat úgyis... Krákogok hát, és benyitok hozzájuk.
    Franci fölpattan, elkacagja magát, s már beborozva, széles kedéllyel tárja ki karját, üdvözöl, átölelve csapkodja a hátam, majd ugratva, szemével csippentve kezd korholni a lustaságomért, "ahelyett, hogy végigöntöznéd máma a szép asszonyokat". És közben Jadvigát nézi, mert rá és magára érti. S ezért nem széplányokat mond. S ezért volna jobb neki, ha magam is locsolkodnék még valahol. És Jadviga elárulta neki, hogy odaát alszom, pedig azt ígérte, mindenki elõtt letagad. Ami hagyján, de föl se keltett, mikor Franci megjött. (Nem mintha oly kíváncsi volnék én most a Francira.) Mindez bosszant, de tudom, hogy nõm elõtt mutatnom nem szabad. Ezért, hogy Franci tréfáin nem nevetek (Jadviga figyelõ tekintetébõl látom, nem tart elég udvariasan jókedélyûnek), azt avval próbálom menteni, hogy "ne haragudjatok, kótyagos még az álomtól a fejem".
    De rég láttalak, lefogytál, barátom!, rázogat meg Franci a tarkómat markolva, ahogy leülök. Kicsikét nyúzottnak látszol! S oly hosszan tart így heherészve, hogy már le kell fejtenem magamról a tenyerét. Sose szerettem, ha a nyakamat fogdossák, Anyám vezetett így, a tarkómnál fogva mindig az utcán, s én nem mertem kibújni alóla. Ám most azért mosolygok: Jól vagyok, Francikám, ne aggódjál értem!
    No, azért is jöttem, mert... a jegyzõék hoztak át, odacsatlakoztam, mikor meghallottam, hogy készülnek..., mert még nem is gratuláltam, néz rám a Franci. Hiszen... hát nem épp a lakodalmadkor kellett elutaznom? Pont akkor!
    Jadviga ezalatt éppen kifordul, hogy valami süteményt hoz még.
    A társalgás nem tartott már utána sokáig, csak Franci emlegetett egy-két rég nem látott vagy a frontra került embert, s Jadviga tett úgy, mintha az érdekelné, hogyan szolgál Béni bácsi és Mici néni egészsége. Fölsóhajtottam, mikor Franci végre vette a kalapját, hogy no, akkor még eléri a hatórási vonatot. S úgy láttam, feleségem is föllélegzett, ahogy a vendég után betettük a kaput. Szerencsére megálltam kellemetlen megjegyzés nélkül, s elhessentettem a fejembõl Francit, kivel a kontaktus eljegyzésünk óta valahogy meglazult, s õ lekezelõ lett velem és nyegle.
    Jadviga fáradtnak látszott, s most õ dõlt le az ágyra. Aludt egy órácskát, de ahogy melléje feküdtem, fölébredt, s rögtön az álmából hozott kedvességével nézett rám.
    Melyet azután késõbb, már hálóingben, ugyanúgy, mint elõzõ éjjel, csak tetézett: simogatta a kezem, átölelte a fejem, tapintgatta arcomat, karomat, mellkasomat, s én magam alig érintettem õt. Bal kézfejemet két kézzel fogta álla alá, s néha megcsókolgatta, míg én jobb karommal a derekát tartottam átölelve, s így is maradtunk végül.
 
 

    Azon az éjjelen Jadvigám még mindig mozdulatlanságra csitított, míg õ maga érintgetéseivel szeretgetett csöndben. (Persze hálóruháinkban maradtunk mindvégig.)
    A rákövetkezõ éjszakán végre úgy értettem (mert szólni alig szóltunk, hisz folyton odaemelte mosolyogva mutatóujját a számra), hogy kövessem, tegyem azt, amit õ: Végigvonta tenyerét az arcomon, nyakamon, és várt. Föleszmélvén ugyanúgy simogattam meg én is õt. Akkor még egyszer, még egyszer. Így vezette aztán keze másfelé az enyémet, és megint másfelé. Ezt a felelgetõ, majd pedig már egyidõben ugyanazon úton járó tapogató tenyérsiklást játszottuk sokáig. Utána kigombolta, s levonta rólam az inget. Õ is kibújt a magáéból. Selyembugyikában-gatyában borultunk szembe egymással, ölelve simogattuk egymás hátát. És akkor elõször csókolóztunk hosszan, szabadjára engedve egymás arcán, ajkán s szájában nyelvünket, ezt hajnalig sem únva meg. Végezetül rám mosolygott, végigcsókolgatta az arcom, megfordított, s hátulról átölelve, hozzám simulva aludt el. Én sokáig moccanatlanul hallgattam, s éreztem tarkómon szép lassú alvó-szusszanásait, hátamon pedig csupasz keblének emelkedéseit, süllyedéseit.
 
 

    Az a szeglet a templomkert kerítésénél.
    Épp ott álltak meg ezek ketten, egymást kerülgetõ évõdésükben, s ott tipródtak, tapodták a követ vagy félórán át, azon a helyen. A nagy gesztenye alóli padról jól idelátszottak.
    Alattuk ma is csak az óriástüskék becsapódásának rettentõ sebhelyeit viselheti a föld, ha rá is rakódott vagy százhúsz év.
    A leányt már idefelé is láttam a piacon, cseresznyét árult. Épp egy kisebb ruháskosárban rakta le neki talán a bátyja, aki aztán elment a talicskával. Én a községházára mentem, Szvetlik Pistát kerestem, a jegyzõt, marhalevelek miatt, de azt mondták, kiszaladt a piacra. Cseresznyét akar venni?
    Ám csak egy pelyhesbajszú fiút látok aztán a cseresnyéskosár körül ólálkodni, a Szvetlik sehol. A legény épp azt mondja: Teraz uzs secke miszís predaty!, hogy mindet el kell adnod már, arra célozván, hogy a leánynak elvitték a talicskáját. Tak aj predám! (Akkor el is adom!), feleli hetykén a lány. No tak ja kúpim, dobre?, így a fiú, hogy akkor õ megvenné, a többit már nem hallom.
    Betérek Buchbinder Miki mûhelyébe, de kuncsaftjai vannak, nem ér rá diskurálni. Iszol valamit?, kérdi, de választ nem vár, búvik a fekete kendõ alá. Miki csak a kirakatba tesz fotográfiákat, a mûtermet rajzaival díszíti, s a hátterek kulisszáit is maga festi meg. S akkor az asztalon egy csaknem kész rajzán fedezem föl azt, ami az imént is eszembe ötlött, ahogy azon a helyen haladtam keresztül. Föl is néztem a torony csúcsára.
    1795 Május 12-ikén az evangélikus templom elkészültével a fõbejárat elõtt bizonyos Zsilinszky Tisztelendõ szenteli föl anyaszentegyházunk mintegy három méter átmérõjû jelvényét, a csillagot, ezt a gömbalakból tûhegyes kúptüskéket meresztõ nyeles acélbuzogányt, mely azóta is odafönt látható a 64 méteres, kecses torony csúcsán. A csillagot a szertartás végeztével vontatják föl csigákkal, elõbb az erkélyre, majd a barokkosan formált, dudoros-csipkés toronypalást mentén üggyel-bajjal a még körbeállványozott rézgömb fényes labdájára. Odafönt Müller díszítõkovács várja segédjével és segítõivel. A bámész gyülekezetet szerencsére a túloldalra terelték addigra már. Hlavicska János helybeli bádogoslegény szíjazza magára a széles övet a tartókötéllel, s mászik a már fölállított és rögzített buzogány nyelére, hogy kioldozza a vontatókötélzetet. Ám ahogy belekapaszkodik az alsó acéltüskébe, a buzogány elbillen, s lerántva az állvány egyik sarkát, beszakítva a bronzpalást szoknyafodrát, és magával sodorva a bádogoslegényt csapódik be a templomkert kerítésének ama szegletébe, tövig beverve kétöles tüskéit a járda téglái közé. Hlavicska János kissé odébb, a gyepen zúzza fölismerhetetlenné magát.
    Az esetet Buchbinder Miki is, én is Rosza Pali barátunktól, evangélikus iskolai tanítótól hallottuk a múlt héten, talált róla valami följegyzést. Miki a becsapódást követõ pillanatot rajzolta meg. A csillaglövedék kráterénél heverõ bádogosfiú alaktalan teteme felé egy leány rohan, mezítláb, ingvállasan, futtában lecsúszik róla a kendõ.
    Ha Pali megírja, és kell az újságnak, odaadom mellé ezt a vázlatot, tesz le az asztalra nekem és magának egy-egy pohár bort Buchbinder Miki. Ránézek. Miért?, neveti el magát vállat vonva, zsinagóga nem épült itt, így nem is esett le róla semmi! Rajzoltam volna meg ezt a nyomorúságos imaházat az öreg davenolókkal? Akár azt is, mondom. De legalább fényképezd le õket!, próbálom rábeszélni most is a Mikit, hogy az Isten szerelmére, fotografálja le, amit lát, s ne csak mûvészkedjen. De hogy mi anyag, mi pénz az! Megrendelem tõled!, mondom, már sokadjára.
    Késõbb a gesztenye alatt, a padon ülök. S akkor érkezik üres ruháskosárral az incselkedve hátra-hátralesõ leány, nyomában a pelyhesbajszúval. Annál a szegletnél kerüli meg a fiú, s próbálja elvenni tõle a kosarat. Tán hogy tegye csak le, ne siessen úgy, õ pedig közelébb férhessen. Egy óvatlan pillanatban sikerül is a vesszõkosarat kirántania, s odadobja a bádogoslegény tetemének helyére, a fûbe. A lány elõrelépne, hogy fölvegye, de a fiú elékerül, nem hagyja, és nevet. A leány duzzogást tettet, ám hamar elneveti magát is. Azután többször kell majd lefejtenie a derekáról a legény kezét. Vállkendõje közben hátracsúszik, csípõtájt kapják el, mert a fiú is odanyúl persze. A leány hátralép gyorsan, de ahogy a fejét rázza, igézõen perzsel a szeme. Ám akkor meg a kalácsba föltekert szõke varkocs omlik a mellére, s ezen zsörtölõdve próbálja visszasodorni s megtûzni. A fiú segíteni akar, de legyintést kap a kézfejére. Amin kacagnak, s nekiállhatnak a búzakalász-szín hajfonat fölgöngyölítésének újra.
    Csak egymást nézik, arról a helyrõl a toronyra fölpillantani eszükbe se jutna.
 
 

    Hazatérvén Jadvigát a napos kertben nyíló, tömött fürtû, fehér jácintokhoz guggolva találtam. Összeölelkeztünk, s már mind a ketten tudtuk: éjszakára végre elszánhatjuk magunkat, hogy mindenestül megtaláljuk egymást. S egész nap is, amint csak összenéztünk (hál'Istennek, gyakorta néztünk össze), újra és újra azzal a mosollyal tekintve a másikra ígértük egymásnak ezt.
    Életemben takto szom nyebov radosztyu bez szeba, az örömtõl így magamon kívül nem voltam, mint azon az éjszakán!
    Ágyunkba kerülvén a feleségem nem akart már többé mozdulataival énelõttem járni (habár olykor, lassítva kezemet, tudatta, hogy azt sem óhajtaná, ha én futnék elõre). Csupán egyben mozdult elébb (hiszen odáig, ahová elõzõ éjjel jutottunk el, ma már egyszerre értünk, beleértve ingeink közös levetését is): Ahogy félig meztelenül és mind forróbban csókoltuk, öleltük egymást, végre õ volt az, aki, elfordulva tõlem, magára húzta a dunnát, s alatta elõször vetette le nadrágocskáját.
    Alye, Drahí moj, merkujtye! súgta a fülembe, hogy vigyázzak: Csak lassan és nagyon-nagyon szelíden tegye! De hát én tudtam ezt, és már elõre igen el is határoztam magamat erre. Úgy tettem. S itt most már nem is tudok többet írni errõl, mert a papíron is megnémít a gyönyörûség és megrendülés. Miket nem csak az táplál, hogy végre közös akaratunkból lehettünk egyek, hanem az is, amit ezen a legdrágább arcon (inkább csak megérezve, mint látva) észre kellett vegyek: A gyönyörön és odaadáson is átütõ fájdalmát annak az emléknek, amit Jadvigám abban a percben leküzdeni volt kénytelen magában, amikor eltorzult arccal vont engem legvégül beljebb, s hogy (talán némi testi fájdalmak dacára is) szeretve, megbocsátva, szemembe mosolyogva fogadta mégis utána hálámat s némán ujjongó örömömet.
 
 

    Hogy lejegyezzem, legnagyobbrészt Gregor emlékeztetései szerint, hogy az 1915-dik esztendõ tavaszán hogy folytak a mezei munkálatok:
    Sokáig volt fagyos az idõ, és a búzák igen gyengén, ritkán nõttek. S mi bosszantó: Gregor mondja, hogy még a régifajta lovászpatonai kel ki jobban, a bánkúti 1201-esbõl meg tán hiába volt annyit tenni, mert az nõ gyatrábban. Árpa alá is csak tavasszal szántottunk, mert a télen nem volt arra alkalmas idõjárás, sem pedig még az õsszel, mert akkor is hamar elérkeztek az esõk, és hideg lett igen korán. Március elsõ felében is nagy esõk hátráltattak.
    Március hó 20-ikán kezdtünk szántani az árpa alá (a tüköracél kormánylemezessel végig), 25-ikén bevetettük a zabot is, 30-ikán pedig beboronáltuk a búzákat. 31-ikén répát és mákot vetettünk, valamint beültettük a krumplit. A laposokon még víz állt, azt ki kellett hagyni.
     Április 1-sején kinyitottuk a szöllõt, a tanyait és a kenderföldit is. 2-ikán dudvatrágyát hordtunk ki, pótlásra még, ahol kellett. 3-ikán pedig az összes kukorica gyökérkórók el lettek pucolva a búzából. Közben erõsen lehûlt, 3-ikán és 4-ikén szinte egész nap esett a hó, néha meg esõ, hideg idõ volt. 7-ikén lemetszettük a kenderföldi szöllõt, és a tanyán még ültettünk szöllõvesszõt meg sárga dinnyét. 13-ikán beállítottam még egy hónapost szolgálatba, koszttal együtt, 14-ikén elkezdtünk kukorica alá szántani, a vetõgép alá. 22-ikén kezdtünk kukoricát vetni, 24-ikén a tanyán, ahová most elõször Fleischman-félét tétettem (Molnár úr küldte, aki hajdan Apácskám mellett kezdte még a gabonakereskedést), 27-ikén bevégeztük a kukorica vetést a melindaiban is. Április 30-ikán kezdõdött a kukorica morzsolás, Gyurkovics átjött megnézni, hogy szuperál a Hoffher Stranz nagylendkerekes morzsolónk (Apovkám utolsó beszerzése), hogy vegyen-e is.
    Május 1-sején borult idõ volt, kevés esõ esett, de már 2-ikán szép, hosszú esõt kaptunk. Na de aztán 6-ikától 10-edikéig bejött megint a hideg, tetejébe még fagyott is, mindenféle károkat csinált nekem. Amely kukoricák hamarébb kikeltek, azok mind lefagytak, de legjobban a szöllõk fagytak meg, s a gyümölcsfákat is alaposan megcsípte a dér. No meg a krumplit, s az összes zöldségeket, a babot, de még az akácfákat is. Még ilyen idõt!

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu