VÖRÖS ISTVÁN

Fráter Zoltán beszélgetése

    F.Z.: - A nyolcvanas évek kezdetétõl olvashatjuk verseidet. Már középiskolás korodban felfigyelt költeményeidre Mezey Katalin. Bemutatott többek között a Vigilia, az Élet és Irodalom. Elsõ köteted Só, kenyér címmel 1988-ban jelent meg. Visszatekintve egy évtizedre: milyennek látod saját pályakezdésedet?
    V.I.: - Lendületesen indulónak, de hosszan elhúzódónak. Ez tulajdonképpen egybevág belsõ fejlõdésem ritmusával. Nagyobb elõreszaladásokat mindig lassú botorkálás követett, elbizonytalanodás, visszafelé lépegetés. A pályakezdésem valószínûleg olyan volt, mint a legtöbbeké. Rengeteg zsákutca, rengeteg világraszóló fölfedezés és évekre szóló tévedés. Párosulva azzal a nehezen viselhetõ állapottal, hogy még nem azok vagyunk, akinek látni szeretnénk magunkat. Illetve nem is egyszerûen látni szeretnénk, hanem amilyennek már tudjuk is magunkat, valahol belül, de már biztosan. Csakhogy ennek akkor még nem nagyon van külsõ jele. Olyan az ember ilyenkor, mint egy jókora zsák, amibe még alig tettek valamit. Hirtelen megnyílnak elõtte a mesterség elsõ kapui, lelkesen munkához is fog, és bármi fölött, amit csinál, olyasfajta örömöt érez, mint amit a pszichológia funkcióörömnek nevez. Ahogy egy kisgyerek visongat örömében, amikor az elsõ lépéseket teszi, úgy fogott el engem is a jól végzett munkának valami felvillanyozó érzése, amikor az elsõ dolgaimat írtam, vagy amikor néhány amatõrfilmet leforgattam. Ezt az örömöt aztán összetévesztettem a létrejött írás hatásával, és nagyon jó véleménnyel voltam arról, amit csináltam. Mert azt hittem, az tetszik. Talán soha nem voltam annyira elégedett magammal, mint amikor voltaképpen még egy tûrhetõ sort sem írtam le. Nevetek is ezen, de azért az a bizonyos zsák, amibe azóta ezt-azt beletömködtem, már a kezemben volt. Persze, hogy végül ez a zsák mekkora, hogy mennyi mindent lehet belepakolni, az kérdés. Nem tehetek mást, mint hogy igyekszem kipróbálni.
    F.Z.: - Milyen mestereket, milyen mûveket választottál magadnak mércéül akkori értékrended szerint?
    V.I.: - Nagyapám nemzedékének legjobbjait. Tehát az újholdasokat és a Nyugat harmadik nemzedékét. Vagyis Pilinszkyt, Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort. De nagyon szerettem Kormos és Nagy László dolgait is. Aztán az idõben visszafelé lépegetve elég hamar rátaláltam Babitsra, Kosztolányira, a világirodalomból pedig Rilkére. Nem különösebben meglepõ névsor. Elég hamar kezembe kerültek Petri kötetei is, de amennyire tetszett az anyagkezelése, annyira zavart rámenõs durvasága. Amit - azóta tudom - inkább irigyelni lehet tõle.
    F.Z.: - A nyolcvanas évek közepén az ELTE kiadványai - Jelenlét, Egyetemi Lapok - körül kialakult egy kötetlen, nem-formális szerzõi közösség. Mennyiben formálják a költõi indulást a mûhelyszerû képzõdmények?
    V.I.: - Lehet, hogy valakit rögtön az önálló hangjához segítenek, mást talán inkább zavarba hoznak, a túl közeli példa nagyon is káros lehet. Követni olyasvalakinek a hangját, aki még maga is a megfelelõ fekvést keresi, az rettentõ nagy öncsalásokhoz és önfélreismerésekhez vezethet. Persze, ha az ember az elsõ csapdába beleesik, magára vessen. Tudnia kell kikecmeregni belõle. Aki többre tör, mint hogy egyszerûen csak verseket írjon, annak szabadulómûvésznek is kell lennie.
    Jóformán az egyetlen dolog, amire egy mûhely hatással lehet, az épp tagjainak pályakezdése. Ott tanulják meg az irodalom mindennapjait, ott szagolgatják körül elõször egymást, ott marnak bele elõször egymásba, ott állnak össze falkává.
    F.Z.: - Mit jelent számodra a nemzedéktársak barátsága?
    V.I.: - Rengeteget. Úgy nyolcadikos koromban Moldova Györgyöt olvasgattam, aki büszkén jelentette ki, hogy neki egyetlen íróbarátja sincs. Hát persze nekem is csak barátaim vannak, de az egyáltalán nem zavar, hogy írnak. Az író everyman, akárki. Azzal, hogy író, még egyáltalán nem zárta el magát semmitõl. Vagy legalábbis nem szükségszerûen zárta el. Sõt bizonyos fokig lazított is személyiségének azon a szûk kényszerzub bonyán, amit a felnõtté válás mindegyikünkre igyekszik ráadni. Ezt a szabadságot persze ellensúlyozza az írókra jellemzõ felfokozott hiúság, viszont ebbõl meg nagyobb érzékenység következik.
    A legtöbb barátom író, és ennek örülök, mert legalább nem kell minden pályatársra féltékenynek lennem. Elég, ha csak a barátaimra összpontosítok.
    F.Z.: - Egyáltalán: csapatjáték-e az irodalom?
    V.I.: - Az irodalom igen, az írás nem.
    F.Z.: - Magyar-cseh szakos voltál a budapesti bölcsészkaron. Mit adott, mit ad neked Prága?
    V.I.: - Egyfajta költõi szerepjátékot az életben. Annak lehetõségét, hogy elképzeljem, mi lenne, ha másnak születek. Nem egyszerûen az ahány nyelv, annyi ember közhelyére gondolok. Már csak azért sem, mert a másságban engem tulajdonképpen az azonosság érdekel. Olyan Prága, mint amilyennek Pestnek kéne lennie, és amilyen talán valaha volt is. Ugyanolyanok az emberek, mint nálunk, csak talán szerényebbek és finomabbak. Hasonló tapasztalatokkal küzd meg az irodalom, de valahogy még sincs annyira eltelve saját problémáival. A csehek nem önreflexióval, hanem iróniával próbálják tartósítani írásaikat. Kevesebb is az unalom, és kevesebb az irodalmiság. Egyszóval másnak képzelhetem magam Prágában. Olyannyira, hogy másnak is szoktak nézni. Azt hiszem, hasonlíthatok egy cseh színészre. Néha rám köszönnek az utcán. Vagy csak rám mosolyognak. Máskor a színházban állójeggyel is az utolsó rejtett ülõhelyhez vezetnek. Szívesen le is fordítom a nevem, úgy hívnak, hogy <211>tepán Zrzavy.
    F.Z.: - Tehát Prága számodra nemcsak utazásról szól, hanem metaforikus jelentése is van?
    V.I.: - Maga az utazás a metafora. Az a folyamat, míg B pontból P-be érkezünk, azonosítóból azonosítottá tesz bennünket. P-ben járva egyébként is gyakran támad az az érzésem, hogy egy bonyolult vers sorai között bolyongok. Mondjuk valamelyik Duinói elégia belsejében. Vagy persze, ami ennél is kézenfekvõbb, Vladimír Holan világában. Ahányszor kijutok Prágába, meg is teszem a Holan-emléksétát. Végigmegyek a költõ utolsó elõtti és utolsó lakása közötti néhány száz méteres szakaszon. Õ maga talán egyetlenegyszer tette meg ezt a távolságot, amikor költöztek. Rettenetes agorafóbiában szenvedett ugyanis, élete utolsó évtizedeiben szinte egyáltalán nem mozdult ki a lakásából. Néhány száz méterrõl van szó, mint már mondottam, nem különösebben nagy teljesítmény, a dolog érdekessége csak az, hogy ezt a sétát akkor is mindig megtettem, amikor még nem is hallottam Vladimír Holanról, és csak annyit tudtam csehül, hogy "Ukon<169>ete vystup a nástup dvere se zavírají!" Vladimir Holan persze ennél különösebb dolgokra is képes, de azokról - bár lehetne beszélni róluk - mégis inkább hallgatnom kell.
    F.Z.: - Kemény Istvánnal közösen írtatok egy dialógus-könyvet, A Kafka-paradigma címmel a posztmodern irodalomról, a posztmodern szemléletrõl.
    V.I.: - Hát igen, a posztmodern. Mikor gimnazista koromban egy lakásban tartott kiállítás megnyitóján jártam, és szóltak, hogy jön már a modernség utáni irányzat, az új szenzibilitás, akkor, mondhatom, megörültem. Valaki szólt. Igen, csak úgy odaszólt, figyelj, jön az új korstílus. Hogy ki lehetett? A kiállításra Maurer Dóra vitt el, akivel akkoriban nagyon jóban voltunk. Valahol félúton a mester-tanítványi és a baráti viszony között. Mégis megörültem, hogy itt a válasz a közöttünk dúló vitákra. Most megint nem lesz szokás a mûvészethez úgy viszonyulni, ahogy azt õ elképzeli. Azaz tisztán experimentálisan. Aztán mégse nekem lett igazam. A posztmodern nem számolta föl a kísérletezõkedvet, hanem totálisan annak terepévé tette az irodalmat. Így a magam részérõl nem is annyira a posztmodernrõl írtam a könyvben, hanem Eliotról, Weöres Sándorról, Holanról. A velem egyívásúak közül pedig egy-két engem érdeklõ íróról vagy filmesrõl. A posztmodern témája Kemény Istvánt izgatta. Míg aztán sok ellenkezés után most készülõ disszertációmban mégis eljutottam oda, hogy a modernség utáni entropikus világszemléletet vizsgálatom egyik fõ tárgyává tegyem. Most, amikor a legjobban értesült emberek már nem is túl szívesen írják le a posztmodern szót.
    F.Z.: - Említetted a veled egyívásúakat. Jellemzõnek érzed nemzedékedre a közös gondolkodást?
    V.I.: - Nem. Úgy tûnik nekem, hogy a nemzedékünk, ami - mint bármely más nemzedék - egyébként is nehezen definiálható valami, különbözõ ízlésvilágú csoportokra esik szét. Ezek a csoportok persze nem merev képzõdmények, és természetesen átjárás is lehetséges köztük, de sokszor nagyon radikálisan eltérõ álláspontokat képviselnek. Hogy csak egy példát mondjak, itt van mindjárt az irodalomelmélet és a kritika viszonyának, belsõ arányainak, illetve egyáltalán az irodalomról való gondolkodás mikéntjének megítélése. Manapság sokan úgy vélik, hogy az irodalomról való gondolkodás tudomány. Én inkább szabadfogású irodalomnak tartom. De hát sem egyikünk, sem másikunk nem téved, ha el tudja mondani, amit a maga eszközei lehetõvé tesznek. Mindkét oldalról felbosszant viszont a kizárólagosság hangsúlyozása. Különben szerintem még számos dolog nem tudomány, amit tudománynak szokás nevezni az egyszerûség kedvéért. Nem tudomány a filozófia, nem tudomány a mûvészettörténet, nem tudomány a matematika. Az irodalom meg persze akkor jó, amikor nem is irodalom.
    F.Z.: - Összegyûjtött verseid 1993-ban A közbülsõ ítélet címmel jelentek meg, tartalmazva kilenc év alatt írt költeményeidet. Köztük például a végsõ beérkezést bizonyító Lélegzetek.
    V.I.: - A közbülsõ ítélet versei, bár a könyv csak két éve jelent meg, 6-14 évesek. Jó tréfa persze azt mondani rájuk, hogy összegyûjtött versek, és annyiban mindenképp igazat kell adnom ennek a megjegyzésnek, amennyiben kritika: ma már én is kicsit szigorúbban válogatnám õket. Szégyenkezni mégse szégyenkezem miattuk. Nincs bennük olyan sor, amit ne lehetne vállalni, legfeljebb kihúzni és átírni kéne ezt-azt.
    F.Z.: - Elmozdulásnak tûnik 1994-es versesköteted, az Amit az alvó nem lát. Szinte állandósult benne a hiány, a legtöbb vers mintha ezt rögzítené. Nem panaszként, hanem állapotszerûen. Mintha örökös elégtelenség csapna ki a sorokból, mintha még az elkerülhetetlen sem adatna meg, mintha elmaradna - nem is a megváltás, hanem - maga a megsemmisülés. Ugyanakkor mégis, minden a helyén van, nagyon is véglegesen, már-már kiszámíthatóan. Ennyire más lett a világ?
    V.I.: - Nos, igen. A világ, úgy évtizedenként, szükségszerûen más lesz. Azt hiszem objektíve is, de nekünk, akik közben egy évtizedet veszítünk a jövõnkbõl, mindenképp. Egész más távlatból látjuk a világot, mégpedig azért, mert egész más távlatból látjuk az állandóságot. Egyre nagyobb rövidülésben, hiszen távolodunk tõle. Ezért vész el a tökéletes megsemmisülés illúziója is.
    Ha nem csaptam be magam a kötet összeállításakor a kelleténél jobban, akkor valamiképp valóban elmozdulásnak kell lennie. Az az elképzelésem alakult ki egy-egy új könyv megjelentetésérõl, hogy csak akkor érdemes ilyesmibe fogni, ha az valóban valami más lesz. Na persze nem radikálisan, csak épp továbblépés valamilyen irányba. A könyv nagyon fontos dolog. Az ember irkálhat felelõtlenül bármit. Kijavítja, amikor kiadja a kezébõl. Ha túl korán adta ki a kezébõl, akkor, mondjuk, visszaadja a szerkesztõ, vagy idõvel maga döbben rá írása gyengéire, és újra javíthat. Mikor aztán a kötet-összeállításra szánja rá magát az ember, akkor nincs helye felelõtlenségnek. Kidobni, megrövidíteni, átírni ilyenkor alapvetõ kötelesség. Magunkat tudatos, nagyobb távlatokban gondolkodó költõnek álcázni ilyenkor elengedhetetlen. Aztán majd megint lehet felelõtlenül kapkodni, irkálni, röhögcsélve vagy borzongva írni. Ezt a könyvemet középkorias pontossággal állítottam össze, nem idegenkedve a számmisztikától sem. Úgy igyekeztem annak a 96 versnek a könyvvé szervezésekor, hogy visszamenõleg átértelmezzem azt az öt évet, ami alatt létrejöttek. És hogy ez az átértelmezés megértés legyen.
    F.Z.: - Van egy prózaköteted is, az Innenvilág. Alkalmi kirándulás ez, vagy netán lesz folytatása? Sõt: vannak-e regényírói terveid?
    V.I.: - A prózaírással az a helyzet, hogy újabban segédanyagul használom a novelláimat, regénykezdeményeimet a versekhez. Számos prózaterv van a fejemben, néha nekifogok, és teleírok néhány füzetet, hogy aztán az elkészült anyagot a megsemmisülésig újra és újra átírjam. Vagy más esetben verseim számára egyszerûen kiraboljam, és afféle külszíni fejtésnek használjam. Így keletkezett a Bakonymérõi elégia, vagy nemrégiben az Ötvennégy perc a rókák életébõl, amibe egy egész iskolai éven át dédelgetett és írt regénytervemet dolgoztam bele. Azért most is publikálás elõtt áll néhány novellám, és nagyon el vagyok tökélve, hogy a következõ kötetem novellagyûjtemény lesz. Már a címe is megvan: Havazás Bethániában.
    F.Z.: - Érzed-e hiányát egy olyan folyóiratnak, mely elsõsorban nemzedéked lapja lenne? Volna-e ma értelme ilyen lapot indítani?
    V.I.: - Végül is van nem egy olyan lap, amit nemzedékembeliek szerkesztenek, és ahol már nagy súllyal jelen is van ez a nemzedék. Persze, ha a föntebb már tárgyalt kisebb-nagyobb szemléletbeli különbségekre gondolunk, amelyek ha hajszálrepedések, ha ördögárkok, ahhoz mindenképp elegendõ törésvonalak, hogy a nemzedéket így-úgy megosszák, egyszóval, ha erre a széttagolódásra gondolunk, akkor természetesen nem lenne rossz egy újabb lap. Hogy persze minden szerkesztõi lépésükkel egyetértsek, ahhoz talán az se lenne elég, ha én volnék a szerkesztõje, ha meg írnék is a lapba, akkor mindenképp nagy vitáink lennének.
    F.Z.: - Mit mondanál egy készülõdõ, alig húszéves költõnek, ha pályakezdésével kapcsolatban hozzád fordulna tanácsért?
    V.I.: - Csupa olyasmit, amit én nem, vagy nem mindig tudtam betartani.
    Ne higgye el, hogy õ a legjobb. Sohase feledkezzen el róla, hogy õ a legjobb.
    Sohase csinálja azt, amit addig. Sohase akarjon valami mást csinálni.
    Sokat dolgozzon. Tudjon lógni.
    Írjon meg mindent, amit úgy érez, hogy nem tud megírni. Csak akkor írjon, ha úgy érzi, nem tud nem írni.
    Ne törõdjön azzal, hogy jó-e vagy rossz, amit csinál. Írjon remekmûveket.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu