Oroszországban létezett másfajta
tiltott költészet is az 1970-es, 80-as években, mint
a politikai felhangokat tartalmazó líra: az úgynevezett
"tiszta költészet", az esztétikai szempontokat mindenek
felett szem elõtt tartó, igényes versbeszéd.
Ezzel magyarázható az is, hogy Olga Szedakova (1949) nevét
elõbb ismerhették meg külföldön, mint hazájában.
Verseit lefordították angolra, németre és franciára,
s a rangos nyugati folyóiratok elismerõ szavakkal méltatták
azt a szokatlanul magas költõi kultúrát, amely
ritkaságnak számít a kortárs (mind az oroszországi,
mind az emigráns) orosz irodalomban. Szedakova 1970-tõl ír
verset, felfedezõje Szergej Averincev, a neves kultúrtörténész
és bizantinológus (jelenleg a Bécsi Egyetem professzora),
aki többek között remek tanulmányokat közölt
a XX. századi orosz líra olyan kiemelkedõ alakjairól,
mint Vjacseszlav Ivanov és Oszip Mandelstam. Averincev utószavával
jelent meg 1994-ben Moszkvában Szedakova összegyûjtött
verseinek kötete, melyben található
A költészet
dicsérete
címû esszé-ciklusa is. Szenzációnak
számított a könyvpiacon, habár a Szedakova-féle
költészet mostanság egyáltalán nem "divatos"
Oroszországban. A "konceptuális költészet" éli
virágkorát, amely talán leginkább képes
arra, hogy kifejezze a posztszovjet, századvégi lét
válságát, egyéni és közösségi
kataklizmáit. A konceptualisták (Dmitrij Prigov, költõ
és képzõmûvész - járt Magyarországon
is, Szergej Gandlevszkij, Timur Kibirov, Lev Rubinstein stb.) az 1970-80-as
években szamizdatban váltak ismertté, együtt
jelentkeztek az orosz képzõmûvészeti konceptualizmus
szoc-art olyan képviselõivel, mint például
Ilja
Kabakov,
kinek képeit a világ több múzeuma
is megvásárolta. A konceptuális mûvészetet
egyes teoretikusok
(például a Németországban
élõ Boris Groys) "posztszovjet posztmodernnek" nevezik, utalva
a konceptualisták azon törekvésére, hogy mûvészetüket
a letûnt kor "múzeumaként" (panoptikumaként?)
alakítják, s mi után összegyûjtötték
a totalitárius kulturális és nyelvi szemét
jellemzõ megnyilvánulásainak módjait, kliséit
és manírjait, azt a mûvészet "mágikus"
tárgyának rangjára emelik, felidézve megigézik,
nehogy életre keljen valaha is.
Szedakova költészete
nemcsak a szovjet és antiszovjet ideológiától,
hanem a szoc-art lázadó különcködéseitõl
is mentes. Ez a költészet e világban nem keres helyet
magának, nem keres sem oltalmat, sem védelmezõ zugot,
mert ilyet úgysem találhat. Szedakova verseit nem véletlenül
nevezi Joachim Sartorius "egzisztenciál-filozófiai gyakorlatoknak";
alaphelyzetüket az ember magára maradottságának,
gyámolíthatatlanságának a bizonyossága
határozza meg, beszédmódjuk - kommunikáció
a semmiben, hiszen a lélektõl lélekig vivõ
út sivatagon át vezet. Ugyanakkor Averincev Szedakova költészetét
posztmodernnek nevezi, abban az értelemben, hogy költõi
"mitológiája" világ vége utáni, mivel
megszünteti a keresztény eszkatológia érvényességét:
nincs se Utolsó Ítélet, sem Új Ég, sem
Új Föld. Az egyetlen mûködõ erõ a
"halandó emlékezet"; amely teresített ("örökös
igenje a térnek"), s amely voltaképp Szedakovánál
az e világisággal feleselõ transzcendencia, véges
és épp végességében az ember múlandó-halhatatlanságának
csodás bizonyítéka.
Szedakova italianista,
Dante és Petrarca fordítója.
A költészet
dicsérete
címû esszé-füzér -
az ilyen apropóból szinte kötelezõ költõi
hitvallás mellett - érzékeny elemzését
adja a példaképek, Dante, Petrarca, Rilke és Mandelstam
"esztétikai személyiségének". Az esztétikai
személyiség felépítése Szedakova szerint
a költészet etikai tartalma; ugyanis az "önkorlátozás"
és az "önfeltárulkozás" egyensúlyának
megteremtése jelenti a költészetben a józanságot
és tisztességet, a felelõtlen lírai heveskedés
kiküszöbölését és a tárcaízû
gondolatok legyõzését.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu