Jár föl s alá
szobájában, s hideg leli.
De furcsa látni: didereg kabátja.
S a kinti fagy a borra emlékezteti,
amire nem emlékszik senki már
ma.
Egyetlen korty - s csudás dolgok
kezdõdnek el,
kalitka tárul, s az esõ-madár
a
szobába emberi tekintettel figyel,
mintha a búcsúzók
fehér könnyeivel
telne a könyvlap: gyertyák
viaszával.
Ekkor eszébe jut, ki fordult ellene,
ki volt barát, szállásadó
s vendége,
ki sírt, ám legbelül
vadrózsát tépve le,
ki követelt, de el semmit se véve.
Mily szomorú-reménytelen
dolog!
nem egy, nem kettõ, ám
szavaknak ezre,
s mint most, a lélek megdermedt,
ahogy
a tél a fagy virágait
teremte.
- Isten veled, s mit mondtam, ne feledd:
magadhoz méltót nem találsz
sehol sem. -
E kín s kitartás oly sötét,
rideg, -
mosolygok újra, bár nincs
itt mosoly sem.
De te csak mondogasd: ez ugyanaz megint,
ami volt, ami lesz, s nem lelsz vigaszra.
És én már ott vagyok,
hol senki sem segít.
De te csak mondjad,
mondd csak,
gondogassad...
Hideg idõ, tüzek se látszanak,
vigaszra nem lelsz a sötétben.
Lelked siratja múlt napjaidat,
titkod s tengert hullámverésben.
Van nálam jobb tán, ám
hadd szóljanak
az én énekeim ma éjjel!
És mi az ember, mi óvhatja?
- csak
a rombolás, siránkozás
a fészke.
Mért szövik azt az égi
madarak?
Láttam, vesszõ vesszõhöz
hogy tapad.
S tudod, király, nem orvosság,
de a
munka, mi gyógyít és
életet ad,
ahogy a férfi küzd és
fonalat
fon párja, mint Gedeon idejében.
Micsoda bánat, ó, a bánatom
a bánat milyen gazdagsága!
Te látod, messzi, néma
tájamon
hogy fekszem, mint a holt, fekszem,
s vajon
ki ismer ott s néz rám
sajnálkozón,
hogy magamat a bánatnak adom,
kezdetben még halálra
várva.
S hogy szeretem e pusztulásomat,
kórját sok lázas
énekemnek!
Mint - harcban foglyul ejtve - rab
számlája ismeretlen földön
a
rokon csillagokat - úgy látom,
mint csillagképet, pusztulásom,
neve - akárha áldás
lenne.
Tudod, halálra vágyik mind,
ki él.
S én hallom, bárki másnál
biztosabban,
hogyan fúj legbelülrõl
ez a szél:
gyõzelmes-láthatatlanul.
S ezért
a síkért, melyre senki
el nem ért,
mindent megadánk - s megvénülve,
még
mint kisded, érte sírunk szakadatlan.
Láttad, mikor a kisgyermek, noha
beszélni sem tud még,
gyakorta éjjel
fölébred, és csak
néz, csak néz oda,
hová nem néznek nyom nélkül
soha,
s görcsben zokog. Mily mennybolt
csillaga
hívja? Milyen varázslók
sípszava
csábítja? -
örökös igenje e
térnek, királyom, melyben
semmisek
ítéletek s a megszégyenítések,
irgalmad is: mi onnan már ide
hurcoltunk mindent. És a víz
tova
sodorja, és õ tudja, hogy
hova...
Nincsen titok, se madara az égnek
Akárha mondanánk: - Állj
s nézd meg,
ritkán találkozhatsz e
képpel.
Az arca - szén, belülrõl
égve,
hol minden elhamvadt, mint régen.
(akárha angyal ülne rajtuk,
és oszlopokba rakosgatná
pénzét:
az ötös és egykopekeseket...
Hess! - kiált rá a gyerekekre,
a madarakra és koldusokra -
hess, kiabálja, takarodjatok
már,
nem látjátok, hogy elfoglalt
vagyok?)
Nézem - és elmémben
megrajzolom:
mint önmagamat a sötét
tükör elõtt.
BAKA ISTVÁN fordításai
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu